Ugrás a tartalomhoz

História 1994-03

Váczy Péter , Tringli István , Engel Pál , Székely György , Adriányi Gábor , Gyáni Gábor , Sipos Péter , Ivanisevic, Alojz , Bíró László , Molnár Imre , Balassa Iván , Tóth István György , Erényi Tibor , Beck Tamás

História

9. fejezet -

Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban

IVANISEVIĆ, Alojz (Bécs)

Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban

A „jugoszláviai krízis” elérte csúcspontját. A régóta vegetáló soknépi állam eltűnt, az állam ötlete már régóta halott, már csupán fantomképként létezik néhány, a jugoszláviai nosztalgiát ápoló nyugati fejében, akik közül a legtöbben sem a „reálisan létező jugoszlávizmussal”, sem ennek elméletével nem néztek még (kritikusan) szembe.*

A jugoszlávizmus a 19. évszázadban született, (feltehetően) nemzeti integrációs mozgalomként. Éppúgy, mint a többi nemzeti integrációs mozgalom, rendelkezett a (klasszikus) nacionalizmus összes jellemzőjével, mint „vér- és földideológiával”, ellenségképekkel stb. Kezdettől nyomon követhető a jugoszlávizmus két, egymástól teljesen független „változata”: a szerb és a horvát változat.

A szerb változat

A „szerb jugoszlávizmus” szinte teljesen megegyezett a nagyszerb ideológiával; ennek megfelelően a mozgalom első és legfontosabb célja a „teljes szerb birodalom” egyesülése volt, melynek kapcsán a szerb birodalom fogalmát, a nemzeti „bizonytalanság”-gal szembeni nyitottság demonstrálása érdekében szándékosan nem határozták meg világosan. Fenti egyesülés során kellene a többi nem szerb délszlávot „felszabadítani” az „idegen elnyomás” alól. A szerb államért kellene a „felszabadított testvéreknek” „a délszlávok Piemontjaként” összefogniuk. A szerb nemzeti ideológiák és a meghatározó jelentőségű politikusok szerint a jövőbeni délszláv államnak tehát kiterjesztett Szerbiának kellene lennie. Ez volt a modern szerb állam „építészének” és későbbi „jugoszláv” miniszterelnöknek, Nikola Pašićnak PAŠIĆ, Nikola /1845–1926/ 1877–78-ban mint mérnök részt vett a szerb–török háborúban, 1878-ban képviselővé választották, az alakuló radikális, ellenzéki párt vezére lett. A párt formális megalakulása után, 1880-ban a Főbizottság első elnöke. Az 1883-ban a választásokon győztes radikálisok és a király ellentéte miatt kipattant timoki felkelés után az ellenzék vezetőit letartóztatták, de a halálos ítélet elől Passiónak sikerült elmenekülnie, 1883–89 közt emigrációban élt. 1888-ban Obrenović Milán (1868–1889, 1882-től uralkodik) király az új alkotmány alkalmával amnesztiát hirdetett, így térhetett vissza Pašić Szerbiába, ahol ismét átvette a Radikális Párt vezetését. 1903-ban meggyilkolták Obrenović Sándor (1889–1903) királyt, ismét a Karadjordjević-dinasztia került trónra. 1904-től 1917-ig Passió több kormány élén miniszterelnök, az ő vezetésével adták ki 1914 decemberében a niši kiáltványt, miszerint a szerb kormány célja a délszláv népek felszabadítása és egy államban való egyesítése. A délszláv egység érdekében legnagyobb külpolitikai támogatóként Oroszországra számított. 1920-ban a párizsi béketárgyalásokon a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság delegációjának vezetője, az új délszláv állam alkotmányozó nemzetgyűlésének elnöke. Az ő felfogása érvényesül az 1921-ben meghozott ún. Vid-napi alkotmányban, amely centralista államberendezkedést törvényesít, illetve nem ismer el semmilyen autonómiát. 1920–1926 között több kormány élén állt, három hónap kivételével végig ő a délszláv állam miniszterelnöke, hatalma és tekintélye tovább nőtt, ezt már Sándor király is soknak tartotta, és kihasználva Pašić fiának korrupciós ügyét, Pašićot visszavonulásra kényszerítették. az álma.

A horvát változat

A jugoszlávizmus horvát változata – nem utolsósorban az Osztrák–Magyar Monarchia (negatív) tapasztalatai – miatt a föderális gondolatot, ill. az esetleges közös államban élő „valamennyi népi törzs valóságos egyenjogúságát” emelte ki.

Kezdetben valamennyi „osztrák–magyar” délszláv a Monarchián belüli egyetlen konföderális egységben történő egyesítését tűzték ki csupán célként. A mozgalom ideológiai alapját a trialista gondolat (a koronás államokból: Horvátországból, Szlavóniából, Dalmáciából, valamint Bosznia–Hercegovinából és a „szlovén államokból” álló, Ausztriára, Magyarországra és Nagy-Horvátországra épülő háromállamiság) képezte. Ily módon adódtak a lényeges találkozási pontok Ante Starević, a jugoszláv ideológiát akkoriban hevesen támadó politikus nagyhorvát ideológiájával.

A jugoszláv gondolat az első világháborúban

A „horvát jugoszlávizmus” képviselői komolyan csak akkor kezdtek el a horvát államoknak Szerbiával és Montenegróval megvalósuló egyesítésére gondolni, amikor az 1917-es év folyamán egyértelműen megkezdődött a Monarchia szétesése. Ezen elgondolások tekintetében Szerbiának az első világháború szövetségesei partnereként történő nemzetközi megítélése éppúgy, mint hadereje nem csekély szerepet játszott. Egyrészt Szerbiában a jövőbeli közös állam katonai támaszát látták, másrészt azonban – jogosan – tartottak attól, hogy a szerb hadsereg általi felszabadításért nagy árat kellene fizetni azon centralizmus formájában, amely ellen a Monarchiában heves harcot folytattak. Ezzel a háttérrel indítottak tárgyalást Korfu szigetén 1917 júliusában és Genfben 1917 novemberében a szerb kormány, valamint a horvát és szlovén többségű (londoni székhelyű) „Délszláv Bizottság” képviselői.

A „gyakorlati jugoszlávizmus” a két világháború közötti időben

A fenti tárgyalások eredményei, amelyek vonatkozásában a horvát és a szlovén képviselők követeléseiknek bizonyos mértékig érvényt tudtak szerezni (főleg Genfben), a háború befejezése után szinte teljesen elvesztették aktualitásukat. Tekintettel arra, hogy a háborúból „győztesként” Szerbia és „vesztesként” Horvátország került ki, így – Szerbia szövetségeseinek (Franciaország, Anglia és az USA) erős támogatásával – a szerbek, horvátok és szlovének újonnan alapított királyságában a jugoszlávizmus szerb változata került ki a gyakorlatban véglegesen győztesként. Szerbiának Nikola Pašić részéről megcélzott kibővítéséhez a szövetségek áldásukat adták. A „vesztesek”, szlovénok és horvátok „különleges kívánságaira” természetesen nem voltak tekintettel.

A katonailag erős, „kibővített Szerbiával” szemben nemcsak Szerbiával a világháború alatt szövetségesként együtt harcoló franciák, angolok és amerikaiak mutattak (valamennyi ideológiai határon túl) szimpátiát, akik e Szerbiában az „ellenséges német uralom expanziós törekvéseivel” szembeni védőbástyát látták, hanem – pártpolitikai szempontból – az európai baloldal is, ami a „haladó” jugoszláviai ideát propagálta és a szerbeket – a Marx- és Engels-hagyományokhoz hűen – mint a „leghaladóbb délszláv népet” magasztalta, míg a horvátokat ezzel szemben „elmaradott népecskének” titulálta.

A „királyi diktatúra” bevezetésével 1929 elején hozták létre dekrétum útján a „jugoszláv nemzetet”; a „korábbi törzsneveket” ezzel egyidejűleg betiltották. A nemzetiszocialista Németország és a fasiszta Olaszország kifejezte szimpátiáját a fasiszta rezsim szinte valamennyi jellemzőjével rendelkező belgrádi „királyi diktatúra”, továbbá az „új jugoszlávizmus” iránt. Az „új jugoszlávizmus” iránti elragadtatást mutató, az „idők szellemével” átitatott „osztrák” történész, Gilbert in der Maur az „egységes jugoszláv nemzet” megteremtését az állam nevének 1918-ban „nemzetközi anyakönyvbe” történő „megtévesztő bejegyzésének” korrekciójaként értelmezte. Másrészt viszont Belgrádban Németországnak a 30-as években mutatott nemzeti és gazdasági fejlődését az „új jugoszláv” állam példaképének tekintették. A nemzetiszocialista Németország iránt tanúsított ezen elragadtatás a szerb újságokban is lecsapódott.

A diktatúra bevezetésével és az „egységes nemzet” létrehozásával diadalmaskodott a belgrádi centralizmus a szeparatista Horvátország felett, amelyet a Horvát Parasztpárt és vezetője, Stjepan Radić RADIĆ, STJEPAN (1871–1928) Egyetemi tanulmányait Prágában, Párizsban és Zágrábban végezte, 1895-ben az egyetemisták demonstrációjának szervezése miatt letartóztatják, és hat hónapra elítélték. 1902 és 1906 között lapot szerkeszt Hrvtsko misao (Horvát gondolat) címmel. Lapjában kifejtette dunai föderációs elképzelését, a föderáció egyik önálló egysége Horvátország lenne. 1904-ben megalakítja a Horvát Parasztpártot. A párt programjában elveti a dualizmust, 1918-ig az önálló horvát–szlovén állam koncepcióját képviseli a Monarchia keretei között. 1918-ban Radić a Horvát Nemzeti Tanácsban ellenezte, hogy feltétel és előzetes tárgyalások, átmeneti időszak nélkül Horvátország egyesüljön Szerbiával – a Privicević vezette horvát–szerb koalíció elképzelésével. Radić egy három főből (horvát bán, szerb régens, Szlovén Nemzeti Tanács elnöke) álló testületet képzelt el az új állam vezető szervének, amelyben megvitatnák Horvátország helyét. 1918-ban nem vett részt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kikiáltásán, tiltakozott annak módja ellen. 1919-ben a nagyhatalmakhoz intézett memorandumban követelte, hogy ismerjék el Horvátország önállóságát. Pártja közben Horvátország legerősebb pártja lett, 1920-ban az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon 50 mandátumot szereztek, de a párt nem vett részt a nemzetgyűlés munkájában. Memorandumban követelte viszont Horvátország önállóságát a délszláv államon belül, az 1921-ben létrehozott alkotmány ezt nem ismerte el. 1925-ben Radić és pártjának néhány képviselője elismerte az alkotmányt és a monarchiát, abban a reményben, hogy sikerül engedményeket elérni, belépett a kormányba. Lépésük sikertelen maradt. A szerb–horvát ellentétek annyira fokozódtak, hogy 1928. június 20-án egy szerb képviselő rálőtt Radićra és négy társára, Radić néhány hónap múlva belehalt sérüléseibe., testesített meg, akit a belgrádi parlamentben a Szerb Radikális Párt képviselője, Punia Rašić, gyilkolt meg. Belgrádi szempontból ezzel véglegesen legyőzték az „osztrák rabszolga-szellemeket” és az „osztrák–török barbárság” képviselőit.

Az európai baloldal kevés figyelmet szentelt ezen jugoszláv történelmi időszaknak, de annál fokozottabban összpontosított a második világháború azon eseményeire, amelyek révén a „haladó” szerb és a „reakciós” horvát nemzetről kialakított régi elméletét egyértelműen igazolni látta. Ezen a dolgon az a tény sem változtathatott, hogy az usztasák és Tito partizánjai közötti arány Horvátországban 1:10 volt. A háború valamennyi résztvevőjének (azonos) bűnéről felállított elmélet megalkotóit jogosan nevezték a történelem meghamisítóinak. De még Horvátországnak mint „független államnak” a balkáni konfliktusban játszott elsődleges bűnös szerepének tézisét is elutasították, mint elbagatellizáló és „horvát-baráti” tézist.

Tettesként (szinte) csak a horvát usztasákat és a „velük szövetséges katolikus egyházat” ismerték, amely vonatkozásban az „usztasa” és a „horvát” megnevezések felcserélhetők voltak. A további fő bűnöst – a szerb csetnikeket – többnyire mellékmondatban említették –, az objektivitás kedvéért”. Ebbe a „történelmi képbe” beleillik a jelenlegi konfliktus értelmezése. A szerb hadseregnek Horvátország és Bosznia ellen irányuló támadása és mindaz, ami ezzel kapcsolatos, a „horvátok” második világháborúban elkövetett rémtetteinek megbosszulásaként került értelmezésre. Azt a tényt, hogy a bosszút már akkoriban a csetnikek „etnikai tisztogatások” formájában nagymértékben gyakorolták – mint ahogy azt már említettem – többnyire eltussolják, ill. elbagatellizálják.

Tito „rendes nemzetiségi politikája”

Az európai baloldal szörnyülködésével és a felháborodásával az usztasák rémtettei miatt szemben állt a partizánok ellenállási mozgalma és még inkább az ebből kialakult „jugoszláv modell” iránti lelkesedés. A társadalom szisztematikusan folytatott militarizálása, a rendkívüli mértékű fegyverkezés és az ideológiai „tisztogatások” felett nagyvonalúan szemet hunytak. Az elmélet elsőbbséget élvezett a gyakorlattal szemben. Végül is a Tito-rezsim csak a nacionalizmus ellen harcolt (ahol a legkifejezőbben a „jugoszláv szocializmus ideológiai rokonságát” fedezték fel) – és ebben mi a kivetni való? Így érveltek a baloldali körökben. A vélhető és „igazi” nacionalisták leküzdése képezte a – nem csupán a baloldali körökben – sokat dicsért Tito-féle nemzetiségi politika lényeges elemét. A Tito-rezsim bűntetteiben az európai baloldal legfeljebb szépséghibát látott.

Az utózöngék

Ha manapság néhány „magát baloldalinak valló” a szétesett Jugoszláviát siratja, és ennek szétbomlásáért a bűnösöket egyrészt a „hazai nacionalista vezérek”, másrészt a Nyugat, Jugoszlávia bukását az említett „belföldi nacionalistákkal” celebráló „reakciós politikusai” között véli megtalálni, úgy ez nem téveszthet meg a tekintetben, hogy itt kísérlet történik arra vonatkozóan, hogy – ha már az „álomállam” megbukott – legalább annak fantomképét sikerüljön a jugoszláviai nosztalgiázók fejeiben a „felbomlástól” megmenteni.

Ha az európai baloldal a „jugoszláv konfliktusban” szokásaival merőben ellentétben – „előkelő tartózkodást” tanúsít, és a háborúban résztvevő „valamennyi fél” bűnéről és rémtetteiről beszél, akkor ez nem egyéb, mint ideológiailag indokolt, erőteljes pártosság a szerb oldal mellett, az erősebb jogaiért megfogalmazott nyílt védőbeszéd és az elsődleges veszélynek, azaz a „szerb háborús fél” katonai és ezzel együtt hatalmi-politikai fölényének elbagatellizálása.

A zsidó intelligenciával, főleg a nyugat-európai és az USA-beli azon háborús időszak utáni generációval ellentétben, amely a „jugoszláviai krízisben” egyértelműen foglalt állást, és a fő problémát felismerte, az európai baloldal mint erkölcsi fórum, teljes mértékben csődöt mondott. Éppen ez a baloldal mint jelentős súlyú politikai erő, amely az anti-szerbizmus minden gyanúja felett áll, tehetett volna sokat az egykori Jugoszlávia konfliktusának megoldásában – amennyiben ideológiai árnyékán túl tudott volna lépni, és nem hagyta volna magát olyan nagy mértékben dogmatikus szárnyától irányítani.

A baloldalhoz képest számszerűleg már korántsem akkora politikai súlyt képviselő, a politikai spektrum ellentétes oldalán álló jugoszláv fundamentalisták körében hiába keresik a nosztalgia ideológiai alapjait, eltekintve talán néhány olyan meggyőződéses monarchistától, aki az „új nacionalizmusban” a „Monarchiát tönkretevő” régi képmását látja. Az ő jugoszláviai fantomképüknek nyilvánvalóan nincs közös vonása a baloldaliakéval. Elképzelésük szerint Jugoszláviának „gazdasági egységként”, tranzit- és kedvező árfekvésű idegenforgalmi országként, államként minden áron fent kell maradnia. Ez okból nyilvánították ki nemtetszésüket a „lázadó köztársaságoknak” az EK és az USA részéről történő elismerése miatt. A konfliktus történelmi háttere, ill. a konfliktus önmagában számukra többé-kevésbé érdektelen és a jelen számára lényegtelen volt. A belgrádi központot elég illetékesnek és erősnek ítélték meg ahhoz, hogy gondoskodni tudjon „az ország egységének” fenntartásáról.

A jugoszláv krízis példáján ismét világosan megmutatkozik, hogy a politikában nem fizetődik ki kiállni a „jogért és az igazságért”, mivel ezeket változatlanul ideológiai és szövetségpolitikai szemüvegen keresztül szemlélik. Jugoszlávia utódállamai számára mindez azt jelenti, hogy olyan szövetségesek után kell nézniük, akik meg vannak győződve az utódállamok jogairól és igazságáról és – bízniuk kell a saját fegyveres erőikben. Más kérdés, hogy mindez meghozza-e a balkáni régió, ill. Délkelet-Európa számára a békét.

* Vö. Arnold Suppan cikkével a História 1993/9–10. számában. (A szerk.)