Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

16. fejezet -

Esküvõ, 1942

KOVÁCS Ákosné (Budapest)

Esküvő, 1942

74 éves vagyok, sok mindent megéltem és megtapasztaltam, nem a könyvből tanultam, igaz, hanem az élet folyamán éreztem, minden, életemben előforduló rendszerek közül az én igazamat hol képviselik leginkább. 1945-ben tudtam, hol a helyem, mert szent szüleim korán meghaltak, és 11 évesen a nagyvilág és én birkóztunk egymással. Akkor a 6 elemi dominált, ezért ezt az időt még szüleim létezése idején zárdában végeztem. Sok mindenben egész életemet meghatározta az egyházi iskola. Mégis összedőlt bennem az egész világ, mikor Édesanyámat az egyház nem temette el – csak valami vita folytán, mégiscsak beszentelte a pap. Ercsi községben laktunk, és Székesfehérváron 3 napi kórház után halt meg az én drága szent Anyám. Szegények voltunk, mint a templom egere, nem volt pénzünk a temetésre. Akkor éreztem az egyház kegyetlenségét először. Ez 1935-ben volt. Rettenetes szegénység volt, mindig a „7 krajcárt” kerestük, de szeretetben nem volt hiány, és ebből éltünk. Időközben cselédeskedtem, már Budapesten. Volt egy 17 évvel idősebb bátyám, ő fogta a kezem, hogy ne tévedjek, de neki is családja volt, és tenni sokat nem tudott érettem.

1940-ben megismerkedtem férjemmel, aki autólakatos volt a Fiat Műveknél. Aktív szaksz. mozgalomban élt a Vasasoknál, később a Kommunista Párt tagja.

1941. május 9-re gondoltuk az esküvőnket, igen ám, de a férjem, ill. vőlegényem, az Istennek sem akart templomban esküdni, én pedig szép akartam lenni, menyasszony. Orgonát, gyertyákat, mint azoknál a lányoknál, akiknek szüleik voltak.

Mindezt zokogva mondtam el a vőlegényemnek, soha el nem felejthető mozdulattal magához ölelt, és megadta magát kérésemnek.

Megbeszéltük, másnap elmegyek a VIII. ker. préposthoz, hogy mennyibe kerül az esküvő, amit szeretnénk. El is mentem, egy csúnya arcú, idős ember volt, és azt kérdezte: mennyi pénzem van? Nekem nincs, de a vőlegényem majd kifizeti – mondtam. Nekem nincs pénzem, nincsenek szüleim, senki sem tud segíteni. Nagyon szeretnénk templomban esküdni – mondtam. Akkor csak az oldalajtón mehetek be, 15 pengőért, az való nekem – mondta ő, még megfűszerezve egyéb másokkal is. Zokogva kérdeztem: a nagy esküvő mennyibe kerül? 35 pengő! – mondta a prépost. Én kiszaladtam az irodából és futottam, de nem tudtam, hogy hová is megyek, de a Baross utca és a Körút sarkán összeestem.

Mikor magamhoz tértem, sokan körülöttem voltak. Megijedtem, és újra menni próbáltam, de erőm nem volt! Egy olyan 50 év körüli hölgy behívott egy cukrászdába, mert azt gondolta, éhes vagyok. Ott elmondatta velem, mi a gondom. Sokat sírtam és azt mondta, meglátja, megsegíti a Jó Isten. Megcsókolt és elváltunk.

Tehát elindultam haza, egy házban laktunk a vőlegényemmel, én akkor a bátyámnál, ő a szüleivel lakott. Este, mikor a vőlegényem jött haza, bejött hozzám, hogy mit intéztem a prépostnál. Mikor meglátott, azt gondolta, a család okozta sírás nyomait látja. Elkezdtem mondani kudarcomat, de csak azt mondta: mondtam én, hogy nem érdemes a paphoz menni esküdni. Láttam, hogy csak kedvemre akar tenni, így hát másnap ő ment el a préposthoz. Ma sem tudom az igazi történetet, de az történt, és úgy, ahogy én azt megálmodtam. 1942. május 9-én, csodálatos szép napon gyönyörű esküvőm volt. Annyi sokan voltak, és én senkit nem ismertem. Sorfalat álltak a vasasok, bizony!

Hát ennyi élményem van az egyház elkövetett embertelenségéről! A szegényeké a mennyek országa, ebben volt jogunk hinni is. Mégis azt mondom, kár volt az egyházat, az Isten-hittel együtt üldözni. Istenben jó hinni, és van a rossznak visszatartó ereje. A léleknek kell az Isten-tudat, aki ezt vallja, nem kell bántani, attól ő még lehet nagyszerű segítője a meglévő társadalomnak. De azt sem kell folyton elmarasztalni, aki ateista nézeteket vall. Az erős akaratú ember küzdőképes! Őrá is szükség van, de egyik sem a saját önző céljait lássa a legfontosabbnak, mert valahogy az riasztó, félelmes minden esetben. Az egész társadalom várta a rendszerváltozást, de nem olyat feltételezett a többségi akarat, mint ami a régi úri világot visszahozni célt tűzött a zászlajára. Iszonyú még rágondolni is, mi lett volna tovább! Egyedül vívódok az érzelmeimmel, drága férjem is meghalt 1976-ban. Én akkor már kértem a vállalat párttitkárát, aki egy fiatalember volt, hogy senki ne szóljon a temetésen egy szót sem, sem párt, sem pap nem kell, csak akik az övéi voltak, azokra tartozik, senki másra. Mégis, az V. ker. pártb. régi párttagok bizottságától egy idős elvtárs pár szóval búcsúzott férjemtől. (...)