Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

17. fejezet -

Bajcsy-Zsilinszky pályaképe

ÉLETUTAK

TILKOVSZKY Loránt

Bajcsy-Zsilinszky pályaképe

50 esztendeje, 1944. december 24-én végezték ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága elnökét. A politikus életútjára emlékezünk alábbi cikkünkben. (A szerk.)

Közhelyszerűen emlegetjük, hogy Bajcsy Zsilinszky Endre „messziről indult, nagy ívű pályát futott be”. Ez igaz akkor is, ha életpályájára gondolunk, amely 1886-ban kezdődött. Ez évben született az egykori Nagy-Magyarország földrajzi középpontjában fekvő Szarvason. A helybeli gimnázium tanárának gyermekét hamarosan kétezer holdas birtokossá váló, korszerű gazdálkodást próbáló – de abba később belebukó – apja bevezette a dzsentri társadalom világába. De igaz akkor is, ha tulajdonképpeni politikai pályáját tartjuk szem előtt, amely akkor vette kezdetét 1919-ben, amikor az ellenforradalmi Magyarország volt születőben.

Elejét venni a forradalmaknak

Zsilinszky ifjúkorára vonatkozóan tudjuk, hogy mint kolozsvári egyetemista, különösen Széchenyit olvasott „nagy gyönyörűséggel”, és a sajtóban ekkor megjelent legelső cikkei Széchenyire hivatkozva szólítottak nemzetben gondolkodásra, nemzeti összefogásra. A századeleji Széchenyi-kultusz és az Alföldön is szorgalmazott széchenyista mozgalmak hatása ez, amelyek az úri osztályok félelméből fakadtak, a parasztságba behatolt szocialista eszméktől, az agrárszocialista mozgalmaktól, de általában a parasztság politikai szervezkedésétől, politizálásától, s ezzel szemben való védekezésre irányultak. Így érthetőbb a Zsilinszky habitusú személyiségek valóságos viszonya azzal az Áchimmal szemben, aki egy parasztpárt élén állt, nem „úri módon” viselkedett és politizált. Lesték, keresték, lesz-e – az ifjú Zsilinszky Endre jellemzése szerint – „szelíd bárány Áchim Andrisból, a dölyfös birkából”.

Figyelmet érdemel elméleti érdeklődése is a szocializmus iránt. 1906-ban pályázatot nyert A szocializmus és a nagytőke című tanulmányával, a következő évben született szemináriumi dolgozata A marxi értékelmélet bírálata címmel, a vonatkozó német és francia szakirodalom felhasználásával. A lipcsei és heidelbergi egyetemeken végzett egy-egy féléve mellett különösen nagy hatást gyakorolt rá németországi tanulmányi kirándulása, látogatása különböző ipari és mezőgazdasági üzemekben. Megcsodálta a mennyiségileg és minőségileg egyaránt igen magas fokú kapitalista termelést, a kísérleti eredmények gyors és hatékony alkalmazását, a szakképzés alaposságát. Különösen az üzemek által létesített szociális és munkásművelődési intézmények nyerték meg tetszését, amelyek – úgy vélte – elejét vehetik a szociális elégedetlenségnek, s a belőle táplálkozó szocialista mozgalmaknak. Ugyancsak nagyon imponált neki viszont a Lipcsében látott szocialistaellenes diáktüntetés katonás fegyelmezettsége is. Általában csodálat töltötte el Németország iránt, csak alldeutsch (pángermán) emberekkel való találkozása, Magyarországról és német nemzetiségeiről vallott felfogásuk bosszantotta és késztette ellentmondásra.

Egyetemi tanulmányai végeztével, önkéntes katonai szolgálatának letöltése után, 1911-ben történt a család lakhelyén, Békéscsabán, a Zsilinszky-fivérek gyilkossággal végződött „számonkérő” fellépése Áchim ellen, majd következett a per.

A kor progresszív sajtójában élesen bírált felmentő ítélet után Zsilinszky Endre Árva megyében lett főispáni titkár. A világháborúban különböző frontokon harcolt géppuskás huszárai élén, s közben a hazai forradalmi veszély megelőzésére földreformról készített tervezetet. A katonai összeomlás után hazaérkezve, Zsilinszky főhadnagy utálkozva találkozott az őszirózsás forradalommal, s azonnal bekapcsolódott az ellene megindult szervezkedésbe. A szocialista forradalom győzelme után, a tanácsköztársaság hatalma elől Bécsbe menekült, majd a Szegeden szervezkedő ellenforradalmárokhoz csatlakozott. Horthy fővezérrel vonult be a „bűnös” Budapestre, ahol tulajdonképpeni politikai pályáját megkezdte.

Mint antiszemita fajvédő ellenforradalmár lépett színre, átkozva a zsidók „romboló tevékenységét, akiknek „szúhada már régebben, évtizedek óta ott percegett a magyar nemzet fájában”, de Igazi veszedelmességük az 1918–1919-es forradalmakban, a „károlyista és a bolsevista vérbaj” előidézésében mutatkozott meg. Támadta a zsidó kapitalizmust, mellyel szemben jogosultnak ítélte a munkásság önvédelmi jellegű szocialista szervezkedését, de nem nemzetközi alapon. Hamarosan ellenzékbe vonult, és szélsőjobbról, a Fajvédő Párt tagjaként juttatta kifejezésre elégedetlenségét a Bethlen-féle „csak konszolidáció”-val, amely, úgymond, nem képes a nemzet erőit átgondolt reformok útján kellően kibontakoztatni és felkészíteni Trianon revíziójára, Nagy-Magyarország helyreállítására. A weimari Németországnak már sem belviszonyai nem tetszettek neki, sem a magyar revíziós törekvések szempontjából nem eléggé határozott külpolitikája. S nem kevésbé volt ellenszenves számára a polgári demokratikus Németországnak a magyarországi német kisebbség ügyeibe való beavatkozása, amelyben délkeleti irányú expanziójának egyik megnyilvánulását látta. Olasz- és francia-orientációja ekkor lépett előtérbe.

Fajvédőként

Horthy, akinek kormányzóvá választása érdekében 1919 végén, 1920 elején sokat tevékenykedett, szolgálaton kívüli századosi rangra emeltette, majd 1925-ben vitézzé avatta. Az ilyenkor elvárt névmagyarosítás helyett egy másik lehetséges megoldást választott: anyja magyar nevével, a Bajcsy névvel egybekapcsoltan használta ezentúl az apai részről szlovák eredetére utaló Zsilinszky nevet.

A Fajvédő Párt 1928. évi felbomlása után Bajcsy-Zsilinszky a „korszerű nacionalizmus” olasz fasiszta és német nemzetiszocialista mozgalmaira hivatkozva „sajátosan magyar” nemzeti mozgalmat tervezett a tőke hatalma és a szocialista törekvések egyaránt és együttesen szükséges megrendszabályozására. 1930-ban saját pártot alapított Nemzeti Radikális Párt elnevezéssel. Ez a párt az egész nemzet szervezésére tartott igényt, s munkástagozatot is létesített azok számára, akiket megnyerni próbált az osztályharcos nemzetköziséggel szembeállított nemzeti eszmének. Viszonya ellenséges volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, a parasztkérdésben pedig a Független Kisgazdapárttal rivalizált. Az 1935. évi országgyűlési választások alkalmával paktumot kötött egyes volt „oktobrista” politikusokkal, anélkül, hogy a lényeget illetően változtatott volna az 1918. októberi forradalmat, a Jászi-féle „szemétértelmiséget”, Károlyi Mihálynak a „bolsevizmust ránk szabadító” szerepét mélyen elítélő véleményén.

Választási vereségét követően lemondott vitézi rangjáról, 1936-ban pártjával együtt a Független Kisgazdapárthoz csatlakozott, s e párt képviselőjeként került vissza az 1939-es választások idején a parlamentbe, amelynek 1922–1926, majd 1931–1935 között már tagja volt. Történetszemléletében a függetlenségi hagyományok kerültek mindinkább előtérbe, és az egykori széchenyista ifjú Kossuth szabadságharcos szellemét idézte a növekvő német veszedelemmel szemben. A szomszédos országokkal való összefogás feltételeként részleges revíziós követeléseket támasztott, valójában azonban ekkor sem – mint ahogyan sohasem – mondott le a „magyar birodalom” teljes helyreállításának igényéről.

Nagy-Magyarország helyreállításáért

Az 1938 és 1941 közt elért területi revíziók fölötti örömét megkeserítette a náci Németország iránti elkötelezettség fokozódása. Egyetértett azzal az óvatos magatartással, amelyet a magyar kormány a kirobbant második világháború első szakaszában tanúsított, tiltakozott viszont a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozás ellen, amely súlyos következményekkel járhat. A jugoszláv barátsági szerződés lelkes híve volt, de őt is befolyásolta az újabb terület visszaszerzési lehetőség. Katonai részvétel helyett azonban a Délvidék rendőri erőkkel való birtokbavételét tartotta volna helyesebbnek. A Szovjetunió elleni katonai hadba lépés helyett pedig önkéntes szabadcsapatok alkalmazását javasolta az antibolsevista szolidaritás kifejezésére. Ennél többre nem lett volna szabad vállalkozni, vallotta, mert a magyar haderőre itthon van szükség – elsősorban Erdély teljes megszerzésére, és mert a Szovjetunió eddig is tapasztalt jóindulatára még szükség lehet Erdély sorsának magyar érdekű végleges eldöntéséhez. A háború folyamán fellépett a magyar katonai részvétel fokozására irányuló törekvésekkel szemben, majd a magyar haderő visszavonásáért a Kárpátok vonalára, ami egyúttal az 1938–41-ben vissza nem szerzett területek birtokbavételével lett volna egyenlő.

Az ekkor már teljesen angol–amerikai orientációjú Bajcsy-Zsilinszky különösen súlyosan ítélte el a magyar kormány hadiállapot-deklarálását ebben az irányban is. Ő a háború kimenetelét illetően azon a nézeten volt, hogy a németek – jóllehet talán az Uralig is előre fognak nyomulni – a Szovjetunió angol–amerikai szövetségeseinek hadipotenciálja következtében végül vereséget szenvednek. Németország és a Szovjetunió a háború végére annyira meg fog gyöngülni, hogy a köztük elhelyezkedő államok – hatalmas gátként, északtól délig – zavartalanul szerveződhetnek önálló erőtérré, erős blokká. Az angol–amerikai részről már fel-felmerülő, a háború utáni rendezésre vonatkozó tervekbe pedig „belefér” a teljesen helyreállított Nagy-Magyarország vezető szerepe a középső Duna-völgyben. Szívós küzdelmet folytatott azért, hogy az 1942. évi újvidéki vérengzés jóvátételével és felelősei megbüntetésével a jövő érdekében tehermentesítse a magyar–délszláv viszonyt. Csehszlovákia helyreállításáról viszont hallani sem akart, s ennek megakadályozásához felhasználhatónak gondolta a lengyelek szimpátiáját, az 1939-es menekülteket baráti módon fogadó Magyarország iránt.

Módosulnak nézetei

Bár Bajcsy-Zsilinszky 1939 után is – mindvégig – fajvédőnek vallotta magát, korábbi harcos antiszemitizmusával 1933 óta felhagyott. A „zsidókérdés megoldását” nem önmagában, hanem csak egy általános gazdasági-társadalmi reform keretében tartotta megvalósíthatónak. A zsidótörvényeket bírálta, a zsidó munkaszolgálatosok ügyében ismételten fellépett. A magyar faj védelmét mindenekelőtt nagyobb szabású földreformmal és szociálpolitikával akarta előmozdítani, immár nem a megtagadott rendszer, hanem egy demokratikus berendezkedésű Magyarország kialakítása érdekében, amely a parasztság, s mellette a munkásság tömegerejére támaszkodik. „Országépítő programja” alapelveit és részleteit 1943-ban dolgozta ki.

A szociáldemokráciáról vallott korábbi felfogása olyan mértékben módosult, hogy hazafias tényezőként való elismertetéséért, szabad működése akadályainak elhárításáért a leghatározottabban szót emelt. Szervezettségét példának állította a parasztság elé. Ő lett a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt 1943-ban létrejött szövetségének egyik legfőbb szorgalmazója, majd védelmezője a megbontására irányuló törekvésekkel szemben. A kommunistákkal szembeni ellenségességét feloldotta az „Egy katonával sem többet Hitlernek!” és a „Hozzák haza honvédeinket!” típusú jelszavaikban kifejeződő törekvéseik találkozása a – bár másként motivált – saját törekvéseivel, s kinyilvánította – 1942-ben először Schönherz Zoltán védelmére –‚ hogy nem tagadható meg eleve a hazafiság feltételezése a kommunistáktól. Velük való kapcsolatát, akikben jó ideig egyszerűen „Moszkva ügynökeit” látta, megkönnyítette a Komintern feloszlatása 1943-ban, és ezt követően a kommunisták Békepárt néven való jelentkezése. A saját nézeteivel egybehangzóan, a háborúból való kilépést sürgető békepárti propagandát nagyra értékelte, de gyanakvása nem szűnt meg a távolabbi kommunista célkitűzések iránt. Hangsúlyozta, hogy a magyar politikai életben – proletár vagy fasiszta – diktatúrát képviselő pártoknak nem lehet helyük.

Két nagyhatalom között

Az ország német megszállásától tartva, felkészülést sürgetett az ellenállásra, amelynek legfontosabb teendői közé a vezérkari főnök „túlhatalmának” megszüntetését, a „katonai kamarilla” káros politikai befolyásának felszámolását, valamint a hadseregnek a németbarát – leegyszerűsítetten: német származású – tisztektől való megtisztítását sorolta.

1944. március 19-e és október 15-e közt Bajcsy-Zsilinszky börtönben volt, ahol – irreális elképzeléseivel fel nem hagyva – egy föderatív szerkezetű Nagy-Magyarország tervezetét dolgozta ki, amelyet a háború végeztével letehetne a békekonferencia asztalára. Az a várakozás, hogy a Szovjetunió nyugati szövetségesei a második front megnyitásának halogatásával, és a hadianyaggal való támogatás „adagolásával” olyannyira lassítani tudják a szovjet előrenyomulást, hogy az nem fogja elérni Magyarország határát, illúziónak bizonyult. Erre ráébredve – a börtönből kicsempészett, szeptember–októberben kelt levelei tanúsága szerint – az általa mindig vallott egyensúly-politikára hivatkozva így vélekedett: „Nem magyar érdek, hogy német imperializmus helyett orosz imperializmust a nyakunkba. Küzdöttem a német Drang ellen, most az orosz Drang ellen kellene küzdenem. A magyar érdek: Németország kiszorítása a középső Duna-völgyből, visszaillesztése a maga természetes kereteibe, de nem megsemmisítése. De a középső Duna-völgyéből az orosz befolyást is ki kell szorítani, s ma ez a napi lecke.” Belpolitikai felfogásáról pedig így vallott: „Nekünk a kisgazda–szocdem centrum a fontos; annak kell erősnek lenni, s akkor nem történhet belső katasztrófa. A kommunista pártot muszáj lesz tűrni, ez minden a mi részünkről.”

A börtönéből 1944. október 15-én szabaduló Bajcsy-Zsilinszky a németek által támogatott nyilas puccs révén eltávolított Horthy nevében kezdte meg illegális szervezkedését. Ennek során tárgyalt és együttműködött a kommunistákkal is, akiknek jelentősége a szovjet kapcsolatfelvétel szempontjából természetesen lényegesen megnőtt. Mert akármilyen elképzelései is lehettek Bajcsy-Zsilinszkynek a jövő Magyarországa politikai színképét és erőviszonyait illetően, arról meggyőződhetett, hogy mi az elsődleges és legfontosabb, nemzetmentő teendő. Ezzel a hősi feladatvállalásával ért politikai pályája csúcsára és életútja végére.