Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

8. fejezet -

Okkupáció–annexió, 1878–1908

PALOTÁS Emil

Okkupáció–annexió

1878–1908

Bosznia bekebelezését bécsi katonai és udvari körök régóta szorgalmazták. Az 1850-es években Radetzky marsall és mások is sürgették, hogy a Monarchia adja fel tartózkodó keleti politikáját. Készüljön fel Törökország hamarosan bekövetkező felbomlására, s arra, hogy akkor Oroszországgal együttműködve egymás között osszák fel a Balkán „gazdátlanná” váló részeit.

A katonák azzal érveltek, hogy Dalmácia biztonságát csakis Bosznia megszerzésével lehet garantálni, a Monarchia hivatása, hogy védelmet nyújtson a boszniai katolikus lakosságnak és érdeke (a majd kiépítendő) kereskedelmi utakat ellenőrzése alá vonni.

Érdekkülönbségek

Ferenc József és környezete fogékony volt az ilyenfajta érvek iránt. A balkáni területszerzés számukra kárpótlásnak tűnt az itáliai veszteségekért (1859: Magenta és Solferino). A cseheknek és a horvátoknak azért volt szimpatikus a terv, mert az annexióval a Monarchia szláv lakosságát akarták megnövelni. A horvátok egyenesen azt gondolták, hogy Bosznia Horvátországgal egyesülve, Horvátország részeként, a birodalom majdani trialista átalakításának kiinduló pontja lehet. A dualizmust megteremtő oszták–német és magyar politikai vezetőréteg viszont éppen ettől a szláv túlsúlytól tartva hevesen ellenezte a balkáni területi hódítást.

Andrássy Gyula későbbi közös külügyminiszter már magyar miniszterelnökként is (1867–71) sokat foglalkozott a balkáni ügyekkel. Egy időben kacérkodott a gondolattal, hogy Szerbiát megnyerje a Monarchiával való távlati együttműködésre. Titkos tárgyalásokon felajánlotta Belgrádnak a Monarchia segítségét Bosznia (egy részének) megszerzéséhez. A bizarr ötlet kivihetetlensége persze hamar megmutatkozott. A magyar elképzelések reprezentánsaként Andrássy kizárólag akkor tartotta elfogadhatónak balkáni területek birtokbavételét, ha másként már nem akadályozható meg egy nagy délszláv egységállam kialakulása a Monarchia déli határainál. De még ez esetben is csak korlátozott terjedelmű foglalásra gondolt.

Miután külügyminiszter lett, kitartó küzdelemre kényszerült az azonnali és minél nagyobb hódításhoz ragaszkodó katonákkal. 1875 januárjában hozzájárult ahhoz, hogy a Monarchia az első alkalmas pillanatban bevonuljon Boszniába. Csupán azt szerette volna megvárni, amíg „a Kelet erjedése olyan belső viszonyokat idéz elő, amelyek a részünkről történő beavatkozást legitimálni képesek” mind a külvilág, a nagyhatalmak, mind pedig a Monarchia belső közvéleménye előtt. Alig fél esztendő elteltével nagy törökellenes felkelés kezdődött Boszniában.

Felkelés Boszniában

A tartomány, amelynek birtoklására oly kitartóan áhítoztak bizonyos körök – a Monarchia mindkét felében –‚ régóta a társadalmi és nemzeti nyugtalanság fészke volt. Az 1875 előtti negyedszázadban itt már tucatnyi alkalommal került sor zendülésre, felkelésre. Kedvező táptalaja volt ezeknek a feszítő agrárkérdés, a túlnyomórészt keresztény parasztságnak a mohamedán földbirtokos bosnyák bégek elleni küzdelme. Ez a harc a lakosság közel felét kitevő szerbek esetében a belgrádi emisszáriusok terjesztette nagyszerb gondolat, hatására nemzeti elemekkel is átitatódott.

Folyt Boszniában egy jóval szerényebb méretű másik agitáció is: az osztrák–magyar megszállás érdekében. Ez főleg a Monarchiával határos körzetekben és érthetően a katolikusok körében volt hatásos.

Az 1875 augusztusában kitört felkelés – az előzőktől eltérően – nem maradt lokális jellegű. Vezetői a következő évben deklarálták Bosznia és Szerbia egyesülését – éppen akkor, amikor Belgrád hadat üzent Törökországnak. Szerbia fegyverrel és önkéntesekkel támogatta a felkelőket, amíg csak tudta. Gyors katonai vereségét követően a boszniai mozgalom is lehanyatlott. A „keleti válság” viszont akkorra már európai méreteket öltött; Bosznia sorsa a nagyhatalmak titkos tárgyalásain dőlt el.

Annexió helyett okkupáció

Bécsben a kül- és a hadügyi vezetés egymással alkudozott az elhatározott annexió időpontjáról és mértékéről, s eközben folyt a nagyhatalmi egyezkedés. A katonák követelésének engedve Andrássy beleegyezett, hogy a Monarchia Bosznia egészének birtoklását követelje. Később további „engedményre” kényszerült, és a Monarchia céljai közé felvette már a novibazári szandzsák annektálását is: ez a terület választotta el Szerbiát a másik délszláv államtól, Montenegrótól. Akkori felfogás szerint innen vezethetett a további hódítás útja délre, Szaloniki irányába.

Kérdéses volt még Oroszország álláspontja: 1876/77-ben az újabb törökellenes háborúra készülő cári hatalom a semlegesség fejében titkos szerződésben hozzájárult, hogy a Monarchia Boszniát (de nem a szandzsákot) tulajdonába vegye. Győztes háborúja után azonban Oroszország megfeledkezett előzetes ígéreteiről és a félsziget politikai térképét kizárólag saját igényei szerint kívánta átalakítani. Bosznia ezek szerint maradt volna török tartomány. Bécs felháborodása nem ismert határt. Szerencséjére az orosz mohóság más nagyhatalmak érdekeit is sértette, így közösen sikerült a cárizmust tárgyaló asztalhoz kényszeríteni.

A Berlinben ülésező kongresszuson Andrássy közös külügyminiszter ugyan nem tudta a bécsi elképzeléseket maradéktalanul érvényre juttatni, de a legfontosabb célt elérte: a nagyhatalmak beleegyeztek a „hódításba”. Az 1878 júliusában aláírt berlini szerződés, „felhatalmazta a Monarchiát Bosznia és Hercegovina tartós megszállására és igazgatására” a szandzsákban pedig jogot nyert katonai garnizonok állomásoztatására.*

Az eredetileg tervezett annexió (nemzetközi-jogilag érvényes bekebelezés) helyett 1878-ban formailag csupán okkupáció következett, de a területgyarapodás mégis megvalósult.

*

Az osztrák–magyar csapatok július 29-én megkezdték a bevonulást Boszniába. A hadvezetés nem nagy erőkkel látott a feladat megvalósításához. A bevonuló egységek azonban hamarosan erős ellenállásba ütköztek – ezúttal a tartomány mohamedán lakossága ragadott fegyvert. A spontán kibontakozó új felkelés leverése végül három hónapi kínos küszködésbe, háromezer halott katonába és százmillió akkori forintot meghaladó költségbe került. A kortársak szemében ez irtózatos árnak tetszett. Ráadásul az okkupáció kormányválságot idézett elő a Monarchia mindkét felében. Magyarországon a szenvedélyek ugyan hamar lecsendesedtek, de Ausztriában kormányváltás következett.

Osztrák–magyar uralom (1878–1908)

Az annexióra három évtizedet kellett várni. 1878 és 1908 között Boszniában komoly változások mentek végbe. A török fennhatóság korával összevetve a Monarchia „uralmát”, leginkább a korszak politikai és gazdasági stabilitása ötlik szembe. Működőképes adminisztráció jött létre (igaz, abszolutisztikus módon kiépítve). Emellett lassú, de érzékelhető modernizáció indult el a gazdaságban és az oktatásban. Egyedül az agrárviszonyok terén nem mutatkozott előrehaladás. Ennek oka: az új rendszer fő társadalmi bázisát sajátos módon a mohamedán földesurak képezték. Az osztrák–magyar adminisztráció minden eszközzel igyekezett elősegíteni egy külön bosnyák nemzeti tudat kialakulását. Ezt ellensúlynak szánták a határon túlról átsugárzó szerb, ill. horvát nemzeti propagandával szemben. A belső nyugalom meglepően sokáig tartott; csupán a századforduló után kezdődött el a viszonyok lassú átalakulása.

A 20. század első évtizede meghozta a nemzetközi viszonyok nagy átrendeződését. A változások hátrányosan érintették a Monarchia balkáni pozícióit. Szerbiában a dinasztiaváltozás után (1903) élesen Monarchia-ellenes (és franciabarát) kurzus volt kialakulóban. Komoly figyelmeztető jele volt ennek az 1906-ban kirobbant vámháború Szerbia és a Monarchia között. Ilyen előzmények közepette vette át a bécsi diplomácia irányítását az ambiciózus Aehrenthal.** Egyidejűleg lett a vezérkar főnöke a preventív háborút pártoló Conrad tábornok.***

Mind az új külügyminiszter, mind az új vezérkari főnök nagyon időszerűnek látta az aktív nagyhatalmi fellépést a balkáni ügyekben. A Monarchiára addig – közismerten – az óvatos kivárás volt jellemző. Más okokból, de hasonló irányú változás – áttérés az aktívabb külhatalmi politikára – ment végbe Oroszországban is. Ott szintén előtérbe került a balkáni expanzió gondolata, amelyet az ugyancsak új külügyminiszter (Izvolszkij) személyesített meg.****

Aehrenthal és Izvolszkij hamar egymásra találtak. 1907. őszi bécsi találkozójukon már felvetődött egy titkos megállapodás gondolata. (Igaz, akkor még igen elvont formában.) Ennek értelmében a Monarchia támogatja Oroszországot a tengerszorosok státuszának megváltoztatásában, amiért cserében a cári hatalom adandó alkalommal segítséget nyújt Bécsnek Bosznia helyzetének végleges rendezéséhez. Az alku további konkretizálását késleltette, hogy egy Bécsben fogant boszniai vasútépítési terv miatt komoly feszültség keletkezett a két császárhatalom között.

Az annexió szorgalmazását ekkor már – 1907-ben – belpolitikai okok is indokolták. Aehrenthal külügyminiszter az annexiót a Monarchia belső újjárendezése egy elemének tekintette: a Szent István-korona határai között egy erős délszláv államcsoportot akart létrehozni, s ezzel (is) a magyarokat végleg a Monarchiához láncolni. Burián közös pénzügyminiszter, aki ebben a funkciójában a boszniai adminisztráció legfelső irányítója is volt, a boszniai belső viszonyokkal magyarázta az annexió szükségességét. Ő az okkupált tartományban fenyegető politikai robbanás megelőzése érdekében vélte elkerülhetetlennek az abszolutisztikus kormányzási forma fokozatos felszámolását Boszniában, és helyette a helyi autonómiák intézményeit – azaz politikai konszolidációt – kiépíteni. Ezt a folyamatot végül az alkotmányosság bevezetése tetőzné be. Egy ilyen átalakítás első feltételének a tartomány jogi státusának rendezését, a provizórium felszámolását tartotta.

Annexió – alkotmányosság

Amikor a Monarchia két országának kormányát tájékoztatták arról, hogy a közös kormányszervekben az annexió gondolata került előtérbe, kiderült, hogy 1878-cal ellentétben a magyarok immár az annexió hívei lettek. Wekerle miniszterelnök azt hangoztatta: amíg nincs annexió – azaz konszolidáció –‚ addig a délszláv területeken nem szűnik meg a felforgató mozgalom. A budapesti kabinet ragaszkodott ahhoz, hogy a középkori magyar uralkodók által használt Bosznia királya cím alapján a bekebelezendő tartományt Magyarországhoz csatolják. Ebből persze hatalmas jogvita kerekedett a birodalom két kormánya között, amelynek megoldásával nagyon sokáig, de mindvégig sikertelenül kísérleteztek.

Az osztrák–orosz megegyezési tárgyalások a tengerszorosok (orosz érdek), illetve annexió (osztrák–magyar érdek) ügyében 1908 nyarán fordultak érdemi szakaszba. Már folyt az alkudozás, amikor az ifjútörök fordulat nyomán Törökországban visszaállították az alkotmányt, és kiírták a parlamenti választásokat. Bécsben nem alaptalanul aggódtak amiatt, hogy a sztambuli új nacionalista rezsim megkísérli helyreállítani a török szuverenitást Bosznia felett, esetleg a boszniai muzulmánok maguk is részt kívánnak venni az új török parlament munkájában. (Azaz Bosznia kezdett volna integrálódni Törökország irányába.)

Augusztusban Bécsben a közös minisztertanács döntött az annexió gyors végrehajtásáról. Aehrenthal szeptember közepén személyes találkozón tető alá hozta az osztrák–orosz balkáni megállapodást; ennek részeként Izvolszkij támogatást ígért Bécsnek Bosznia „esetleges” annexiója esetére. (Aehrenthal persze elfelejtette vele közölni, hogy szerintük mennyire közeli a tervezett lépés.) A miniszter a többi hatalmat még inkább kész helyzet elé állította. Így a külvilág meglepetése teljes volt, amikor 1908. október 5-én Ferenc József proklamálta, hogy a Bosznia és Hercegovina feletti teljes szuverenitást saját kezébe veszi. Azt is tudatta, hogy a Monarchia kiüríti a szandzsákot.

Az annexió bejelentését Boszniában teljes nyugalommal vették tudomásul. A nemzetközi életben viszont szabályos válsághangulat alakult ki. A közvetlenül érdekelt Törökország demonstratívan elutasította, hogy „területének elrablását” tudomásul vegye, de – „Európa beteg embere” – az osztrák–magyar árukra meghirdetett bojkotton kívül egyéb lépést nem tett. A magát megcsalatva érző orosz diplomácia nagyhatalmi konferencia összehívását javasolta, hogy azon ítéljék el az 1878. évi berlini szerződés felrúgását.

A diplomáciai válság új dimenziót nyert Szerbia harcias fellépésével. Belgrád területi kárpótlást követelt és reguláris, valamint irreguláris csapatokat mozgósított. Kapóra jött ez az azonnali megtorlást sürgető bécsi hadvezetésnek. Conrad természetesen támadni akart. A Monarchia kilátásba helyezett ultimátumától a háborúra felkészületlen Oroszország ijedt meg a legjobban, és nyomására Belgrád 1909 márciusában bejelentette; Szerbia tudomásul veszi az annexiót, amely nem sérti nemzeti érdekeit.

Miután Németország szövetségese a Monarchia mellé állt az annexiós vitában, és miután az orosz igényeket még a cárizmus nyugati partnerei sem támogatták meggyőződéssel, a konferencia-gondolat csendben kimúlt. A hatalmak diplomáciai úton „rendezték” a berlini szerződés megsértése nyomán keletkezett politikai és jogi kérdéseket. Ausztria–Magyarország tehát az annexiós válságból formális győztesként került ki.

*

A várva várt területszerzésért Ferenc József grófi címmel jutalmazta külügyminiszterét. A Bosznia lakosságához intézett október 5-i kiáltványában foglaltakhoz hűen gondoskodott arról, hogy ebben a tartományban is alkotmányos képviseleti rendszert vezessenek be. Igaz, a Monarchia két kormánya közötti államjogi vitát Bosznia státusáról ő sem volt képes megoldáshoz segíteni, így Bosznia egészen a Monarchia felbomlásáig „közösügyes” tartomány, ún. Reichsland maradt.

Még inkább nyitott maradt a szélesebb értelemben vett délszláv kérdés, amelyet az annexió, általános vélekedés szerint, csak tovább élezett. Ezért vélik sokan úgy, hogy az 1908. október 5-i lépéssel a Monarchia elindult azon az úton, amelynek szükségszerű következő állomása a szarajevói 1914. június 28-i sorsdöntő merénylet lett.

* A szandzsák kisebb, megyei szintű közigazgatási egység az Oszmán Birodalomban. Irányítója a bég volt. (A szerk.)

** Aerenthal Aloys gróf (1854–1912) osztrák politikus, 1906–12 között osztrák–magyar közös külügyminiszter, Ferenc Ferdinánd trónörökös bizalmasa. (A szerk.)

*** Conrad von Hötzendorf, Franz gróf (1852–1925) osztrák tábornagy. 1906–11 és 1912–17 között vezérkari főnök. 1917–18-ban az olasz fronton hadseregparancsnok. (A szerk.)

**** Izvolszkij, Alekszandr Petrovics (1856–1919). Orosz diplomata, 1906–10-ig külügyminiszter, 1910–17 között párizsi nagykövet. (A szerk.)