Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

10. fejezet -

Bosznia és a bosnyákok Jugoszláviában, 1918-91

BÍRÓ László

Bosznia és a bosnyákok Jugoszláviában

1918–1991

1918 őszén az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv népei a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva megkezdték nemzeti tanácsaik létrehozását, hogy előkészítsék elszakadásukat a Monarchiától. Bosznia küldöttei is részt vettek a Zágrábi Nemzeti Tanács munkájában, októberben pedig megalakult a Boszniai Nemzeti Tanács, amely hosszas tárgyalások után kezébe vette az ország irányítását.

November első napjaiban Atanasije Šola vezetésével létrejött Bosznia kormánya. A Nemzeti Tanács még a hónap folyamán kijelentette, hogy csatlakozik a Karadjordjevics-dinasztia uralma alatt létrejövő Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz.

Az új állam megalakulásával a Bosznia lakosságának kb. egyharmadát kitevő szerbek régi vágya teljesült: egyesültek Szerbiával. Még nagyobb volt az öröm a szerbiai politikusok részéről, nemzeti kiteljesedésük alapfeltételének tekintették Bosznia Szerbiához való csatolását. Új körülmények közé került a 600 ezres bosnyák (muzulmán) lakosság. Legalábbis a muzulmán vezető réteg, amely mind az Oszmán Birodalomban, mind a Monarchiában elérte, hogy az országon belül az iszlám vallást gyakorolják, működjenek az iszlám iskolák és bíróságok. S ez természetesen biztosította a saját vezetőik gazdasági és politikai szerepét. Most, 1920 után viszont olyan államba kerültek, amelyben a szerb uralkodó réteg sem az államalakuláskor sem később nem kívánt a muzulmánoknak tartományi önállóságot vagy autonómiát adni. A hivatalos új ideológia szerint a délszláv államot a három törzsű (szerb, horvát, szlovén), három nevű nemzet lakja. A valóságban azonban, mint tudjuk, nem létezett az annyit emlegetett délszláv nemzet. Az állam történetét – így a bosnyákok jelenlegi lehetőségeit – a két legerősebb (a szerb és a horvát) nemzet viszonya szabta meg. A bosnyákokat a szerbek iszlamizált szerbeknek, a horvátok pedig iszlamizált horvátoknak tekintették. Mindkét részről tervek készültek, sikertelen kísérletek történtek a deiszlamizálásra, a „visszaszerbesítésre”, illetve „visszahorvátosításra”. Egészen az 1960-as évek közepéig a bosnyák lakosságot arra kényszerítették, hogy „határozza meg” nemzetiségét, vagyis válasszon a szerb és a horvát között.

Új berendezkedés

Az 1918-ban bevonuló szerb csapatok a bosnyák lakosságot sok helyütt ellenségként kezelték. A bosnyákok ugyanis korábban lojálisak maradtak a szerbek ellenségéhez, a Monarchiához. És nyilván szerepet játszottak az ellenségeskedésben a több évszázados török uralom alatt kialakult vallási ellentétek is az ortodox szerbek és a mohamedán bosnyákok között.

Az első törvényi rendelkezés, amit a bosnyákok nemzeti szempontból is hátrányosnak éreztek, az 1919 februárjában meghozott agrárreform és a kmet- (jobbágy) felszabadítás volt. Ezzel a rendelettel ugyanis megváltoztatták a társadalmi viszonyokat. Korábban a kmetek 74%-a ortodox (azaz szerb), 21%-a katolikus volt. A földbirtokosok zöme viszont, a nagybirtokosok majd mindegyike muzulmán volt.

Ilyen körülmények között alakult meg 1919-ben a Jugoszláv Muzulmán Szervezet. A szervezet, pontosabban párt létrejöttekor szóvivőjük kijelentette: a nemzeti forradalom a muzulmánoknak csak üldöztetést hozott, vallási fanatizmus áldozatai lettek, ezért kényszerülnek arra, hogy vallási alapon szervezkedjenek. A JMSZ első programja leszögezi, ők sohasem idegenedtek el hazájuktól sem nemzeti, sem nyelvi tekintetben. A nemzethez való tartozást kulturális választásnak tekintik, amelynek nem szabad megjelennie a napi politikában. A JMSZ nem is határozta meg képviselőinek, mit jelöljenek meg nemzetiségükként. (Az 1920-ban megválasztott boszniai képviselők közül 18 horvátnak, 2 szerbnek vallotta magát, öten nem jelölték meg nemzetiségüket. A későbbiekben a képviselők zöme horvátnak mondta magát.)

A JMSZ programjának megvalósítására a kormánnyal kötött megállapodások során kerülhetett sor. 1921-ben a kormánypártoknak a centralista államberendezkedést szentesítő alkotmány meghozatala érdekében szövetségre kellett lépniük néhány kisebb párttal. Így jött létre március 15-én a kormány és a JMSZ közötti megegyezés. A kormány garantálta Bosznia–Hercegovina területi egységét, vagyis azt, hogy nem osztja föl korábbi területét, és nem csatolja egyes részeit más közigazgatási egységhez. Ígéretet tett az iszlám vallás egyenlőségére, a szabad vallásgyakorlatra, az iszlám vallási és oktatási autonómiára. Továbbra is működhettek a seriat bíróságok.*

A volt feudális földbirtokosok számára a megállapodás 305 millió dínár értékben kártérítést helyezett kilátásba. Megegyeztek abban is, hogy a szarajevói tartományi kormányban nagyobb lesz a bosnyákok képviselete.

A mindenkori kormánnyal való kiegyezés taktikája végig jellemezte a JMSZ-t. Tagjai tárcákat kaptak a gyakorta cserélődő kormányokban. Általában a szerb–horvát ellentét kiéleződésekor volt rájuk szükség, s néhány ígéret fejében hallgattak a hívó szóra, és hajlandónak mutatkoztak az együttműködésre a szerb pártokkal.

1932–33-ban több, az országot föderalista módon átalakítani szándékozó tervezet látott napvilágot horvát és szlovén részről. Ezekben a dokumentumokban Bosznia különálló, autonóm egységként nem szerepelt. 1933-ban a JMSZ is kidolgozta tervezetét, amely „Szarajevói pontok” néven vált ismertté. A program fellépett a centralista berendezkedés ellen, Boszniának ugyanolyan jogokat követelt, mint az ország többi kialakítandó föderatív részének. Ezeket az elveket a párt gyakorlatilag nem képviselte, mert belépett a Milan Stojadinović vezette (szerb túlsúlyra törekvő) kormányba. A miniszterelnök – aki a JMSZ-en kívül a Szlovén Néppártot is megnyerte – célja az volt, hogy körülveszi Horvátországot a szerbekhez hű erőkkel, s így sikerül fenntartania a centralista berendezkedést. Semmiféle horvát autonómiába nem volt hajlandó beleegyezni. Utóda, Dragiša Cvetković viszont a növekvő ellenzéki nyomás hatására a legégetőbb feladatnak a horvát kérdés megoldását tekintette. 1939-ben tárgyalásokat kezdett a Horvát Parasztpárt vezetőivel, és megállapodtak az autonóm Horvát Bánság létrehozásában. A bánság kialakítása során 13 bosznia–hercegovinai járást 11 400 négyzetkilométerrel és 617 ezer lakossal Horvátországhoz csatoltak. A JMSZ hiába igyekezett Bosznia egységét megőrizni, hiába próbálta elérni, hogy Bosznia a délszláv állam átalakulása során a negyedik egység tegyen. (Ezt a szerbek is teljes mértékben elutasították.) Cvetković miniszterelnöknek és a kormánypártnak már nem volt szüksége a közben belső hatalmi harcokba bonyolódó JMSZ-re.

Jugoszlávia első szétesése

1941 áprilisában szétesett az első Jugoszlávia. Nyugati részén olasz és német segítséggel megalakult az ún. Független Horvát Állam, amely magában foglalta Bosznia–Hercegovinát is. A bosnyák elit ígéretet kapott az autonómiára, melynek fejében aktívan részt vett a politikai életben és a parlamentben. Nagy veszélynek volt azonban kitéve muzulmán lakosság a csetnikek részéről.** A királyhoz hű katonai szervezetek elérkezettnek látták az időt Nagy-Szerbia megteremtésére, melynek egyik alkotórésze lett volna az idegen elemektől megtisztított Bosznia is. Egyes becslések szerint több mint százezer bosnyák vált a csetnikek áldozatává, különösen Kelet-Boszniában, Kelet-Hercegovinában. (Ugyanazokon a területeken, ahol napjainkban is folyik az etnikai tisztogatás.) A szerb támadások és a meg nem valósuló ígéretek hatására a bosnyák vezetők egy része 1942 novemberében azzal a kéréssel fordult Hitlerhez, hogy alakítsanak ki egy „Boszniai Gau”-t, és hozzanak létre egy bosnyák gárdát. 1943 folyamán meg is alakult a „Hand a 13. SS-divízió”.

A Boszniában is hamar meginduló partizán (németellenes) ellenállás főképpen a szerbekre épült, mert a két világháború között Boszniában egyébként is gyenge kommunista pártnak alig volt muzulmán tagja. A bosnyákok a partizán mozgalomban először annak szerb jellegét látták, és az első bosnyákokból álló brigád megalakítására csak 1943-ban került sor.

A Jugoszláv Kommunista Párt muzulmánokkal kapcsolatos álláspontját 1940-ben az V. országos konferencián tisztázta. Eszerint a muzulmánok nem „kifejlett nemzet”-et, hanem „etnikai csoport”-ot alkotnak. A konferencia elismerte a „muzulmánok egyenlőségét” a szerbekkel és horvátokkal. A háború utáni föderalista berendezkedésről az 1943. novemberi jajcei AVNOJ-kongresszus döntött: Bosznia–Hercegovina a hat köztársaság egyike lett. A döntést heves vita előzte meg. Tekintélyes politikusok (Pijade, Djilas) szálltak amellett síkra, hogy csak öt köztársaságot hozzanak létre, a nemzetek számának megfelelően. Bosznia pedig vallási eltérések alapján – alakuljon autonóm területté. Felmerült viszont a kérdés, melyik köztársasághoz tartozzon. Részben azért, hogy a szerb–horvát vitát megelőzzék, részben pedig azért, hogy a bosnyákokat megnyerjék, döntöttek Bosznia köztársasággá alakítása mellett.

A második Jugoszlávia

Mint ismeretes, a háború után gyökeres társadalmi-politikai változások mentek végbe Jugoszláviában. Boszniában először a németekkel és usztasákkal együttműködő erőkkel számoltak le, majd megakadályozták, hogy a Jugoszláv Muzulmán Szervezet részt vegyen a Népfrontban. Átalakították az Iszlám Vallási Közösséget, a vallási napilapokat és folyóiratokat betiltották. Ezek helyett a Népfront indított új lapot Nova doba (Új Korszak) címmel. 1947-ig gyakorlatilag megszűnt az iszlám intézmények állami támogatása, s közben a vakufok (vallási alapítványok) feloszlatása is megtörtént. Mindezen nyomás hatására 1947 augusztusában a Legfelső Vakufski Sabor nyilatkozatban elkötelezte magát a kormány támogatása mellett, és biztosította, hogy az antikommunista elemek ne tehessenek szert befolyásra az iszlám egyházon belül. A nyilatkozat után ismét megindult az állami támogatás.

A szocialista korszak elején a hivatalos felfogás a bosnyákokat nemzetileg még meghatározatlan csoportnak tekintette. Semmiképpen nem tartották őket nemzetnek, mert nem elégítették ki a sztálini nemzetfelfogás valamennyi ismérvét. A népszámlálások során igyekeztek a lakosságot választásra bírni, de a muzulmán lakosság elenyésző kisebbsége vallotta magát szerbnek vagy horvátnak. A döntő többség, hogy elkerülje a választást, 1948-ban nemzetileg meghatározatlan muzulmánnak, 1953-ban jugoszlávnak, 1961-ben pedig az akkor bevezetett meghatározás alapján muzulmán etnikumhoz tartozónak vallotta magát. A párttagok körében viszont ajánlatos volt a nemzetiség megnevezése. Közel 80%-uk szerbnek vallotta magát.

A sikertelen választási kényszer után, 1968-ban a Boszniai Kommunista Szövetség Központi Bizottsága kijelentette: „a gyakorlat bebizonyította annak káros voltát, hogy korábban nyomással igyekeztek rávenni a muzulmánokat, határozzák meg, nemzeti tekintetben szerbek-e vagy horvátok. Kiderült, és a jelen szocialista gyakorlat is megerősíti, hogy a muzulmánok egy külön nemzet.” Ezt a kijelentést újságokban megjelenő támadások követték. Megkérdőjelezték a bosnyákok nemzeti voltát, felvetve az eredet kérdését, és azt, vajon elég fejtett-e nemzeti tudatuk. Az minden esetre megállapítható, hogy a valláson alapuló közösségi tudatuk olyan erős volt, hogy mindig elhatárolódtak a velük ugyan egy nyelvet beszélő szerbektől és horvátoktól, és a politikai kérdésekben is többnyire egységesen léptek fel. A vita jogi oldalát végül is az 1974. évi szövetségi alkotmány zárta le. Ebben az államalkotó nemzetek között sorolták fel a muzulmánokat. A nemzetként való elismerés után megnyílt a bosnyákok előtt az út a párt- és állami szervekbe. Köztársasági szinten igyekeztek a posztokat egyenlő mértékben elosztani a szerbek, horvátok és muzulmánok között.

Kritika, kritika

Külpolitikai szempontból is szükséges volta bosnyákok támogatása. Tito ugyanis igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani az el nem kötelezett államok mozgalmának keretében az iszlám országokkal. Lehetővé vált a bosnyák fiatalok külföldi egyetemi tanulmánya, a reisz ul-ulema (vallási vezető) külföldi vendégeket fogadhatott, 1977-ben Szarajevóban Iszlám Teológiai Kar alakult. Az iszlám egyház és az állam jó kapcsolata az 1970-es évek legvégén bomlott meg, amikor is addig tabutémának számító kérdéseket vetettek fel: az iszlám vallási vezetők második világháború alatti magatartását és a pániszlámizmus hatását a muzulmán lakosság körében. 1983-ban 11 értelmiségit, köztük Alija Izetbegovićet, pániszlámizmus terjesztése vádjával börtönbüntetésre ítéltek. Az ítélet szerint Izetbegović a hetvenes években írt Iszlám nyilatkozat című műve egy tiszta iszlám köztársaság megalakítását vetíti előre. A szerző a per során kifejtette, művében nincs is szó Boszniáról, és iszlám köztársaságot csak egy etnikailag tiszta országban lehet megvalósítani. A korabeli sajtó szerint a muzulmán értelmiség Jugoszlávia szétesését kívánja, hogy aztán kialakíthassa etnikailag tiszta államát.

Az 1980-as évek végén egyre többen és egyre hangosabban kérdőjelezték meg a JKSZ politikai vezető szerepét. A nyugati köztársaságok az ország konföderációvá alakítását kívánták. 1991-ben hónapokon keresztül eredménytelen tárgyalások folytak a jugoszláv föderáció átalakításáról. Bosznia Szlovénia és Horvátország mellé állt, a tagköztársaságok nagyobb önállóságát szorgalmazta az erősebb központosítást igénylő Szerbiával szemben, amely az államelnökségben magáénak tudhatta a Vajdaság, Koszovó és Crna Gora támogatását. Szlovéniától és Horvátországtól eltérően Boszniában akkor még nem merült fel a kiválás gondolata.

Nemzeti alapon többpártrendszer

Az 1990-ben megjelenő politikai pártok többsége ismét nemzeti alapon, köztársasági bázison szerveződött. Újra úgy tűnt, hogy az egyre élesebb formában megjelenő szerb–horvát ellentét fogja meghatározni Bosznia sorsát. Az 1990 novemberében és decemberében megtartott több párti választások során a nemzeti pártokra leadott szavazatok aránya majdnem teljesen megegyezett a lakosság nemzeti megoszlásával. A 240 parlamenti helyből 201-et a nemzeti pártok szereztek meg, a bosnyákok pártja, a Demokratikus Akciópárt 86-ot, a Szerb Demokrata Párt 70-et, a Horvát Demokratikus Közösség 45-öt. A kommunisták teljes vereséget szenvedtek, mindössze 14 mandátumhoz jutottak.

A többpárti választások után a főbb tisztségeket, úgy mint korábban, felosztották a nemzetek képviselői között, és koalíciós kormány alakult. Hamar kiderült azonban, hogy többé nincs mód az együttműködésre.

Horvátország és Szlovénia függetlenné válásával (1991. június 25. és 26.) felbomlott a második Jugoszlávia. Világossá vált, hogy Szerbia – miképp már többször bejelentette – nem fog belenyugodni a fennálló határokba, és ha kell, fegyverrel fogja megszerezni magának a kívánt területeket. Közben Belgrádban tervek készültek a szerb vezetéssel megalakítandó új Jugoszlávia belső struktúrájáról. Egyes hírek szerint, bár az érdekeltek tagadták, a Milošević–Tudjman-találkozón Bosznia felosztásának kérdése is felmerült.

A bosnyákok viszont nem akartak egy szerb dominanciájú államban élni, és el akarták kerülni a köztársaság felosztását is. Számukra egyetlen elfogadható megoldás volt: ragaszkodtak Bosznia egységének megőrzéséhez. Mivel a három nemzet enklávészerűen helyezkedik el az országban, lehetetlen tiszta etnikai területek kialakítása. (A kölcsönös területi igények hiúsították meg a kantonális átszervezés lehetőségét is.)

1991. október 15-én a boszniai parlament függetlennek nyilvánította az országot. A szavazás előtt a szerb képviselők kivonultak a teremből, majd a horvátországi forgatókönyvnek megfelelően megalakították saját parlamentjüket és autonóm területeiket. Ezeken a területeken népszavazást rendeztek, melynek során a lakosság 90%-a a Jugoszláviában való maradás mellett foglalt állást.

A horvátországi harcokat látva Izetbegović elnök az Európai Közösséghez fordult, hogy az ismerje el Bosznia függetlenségét. Az EK az elismerés feltételéül szabta, hogy népszavazás erősítse meg a kérést. A referendumra 1992. február 29-én került sor, a lakosság 64%-a vett részt a szavazáson (a szerbek nem), és 99%-uk támogatta a függetlenségi indítványt. A szerbek szavazócédulák helyett bombákat dobtak, Szarajevóban megkezdődött a barikádok építése, és Bosznia más részein is fellángoltak a harcok. Az EK gyorsan, 1992. április 7-én elismerte Bosznia–Hercegovinát, azt remélve, hogy a fegyveres összetűzések a nemzetközi elismerés után, miként Horvátországban, abbamaradnak. AZ EK tévedett. (Ahogy horvátországi harcok sem a nemzetközi reagálásra fejeződtek be.) A szerbeket láthatólag semmi sem akadályozhatja meg áhított nemzeti céljuk – Nagy-Szerbia kialakítása – megvalósításában.

* Seriat-bíróság: a Korán alapján ítélkező bíróság. Hatásköre a későbbiekben világi ügyekre is kiterjedt. (A szerk.)

∗∗ Csetnikek: Jugoszlávia felbomlása után, 1941-ben Draža Mihajlović vezetésével szerveződő, a királyhoz és a londoni emigráns kormányhoz hű katonai ellenállás tagjai. Politikai céljuk Nagy-Szerbia megteremtése volt, ezért a németeken kívül harcban álltak Tito csapataival és az usztasákkal is. (A szerk.)