Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

14. fejezet -

Víg élet a Duna jegén

TOMSICS Emőke

Víg élet a Duna jegén

1993/8. számunkban a pesti korzó „természetrajzáról” közöltünk egy cikket. Most került elő egy felvétel a téli Dunáról. Ehhez kapcsolódóan kértük a korábbi írás szerzőjét a téli Duna-korzó század fordulós állapotának leírására. (A szerk.)

Budapest büszkesége, a szélesen hömpölygő Duna amennyire összeköti most, annyira szétválasztotta hajdan Budát és Pestet. Csónakok s a Nagy Híd (ma: Deák Ferenc) utca vonalában álló hajóhíd – melyen Nepomuki Szent János védte a gyalog vagy csúszkáló kocsikon átkelőket – biztosították az összeköttetést a két város között az első állandó híd, a Lánchíd felépültéig. December közepe táján ezt az imbolygó hidacskát is szétszedték, s a zajló folyón való átjutás egyetlen eszköze a ladik maradt. Akinek ügyes-bajos dolga akadt a másik parton, vagy táncolni akart a budai bálokon, annak életét nagy elszánással a kis lélekvesztőre bízva kellett átkelnie a roppant jégtáblák között. „A társaság beleült egy nagy csolnakba, aminek legénysége hosszúnyelű csákányokkal volt fölfegyverkezve. Az egyik legény belekapaszkodott csákányával egy elöl úszó jégdarabba, és úgy húzta előre a csolnakot, a másik hátulról tolta, szintén csákány segítségével, a többi pedig egyforma ütemű mozdulatokkal ringatta a csolnakot, amely mozgás hasonlította tiszai révészek átvádolásához, s ennek az egész műveletnek lulajozás volt a neve” – emlékszik A Hét cikkírója 1897-ben.

Megspórolni a hídpénzt

Kemény teleken, nagy ritkán „beállt” a Duna. Ilyenkor sokan gyalog vágtak neki a mozdulatlan folyónak, miként a magyar színészet úttörői is, akik „áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az idegen Pestre” – írja Jókai az És mégis mozog a földben.

Átkelni a befagyott Dunán igen veszélyes vállalkozás volt. Az összeállt jégtáblák között általában rések voltak. Ezeket halálréseknek nevezték, mert sokan lelték halálukat miattuk a jeges folyóban abban az időben, mikor a jégen való járást-kelést még nem tiltották rendeletek. Ezeknek a réseknek állandó vendégei voltak az élelmet kereső vadkacsák.

1864 januárjában olyan vastagon befagyott a Duna, hogy farsangi népünnepélyt rendeztek a hátán. Sátrakat állítottak és olyan élet folyt ott, mint Pest akármelyik népesebb utcáján. „A Budára vezető porondozott úton termetes kofák kínálják az ősz fagyos gyümölcseit; emitt gesztenyesütők, virslisek versenyezni látszanak afölött, melyiknek torka harsányabb. A pereces bosszankodni látszik a kintornásra, mert a sípláda éles harsonája mellett szerény sípjának hangja néma lesz. Az út mellett a jégen egymás után csúszva buktatja föl egymást az apró nemzedék...” – tudósít a Vasárnapi Újság. Hasonló hideg köszöntött be 1879-ben is, majd legközelebb 1885-ben fagyott be rövid időre a Duna.

Képünk 1891. január 4-én készülhetett. Az utolsó télen, amikor rendőri kihágás elkövetése nélkül léphetett a Duna jegére, aki a hídpénzt így akarta megspórolni, vagy egy kis rendkívüli szórakozásra vágyott. Immár nem a kényszerűség vitte az embereket a folyó síkos tetejére, mint a reformkorban, mikor más választása – híd nem lévén – nemigen volt annak, aki a túlsó partra akart jutni.

Korcsolyapálya – balesetekkel

Játékos rácsodálkozással fogadta a pesti ember a természet fehér ajándékát a város kőfalai között. Víg élet folyt a korcsolyapályán, a bérkocsisok a Kálvin téren hóból csárdát készítettek, melyet a Cigánybáróhoz címeztek, s belül fenyőágakkal, lampionokkal díszítettek. A legnagyobb izgalmat azonban a Duna okozta. Napokon át bámulták a pestiek a mínusz tíz–tizenkét fokos hidegben, befagy-e. Január másodikán megindult a rendszeres közlekedés a jégen. Az Eskü tér és a Rudas fürdő között utat csináltatott a fürdő igazgatója. A megtorlódott jégtáblákat simára nyesték és kőporral hintették be, s bár a rendőrség még nem engedte a jégen való járkálást, tömérdek ember volt a Dunán. Néhányan egészen a Lánchídig elmerészkedtek. Élelmes vállalkozók korcsolyapályát is készítettek a Sáros (ma: Gellért) fürdő előtt. (Ez annál népszerűbb volt, mivel a nagy hideg miatt a rendes korcsolyapályákon a jég igen keménnyé vált.) Szerencsés kimenetelű baleset is történt. Kammermayer Károly polgármester erről értesülve átírt a főkapitánysághoz, hogy az átjárást bizonyos helyekre korlátozza. Ez volt az első megszorítás a Duna jegén való szabad közlekedésben.

Szólt a verkli, járt a pereces, kolbászárus és gesztenyesütő kínálta a portékáját. Három út is vezetett át a befagyott vízen. Az Eskü teret és a Rudas fürdőt összekötő út két szélét fenyőfákkal rakták ki, így képezve valóságos korzót az olvadékony útból.

Negyedikén délután az Eskü tér fölött, ahol egy melegebb vizet ontó csatorna nyílása volt, a jég beszakadt, s nyolcan-tízen, valamint a segítségükre sietők a lékbe estek. Mintegy huszonöt embert mentettek ki a tűzoltók, de az eltűntek számát hetekig nem tudták megállapítani.

A főváros azonnal bizottságot hozott létre az eset kivizsgálására. Jelentésük eredményeképpen született meg az 1896. évi 75844 sz. belügyminiszteri rendelet a dunai kerületi kapitányság létrehozásáról, amelyet 1897. február 1-jén valóban fel is állítottak. Ettől kezdve kemény pénzbüntetéssel sújtható kihágásnak minősült a Duna jegén való járkálás. Csak a halászoknak volt szabad a be nem fagyott rések között halászni.

Így ért véget a síkos dunai romantika.