Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

15. fejezet -

Magyarok képe külföldön

NYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség!

VEZÉNYI Pál (Svájc)

Magyarok képe külföldön

Kellemes meglepetést jelentett számomra a História 1994. évi 5–6. számában az „Osztrák közhelyek a magyarokról” c. írás Horst Haselsteinertől.

A magyar történettudomány politikai rendszerektől függetlenül elhanyagolta azt a kérdést, hogyan vélekednek külföldön, különösen Európa nyugati részén a magyarságról. Alkalmam volt áttanulmányozni a legtöbb svájci iskolai történelemkönyvet, amelyet az elmúlt 100 esztendő alatt használtak. Elképesztő ferdítéseket találtam még abban a néhány mondatban is, amelyek a magyarságról tettek említést. Ezek a szövegek sok esetben nemcsak tájékozatlanságról vallottak, hanem határozottan rosszakaratúak voltak. Egy, még 1974-ben megjelent középiskolai történelemkönyvben többek között azt olvastam, hogy a törököket a magyarok hívták be Európába, hogy közös erővel elpusztíthassák az európai keresztény kultúrát. Hála Habsburg-Ausztria hősiességének, amely évszázadokon át Európa védőbástyájaként oltalmazta Nyugatot a közös török–magyar veszélytől.

Az iskolai történelemkönyvek tanítását nem szabad lekicsinyelni. A legtöbb ember, aki nem lesz történész, ezeknek a könyveknek az alapján alakítja ki világképét, véleményét az egyes népekről. Nekem feltűnt az átlagos, egyszerű svájci emberek határtalan ellenszenve a magyarokkal szemben, és igyekeztem kideríteni ennek az eredetét. Így jutottam el az iskolai történelemkönyvekhez és a földrajzkönyvekhez, amelyekben felfedeztem az említett rosszindulatú ferdítéseket. Ennyivel nem elégedtem meg, fel kellett kutatnom a könyvek szerzőinek a forrásmunkáit is. Így jutottam el az osztrák történetíráshoz, amely évszázadokon át szüntelenül és tudatosan gyalázta a magyarságot. Találtam többek között olyan többkötetes osztrák világtörténelmet a 19. század elejéről, amely részletesen ecsetelte a magyarok állati jellegét, azt írja, hogy még emberi nyelven sem tudnak beszélni, hanem az állatok módjára artikulátlanul üvöltöznek.

A nyugati történészek magyarul nem tudtak, a német nyelven azonban ismerték, különösen Németországban és Svájcban. Forrásként tehát a német nyelven írt osztrák történelemkönyveket használták fel. Még a franciák is osztrák közvetítéssel szerezték értesüléseiket a magyarokról. Példaként idézhetem francia anyósom véleményét, aki gimnáziumi érettségivel rendelkezik. Ő azt állította, hogy neki a középiskolában azt tanították, a magyar nyelv nem létezik, az csak egy „osztrák dialektus”.

Történészek számára aligha szükséges magyarázni, milyen következményekkel jártak efféle ferdítések a nyugati népek közvéleményének alakulásában és rajtuk keresztül politikai döntések kialakításában.

A magyarságról Nyugaton kialakult általános negatív vélemény az osztrák történetíráshoz vezethető vissza. Alapvetően fontos lenne tehát éppen az osztrák történetírás ferdítéseit kiköszörülni, de mivel a rágalomhadjárat egész Európát elözönlötte, fel kellene figyelni a francia, angol, olasz és más népek történetírására, mindenekelőtt a közvéleményt alapvetően meghatározó iskolai történelemkönyvekre.

Tisztelettel: