Ugrás a tartalomhoz

História 1995-01

Glatz Ferenc , Engel Pál , Szakály Ferenc , Niederhauser Emil , Palotás Emil , Bíró László , Tóth István György , Demény Lajos , Erényi Tibor , Sipos Levente , Tomsics Emõke , dr. Vezényi Pál , özv. Kovács Ákosné , Tilkovszky Lóránt

História

2. fejezet -

A középkori Bosznia

ENGEL Pál

A középkori Bosznia

Bosznia, mint ma már minden tévénéző tudja, a Balkán-félsziget egyik kis országa. Területe a hozzá számított Hercegovinával együtt is alig több, mint Magyarország fele (51 000 km2). Középső, legnagyobb része völgyektől szabdalt hegyvidék, amelyet főleg lombos erdők takarnak, délen azonban a tengerre néző hegyláncok már karsztosak és kopárak. Ott, a Dinári-Alpok legjárhatatlanabb részén, kétezer métert meghaladó hegycsúcsok alatt erednek az ország folyói, köztük az Adriába ömlő Neretva, amelynek völgye az ókortól fogva a legfontosabb közlekedési út volt a tengerpartról Bosznián át Szerbia irányába. A többi folyó észak felé kanyarog, és végül a Szávába torkollik: nyugaton Horvátország felől az Una és a Verbász (Vrbas), középen a Boszna, amelyről maga az ország is a nevét kapta, keleten pedig a Drina, amely Szerbiától választja el. A Száva egyben az ország északi határát is képezi, rajta túl a középkorban a magyar királyság terült el. Némi síkság egyedül itt, a Száva mentén található, és bizonyára ez volt régen is, mint ma, a legsűrűbben lakott vidék; feljebb, a hegyekben a lakosság gyérebb lehetett, és fő megélhetése az ókortól fogva az állattenyésztés volt.

Bosznia területét, mint a hírekből tudjuk, ma három nép lakja tarka összevisszaságban: a szerb, a horvát és a bosnyák. Nép és nyelv nekünk, magyaroknak olyan fogalmak, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ezért számunkra fölöttébb szokatlan, hogy a különbség a három boszniai etnikum között nem nyelvi, hanem végső fokon „csak” vallási. Olyasféle tehát, mintha mondjuk külön népnek tekintené magát a katolikus és a református magyar, azzal a különbséggel, hogy a felekezetek közötti szakadék ott sokkal mélyebb. A szerbek ortodoxok, a horvátok katolikusok, a bosnyákok pedig muzulmánok, ami végeredményben három teljesen különböző gyökerű – görög, latin, illetve arab–török kultúrának felel meg. Ennek csak egyik, de legnyilvánvalóbb jele, hogy közös nyelvüket (a szerbhorvátot) a szerbek és bosnyákok cirill, a horvátok latin betűvel írják. A három nép kialakulása tehát nem nyelvi elkülönülés, hanem sok évszázados, a középkorra visszanyúló kulturális és politikai folyamatok eredménye.

Közös ősök

A három nép közös ősei, a szerbek és horvátok a nagy népvándorlás utolsó fázisaként, valamikor a 7. században költöztek le északról, a mai Lengyelországból a Balkán-félszigetre.

Az előző lakosok nyomai erre az időre már jórészt eltűntek. Az őslakos indoeurópai illírekre már akkor is csak néhány folyó- és hegynév emlékeztetett, meg Dalmácia neve, amely – akárcsak nálunk Pannónia a pannonoké – egy illír nép, a dalmaták hagyatéka volt. Az illírek a több mint hatszáz éves római uralom (Kr. e. 1. sz.–Kr. u. 5. sz.) alatt enyésztek el, amidőn legtöbbjük a birodalom más népeihez hasonlóan a latin nyelvre tért át. Az ő maradékaik – az eredeti nyelvet őrző albánokon kívül – ama románul beszélő, vlachnak nevezett hegyvidéki pásztorcsoportok, amelyek a Balkán nyugati és középső részein, Isztriától le Bosznián át a Peloponnészoszig és Macedóniáig sokfelé megtalálhatók voltak, egészen a legújabb korig. A rómaiak természetesen építkeztek is, akárcsak másutt, de mire a hun– germán népvándorlás viharai (4–6. sz.) elvonultak, ebből sem maradt fenn több, mint nálunk, Pannóniában: egykori városok tekintélyes rommezői, meg néhány kövezett út, amelyek a középkoron át használatban maradtak.

Amikor a 600-as években a szerb–horvát beköltözés végbement, a Kárpát-medencében már az avarok uralkodtak, és igen valószínű, hogy a vándorlás az ő közreműködésükkel folyt le. Az avar fennhatóság emlékét őrzi a bán méltóságnév, amelyet a nagy avar hódító, Baján kagán nevéből származtatnak, és később, a középkorban Horvátország és Bosznia uralkodóit, ill. kormányzóit jelölte. Egyébként azonban a bevándorlást követő első évszázadokról nagyon keveset tudunk. A beköltözők magukkal hozták és még századokig őrizték ősi nemzetségi szervezetüket. E szervezet alapja a szóbeliség, a fiági vérrokonok szoros összetartozása és a legöregebbek hagyományos tekintélye. Egy-egy völgy vagy vidék élén valószínűleg kezdettől fogva örökletes nemzetségfők, zsupánok álltak, akiket amolyan helyi törzsfőnökként kell elképzelnünk, szilárd és tartós politikai szervezet – állam – azonban sokáig nem jött létre. Annyi sejthető, hogy a vidék a 9. századtól bolgár, majd bizánci fennhatóság alá tartozott, de a múltat egyébként az a fajta homály üli meg, amely a történelem előtti korok sajátja. Maga a Bosznia név először 950 táján merül fel futólag egy szerbek lakta vidék neveként, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár jól ismert politikai kézikönyvében, abban, amelynek a honfoglaló magyarság nevezetes leírását is köszönjük.

Kereszténység és eretnekek

A kereszténység elterjedése itt jóval megelőzte az államalakulás korát. Kelet felől valamikor 900 táján a bizánci szertartású, szláv rítusú ortodoxia szivárgott be, Horvátország és Dalmácia felől pedig a latin – a későbbi terminológia szerint katolikus – kereszténység. A középkor folyamán az utóbbi volt az aktívabb, egyházi szervezete azonban csak évszázadok múlva, a bosnyák államalapítás után kezdett kiépülni. Az uralkodók ezután többnyire szintén katolikusnak vallották magukat, de okleveleiket mégsem latinul, hanem szláv nyelven és cirill betűkkel állíttatták ki.

Időközben megjelent a színen egy harmadik felekezet: a bogumilizmus, amely 1200 körül bukkant itt fel, és amely a középkori Boszniának mindvégig, amíg fennállt, sajátos színezetet adott. A bogumilok tanai végeredményben a kereszténységre nyúltak vissza, de oly távolra kerültek a hivatalos tanítástól, hogy legalábbis Nyugaton a legveszélyesebb eretnekek között tartották őket számon. Ez végül is érthető, hiszen egyebek között tagadták magát az egyházi hierarchiát, amelyen a kereszténység uralma nyugodott, és azt ugyanúgy az „ördög művének” tekintették, mint sok egyebet, ami a hívők mindennapi életét szabályozta, például a házasság intézményét. Franciaországban és Itáliában, ahol kathar és albigens néven váltak ismertté, az egyház a 13. században kiirtotta őket, de Boszniában a török hódításig sikerült fenntartaniuk magukat. Hogy mármost a tanításaik nyugatról érkeztek-e ide, avagy megfordítva, épp itt, a Balkánon volt-e a nyugat-európai katharok őshazája, az ma már eldönthetetlen.

A bogumil kérdés, mint kritikus pont, a középkoron át napirenden maradt mind Bosznia, mind a római egyház történetében. A 12. században megerősödő pápaság ide is szerette volna kiterjeszteni fennhatóságát, a katolikus hierarchia kiépítése azonban folyvást akadályokba ütközött, amit a pápák, bizonyára nem ok nélkül, az eretnekek jelenlétének és befolyásának tulajdonítottak. Az 1230-as években IX. Gergely pápa egy „boszniainak” nevezett püspökséget állított fel a domonkos koldulórend irányítása alatt, és fő feladatává a térítést tette, de az akció nem járt sikerrel. A püspök a török hódításig Magyarországon, Diakovárott székelt, és jelentős szerepet vitt ugyan a magyar belpolitikában, mint a főpapi kar tagja, de a misszióhoz egyre kevesebb köze volt. A domonkosok helyébe utóbb a ferences barátok léptek, akiknek tényleg sikerült megvetniük a lábukat Boszniában, és ott több kolostort alapítottak. De a bogumilokat ők sem tudták felszámolni. Újból és újból felmerült tehát az igény, hogy a magyar király, mint Bosznia nagyhatalmú és katolikus szomszédja, fegyverrel nyújtson segítséget a térítéshez, és ily módon tegye lehetővé a katolicizmus megszilárdítását.

„Ráma királya”

Az agresszív magyar királyságnak persze nem volt szüksége ürügyre, hogy Boszniában hódítóként lépjen fel. Bogumilokról még szó sem volt, amikor az Árpád-házi II. Béla (1131–1141) már megpróbálta kiterjeszteni uralmát erre a vidékre, 1138-ban egyik fiát „Bosznia hercegévé” nevezte ki, ő maga pedig felvette a „Ráma királya” címet. Rámának a későbbiekben Dél-Bosznia egyik vidékét, zsupáját hívták, amely a Neretvának egy apró mellékvizéről kapta a nevét, és semmilyen tekintetben nem volt nevezetes. Máig rejtély tehát, miért ez, és nem Bosznia került be akkoriban a magyar királyok titulatúrájába, azaz a címek közé. Tény azonban, hogy az aktusból hagyomány lett, és ettől fogva a Ráma királya címet Béla minden utóda viselte egészen IV. Károlyig, a cím pedig a Bosznia feletti hűbéruraságot volt hivatott kifejezni. Valójában egy elvi igényt fogalmazott meg, amely szerint „Ráma” a magyar korona egyik országa, lakosai magyar alattvalók, tehát nem ellenségnek, hanem „lázadóknak” minősülnek, ha a magyar király akaratának ellenszegülni merészelnek. Ez az ideológia bármikor indokot szolgáltathatott egy fegyveres boszniai beavatkozásra.

A bosnyák államiság kezdetei 1180 tájára nyúlnak vissza, amikor a bizánci birodalom balkáni uralma megszűnt, és mind a szerbek, mind a bolgárok függetlenné váltak. Boszniában a fejedelmi hatalom megalapítása Kulin bán nevéhez fűződik, aki a magyar III. Béla (1172–1196) kortársa volt, és valószínűleg elsőként uralkodott az egész ország felett. Tőle származik az első bosnyák oklevél: egy diplomáciai és kereskedelmi szerződés, amelyet 1189-ben Ragúza városával (a mai Dubrovnikkal) kötött. A bogumil kérdés szintén ekkor merült fel először és elsőként, de nem utoljára. Kulint érte a vád, hogy pártfogolja az eretnekeket. Az államiság megszilárdulása azonban még jó darabig váratott magára.

A 13. században Bosznia évtizedekre magyar befolyás alá került, és egy időben IV. Béla (1235–1270) orosz veje, Rosztiszláv macsói herceg is uralkodott fölötte.

A bosnyák állam

Voltaképpeni bosnyák államról inkább csak 1322 után beszélhetünk, amikor egy új bán, Kotromanics István újból biztosította az uralmat maga és dinasztiája számára az egész ország felett. Unokaöccse, I. Tvartkó 1377-ben a királyi címet is felvette, amelyet utódai egészen a török hódításig viseltek. Tvartkó is, mint elődje, általában megbízható vazallusai voltak a magyar Anjou-királyoknak, akik közül Nagy Lajos 1353-ban István leányát vette nőül.

A Kotromanicsok Boszniájáról már jóval többet tudni, mint a megelőző korszakokról. Egyfelől maguk az uralkodók is egyre gyakrabban állítottak ki okleveleket, másfelől megnőtt az ország iránt a dalmáciai városok, különösen Ragúza érdeklődése. A 14. század Boszniában nemcsak a politikai stabilizáció korszaka, hanem a gazdasági fellendülésé is, ami természetesen vonzotta a kereskedőket.

Az ország már az ókorban igen gazdag volt bányakincsekben, különösen ezüstben, és most, hosszú szünet után, újból megindult a bányászat. Felvirágoztatása itt is, mint Magyarországon vagy Szerbiában, német telepesekhez fűződött, akiket a bánok és királyok kiváltságokkal csábítottak ide. A ragúzaiak, akik ekkor már az egész Balkán kereskedelmét a markukban tartották, az ezüstön és rézen kívül élőállatot, bőrt, prémet és mézet vásároltak, és hozták érte mindama luxuscikkeket, amire a boszniai elitnek szüksége lehetett és meg tudta fizetni: fegyverzetet, drága kelméket, keleti fűszereket és egyebeket. A vezető réteg természetesen itt is, mint másutt, a nagybirtokos nemesség volt, amely ekkoriban, a 14. században, építette az első kővárakat. A király és a „nagyok” sasfészkei tövében, melyek impozáns romjai ma is sokfelé szemlélhetők, piachelyek keletkeztek, s ezek némelyike a 15. századra népes mezővárossá fejlődött. A ragúzaiaknak gondjuk volt rá, hogy minden jelentősebb ponton kolóniákat létesítsenek. Arra azonban természetesen már nem került sor, hogy a fiatal városkezdemények népessége olyan társadalmi erővé, azaz polgársággá nője ki magát, amely a politikában is képes hallatni a szavát. Mire a dolgok odáig juthattak volna, közbejött a török invázió.

Hanyatlás, a török

Az önálló Bosznia történetének utolsó hét évtizede egy magára hagyott kisállam kilátástalan vergődése két nagyhatalom szorításában. Az oszmán terjeszkedés, amely Nagy Lajos idejében még távoli viharnak tűnt, 1389-re elérte Magyarország déli határát, és 1390-től rendszeresen török seregek dúlták a királyság határvidékeit. Bosznia területére először az 1390-es években nyomultak be. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) azzal válaszolt a kihívásra, hogy megpróbálta megszilárdítani a magyar fennhatóságot a szomszédos balkáni országok fölött. Miután ez előbb a román Havasalföldön, majd 1404-ben Szerbiában is sikerült, a leginkább vonakodó Bosznia került a magyar politika homlokterébe. Zsigmond 1405 és 1410 között nem kevesebb, mint öt hadjáratot vezetett oda, hogy a bosnyák urak ellenállását megtörje, és amikor ez egy látványos vérfürdő után látszólag sikerült, a győzelmet a nevezetes Sárkányrend megalapításával ünnepelte meg. Később is többször jártak magyar hadak Bosznia belsejében, és 1434-ben Jajcába és más várakba magyar helyőrség került.

Az erődemonstráció azonban csak lassíthatta, de nem akadályozhatta meg az oszmán hódítást. Boszniában, szemben Szerbiával, úgy látszik, számosan voltak, elsősorban nyilván a bogumilizmus hívei között, akik a török fennhatóságot a kisebbik rossznak vélték a katolikus magyar király befolyásához képest. Noha a királyok maguk, különösen amikor a vég közeledett, mindent megtettek, hogy kellő támogatást kapjanak a pápától és Magyarországtól, népük nem minden tagja osztozott elszántságukban. 1463-ban, amikor elérkezett a döntő pillanat, Bosznia meglepően könnyű prédának bizonyult Hódító Mehmed hadai számára. A hozzáférhetetlen erősségek jóformán egyszerre és ellenállás nélkül nyitották meg kapuikat. Egy kortárs szerint itt és Hercegovinában 137 vár esett el, és mindez még egy hónapot sem vett igénybe. Tomasevics István királyt a szultán lefejeztette, s a bosnyák állam rövid története ezzel a végéhez ért.