Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

6. fejezet -

A nemzeti megújulás kora

NIEDERHAUSER Emil

A nemzeti megújulás kora

A nemzeti megújulás a kelet-európai fejlődés ismert jelensége, a modern nemzetek kialakulásának a formája. Ahogy Miroslav Hroch megfogalmazta, egy etnikum értelmisége, maroknyi ember, felfedezi ennek az etnikumnak a létét, felfedezi mint nemzetet, és agitálni kezd ennek érdekében. Ez a mozgalom első szakasza. Amikor már százával akadnak hívei a mozgalomnak, az a második szakasz. A harmadik szakaszban a nemzet meglétének tudata – többnyire az iskolarendszer útján – eljut a széles tömegekig. Ez az időbeli fejlődés egyik menete. Tartalmilag pedig úgy lehet fogalmazni, hogy a nemzeti megújulásnak van egy első, kulturális, és egy második, politikai szakasza. Az elsőben a nemzeti nyelv és a nemzeti múlt, vagyis a történelem áll a középpontban, ez jelenti a kialakuló nemzeti identitás magvát. A követelések, ha vannak egyáltalában, a nyelv elismertetése köré rendeződnek. A második szakaszban már ebből kiindulva politikai követelések fogalmazódnak meg, a nyelv hivatali használatától az önálló nemzetállam igényéig. Ez a modell persze nem minden részletében azonos az egyes kelet-európai nemzetek esetében, mert a konkrét körülmények módosíthatják, a sorrend akár fel is cserélődhet.

Szerb múlt, horvát múlt, muzulmán múlt

Éppen ezek a konkrét körülmények Boszniában és Hercegovinában egészen sajátosan alakultak. Ha a nyelv az egyik alapvető tényező, ez megvolt, hiszen a lakosság egy délszláv nyelv különböző nyelvjárásait beszélte. Később ezt a nyelvet szerbhorvátnak nevezték egy ideig. A 19. század elejére, amikor történetünk indul, nem a sok dialektus jelentette a problémát, nem is az egységes irodalmi nyelv hiánya, hanem egy másik fontos tényező. Ha az előbbi okfejtésből indulunk ki, az első szakasz problémáiból, akkor a múlt volt a problematikus tényező. Mert a hol két, hol egy tartomány lakossága felekezetét tekintve megoszlott, és ez minden esetben másféle múltat jelentett.

Voltak ugyanis ortodox, pravoszláv vallásúak, akik szerbeknek tartották magukat, az ő múltjuk a középkori szerb államhoz kapcsolódott, meg az oszmán-törökök elleni évszázados harcokhoz, a hajduk meg-megújuló küzdelmeihez. A lakosság másik része katolikus volt, őket már a többiek is horvátoknak tekintették. A múlt az ő számukra egybefonódott a jelennel, hiszen egy, a középkor óta fennálló, most, az adott pillanatban is létező horvát államot jelentett. Ez a horvát állam ugyan egy idegen államhoz tartozott, a Habsburg Birodalomhoz, de megvolt. A lakosság harmadik része viszont muzulmán volt, az ő számukra a múlt az oszmán birodalom fényes múltja – világhódítót is lehetne mondani –‚ ha ez az adott pillanatban, az oszmán birodalom belső bajai miatt nem lett volna eltúlzott.

Hogy ortodoxok, katolikusok és muszlimok ekkor, a 19. sz. elején milyen számarányban voltak jelen, azt utólag igen nehéz volna megállapítani. Talán nem is olyan fontos, hiszen ekkor még a társadalomban nem az etnikai, hanem a társadalmi különbségek voltak a hangsúlyosabbak. Ezek pedig ugyancsak megtalálhatók itt, mert a muszlimok alkották általában a nagybirtokosok rétegét, a másik két felekezet a parasztok körében volt túlnyomó.

Szolgáltató parasztok

Persze még ez is túlzott leegyszerűsítés. Hozzá kell tenni még a század első felének itteni fejlődését. Ennek a lényege, hogy 1838-tól, az új korszak, a tanzimat* hivatalos meghirdetésétől kezdve az oszmán kormányzat kezdte felszámolni az addigi birtokviszonyokat, a szpáhi-rendszert, elvette a szpáhik szolgálati birtokait, helyettük valamiféle nyugdíjat fizetett nekik. Csakhogy ekkorra mér ennek a rétegnek a legtöbb tagja kiépített magának valamilyen saját birtokot, csiftliknek hívták ezt, a gyakorlatban magántulajdonnak számított. Persze nem magyarországi méretű nagybirtokokra kell itt gondolni. Maximálisan néhány száz holdas birtokok voltak ezek, vagy még kisebbek. A parasztok azonban szolgáltatásokkal tartoztak a csiftlik-birtokosoknak, az agáknak és bégeknek, ahogy őket errefelé nevezték. És ezekből a szolgáltatásokból szerényen meg is lehetett élni. A parasztokat persze erősen sújtották ugyanezek a szolgáltatások. (Parasztoknak kell őket nevezni, mert az oszmán feudális rendszerben nem voltak jobbágyok.) Ezek között a parasztok között még muzulmánok is akadtak, de a nagy többség mégis a másik két felekezet között oszlott meg.

Kulturális, politikai, vallási

A nemzeti megújulás a horvátok körében, mármint Horvátországban és Dalmáciában, a század elején kezdett kialakulni, amikor a terület jó része átmenetileg francia uralom alá került, s a francia hatóságok anyanyelvi iskolákat állítottak fel, s ezzel megkezdődött a nemzeti öntudatosodás. A mozgalom hamarosan kulturális térre terelődött, a horvát nyelv irodalmi rangra emelése köré szerveződött. Sokáig az értelmiség ügye volt (ez pedig jórészt nemesi származású). A boszniai katolikus vagyis horvát parasztság körében még kevés visszhangja volt, az értelmiséget itt a ferences papok képviselték.

A szerb megújulás, rendhagyó módon, a politikai szakasszal kezdődött 1804-ben, amikor a janicsárok fosztogatásai ellen megindult parasztmozgalom végül az oszmán fennhatóság elleni nemzeti szabadságharccá nőtte ki magát. A jórészt az akkori Dél-Magyarországról jött értelmiség idővel átvette a mozgalom szellemi irányítását, a kulturális szakasz teendői is előkerültek, de a politikai igények elsődlegessége mindig is megmaradt, a szerbek lakta terület egy része 1815 óta autonóm területe volt az oszmán birodalomnak. Tehát hosszú évszázadok óta ismét létezett szerb állam. Ennek a léte azonban kevéssé hatott még ekkor a boszniai pravoszlávokra, vagyis a szerbekre.

Hát a muszlimok? Ők továbbra is azoknak érezték magukat, tehát vallási alapon különböztették meg magukat a nem muszlimoktól, meg persze társadalmi alapon. A felekezeti hovatartozás mellett, ha még volt tudatukban hely, akkor az oszmán birodalom tagjainak érezték magukat, uralkodó osztálynak, ha ezt nem is tudták így megfogalmazni. Ez viszont ebben a korban már nem is volt olyan egyszerű. Mert az oszmán kormányzat már 1838 előtt is bizonyos reformokat kezdeményezett, ezek pedig az itteni agáknak és bégeknek egyáltalában nem nyerték meg a tetszését. Jóval konzervatívabbak voltak ugyanis a kormányzatnál. 1831-ben Husein kapitan Gradačević hajlandó volt támogatni a tartomány autonómiájának a létrehozását. (A kapitan közigazgatási tisztség volt, 1831 után örökletes voltát meg is szüntették.) Gradačević neve már magában mutatja ennek a rétegnek a kettősségét: muzulmán neve van, de mellette egy délszláv hangzású név is. Gradačević az autonómia fejében hajlandó volt támogatni a kormányzat reformtörekvéseit. Isztambulban azonban hamarosan felismerték, hogy valójában csak egyéni karrierjét próbálta kiépíteni, ezért felhagytak a kísérlettel. Az 1850-es évek elején a kormányzat megbízásából Omer-pasa fel is számolta –egy időre – az agák ellenállását.

A boszniai parasztság évtizedeken át helyi jelentőségű mozgalmakban tiltakozott a terhek ellen. Már 1806–09 során voltak felkelések, a keresztény rája megmozdulásai. Az 1850-es években újból fellángoltak, egyrészt Hercegovina keleti részén, azután Boszniában 1857–58 során, ahol Pecija Popović és Petar Garača harámbasák voltak a felkelés vezetői. A felkelésekre azonban végig jellemző volt a lokális jelleg, még az 1857–58-as sem fogta át az egész tartományt. Annyi eredménye mégis volt, hogy 1859-ben rendeletet hoztak: azok a parasztok, akik termésük egyharmadát adták oda a csiftlik-birtokosnak, mentesültek a robotszolgáltatás alól (akik ennél kevesebbet szolgáltattak, továbbra is tartoztak vele). 1875-ben is parasztfelkelésként indult a hercegovinai mozgalom, ebből nőtt ki a nagy keleti válság. Ebben már a városok szerb polgársága is szerepet játszott. A nemzeti jelleg azonban még mindig háttérben maradt.

Létezett-e bosnyák nemzet?

Az 1875-ös felkelés kitörésében az is szerepet játszott, hogy Ferenc József akkor látogatta meg első ízben Dalmáciát, és ebből a látogatásból a boszniai lakosság messzemenő következtetéseket vont le, az oszmán uralom alóli felszabadulás reményét. A muszlim lakosság természetesen nem osztozott e reményekben.

Amikor 1878-ban a berlini kongresszus engedélyezte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia okkupálja Boszniát és Hercegovinát, akkor lépett fel a muzulmán lakosság is, a szerbekkel összefogva, politikai igénnyel. Néhány nappal a berlini kongresszus befejezése után, július 28-án Szarajevóban nemzeti kormány alakult, amely igényelte a tartomány autonómiáját, természetesen az oszmán birodalmon belül. Ez a kormány kezdeményezte a katonai ellenállást az okkupációval szemben. Ennek összeomlása után a muzulmán–szerb együttműködés meg is szűnt.

A továbbiakban a boszniai horvátok bekapcsolódtak a tartomány igazgatásába, elsősorban kulturális téren, persze egyértelműen horvát nemzeti öntudattal. Kállay Benjámin, 1882–1903 között osztrák–magyar közös pénzügyminiszter (hozzátartozott legfelső fokon a tartomány közigazgatása), aki már régóta balkáni szakértőnek számított, hosszú évekig belgrádi főkonzul volt, megpróbálkozott azzal, hogy létrehozzon egy bosnyák nemzetet, bosnyák nemzeti öntudattal. A tartomány egész lakosságára számított, elsősorban persze a muzulmánokra. Csakhogy ekkorra a nemzeti megújulás már végbement, a horvátok és a szerbek körében már a legalsó néprétegekig kialakult a nemzeti öntudat, őket már nem lehetett bosnyákokká tenni. A muzulmánok pedig továbbra is a szultán alattvalóinak tekintették magukat. A századforduló táján kibontakozó „Ifjú Bosznia” mozgalom, amely végül a szarajevói merénylethez vezetett, már egyértelműen szerb mozgalom volt, egy jugoszláv állam létrehozását tekintette fő céljának.

A nemzeti megújulás tehát, ahogy mondottuk, a kelet-európai fejlődés egyik alapvető mozzanata, valahogy kihagyta Boszniát és Hercegovinát, vagy ha úgy tetszik, a peremén ment végbe. A tartományban lakó szerbek és horvátok a múlt század második felében már a megfelelő nemzethez csatlakoztak. A muzulmánok kimaradtak a megújulásból. Nyelvük miatt a későbbi török nemzeti mozgalomból is, mert hiszen az a török nyelv körül szerveződött.

Ha Kállay 1830 vagy 1840, vagy legkésőbb 1850 tájékán kezdte volna kísérletét, talán az sikeres lehetett volna. Csakhogy a történelemben a „mi lett volna, ha...?” kérdésfeltevésnek nincs értelme.

* Törökország 1839–76 közötti modernizációs korszakának elnevezése. A reformokat – miután Egyiptomtól sorozatosan katonai vereséget szenvedett – I. Abdul-Medzsid szultán indította. Meghirdette a vagyonbiztonságot, az adóbérleti rendszer eltörlését, a világi és vallási egyenjogúságot, megengedte a külföldi tőke behatolását. (A szerk.)