Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

12. fejezet -

A diktátor és a nemzeti történelem

JELENIDŐBEN

DEMÉNY Lajos

A diktátor és a nemzeti történelem

Korábbi számainkban két cikket közöltünk Demény Lajostól, melyek az 1949–90 közötti Románia történelméről szólnak. (Demény Lajos, a neves romániai magyar történész, Európa Intézetben tartott előadásainak darabjai a história 1994. évi 3., 9–10. és jelenlegi számában is közreadott tanulmányok.) Az első cikkben a román pártállam felépítését elemezte, a másodikban a román történelem 1949–90 közötti jellegzetességeit foglalta össze a szerző. A jelen közleményben azt írja le, hogy a hatalom milyen „ideológiai eszközökkel” kívánta a lakosság gondolkodását hozzáigazítani a politikai rendszerhez. A sorozat utolsó cikke, amelyet folyóiratunk 1995/3. számában közlünk majd, az 1989–93. évi fejlődést mutatja be. (A szerk.)

Nacionalizmus és idegengyűlölet

A román társadalomtudósok egy része kiemelte, hogy a rendszer legitimizálásának, a figyelemelterelésnek és félrevezetésnek a leghatékonyabb eszköze a nacionalista propaganda volt. Központjában a nacionalista történettudat rendszeres művelése és fejlesztése állott. Ezt mindennél világosabban tükrözte a XI. kongresszuson (1974) elfogadott pártprogram, amelynek legnagyobb része a román nép történetét vázolta a legrégibb időktől napjainkig. Egyes szakemberek elég halvány ellenkezése ellenére a pártprogram teljesen átírta a román nép történetét.

Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a romániai történészek kötelesek voltak magukévá tenni a pártprogramban vázolt nézetet, és annak szellemében folytatni a kutatást. A román történelmi hagyományok már több mint kétezer évvel ezelőtti időkben a centralizált dák államról beszéltek, amikor az európai történelem csupán másfél évezreddel később ismerkedett meg a centralizált állam fogalmával. A párttörténeti intézet, a diktátor történész testvére vezette hadtörténeti intézet lettek – a pártközpont propaganda osztálya irányítása alatt – az új szemlélet legkövetkezetesebb képviselői. A XI. pártkongresszus határozatának értelmében az akadémiai kutatóintézetek és a történelmi karok szakembereire szabták ki azt a feladatot, hogy belátható időn belül állítsák össze Románia 10 kötetes történetét. Ám a megszerkesztett kéziratok „nem feleltek meg” a legmagasabb szintű elvárásnak. Az összeállított és jó néhány példányban ki is nyomott első kötet csaknem egy egész évtizedig feküdt a volt elnök asztalán jóváhagyásra várva, de ezt nem kapta meg. Ezzel szemben a hadtörténeti intézet hozzálátott az ugyancsak tíz kötetre tervezett „A román nép hadtörténete” című munka összeállításához, és a sorozatból több kötet meg is jelent. Ez már teljes egészében tükrözte a nacionalista szemléletet, és levette a napirendről az akadémiai összefoglaló kiadását.

Romániában 1972 óta hivatalosan megszüntették a cenzúrát. Ám ez csupán szemfényvesztés volt, és azt célozta, hogy a külföldi közvélemény szemében a demokratikus kibontakozás látszatát keltse. Ezután igazi és kiismerhetetlen cenzúra működött. A pártközpont propaganda osztályán létrehozták az ideológiai bizottságot, és ennek hatáskörébe utalták a kéziratok kiadásának engedélyezését. Minden könyvkiadó mellett úgynevezett kiadói tanácsot hoztak létre, ám vigyáztak rá, hogy tagjai között ott legyenek a központi vagy megyei pártapparátus éber emberei is. Kiadásra csak az a kézirat kerülhetett, amelyet a tanács egyöntetű szavazattal elfogadott. A központi pártapparátus vagy a művelődési tanácsok mellett működő cenzúra emberei most már tanácstagi minőségükben megakadályozhatták bármilyen kézirat kiadását. Ez persze nem vonatkozott a nacionalista szellemtől átitatott könyvekre, történelmi munkákra vagy regényekre, amelyeket előszeretettel publikáltak.

„Egységes nemzet”

Elméleti síkon a társadalmi és nemzeti szempontból homogenizált egységes és oszthatatlan román nemzet lett a pártpolitika egyik legfontosabb célja. A nyolcvanas évek második felében már több pártideológus lépett elő Romániában, akik leírták és hangoztatták, hogy Romániában már nem lehet románról, magyarról, németről, szerbről stb. beszélni, hanem csupán az egységes szocialista román nemzetről, amelynek mindenki tagja az országban, etnikai származásától függetlenül. Ez legalább nyílt beszéd volt, mert különben több félrevezető ideológiai torzszüleménnyel is találkoztunk, mint például: a marxizmus nyelve, a munka nyelve, a többszörösen román román és rajta kívül a magyar, német stb. származású román, a magyarul vagy németül író román író és több ehhez hasonló kitaláció.

Szerintük már magában az, hogy valaki valamelyik nemzetiség önnön történelméről akart értekezni, kimerítette a hazaárulás, a nemzetellenesség bűntényét, mert Romániában csak az egységes és oszthatatlan román történelmet volt hazafias cselekedet művelni. Ám azt is csupán a pártprogram megfogalmazta szellemben, kerülve minden olyan mozzanatot, ellentétet, belháborút, felkelést, amely a múltban megosztotta a román társadalmat. A román nép a világ minden más népével szemben a legdicsőbb múlt letéteményese volt, s egyben a legbölcsebb, a legtoleránsabb és legbékésebb, de a legvitézebb is, ha ősi jogait külső betolakodó vagy bárki idegen jövevény sérteni merészelte. Ezzel szemben állott a többi s elsősorban a szomszéd népekről, mindenekelőtt a magyarokról, oroszokról, zsidókról, néha még a bolgárokról „falra festett ördög”. Már az elemi iskolás olyan szörnyűségeket magába foglaló meséket, történelmi mondákat olvasott, amiktől csak az idegengyűlölet és a bosszú hathatta át érzelmi és értelmi világát. Eme történelemszemlélet szerint az egész román történelem az idegen betolakodók elleni sikeres küzdelmek sorozata volt, amit neves hadvezérek, vajdák, uralkodók testesítettek meg mind nagyobb dicsőséggel és sikerrel, a történelmi talapzat legmagasabb szintjén a volt diktátorral.

Kijózanodás

A felelős román történészek már a diktatúra éveiben kezdtek ráébredni arra, hogy beállítottságával, tematikájával a román történetírás mellékvágányra kanyarodott. Még az 1970-es évek elején maga C. Daicoviciu akadémikus, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy a dák–római kontinuitás elmélete állampolitikai fegyver lett, kampányt szándékozott indítani a román történetírásban eluralkodó romantikus történelemszemlélet ellen. Néhány cikke meg is jelent a kolozsvári Steaua című hetilapban. Ám hamar leintették, illetve „eretnek” nézeteiről „vitát” rendeztek a pártközpont propaganda osztályán, főleg azon történészek részvételével, akik vagy személyes ellenségei voltak, vagy a nézeteit veszélyesnek tartották. A vita után megtiltották neki, hogy a széles közönségnek szóló kiadványokban írjon. Sikertelen kísérlete figyelmeztetést jelentett minden román történész számára, hiszen C. Daicoviciu az Államtanács tagja volt.

Az akadémiai kutatóintézetek ezen okulva a forráskiadásokra összpontosították munkájukat, amit a 16–17. századi oklevelek publikálásában nagy szakértelemmel csináltak.

A feldolgozások elkészítése így a pártközpont propaganda osztálya köré szervezett intézetek, múzeumok és kutatók monopóliuma lett. A volt párttörténeti intézet, az Ilie Ceauşescu tábornok vezette hadtörténeti intézet, a pártközpont propagandaosztályának belső és külső történész munkatársai adták ki a több vaskos kötetből álló A román nép hadtörténete (Istoria militara a popurulni român) című összefoglalót, amely jellemző tükörképe a nyolcvanas években egyeduralomra jutott hivatalos román történelemszemléletnek. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy azok, akik ezt az összefoglalót és a többi hasonló beállítottságú könyvet írták és publikálták, ma a legszélsőségesebb nacionalista, sovén és fasisztoid kiadványok, hetilapok és napilapok szerkesztői és szerzői, vagy a legszélsőségesebb pártok képviselői a parlamentben, illetve az Ion Iliescu-féle Nemzeti Demokratikus Megmentési Front parlamenti képviselőinek sorait gyarapítják.

Ma már egyre több román történész kezdi felismerni, hogy a román történetírás a mély válság korát éli, és a megújhodás egyetlen kiútja, záloga, hogy szembenézzen a nacionalista fogantatású rögeszmékkel. Ezt egyesek közülük le is merik írni, és vállalják igazán nem nagy népszerűségnek örvendő nézeteik terjesztését.