Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

11. fejezet -

Misszionáriusok Magyarországon

FIGYELŐ

TÓTH István György

Misszionáriusok Magyarországon

17. század

A misszionárius a 20. században elsősorban távolból érkezett papot jelent, aki négerek vagy indiánok között terjeszti a katolikus hitet. A 17. században azonban a katolikus egyház nemcsak távoli földrészeken tartott fent missziókat, hanem Európa számos országában is térítettek misszionáriusok. A protestáns Angliában és Hollandiában éppúgy működtek, mint a török birodalomban vagy akár Itáliában, az ott élő albánok és görögök között. A 17. században Magyarország is elsőrendű missziós területnek számított. Az ország lakóinak nagy része protestáns (a misszionáriusok számára: eretnek) volt, középső részét a mohamedán, azaz pogány törökök tartották megszállva, és a missziók harmadik „célcsoportja”, a görögkeletiek (a misszionáriusok szóhasználatával: szakadárok, skizmatikusok) sem hiányoztak itt. A török hódoltságban és Erdélyben felbomlott a katolikus egyház szervezete, az itteni püspökök nem élhettek a székhelyükön. A plébániák nagy része is elárvult, igen kevés katolikus pap szolgált ezeken a területeken. Nem maradt ki azonban a hittérítésből a három részre szakadt Magyarország északnyugati része, a királyi Magyarország sem. A Habsburg-királyok buzgó katolikusok voltak, a 17. század első felében azonban a Felső-Magyarországon térítő misszionáriusok a reformáció sikerei nyomán megcsonkult egyházszervezetet találtak, a reformátusok között élő katolikusoknak kevés papjuk volt.

Hívő, de nem gyónt

A 16–17. század fordulójára a katolicizmus Magyarország mindhárom részében visszaszorult. Mint Fulgenzio a Jesi olasz szerzetes 1644-ben beszámolt róla, Erdélyben olyan hívőket gyóntatott, akik bár 60, 70, 80 évesek voltak, még sohasem gyóntak. Filippo d’Alcara olasz ferences 1627-ben arról írt, hogy a királyi Magyarországon, Komárom környékén a paphiány miatt 20–40 éve nem gyóntak az emberek. Még rosszabb volt a helyzet a hódoltságban: 1607-ben Temesvár környékéről azt jelentették Rómába, hogy az ottani katolikusok közül sokan nem tudják a miatyánkot, az üdvözlégyet, a hiszek egyet. Amikor 1649-ben Marino Ibrisimovich belgrádi püspök felkereste a török hódoltságot, Jászárokszállás bírája azt írta Rómába, hogy vidékükön már 130 éve nem járt katolikus püspök.

Magyarország és Erdély tehát joggal keltette fel a világ katolikus misszióit irányító tanács, a Hitterjesztés Szent Kongregációja figyelmét.

A Hitterjesztés Szent Kongregációját 1622-ben alapította XV. Gergely pápa (1621–1623). A protestantizmus térhódítása és a belső bomlás évtizedei után a 16. század második felében, a tridenti zsinat határozatai nyomán megújult a katolikus egyház. A tridenti reform után megerősödött katolicizmus expanzióba kezdett: a világ különböző tájain működő hittérítők munkáját az új szervezet, a római kúria „misszióügyi minisztériuma”, a Hitterjesztés Szent Kongregációja fogta össze. E „minisztérium” által kiküldött misszionáriusok jelentésekben számoltak be az adott területeken – így a török megszállás után három részre szakadt Magyarországon – uralkodó viszonyokról.

Mit tudtak Magyarországról?

A misszionáriusok jelentései nemcsak azért érdekesek számunkra, mert sok, máshonnan nem ismert adatot közölnek a hódoltsági és az erdélyi katolikusokról. Az is kiderül belőlük, hogy mit tudtak Magyarországról Rómában, a 17. század egyik legfontosabb hatalmi centrumában. Ha a jelentésekben leírják, hogy az erdélyi fejedelemségben három nemzet él: a magyar, a szász és a székely, és ezenkívül még románok, ez aligha fogja meglepni a magyar olvasót. Világosan kitűnik azonban ezekből a jelentésekből, hogy hogyan változott a Kongregációban a Magyarországról és Erdélyről kialakult kép.

A magyar helynevek sokszor már Bécsben, a nuncius titkárságán felismerhetetlenné torzultak, a Kongregáció ülésein pedig – ahol egymás után tárgyalták az egész világ legkülönbözőbb régióinak ügyeit – gyakran előfordult, hogy a magyar földrajzi nevek összekeveredtek. Így például 1629-ben Darkó János jelentése mellé a Kongregáció titkára feljegyezte, hogy Ternaviában (azaz Nagyszombatban) az illír nyelvet beszélik, ez a Ternavia pedig Erdély egyik tartománya. Sokszor előfordulnak még ilyen tévedések a Hitterjesztés Szent Kongregációja feljegyzései között. Nem ezek a tévedések a jellemzőek azonban, hanem a megalapozott, sokféle információ alapján előkészített döntések. Ez a kis létszámú testület szilárdan kezében tartotta az egész világ misszióinak ügyeit, a sok nyelv, írás, politikai és vallási probléma Bábeljében meglehetős biztonsággal tájékozódva.

A Hitterjesztés Szent Kongregációja a kiküldött hittérítőknek, általában szerzeteseknek, de gyakran világi papoknak is, misszionáriusi felhatalmazást adott (facultas). A misszionáriusokat a missziók prefektusai irányították, a szerzetesek is elsősorban a Kongregációnak tartoztak engedelmességgel. A misszionáriusoknak a kapott felhatalmazás alapján joguk volt arra, hogy magánházaknál, vagy akár a szabad ég alatt, erdőkben, mezőkön misézzenek, amennyiben nem volt a közelben katolikus templom. A Kongregáció felhatalmazást adhatott arra is, hogy a misszionáriusok templomi felszerelést, kelyheket szentelhessenek meg. A missziós területeken nem volt katolikus püspök, ezért a hitterjesztők arra is jogot kaptak, hogy feloldozást adhassanak a böjti előírások és házassági akadályok alól. Ami pedig a török hódoltságban és az Erdélyben működő misszionáriusok számára különösen fontos volt, engedélyt kaphattak arra is, hogy világi ruhában járhassanak.

Bosnyák ferencesek

A misszionáriusokra a legnagyobb szükség a török hódoltság területén volt. Erdély és a török hódoltság határán, a későbbi Bánátban működött az obszerváns ferencesek karánsebesi missziója. Görögkeletieket, reformátusokat térítettek, és hitüket megőrzött, de papot már évtizedek óta nem látott katolikusokat láttak el szentségekkel.

Az itteni ferencesek a bosnyák rendtartományból érkeztek. A szultán alattvalóiként nőttek fel, így a törökök nem látták bennük a katolikus Habsburg-királyok embereit, mint a magyar jezsuitákban vagy a püspökökben. A bosnyák barátok hozzászoktak a török uralomhoz, „értettek a törökök nyelvén,” volt, amelyikük beszélt is törökül, de a többiek is tudták, hogy hogyan kell eljárni a török hatóságokkal. Tudták, hogy mindig mindenkit meg lehet vesztegetni, és hogy az alacsonyabb rendű hatóságok tilalma ellen jó orvosság a magasabb rangú tisztviselő – persze jóval nagyobb ajándékért elnyert – jóindulata. Különösen jó török kapcsolatai voltak az egyik bosnyák ferences misszionáriusnak, Stipanchich atyának – bár ez sem mentette meg attól, hogy időnként a törökök fogságba ne vessék és meg ne verjék. Stipanchich a lippai alajbéggel szemben a temesvári pasánál keresett – nem kis anyagi áldozatok árán – oltalmat, és azt is tudta, hogy a kádinak a katolikusok számára kedvezőtlen ítélete – szintén a helyi katolikusok pénzével – még jóra fordítható. Amikor pedig a törökök le akarták rombolni az általa épített templomot, mert csak a templomok javítására szoktak engedélyt adni, a bővítést vagy főként az új templomok építését szigorúan tiltották, akkor Stipanchich elment Isztambulba. A fővárosból a nagyvezír embereitől nem kevés pénzért szerzett szultáni paranccsal tért vissza, amelyet azután a kádi is nagy tisztelettel, állva olvasott.

Csak címében püspök

A hódoltságban kevés volt a katolikus pap, a püspököket pedig – mivel a Habsburg-uralkodó nevezte ki őket – a törökök nem engedték be az országrészükbe.

A magyar királyok – egy régi múltra visszatekintő, ám a Szentszék által vitatott joguk értelmében – továbbra is kinevezték azokat a magyarországi püspököket, akiknek székhelyét és egyházmegyéjét a török megszállva tartotta. Az esztergomi és a kalocsai érsek, a pécsi, váci, csanádi, egri püspökök székhelyüktől messze, a királyi Magyarországon éltek „száműzetésben,” gyakran valamelyik – kisebb rangot, de biztos jövedelmet jelentő – egyházi javadalom birtokában. Hasonló sorsra jutott az erdélyi (gyulafehérvári) és a váradi püspök is, akiket a protestáns erdélyi fejedelmek nem engedtek be a székhelyükre. Ezek a püspökök a 17. században úgy élték le az életüket, hogy veszélyes és távoli egyházmegyéjüket, benne híveiket soha nem látták. A 17. század második felében több püspök vikáriusokat nevezett ki a hódoltságba. Így a csanádi püspök vikáriusa hagyományosan a szegedi ferences kolostor gvárdiánja volt, a váci püspök pedig az egyik, a hódoltságban élő plébánost bízta meg ezzel a feladattal.

Emiatt az évszázada kialakult helyzet miatt a Magyarországra érkezett olasz misszionáriusok gyakran már nem eredeti székhelyük és címük alapján beszéltek ezekről a püspökökről, hanem aszerint, hogy hol éltek. Így olvashatunk a jelentésben „szepesi” vagy „kassai” püspökről a váradi vagy egri helyett.

A katolikus egyház ismeri a címzetes püspökségek intézményét, a főként a muzulmánok által elfoglalt, a „hitetlenek földjén” fekvő, régen elenyészett püspökségek címére is szentelnek fel püspököket, akik püspöki rangban és jogkörrel látnak el különböző feladatokat. A bécsi nunciusok is ilyen címzetes püspökök vagy érsekek voltak. Természetesen egyikük sem járt a török birodalom távoli tartományában fekvő „székhelyén”, néhány cím esetében már az sem volt világos, hogy a nuncius több, azonos nevű város melyikének az érseke.

Harc a hívőkert

Míg a császár (mint magyar király) ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy a török uralom alá került egyházmegyék élére is püspököket nevezzen ki, a Szentszék – a tényleges hatalmi helyzetet alapul véve – a török hódoltságba és a Balkánra apostoli adminisztrátorokat és missziós püspököket nevezett ki.

A missziós püspökök és a magyar „száműzött” püspökök közti súrlódások elkerülhetetlenek voltak. Benlich belgrádi missziós püspök jelentésében megírta, hogy amikor Gyöngyös környékén vizitálta a híveket, Kisdi Benedek egri püspök „nehézséget támasztott” ezzel szemben. Lósy Imre egri püspök (a későbbi esztergomi érsek) sem engedte meg, hogy az olasz konventuális ferencesek tartomány főnöke, Benedikt Radzinsky az egyházmegyéjében vizitáljon.

A magyar püspökök nem titkolt ellenszenvvel fogadták a misszionáriusokat. Az ő felfogásuk szerint Magyarország nem missziós terület, az országnak megvannak a katolikus püspökei, plébániái, felesleges a Hitterjesztés Szent Kongregációjának ide külföldi misszionáriusokat küldenie, inkább a magyar papoknak adjanak segélyt.

Ezt a felfogást képviselte Pázmány Péter esztergomi érsek is, aki többször kijelentette, hogy a Magyarországra küldött misszionáriusok csak akkor hajthatnak hasznot, ha előbb megtanulnak magyarul. Utódai, Lósy Imre és Lippay György, esztergomi érseki kinevezésüket megelőzően és a magyar egyház fejeként is többször éles hangon kétségbe vonták a misszionáriusok alkalmasságát. Lippay György 1665. évi levelében jókora túlzással kijelentette, hogy két évtizedes érseksége alatt egyetlen emberről sem hallott, akit a misszionáriusok térítettek volna meg.

Szelepcsényi György 1655-ben még nyitrai püspökként tiltakozott a bosnyák misszionáriusok Magyarországra küldése ellen, mert nyelvtudás híján nem hajthatnak hasznot. Esztergomi érsekként is összeütközésbe került a belgrádi misszióspüspök vikáriusával, Giovanni a Derventával, aki 1677-ben levelet írt a budai katolikus kereskedőknek, és közölte velük, hogy Buda nem az esztergomi érsekhez, hanem Belgrádhoz tartozik. Ugyanilyen értelemben írt ezeknek a Budán élő katolikus kereskedőknek a boszniai obszerváns ferences provinciális is: az esztergomi érseknek nincs semmi joga Budához, ezért űzzék el Luca Kogianovich ferences szerzetest, akit Szelepcsényi érsek küldött oda. A vita folytatódott a következő évben is, a Kongregáció Giovanni a Derventának adott igazat, és felszólította a bécsi nunciust, hogy ezt tapintatosan hozza Szelepcsényi érsek tudomására.

Az elvont egyházjogi fejtegetések mögött a 17. századi magyar történelem legfontosabb sorskérdése húzódott meg: hová tartozik a török hódoltság területe? Ezek a vármegyék a török birodalomba bekebelezett, a magyar állam számára a belátható jövőben elveszett tartományok, mint a balkáni vilájetek, amelyek egykori, keresztény államai már a feledés homályába merültek? Az itteni püspökségek ugyanolyan címek csupán, mint a mezopotámiai és kisázsiai püspökök címei? Vagy éppen ellenkezőleg: a hódoltság a királyi Magyarországnak amolyan ideiglenesen megszállt területe, amelynek hamarosan bekövetkező visszacsatolásában joggal lehet reménykedni?

A Hitterjesztés Szent Kongregációja az előbbi, a magyar püspökök azonban az utóbbi álláspontra helyezkedtek. A világpolitika újabb fordulata hamarosan eldöntötte a vitát. A 17. század végén, alig pár évvel a Kongregáció fent idézett állás foglalása után, megkezdődött a török kiűzése Magyarországról. A címzetes püspökségekből igazi egyházmegyék lettek. Benkovics Ágoston, pálos misszionárius és távolban élő váradi püspök, a keresztény csapatokkal együtt érkezett székhelyére, és a romok között, a szabad ég alatt tartott hálaadó misét. Élete végén már mint rezideáló megyéspüspök szervezte újra Nagyvárad környékén a katolikus egyházat.

Bár a 18. században is működtek Magyarországon misszionáriusok, akik a görögkeleti románok és a református huszárok között térítettek, a török kiűzésével a magyarországi missziók hőskora lezárult.