Ugrás a tartalomhoz

História 1994-01

Glatz Ferenc , Deák István , Borus József , Sipos Péter , Borus József , Borus József , Karsai László , Borhi László , Barcza György , Varga Lajos , Sipos Péter , Juhász Gyula , Pritz Pál , Barcza György , Vargyai Gyula , Zseliczky Béla

História

5. fejezet -

A búvárhajó-háború

BORUS József

A búvárhajó háború, 1939–1945

Az általánosan használt „tengeralattjáró” kifejezés nem pontos, mert az első és második világháborúban bevetett, dízelelektromos hajtású tengeralattjárók valójában csak búvárhajók voltak. A felszínen dízelmotor hajtotta őket, egyidejűleg feltöltötték az akkumulátorokat – a víz alatt aztán az ezekből táplált villanymotorokkal haladtak. A víz alatt így csak korlátozott ideig maradhattak, az akkumulátorok nagyobb sebességet csak rövid ideig, alacsonyabbat is csak korlátozottan tettek lehetővé. Felfedezés esetén a megsemmisítésükre törekvő ellenséges felszíni hajók elől így szinte lehetetlen volt elmenekülniük.

A második világháborúban a németek, nem okulva az elsőben szerzett tapasztalatokból, ismét megpróbálták búvárhajóikkal térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát. A német tengeralattjárók parancsnoka, a tengernagyi beosztásban lévő Karl Dönitz sorhajókapitány 300 búvárhajót követelt; a háborút Németország 57 búvárhajóval kezdte – ezekből 26-ot lehetett az Atlanti-óceánon bevetni. Ezért a németek mindent megtettek a tengeralattjárók gyártásának fokozására. Dönitz havi 30 új hajót szeretett volna, hogy megvalósíthassa a kitűzött célt: havi 700 ezer tonna ellenséges hajótér elsüllyesztését.

A gyártási előirányzat teljesítése nem sikerült; a legjobb, 1943-ban elért eredmény is csak 284 búvárhajó volt, többségükben ekkor már elavult típus. És az elsüllyesztés? Itt a legnagyobb eredményt, valamivel több mint 700 ezer tonnát a németek 1942 júliusában érték el, 3 hajójuk elvesztése árán. Ez a 700 ezer tonna azonban nem múlta felül az ellenfél – főleg az USA – által gyártott mennyiséget.

A brit és az amerikai hadvezetés által a német tengeralattjárók ellen kidolgozott ellenintézkedések 1943 tavaszán fordulatot hoztak; több száz, nagy teljesítményű fényszórókkal felszerelt repülőgépet, hatásos radarkészülékeket, csak találat esetén robbanó vízibombákat vetettek be. Repülőgépekről olyan 10 kg-os, acéltestű, robbanóanyag nélküli rakétákkal lőtték a német tengeralattjárókat, amelyek még 50 m-es vízmélységben is átütötték ezek burkolatát.

1943 májusában a németek ugyan még a tengerfenékre tudtak küldeni 34 szövetséges szállítóhajót, 163 507 t vízkiszorítással, de ezért 41 elvesztett búvárhajóval fizettek (ebből 27 az Atlanti-óceánon süllyedt el). Ezért Dönitz – aki Erich Raeder utódaként ekkor már a német haditengerészet főparancsnoka volt – május 24-én leállította a szövetséges hajókaravánok elleni, eddig csoportosan végrehajtott támadásokat. Kisebb sikereket a németek ez után is értek el, de ezeket nem lehet a korábbiakhoz hasonlítani.

A többi hadviselő fél tengeralattjárói sem számban, sem teljesítményben nem érték el a németeket. A szovjetek részben a Balti-, részben a Jeges-tengeren tevékenykedtek, nemegyszer túlzott eredményeket jelentve. A brit és az amerikai búvárhajók a német tengeralattjárók ellen harcoltak, de jelentős szerepük volt az Észak-Afrikában harcoló német és olasz erők utánpótlásának megbénításában is.

A Csendes-óceán térségében 45 szövetséges tengeralattjáró pusztult el, de a japánok összesen 5 320 094 t hajóteret és több mint 200 hadihajót vesztettek. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a kivérzett és éhező Japán megadási ajánlatokat tett – még az anyaország területére történt partraszállás és az atombombák bevetése előtt.