Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

4. fejezet -

Az iszlám északkeleti védõbástyája

SZAKÁLY Ferenc

Az iszlám északkeleti védőbástyája

Bosznia a 16–17. századi oszmán és magyar történelemben

1463-ban II. Mehmed szultán egy hónap alatt lesöpörte a térképről a Magyar Királyság előterének utolsó – annyira-amennyire – független államalakulatát, a bosnyák királyságot. Mátyás királyt sértette, hogy a hűbéresének tekintett Tomasevics István bosnyák uralkodó nem hozzá, hanem a pápához fordult legitimitása érdekében és támogatásért. Ő a Száva túlpartjáról felkészült sereggel, de tétlenül figyelte az eseményeket. Józanul felmérte, hogy a szultáni seregnek ugyan nem lehet méltó ellenfele, de a télidőben, amikor valósággal megbénul az oszmán hadak mozgása, reménye lehet bizonyos rész-sikerekre. A szultán távozása után legott offenzívába lendült a szervezés alatt álló új oszmán tartomány ellen. Karácsonyig visszavette – immár persze nem a törökök által kivégzett Tomasevics utódai, hanem önmaga számára – a bosnyák várak mintegy felét. Köztük az egykori királyi székvárost, Jajcát is. Miután a szultán a következő esztendőben, 1464-ben hiába kísérletezett ellentámadással, Nyugat-Bosznia bő fél évszázadra beleépült a magyar/horvát védelmi szervezetbe, amelyet időlegesen Hercegovina területére is sikerült kiterjeszteni. (Boszniában Jajca, Bihács, Banjaluka stb., Hercegovinában – 1485. évi elestéig – Herceg-Novi voltak legfontosabb pontjai.) Az Erdélytől az Adriáig húzódó hatalmas védövezet ezzel elérte legnagyobb kiterjedését.

Boszniai vilájet*

Az 1463-ban oly könnyen meghódított Bosznia teljes bekebelezésére a Török Birodalomba végül is a Magyar Királyság Mohácsnál elszenvedett 1526. évi döntő vereségét követően került sor. Miként az a végvidéken szokás volt, a bosnyák területen kialakított szandzsákok jóval nagyobb önállóságot élveztek, mint a birodalom védettebb vidékein fekvők. Egyébként kezdetben a ruméliai beglerbég, utóbb a budai pasa fennhatósága alá tartoztak (vagyis: 1541 után az alakulóban levő magyarországi tartomány hátvédjének tekintették őket). A török kormányzat azonban, úgy látszik, idővel arra a következtetésre jutott, hogy – akárcsak a birodalom keleti határai mentén – az iszlám előretolt védőbástyáiként és egyben ugrópontjául szolgáló részeken, Európában is célszerűbb több, a ruméliai beglerbégtől többé-kevésbé függetlenített vilájetet kialakítani. Nyilván ezzel magyarázható, hogy Magyarország középső részén is sorra alakítottak ilyeneket (1552: Temesvár, 1596: Eger, 1600: Nagykanizsa). Majd 1580-ban Szarajevó (Vrhboszna) székhellyel létrehozták a bosnyák vilájetet is.

A boszniai pasa alatt álló török haderőre fontos szerep várt. Egyfelől: vissza kellett verniük a keresztény végváriak (időről időre hadseregek) támadását és meg-megújuló osztozkodási kísérleteit. (A horvát urak éppúgy igényt tartottak török uralom alá került jobbágyaik szolgáltatásaira, mint magyar társaik, még ha e törekvéseiket kevesebb siker kísérte is, mint az utóbbiakét.) Másfelől: igyekezniük kellett, hogy minden lehetséges eszközzel terjesszék a Fenséges Padisáh birodalmát az ellenfél rovására. (Ez nemcsak közvetlen megszállással történhetett, hanem úgy is, hogy a horvát várak mögött meglehetősen széles sáv lakosságát török adó vállalására kényszerítették.)

A boszniai pasák messze jobban megfeleltek ezen elvárásoknak, mint például az egy ideig felettesüknek számító budai pasák. Nevükhöz olyan diadalok fűződnek, mint az 1493. évi udbinai győzelem, amelynek áldozatul esett a horvát nemesség színe-virága, vagy a szrebrniki bánság elfoglalása 1512 őszén (ez volt az első rés, amit a helyi török erőknek a horvát–magyar határvédelmi szervezetbe vágniuk sikerült).

„... Kengyeléhez dörzsölte arcát...”

A boszniai pasák rendkívüli aktivitásában szerepet játszhatott, hogy – ellentétben a magyarországi pasákkal – olyan tartományt igazgattak, amelynek lakossága is nagyrészt muszlim volt. Ráadásul, úgy tűnik, hogy ez a muszlim tömb nem bevándorlás, hanem nagyobbrészt a helyi lakosság áttérésének eredménye volt. „Abban az időben, mikor Konstantinápoly meghódítója, Mehmed szultán... Bosznia ellen fordult győzelmes hadseregével – olvashatjuk A janicsárok törvényeiben –‚ a világnak menedékül szolgáló padisah erejét és hatalmát megismerve, annak az országnak minden rájája és népe elébe jött és nagyúri kengyeléhez dörzsölte arcát. Egyöntetűen felvették az igaz hitet.” Ha az elbeszélés erősen kozmetikázott is, tény, hogy bár az összes balkáni népből szép számmal akadt áttérő, sehol sem annyi, mint Boszniában (és Albániában). A magyarázat meglehetősen kézenfekvő: Bosznia lakossága – leszámítva a görög keleti szerbeket és a katolikus horvátokat – bogumil vallású volt; a szervezett egyházi keretek nélküli hit követői könnyen váltak az áttérésre serkentő buzdítás prédájává. Bosznia iszlamizációjában persze jelentős szerepet játszhatott a józan számítás is, hiszen ezen a módon a bosnyák köznemesség nagyobb részének sikerült magát birtokosként átmentenie.

A boszniai eredet általában is jó ajánlólevélnek számított mind a szerájban, mind a birodalmi adminisztrációban való előrehaladáshoz. Az 1453 és 1702 közt szolgált 91 nagyvezír közül 11 volt bosnyák – csupán az albánok (24) és maguk a törökök (17) előzték meg őket –‚ s gyakorta előfordult, hogy a divánülő pasák közt egyidejűleg több bosnyák akadt. A bosnyák befolyás azonban inkább az alacsonyabb beosztásokban érhető tetten; a fentebb idézett forrás állítja, hogy a gyermekadóba innen elvitt gyerekek legnagyobb részben „a szultáni palotába és az uralkodó magánkertjébe kerültek”. Az ok ezúttal is kézenfekvő: muszlim vallásúak közül csupán Boszniában és Albániában szedtek gyerekadót (devsirmet). A janicsárok törvényei szerint ezt a kiváltságot maguk kérték átállásukért Mehmedtől, aki „kérelmüket elfogadta, s törvénybe tette, hogy közülük is vigyenek el gyermekeket. Akár körülmetéltek, akár nem, összegyűjtik őket”, ellenőrizvén, nehogy más nemzetiségűek is befurakodhassanak közéjük. Igencsak jó véleménnyel voltak a törökök a bosnyákokról mint rabszolgákról is. Egy nemzetiség szerint igazodó 16. századi rabszolga-katalógus alapján „a bosnyákok és a horvátok javarészt becsületesek és szorgalmasak”, szemben – mondja – a nevelhetetlen albánokkal, a hamis kurdokkal, az erkölcstelen és részeges oroszokkal stb. „Állhatatos szívük, jó felépítésű testük határozza meg magatartásukat, s – hála jó neveltetésüknek – serények és szemérmesek.”

Mindennek következményeként a szakirodalom imitt-amott egy albán–bosnyák lobby uralmáról beszél a 16. század végi török politikában, amelyet utóbb egy abház–cserkesz érdekcsoport szorított a háttérbe. Szintekkel lejjebb vizsgálva a dolgot: pl. Magyarország középső részének török megszállását joggal minősíthetnők délszláv, közelebbről bosnyák–szerb megszállásnak is, hiszen a régészeti feltárások javarészt e két etnikumra jellemző leletanyagot hoztak felszínre, s a török korra visszavezethető eredetű városrészek is inkább balkánias, mintsem kifejezetten török képet mutatnak. A török zsoldjegyzékekből tudjuk, hogy a magyarországi török várakban szolgáló martalócok elsöprő többsége valóban Boszniából és Szerbiából verbuválódott, s hogy a szolgálatvállaláshoz valóban nem kellett áttérni a muszlim hitre.

Az elszármazottak karrierje visszahatott a kibocsátó tartomány sorsára is. Persze nem olyképpen, hogy könnyítést hozott volna az itteni alattvalóknak, hiszen a szakirodalom szerint a birodalom európai felén a bosnyák paraszt volt a legkiszolgáltatottabb és legkiszipolyozottabb. (Különben miért is állt volna katonának?) A visszahatás leginkább a vilájet székhelyének, Szarajevónak felemelkedésében mutatkozik meg. Bár lakossága – akárcsak manapság – akkortájt is három (muszlim, görögkeleti, katolikus) elemből tevődött össze, a nyugati irányból nagy ritkán idemerészkedett utazót először eme – egykoron festői fekvésű – városban érintette meg a Kelet lehelete.

Bosnyák ferencesek – kaftánban

Bosznia és Hercegovina bukása után számos ottani előkelő magyarországi birtokain keresett menedéket. Példájukat azonban tömegek nem követték. (Ellentétben az úgyszintén hozzánk menekült szerb deszpotákkal, akik néhány százezer szerbet ide vonzottak.) Noha Bosznia neve változatlanul ott szerepelt a magyar királyok címei között („dei gratia rex... Ramae”), a Magyar Királyság és az elmuszlimosodott bosnyák nemesség között megszűnt mindennemű politikai kapcsolat. A két ország közti összeköttetés súlypontja áthelyeződött katolikus hitéleti-egyház szervezeti térre.

Mint az közismert, a törökök a katolikus hierarchia alkotóelemei közül leginkább a koldulórendi szerzeteseket voltak hajlandók megtűrni az általuk megszállt területeken. Így aztán a hívek lelki gondozása mind Boszniában, mind a magyarországi hódoltságban a ferences rendházakra maradt. Magyarországon a Megváltóról elnevezett szalvatorianus rendtartomány (provincia Sancti Salvatoris), Boszniában a bányavidéki rendtartomány (provincia Bosnae Argentinae) maroknyi szerzetese tartozott közéjük. Ezekhez mind Magyarországon, mind Boszniában a 17. század elején a jezsuita misszió csatlakozott. A török hatóságok védlevelekkel biztosították a ferences kolostorok működését – bár ezeket legkevésbé maguk akceptálták.

A bosnyák ferencesek működési területe csakhamar kiterjeszkedett a magyarországi hódoltságra is. Egyrészt visszavezethető ez a reformáció magyarországi előretörése következtében nyomasztóvá vált paphiányra (a maroknyi hódoltsági katolikus pap még a kis számú magyar katolikus ellátására sem volt elegendő), másrészt a magyarországi hódoltság déli részének gyors elszlávosodására. (A Drávától és a Marostól délre már a 16. században is csak elvétve akadt magyar település, a délszláv előrenyomulás a 17. században e határoktól északra is érzékelhető.) Terjeszkedésüket elősegítette továbbá az is, hogy a török hatóságok hovatovább a Dráva–Száva közét is a boszniai vilájethez számították, s hogy rendszerint a bosnyák ferencesek közül kerültek ki a Róma által a 17. század dereka táján szervezett szendrő-belgrádi missziós püspökség vezetői is. (Az utóbbiak időről időre ellenőrző körutat tettek a magyarországi hódoltságban – hiszen miután a magyar püspököknek a lelki szolgálat terén tapasztalható restsége miatt a pápa ezt is missziós területté nyilvánította, joghatóságuk erre is kiterjedt –‚ egyébként azonban az egyszerű szerzetesek mindennapi életét élték, rendszerint a velikai kolostorban.)

Ugyan Bosna Argentina tartomány súlypontja a korábban is meghatározó Olovó, Fojnica környéke maradt, a Száván inneni Velika, Pozsega stb. jelentősége egyre növekedett, s számottevően hozzájárult az utánpótláshoz is. Bár Szlavóniában mindig akadt néhány világi pap is (ezeket a bosnyák vagy a zágrábi püspök helyezte ide), a katolikus hitélet irányítása a területet viszonylag sűrűn behálózó ferences kolostorok kezére került. Ez utóbbiak óvatosan folytatták a terjeszkedést Erdély színes etnikai összetételű előterében (Krassófőn, Radnán voltak támaszpontjaik), de megvetették lábukat a Duna mindkét oldalán, sőt Budán is.

Bár a magyar hívek sem zárkóztak el a ferencesek elől, általában afféle gyanús szerzetnek tekintették őket. Nemcsak és nem is elsősorban azért, mert dogmatikai és liturgiai ismereteik nagyban eltorzultak, és sok kívánnivalót hagytak maguk után. (A jezsuiták elszörnyedve számoltak be Rómának ebbéli eltévelyedéseikről, erkölcstelen életvitelükről, lustaságukról és iszákosságukról.) A gyanakvás és az elutasítás alapja azonban a török hatóságokhoz való viszony volt. A Porta a Balkánon megtűrt egyházi szervezeteket – pl. a görög és a szerb görögkeleti egyházat – felelősnek tekintette azért, hogy a gondjaikra bízott lelkek a szultán hűséges, sőt odaadó alattvalói legyenek. Valaminő ilyen szerepet szánt a bosnyák ferenceseknek is, s nem kifogásolta, hogy azok nemcsak Magyarország, hanem Bulgária és Dalmácia irányában is igyekeztek kiterjeszteni ellenőrzésüket. (Későbbi hagyomány szerint – ellentétben a görögkeleti metropolitákkal és pátriárkákkal – a bosnyák kolostorok gvárdiánjait kinevezésükkor kaftán illette.) Fokozott mimikrire kényszerítette a bosnyák ferenceseket az is, hogy a görögkeleti egyház vezetése maga alá akarta gyűrni őket. Így aztán – bár mérhetetlenül sokat szenvedtek a helyi török hatóságok hatalmaskodásaitól és visszaéléseitől – hovatovább törökös hírbe keveredtek. Nem látták őket szívesen a Habsburg-területek előterében.

Valójában a bosnyák ferenceseknek – esetleges eltévelyedéseikkel és tanulatlanságukkal együtt is – oroszlánrészük volt a török uralom alatt vegetáló katolicizmus fennmaradásában. S hogy szívükben eleven elkötelezettség élt a kereszténység ügye iránt, azt egyértelműen bizonyították a 17. század végi ún. felszabadító háborúk során, amikor is nem egy várat ők segítettek Savoyai Jenő kezére juttatni.

* Több szandzsákból álló nagyobb közigazgatási, mozgósítási egység.