Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

13. fejezet -

Népies-urbánus ellentétekrõl, Kádár Jánosról. Két beszélgetés Aczél Györggyel, 1983, 1991

NYÍLT TÉR – Olvasóink írják

ERÉNYI Tibor – SIPOS Levente

Népies–urbánus ellentétekről, Kádár Jánosról

Két beszélgetés Aczél Györggyel, 1983, 1991

A Társadalmi Szemle 1983. augusztus–szeptemberi összevont számában „Irányelvek Lukács György születésének 100. évfordulójára” címmel dokumentum jelent meg, amelyet az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség dolgozott ki. Lukács 1885. április 13-án született, az évforduló tehát még „odébb volt”, de a pártvezetés időben „a helyére kívánta tenni” Lukácsot, aki 1956 – a Nagy Imre-kormányban vállalt kulturális minisztersége – óta a „létező szocializmus” országaiban persona non gratának minősült, márcsak azért is, mert 1956 után sem szűnt meg e rendszerek megreformálását szorgalmazni. Ugyanakkor a nyugati baloldali értelmiség soraiban – éppen az említett okokból – növekedett tekintélye. A problémát az sem oldotta meg, hogy a filozófust 1967-ben „átigazolták” az MSZMP-be, tekintve, hogy ez az aktus Lukács felfogásán mit sem változtatott.

Aczél György ezekben az években a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára, Kádár bizalmasa, a – mondjuk így – humán szféra ügyeinek teljhatalmú intézője. Természetesen a közelgő Lukács-centenárium is foglalkoztatta. Hiszen ő Lukács – finoman szólva – vitapartnere volt, s meghatározó szerepet vállalt a Lukács-tanítványok elleni ismert hajszában, illetve közülük némelyek „meggyőzésében”.

1983, a Parlamentben

A jelzett Művelődéspolitikai Munkaközösségnek nem voltam tagja, négyszemközt még sohasem beszéltem Aczéllal, ezért meglepett, hogy valamikor 1983. április végén telefonüzenetet kaptam: Erényi Tibor június 1-jén reggel 8-kor „Lukács-ügyben” keresse fel hivatalában. Aczélt a korai órán gondterheltnek láttam. Közölte, hogy sietnie kell, mert hamarosan látogatást tesz az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Hellyel kínált: majd feltette a kérdést: maga ugyebár a szociáldemokrácia történetével foglalkozik? Jelenleg azzal, válaszoltam. Nos, mondotta, most készülnek a Lukács-centenárium előtt még kellő időben az orientáló jelleggel közlendő tézisek. Ezekkel kapcsolatosan kívánok egy kérdést feltenni: tényleg olyan kategorikusan elutasító volt Lukács véleménye a szociáldemokráciáról, s ha igen, mi volt ennek az oka?

Hivatkoztam arra az interjúra, amelyet 1971-ben, a mester halálának évében Vezér Erzsébet készített. Lukács akkor ezt mondta: „A két tábor között álltam; nem szimpatizáltam a szociáldemokratákkal, és nem szimpatizáltam azokkal, akik diktatórikus módon akarták behozni a kommunizmust.” (Lackó Miklós: Válságok–választások. Gondolat, 1975. 192–193.) Lukács elutasította a szociáldemokrata reformizmust, „parlamenti kretenizmust” és pragmatizmust, a nagy távlatokban való gondolkodás – úgymond – elmulasztását, a kialakuló bürokratizmust stb. Nem javított a helyzeten, hogy a tanácsköztársaság idején egy ideig Kunfi Zsigmond helyetteseként működött, aki már a Károlyi-korszakban is – mint Lukács mondta – „verbális radikalizmusa ellenére is szabályos kultuszminiszterként tevékenykedett”. Folytatni akartam, de Aczél közbevágott és szinte egy szuszra mondta el véleményét, amelyet majdnem szóról szóra feljegyeztem.

Abban látom a kérdés lényegét – mondotta –‚ hogy az európai szociáldemokrácia Lukács idején már túl volt a maga messianisztikus korszakán, ha volt neki egyáltalában ilyen. Lukácsot viszont – bár a polgári demokrácia „némely pozitív vonását” elismerte – élete végéig a messianisztikus gondolkodás jellemezte, nem tudta elnézni úgymond „a kapitalizmus menedzselését”. Ezzel – ebben az intranzigens formában – manapság szinte semmit sem lehet kezdeni. A nemzetközi kommunista mozgalom sokat tanulhat a szociáldemokratáktól; azt is mondhatnám, a forradalmi munkáspártok bizonyos szociáldemokratizálására lenne szükség. Ilyesmiről beszélt Bruno Kreisky is, amikor egyik találkozásunk alkalmából felvetődött ez a kérdés. No persze, ezeket a problémákat a kutatómunka során kellene elemezni, a szociáldemokratizálás programjával senki sem állhat nyíltan ki. Már az is szép eredmény, hogy a hidegháború elmúltával javult a kommunista és a szociáldemokrata pártok közötti kapcsolat. Mi a gazdasági problémák megítélésében, a piac szerepének felismerésében közeledtünk a szociáldemokráciához és talán abban is, hogy behatóbban kívánunk foglalkozni az emberek mindennapi életével. József Attila írta találóan, hogy a kommunisták „hatalmat” akarnak a munkásoknak, a szociáldemokraták egyszerűen jobb életet. Manapság már egy új osztálystruktúra van kialakulóban; de azért az efféle megállapítások sem évülnek el. Persze, tudom, hogy a szociáldemokrata pártok a többpártrendszer hívei. Azt hiszem, nem volt rossz dolog, hogy számos szocialista országban – bár formálisan – megmaradt a többpártrendszer. Nálunk nem. Ennek számos történelmi oka van. Az 1956 utáni ilyen irányú kísérletek is sikertelenek maradtak. Elvileg elképzelhető a többpártrendszer valamilyen formában abban az esetben, „ha a mi pártunk ennek kedvéért nem adja fel az elveit és legfontosabb pozíciókat”. Ilyesfajta fejleményekre még sor is kerülhet. Nézzük meg a 70-es években főleg Spanyolországban és Olaszországban – de említhetnénk északi példát is, teszem azt Svédországot – kibontakozó eurokommunizmust. Ez az irányzat a parlamentáris több pártrendszer és a vegyes tulajdon elvi alapján áll, sok szempontból szociáldemokrata jellegű. Vannak azonban rossz szociáldemokrata hagyományok is. A szociáldemokraták nagyon nehezen apercipiálták az agrárkérdést és a nemzeti kérdést. Ez volt nálunk az ismert népi–urbánus ellentétek egyik oka. „Mindkét félnek megvoltak a maga igazságai és a maga túlzásai.” Valamiféle szintézist is létre lehetett volna hozni, ha az utóbbiak, és egyes népiek jobbra csúszása ezt nem akadályozza meg. Erről még 1946 elején Lukács is beszélt. Méltatta, de természetesen bírálta is Szabó Dezsőt, Németh Lászlót és másokat. (A szóban forgó mű Lukács György: Népi a mérlegen. Szikra, 1946. – E. T.) Úgy vélem, Európa és a világ nagy átalakulások előtt áll, és ebben a szociáldemokráciának, „egy megújult szociáldemokráciának” nagy szerepe lesz. Azt merném mondani, hogy Lukács ezeket az átalakulásokat megsejtette. Ezt valahogyan a készülő tézisekben is kifejezésre kell juttatni. Fontos lenne, hogy 1968-as munkája, egyik utolsó nagy műve, mielőbb megjelenjen magyarul is. (A megjelenésre elég sokat kellett várni. Ez a kötet Lukács György: A demokratizálás jövője. Magvető, 1988.) „Különben megvan annak a veszélye – mondotta rejtélyesen –‚ hogy mire megjelenik, már részben túlhaladottá is válik.”

A Nagy Imre-per előzménye

1957. december 21-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága zárt ülést tartott, amelynek egyetlen napirendi pontja: „Beszámoló egyes magyar állampolgároknak az 1956. októberi ellenforradalmi felkelés idején elkövetett törvénybe ütköző cselekményeiről.” Az előadó Kádár János volt. Az egyhangúlag elfogadott határozat kimondta: „A Központi Bizottság tudomásul veszi, hogy a Magyar Népköztársaság igazságügyi szerveinek szabad folyást kell engedni a törvény által előírt büntetőeljárás lefolytatására.” S rövidesen elkezdődött Nagy Imre és társai pere. Jellemző a titkolózásra, hogy a KB határozata azt is leszögezte: „a legszigorúbb felelősségre vonás terhe alatt kötelezi minden egyes tagját ezen ügyben a titoktartásra, beleértve azt is, hogy mai ülésünknek még tárgya sem közölhető, még célzás formájában sem a Központi Bizottságon kívül álló személlyel”. Az ülés jegyzőkönyvvezetői is KB-tagok voltak, ennek megfelelően a jegyzőkönyv sem rögzíti szó szerint az elhangzottakat, csak a lényeget tömöríti.

A jegyzőkönyv elsüllyedt a KB Iroda irattárának vagy Kádár János páncélszekrényének a mélyén, csak a pártközpont épületének kiürítésekor, 1990-ben került a Politikatörténeti Intézet Levéltárába (majd az MDP- és MSZMP-iratok államosítása után, 1992-ben a Magyar Országos Levéltár kezelésébe). Ripp Zoltán előkészítette forráspublikációként való közreadását a Múltunk című folyóiratban. Felvetődött azonban, hogy a dokumentumot a közzététel előtt mutassuk meg az egykori felszólalók közül még aktív közéleti tevékenységet folytató Nyers Rezső országgyűlési képviselőnek és az emlékiratainak megírásához készülődő, a párt sok titkát ismerő Aczél Györgynek. Nyersnek nem volt kifogása a közlés ellen.

A betegeskedő Aczél Györgyhöz Tétényi Pál közvetítésével jutottunk el. A találkozásra 1991. március 22-én került sor Aczél Szent István parki lakásában. A beszélgetés folyamán ő sem emelt kifogást a jegyzőkönyv közzététele ellen. (A forrásközlést l. Múltunk, 1990. 4. sz.)

1991, Szent István park

A társalgás 1956 és szereplői körül folyt. Aczél elmondta, hogy az első napokban Bécsben volt, csak október 28. után tért haza. Kitért saját korabeli felfogására „az októberi eseményekről”. Ezeket nem minősítette ellenforradalmi jellegűeknek az MSZMP vezetőségén belüli 1956. november–decemberi viták során. Síkra szállt a demokratikus berendezkedés, a többpárt rendszer mellett, felvetette, hogy Nagy Imre szervezzen külön agrárpártot. A nemzeti függetlenség kérdésének kapcsán megpendítette, hogy „az ország legyen semleges úgy, mint Jugoszlávia”. Ezekkel a nézeteivel törpe kisebbségbe szorult, s mint említette, miattuk Földes László, aki a Szervező Bizottságban tevékenykedett és jelentős szerepe volt a káderügyekben, többször felvetette kirekesztését a pártból. S tegyük hozzá mi: Aczél azután a beilleszkedés útját választotta.

A Nagy Imre-perrel kapcsolatban emlékei szerint abban a hiszemben volt ő is és más KB-tagok is, hogy Nagy Imre és társai néhány éves börtönbüntetést kapnak, s azután kiszabadulnak. Annyit tudott, hogy 1958 júniusában a Politikai Bizottság a leányfalui pártüdülőben összeült azzal, hogy együtt maradnak addig, amíg véglegesen nem alakítják ki álláspontjukat. Ő mint KB-tag „az újságból értesült Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzéséről”. (Szilágyi József korábbi kivégzése nem került szóba.) A megrázkódtatások utáni politikai konszolidáció végét Aczél 1963-ra, a tavaszi amnesztia idejére tette.

A Nagy Imre-ügy kezdeteihez visszatérve kiemelte, hogy az 1956 novemberében Magyarországon tartózkodó Malenkov, Szuszlov és Arisztov november 17-i jelentésükben azt írták, hogy Kádár „megállapodásunk értelmében” tárgyalt a jugoszláv követtel. Azt is írták, hogy Nagy Imrééket le kell tartóztatni, ahogy kilépnek a jugoszláv követség kapuján. Tehát Kádár kényszerpályán mozgott: vagy eleget tesz a szovjet elvárásoknak, vagy jön vissza Rákosi. Később Kádár megjegyezte előtte: „de milyen terror lett volna, ha nem ő valósítja meg!” – Tudomása szerint Kádárt Hruscsov előtt Mikojan javasolta első titkárnak. Később, 1961-ben Hruscsov kijelentette Aczélnak: nálunk Kádár a múltjával járási titkár sem lehetett volna. „A Szovjetunióban úgy fogták volna fel: vagy jogosan ült börtönben, vagy ha nem, akkor ott meghasonlott.”

Kádár jóval később nagy hibának tartotta, hogy 1957 januárjában Kállai Gyulát küldte ki Snagovba. „Én állat” – mondta. Azt hitte ugyanis, hogy olyan embert küld, aki szót tud érteni a csoporttal, aki barátja Újhelyi Szilárdnak a Márciusi Front idejéből. A valóságban Kállai elmérgesítette a helyzetet, nem oldotta. Egyesekkel keményen beszélt, másoknak ígérgetett. Újhelyinek pl. azt mondta, hogy még miniszter is lehet belőle. Annak az oka, hogy engesztelhetetlen volt Nagy Imréék iránt, jórészt arra vezethető vissza, hogy amikor 1954-ben kiszabadult a börtönből, Rákosiék kezéből elfogadta a Kiadói Főigazgatóság vezetőjének tisztét, 1955-ben pedig a népművelési miniszterhelyettesi széket. (Aczél egy építőipari vállalat igazgatását elvállalta, de az építési miniszterhelyettesi kinevezést elhárította.) Márciusi Front-beli hajdani társai emiatt kiközösítették maguk közül. 1956. október–november fordulóján Losonczy Géza államminiszternél „előszobázott’, hogy ne maradjon ki a politikai életből, de Losonczy akkor sem igen állt vele szóba. Emiatt fordult gyűlölködve szembe velük november 4-e után, s javasolta Snagovból visszatérve a foglyok körülményeinek szigorítását. Kállai 1957 márciusában Moszkvában tárgyalt a szovjetekkel. Arra a kérdésre, hogy miért nincs még előkészületben a Nagy Imre-per, állítólag azt válaszolta, hogy „ő ugyan javasolta a Nagy Imre-pert, de a Központi Bizottságban sokan ellenzik”.

Az biztos, Aczél szerint, hogy a párt Központi Bizottságának ülésén sohasem vitatták meg a büntetés mértékét. A halálbüntetés egészen későn merült fel, talán egy hónappal a per előtt. 1958 májusában volt a 8 kommunista párt moszkvai találkozója. Lehet, hogy ez hatott. A kínaiak akkor nagyon támadták a jugoszlávokat. Úgy vélte, nem tisztázható, amit Vida Ferenc állított (aki szerinte nagyon merev, szívtelen ember volt), tudniillik, hogy senki sem befolyásolta a büntetés mértékének kiszabásában, saját elhatározásából hozta a halálbüntetéseket. Aczélnak az volt a véleménye, hogy „ezt a bírónak meg kellett konzultálnia, a szovjetek keze benne lehetett”.

Hruscsovot nagyon nyomasztotta, hogy Molotov 1957 júniusában erősen vádolta: ő az oka a magyarországi fejleményeknek; hogy nem állt ki Rákosi mellett; hogy kitört az ellenforradalom. Molotovék bukása után átvehette egy kissé a nézeteiket. Aczél komolyabbnak látta Hruscsov szerepét az ítéletekben. A lányának egyszer, amikor Aczél is jelen volt, az erre vonatkozó kérdésére azt válaszolta, hogy „vannak pillanatok egy politikus életében, amikor határozottnak kell lenni” – ami az adott összefüggésben meglehetősen baljóslatúan hangzott.

Aczél György véleménye szerint Kádárnak öt „elhallgatása” volt életéről. Az első a Rajk-perben játszott szerepe. Farkas Mihály ügye kapcsán az MDP Központi Vezetőségének 1956. júliusi ülésén ugyan önkritikát gyakorolt, de első titkári működésének évtizedei alatt kerülte saját szerepének feltárását a Rajkkal szembeni koncepciós perben, az 1962. augusztusi alkalmat is elmulasztva, amikor a Központi Bizottság lezárta a személyi kultusz idején a munkásmozgalmi emberek ellen lefolytatott konstrukciós eljárások felül vizsgálatát. Aczél egyébként úgy vélekedett, hogy Kádár tevékenysége e tekintetben nem is volt annyira negatív. S itt megemlítette azt a történetet, hogy Rajk és társai kivégzése után, 1949 végén Kádár azt mondta Rákosinak, hogy Rajk utolsó szavai alapján arra következtet: ártatlan volt. Mire Rákosi válasza – Aczél előadásában – így hangzott: „Kádár fiam, neked még sokat kell tanulnod.” Aczél ugyanekkor megjegyezte, hogy igaz lehet Farkas Vladimir leírása Kádár Rajk-perben játszott szerepéről „Nincs mentség” című könyvében – pedig, tegyük hozzá, Farkas végig nyílt ellenszenvvel ír Kádárról e kötetben.

Kádár második elhallgatása saját 1951. áprilisi letartóztatása, vizsgálati fogsága és börtönélete, koncepciós elítéltetése. Ez utóbbiról Aczél annyit árult el, hogy Kádár a börtönben „bizonyos értelemben megőrült, miként Losonczy Géza is”. Tudomása szerint emiatt 9 hónapig gúzsba kötve tartották. Ez az állapota elmúlt, de újabb börtönbüntetés esetén visszatérhetett volna. Aczél úgy gondolta, hogy élete végén kicsit ez tört ki rajta, amikor „Nagy Imre ügyébe tulajdonképpen belebolondult”. Aczélnak akkoriban is, korábban is számos alkalommal mondta: „Ha ’56 novemberében Nagy Imre lemondott volna a miniszterelnökségről, ma is köztünk ülne.”

A harmadik elhallgatás életének néhány napjára terjed ki: 1956. november 1. estéjétől november 4. reggelig hol járt? Kikkel tárgyalt? Hogyan zajlott le lelkileg a pálfordulása? Mi volt a szerepe a november 4-i fordulat előkészítésében? A történettudomány természetesen lassan beszínezi ezt a fehér foltot is, de mindig hiányozni fognak azok az árnyalatok, amelyekkel Kádár megnyilatkozása finomíthatta volna a képet. Aczél az általunk felvetett kérdésekhez annyit tett hozzá, hogy Kádár november 2-án Tökölön azzal szállt be a repülőbe, hogy ő „nem lesz szovjet bérenc, a kiszolgálójuk”. A Kremlbe vitték. Ott voltak Rákosiék is, bár nem találkoztak; a kormánynyilatkozat tervezetét ők fogalmazhatták. Kádár ezt nem fogadta el változatlan formában, módosításokat eszközölt, „csak úgy egyezett bele, ha beleveszik a régi vezetők, Rákosiék elítélését. A véglegesített nyilatkozattal repült Ungvár érintésével Szolnokra.

Egyébként Kádárban – fűzte hozzá – mindig megmaradt egy Rákosi-komplexus. A börtönben az 1930-as években nagyon tisztelte. Jellemző, hogy Rákosi tegezte őt, Kádár viszont nem tegezte vissza. Felnézett rá. 1956 után egy ideig attól tartott, hogy Rákosi még átveheti tőle a hatalmat, talán el is túlozta ezt a veszélyt. Hruscsov bukását követően Kádár egyszer azt mondta Brezsnyevnek: „nálunk azt figyelték Hruscsov bukása után, Kádár ér-e haza hamarabb Varsóból, vagy Rákosi a Szovjetunióból”.

A negyedik nagy elhallgatása a Nagy Imre-per, közelebbről Kádár politikai és érzelmi viszonyulásának alakulása Nagy Imréhez 1956. november és 1958 júniusa között; tárgyalásai Hruscsovval, esetleg más szovjet politikusokkal, a „testvérpártok” vezetőivel a Nagy Imre-per rekonstrukciójának kialakításáról, időzítéséről, a büntetések mértékéről.

Kádár János ötödik elhallgatásáról Aczél György – emlékezetünk szerint – nem beszélt, legalábbis nincs róla jegyzetünk.

Feltűnő, hogy Kádár elsősorban életének büntetőjogi vagy alkotmányjogi ügyekhez kapcsolódó részleteit burkolta homályba. Ez azért érdekes, mert egyébként Aczél értékelése szerint Kádár jogi „buzeráns” volt. Érzékeny volt a büntetőjogi kategóriákra, affinitása és érzéke volt a jogi gondolkodáshoz.

A beszélgetések csapongásra hajlamos természetének megfelelően Aczél György olyan tényeket is említett, amelyek nem illeszkednek a fentiek logikai menetébe. Ezek közül történeti érdekessége miatt feljegyzendő, hogy a Kádár-kormány katonailag annyira gyengén állt 1956-ban, hogy a kormányőrség az első hónapokban jórészt szovjet katonákból állt. – Egy másik mozzanat: Aczél úgy látta, hogy a polgári demokrácia a hitlerizmus tanulságaként elfogadta: „a politikai váltógazdálkodásra, a rotációra intézményes lehetőségeket kell teremteni”. Aczél régóta mondogatta Kádárnak, de az első titkár ezt a felvetést 1956 után sem tartotta reálisnak. Persze volt eset, amikor Kádár is hiányolta a váltást. 1984 szilveszterén megjegyezte Aczélnak: „Te sem fogod megérni Ceausescu bukását, mert ennek nincsenek meg az intézményes lehetőségei”.

Aczél György elmondta, hogy jómaga 1986-ban vissza akart vonulni a politikai életből, de Mihail Gorbacsov arra kérte, hogy tartson ki Kádár mellett. Gorbacsov megígérte neki, hogy a két belső (főtitkári) irattár magyar vonatkozású iratait megnézheti memoárja megírásához (kapott is másolatokat). Nem maradt ideje – tehetjük hozzá – emlékiratainak elkészítésére, amire pedig nagy forrásanyag összegyűjtése révén alapos előkészületeket tett: látogatásunk évében végleg kiesett kezéből a toll.