Ugrás a tartalomhoz

História 1994-01

Glatz Ferenc , Deák István , Borus József , Sipos Péter , Borus József , Borus József , Karsai László , Borhi László , Barcza György , Varga Lajos , Sipos Péter , Juhász Gyula , Pritz Pál , Barcza György , Vargyai Gyula , Zseliczky Béla

História

2. fejezet -

A nürnbergi perek anatómiája

DEÁK István

A nürnbergi perek anatómiája

Telford Taylor visszaemlékezéséről

Telford Taylor a nürnbergi perek egyik utolsó élő tanúja, aki kiemelkedő karriert futott be jogászként és az első és legfontosabb nürnbergi per egyik amerikai főügyészeként. Érdemeiért dandártábornokká léptették elő, majd ezután tizenkét másik nürnbergi per főügyésze volt. Az elmúlt negyven-egynéhány évben New York városában gyakorolta és tanította a jogot.

A Nürnbergi perek anatómiája1, egyrészt Taylor nürnbergi tartózkodásáról, másrészt az ottani szövetséges kontingenst alkotó bírákról, ügyészekről, ügyvédekről, kutatókról, riporterekről, tolmácsokról, gyorsírókról, titkárokról és lógósokról szól. A megszállt, lerombolt Németországban Taylor szerint egy kellemes, „félgyarmati életstílust” alakítottak ki maguknak, amelyre bizonyos nosztalgiával emlékezik vissza.

Taylor emlékiratai közel azonos hangsúlyt fektetnek a vád nehézségeire, ill. a vádlottak bűneire és személyiségvonásaira. Élénk jellemrajzot tár elénk Robert H. Jacksonról és Francis Biddle-ról, az amerikai főügyészről, ill. főbíráról; a tekintélyes brit Geoffrey Lawrence, Lord Justice-ról, aki a bíróság elnöke volt; és a szovjet képviselőkről, akik sztálinista klisékben beszéltek, és igencsak kényelmetlenül érezték magukat nyugatiak társaságában.

Taylor könyvének egyik legérdekesebb része a per előkészületeiről szóló leírás. Az a néhány brit, ill. az amerikai jogászok, akik a bíróság eljárásait kidolgozták, általában jól képzettek voltak, és mindannyian szerettek volna igazságosak lenni a vádlottakhoz, miközben egy új világ alapjait akarták lerakni, amelyet a nemzetközi jog és az igazságosság kormányoz. Ugyanakkor ezek a jogászok gyakran meghökkentően tájékozatlanok voltak a nemzetiszocialista Németországról. Telford Taylor, aki valószínűleg az egyik legintelligensebb lehetett közülük, bevallja, hogy semmit sem tudott a Holocaustról, amíg a per során elé nem tárultak annak tényei.

A nürnbergi bírósági eljárás egyes kommentátoraival szemben Taylor nem tekinti a háborús pereket elfecsérelt erőfeszítésnek vagy erkölcsi és politikai kudarcnak. Ehelyett úgy véli, hogy „erkölcsi és jogi kinyilvánításként, jogi precedenssel és az ENSZ elismerésével felruházva a nürnbergi elvek olyan nemzetközi jogi erőként jelennek meg, amellyel számolni kell.

Bűnök és bűnösök számbavétele

A szövetségesek már jóval a háború vége előtt tárgyalni kezdtek a nácik sorsáról. Nem volt hiány a drasztikus tervekből. Ilyen volt pl. Sztálin félig-meddig komoly javaslata 50 ezer német vezérkari tiszt (sohasem volt ennyi) agyonlövésére, gyorsított eljárás után. Vagy ilyen volt Churchillé a fő náci háborús bűnösök gyors kivégzésére. Mégis a józan ész diadalmaskodott, és főleg az amerikaiak követelték egy nemzetközi bíróság felállítását. Ez megbüntetné majd az egyes személyeket és megbélyegezné azokat a bűnös szervezeteket, amelyeket vezettek. A leglényegesebb az volt, hogy az amerikaiak az agresszió törvényen kívül helyezését várták a bíróságtól és egy olyan ígéretet, hogy mostantól (1945-től) azok a vezetők, akik agressziót készítenek elő vagy hajtanak végre, elnyerik méltó büntetésüket. Az első világháború után a britek követelték egy nemzetközi bíróság létrehozását, míg az Egyesült Államok ellenezte az elképzelést. Ezúttal (1945-ben) az amerikaiak ösztökélték a vonakodó Nagy-Britanniát. A szovjetek és a franciák sem lelkesedtek a bíróság felállításáért. Ám az amerikai presztízs és hatalom akkor még olyan nagy volt, hogy érvényre tudták juttatni elképzelésüket.

Az 1945. augusztus 8-i Londoni Egyezmény létrehozta a törvényszéket és körülhatárolta a jogkörét. Összeállította a bűntetteknek azt a híres listáját, melynek alapján a német vezetőket később bíróság elé állították:

1. Támadó háborúk megtervezése, előkészítése, kezdeményezése és viselése;

2. Egy olyan általános tervben történő részvétel, amely a fentiek közül bármelyiknek a megvalósítására irányul (az első két kategóriára „a béke ellen elkövetett bűntettként” utaltak);

3. Háborús bűnök. E széles kategória magában foglalta a gyilkosságot, a polgári személyekkel való rossz bánásmódot vagy azok Németországba történő deportálását rabszolgamunka céljából; a hadifoglyok ellen elkövetett bűnöket; túszok megölését; városok és falvak kifosztását vagy indokolatlan lerombolását, ill. a katonai szükségletek által nem diktált pusztítást;

4. Az emberiség ellen elkövetett bűnök, amely egy új elgondolás volt, és a háború előtt vagy alatt, politikai, faji vagy vallási alapon civilek ellen elkövetett embertelen cselekedetekre vonatkozott.

Ezek a bűnök a bíróság jogköre alá estek „függetlenül attól, hogy az elkövetés helye szerinti ország saját törvényeit megszegték-e vagy sem”.

A harmadik pontot nyilván arra szánták, hogy el lehessen járni azok ellen, akik a megszállt területeken, vagy a Kelet-Európából Németországba hurcolt rabszolgamunkásokkal szemben követtek el bűnöket. A negyedik pont Németországban elkövetett bűnökre, illetve a faji, vallási vagy más alapon elkövetett üldözésre vonatkozott.

Az amerikai Legfelső Bíróság bírája, Robert H. Jackson volt az, aki a legtöbbet tette ezeknek a kategóriáknak a kidolgozásáért, és egyben ő volt a per amerikai főügyésze. Jackson a második pontra, nevezetesen az agresszióra történő összeesküvés bűnére helyezte a fő hangsúlyt. A brit ügyészek egyetértettek ezzel a felfogással, míg a franciák úgy érezték, hogy az agresszió megbüntetése „ex post facto törvénykezés”: szívesebben mondtak volna Németország fölött ítéletet kizárólag háborús bűnök miatt és az emberiség ellen elkövetett bűnök címszava alatt.

Végül, Taylor szerint a szovjetek úgy érveltek, hogy az 1945. februári jaltai konferencia már megállapította a nácik bűnösségét, és ezért a bíróság egyetlen feladata megvizsgálni, hogy az egyes vádlottak milyen mértékben bűnösek, és ennek megfelelően ítéletet hozni. A szovjetek ellenezték a ki nem provokált agresszió elítélését, mivel támogatták a felszabadító háborúkat. Judith N. Shklar amerikai jogi szakértő szerint Jackson úgy értelmezte az „agresszív háborút”, mint „erőszak alkalmazását a nemzetközi status quo bármilyen okból történő megváltoztatására”. Ez a felfogás teljesen elfogadhatatlan volt a forradalmi missziót vállaló Szovjetunió képviselői számára. Mégis elfogadták a tervet.

A nürnbergi per során a vádiratba, sőt az eljárásba sok hiba és ellentmondás került. A kritikusok közül pl. Eugene Davidson helyteleníti, hogy olyan bűnöket is számba vettek, amelyek mindkét félre jellemzőek voltak, különösen az „agresszió” vétsége. Így pl. a vádirat azzal vádolta Németországot, hogy 1939 szeptemberében megtámadta Lengyelországot, de nem tett említést arról, hogy a támadásra az azt megelőző német–szovjet megnemtámadási szerződés és annak Lengyelország felosztására vonatkozó titkos záradéka hiányában nem kerülhetett volna sor.

Jellemző módon azonban a szovjet–német szerződésre nagyon is utaltak akkor, amikor Németországot az 1941. júniusi Szovjetunió elleni hadüzenet nélküli támadással vádolták. Továbbá a vádirat figyelmen kívül hagyta, hogy a Szovjetunió a másik fél provokációja nélkül támadást intézett Lengyelország és Finnország ellen 1939-ben, Bulgária ellen 1944-ben és Japán ellen 1945-ben. A per során azzal is vádolták a német tábornokokat, hogy 1940 áprilisában megtámadták a semleges Norvégiát. A bíróság nem engedte meg, hogy a védelem bizonyítsa: a britek már korábban elkezdték a norvég öblök elaknásítását, és 1940 februárjában egy norvég kikötőben megtámadtak egy német hadifogoly-szállító hajót, illetve hogy a német invázióra akkor került sor, amikor a brit és a francia katonák már hajóra szálltak, hogy elfoglalják Narvikot és más kulcsfontosságú helyeket Norvégiában.

Az amerikai és a szovjet érvelés szerint a nácizmus és a porosz militarizmus mellett a fő bűnös a német gazdasági imperializmus volt. A Krupp fegyvergyáros családot akarták az ügyészek e gonosz erő jelképes képviselőjeként kiválasztani azzal a váddal, hogy agresszív háború és háborús bűnök elkövetésére konspirált. De Taylor szerint a britek és az amerikaiak nem ugyanarra a személyre gondoltak. Többen nem tudták, hogy két fontos Krupp létezett: Gustav, az apa és Alfried, a fiú. Miután ez tisztázódott, és Gustavot hivatalosan vád alá helyezték, kiderült, hogy túl szenilis ahhoz, hogy bíróság elé állítsák.

Erre Jackson bíró javasolta, hogy Alfried helyettesítse vádlottként. Ezt végül elutasították, és így egyetlen Krupp vagy más német iparmágnás sem jelent meg vádlottként a tárgyaláson.*

„Hátrányos védelem”

A védelem az egész per során hátrányos helyzetben volt. A védőügyvédek mind németek voltak, néhányan közülük korábban a náci párthoz tartoztak. Bár jobb ellátásban és elszállásolásban részesültek, mint a lakosság többi része, mindazonáltal úgy bántak velük a tárgyaláson, mintha alacsonyabbrendűek lennének a vádlóknál. Mindenesetre a német jogászok létszáma nem haladta meg a vádlottakét, és gyakorlatilag nélkülözniük kellett a titkárokat és kutatókat.

A szörnyűséges német bánásmód a szovjet hadifoglyokkal nagy súllyal esett latba a vádiratban, de a védelem nem beszélhetett arról, hogy a szovjetek ugyanúgy rosszul bántak a német hadifoglyokkal. Pedig milliók haltak meg a német és a szovjet fogolytáborokban, és mindkettőben elterjedt volt a kannibalizmus. Varsó, Rotterdam, Belgrád bombázását meg lehetett említeni, a német városokét viszont nem.

A németeket a kezdetben 925 lengyel tiszt lemészárlásával vádolták a katyni erdőben, bár a nyugati ügyészek addigra már többé-kevésbé biztosak voltak benne, hogy a mészárlásért a szovjet politikai rendőrség a felelős. Később Roman A. Rugyenkónak, a szovjet főügyésznek a követelésére a katyni áldozatok számát 925-ről 11 ezerre emelték. Mindazonáltal, mivel a szovjetek Taylor szerint egy fikarcnyi bizonyítékot sem voltak képesek felmutatni a vádlottak ellen Katyn ügyében, és több otthon maradt amerikai külügyi tisztviselő felháborodottan tiltakozott az igazság eme paródiája ellen, Katynt csöndben elejtették a vádpontok közül. A végső ítéletben nem szerepelt. Mintegy negyven évvel Nürnberg után az összeomló szovjet rendszer egyik utolsó gesztusa az volt, hogy beismerték, Sztálin rendelte el a katyni mészárlást 1940-ben. (Becslések szerint 15 ezer lengyel tisztet öltek meg a szovjetek Katynban és másutt.)**

A túszszedés és azok megölése volt az egyik fő vádpont a németek ellen, de amint Taylor rámutat, ez Nürnberg előtt nem volt törvényellenes, és később, 1948-ban egy másik nürnbergi per során törvényessé nyilvánították azon az alapon, hogy a túszszedés legalábbis korlátozza a potenciális civil áldozatok számát a megszálló erők ellen végrehajtott gerillatámadások során. Túszok nélkül a katonaság bosszúvágya az egész lakosságot fenyegetheti. Taylor nem azt veti a németek szemére, hogy túszokat szedtek ott, ahol a gerillatevékenység erős volt, hanem „a német hadsereg túszgyilkosságainak a számát és módszerét”. A németek valóban sok túszt végeztek ki, néha több százat, egyes esetekben, például Szerbiában akár ezret is, bosszúból egyetlen német tiszt megöléséért.

Kik a hadviselők?

Az 1907-es hágai konvenció negyedik cikkelye törvényes hadviselőknek nyilvánította a gerillákat, a polgárőrséget és az önkéntes seregeket, de csak abban az esetben, ha megfelelő parancsnokság alatt állnak, ha messziről felismerhető, rögzített megkülönböztető jelet viselnek, ha nyíltan hordják fegyverüket, és ha a háború szokásainak és törvényeinek megfelelően hajtják végre hadműveleteiket.

A második világháborúban gerillaügyben egyik fél sem tartotta tiszteletben a hágai konvenciót. Az ellenállás harcosai általában álcázva tevékenykedtek, és sokszor megölték német foglyaikat. A német katonaság még akkor is megkínozta és kivégezte az elfogott partizánokat, ha azok „távolról felismerhetőek voltak”. A szövetségesek nagy hasznát vették az ellenállóknak a második világháború során, és Nürnbergben és másutt elítélték a németeket a partizánok és a támogatásukkal gyanúsított személyek ellen foganatosított elnyomó intézkedések miatt.

A náci rendszer egyedülállóan brutális jellegének ismeretében nehéz elképzelni, hogy miként lehetett volna elkerülni a nem reguláris hadviselést. Továbbá a jugoszláv, orosz, lengyel, görög, olasz és francia partizán erők eltért mértékben bár, de német egységeket kötöttek le, és ezáltal közelebb hozták a háború befejezését. Ám a gerillatevékenység iszonyú szenvedést hoz a helyi lakosságra, és nemcsak azért, mert növeli a megszálló erők frusztrációját és ezért a kegyetlenséget, hanem azért is, mert elkerülhetetlen velejárója a polgárháború. A második világháború náciellenes partizánjai egy gonosz rendszer ellen harcoltak, de sokuk kirabolta és terror alatt tartotta a vidéki lakosságot, és gyakran öltek meg más egységekhez tartozó partizánokat, valódi vagy gyanított kollaboránsokat.

Dönitz pere

Az egyik elv, amit a bíróság lefektetett, az volt, hogy sem a vád, sem pedig a védelem nem kérdőjelezheti meg az eljárás jogszerűségét; ezért a németek hiába ismételgették, hogy a törvényszék nemzetközi jogilag nem megalapozott, vagy hogy nem lehet valakit olyan bűnökért felelősségre vonni, amelyeket elkövetésükkor a törvény nem tekintett bűncselekménynek, vagy pedig azt, hogy a szövetségesek gyakran elkövették ugyanazokat a bűnöket, mint a németek. Ám a bíróság, amely általában nem tartotta alkalmazhatónak a tu quoque elvet, legalább egy alkalommal eltért ettől, Dönitz tengernagy, a búvárhajók háborús parancsnokának esetében. Az ő védőügyvédje úgy érvelt – írja Taylor –, hogy a totális búvárhajó-háborút rákényszerítették a németekre és a szövetségesek is ugyanilyen búvárhajó-háborút viseltek.

Dönitzet brit és más alakulatok elleni atrocitásokért és utas – illetve kereskedelmi – hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztéséért ítélték el. Azonban a védelem, amennyire módjában állt, bebizonyította, hogy Hitler 1942. október 18-án kelt, az elfogott kommandósok kivégzésére vonatkozó utasítása válasz volt azokra az elfogott brit iratokra, amelyek arra utasították a szövetséges szabotázs különítményeket, hogy „potenciális gengszterekként” viselkedjenek, és hogy kínzásokkal nyerjenek információt foglyaiktól.

Ami a búvárhajó-háborút illeti, a védelem kellően bizonyította, hogy a háború első évében a német búvárhajó-parancsnokok szigorúan betartották a nemzetközi szabályokat, lehetővé téve a kereskedelmi hajók legénységei számára, hogy hajóik elsüllyesztése előtt beszálljanak a mentőcsónakba. Hitler csak azután rendelte el a brit kereskedelmi hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztését, miután nyilvánvalóvá vált, hogy azok a háború első napjától fogva felső utasításra rádión jelentették a német tengeralattjárók búvárhajók helyzetét, hogy sok kereskedelmi hajó föl volt fegyverezve, és gyakran tüzeltek a búvárhajókra, vagy megpróbálták lerohanva meglékelni őket. Hitler eleinte azért volt ebben az ügyben óvatos, mert különbékét remélt Angliával, és a brit agresszivitás oka pedig az volt, hogy Churchill tengerészeti miniszternek, a későbbi miniszterelnöknek eltökélt szándéka volt a háború megnyerése.

Dönitz biztosan többet kapott volna tíz évnél – írja Taylor –, ha végül a szövetséges tengerészeti tisztek nem léptek volna közbe, és elsősorban Nimitz tengernagy, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának parancsnoka nem töltötte volna ki azt a kérdőívet, amelyet Dönitz ügyvédje készített. Nimitz kijelentette, hogy az Egyesült Államok tengeralattjárói a csendes-óceáni konfliktus legelső napjától figyelmeztetés nélkül süllyesztették el a japán hajókat. Nimitz állítása szerint az amerikai tengeralattjárók nem mentették ki a túlélőket, „ha ez a tengeralattjárót veszélyeztette, vagy emiatt képtelen lett volna teljesíteni további küldetését”.

Az egyik lenyűgöző részben Taylor elmondja, hogyan válaszolt Dönitz kitűnő védőügyvédje, Otto Kranzbühler a vádnak arra az érvelésére, hogy azért, mert az amerikaiak figyelmeztetés nélkül süllyesztettek el japán kereskedelmi hajókat, az nem jelenti azt, hogy a németeket ugyanazért a bűnért nem lehet felelősségre vonni. Végső soron Nürnbergben nem az amerikaiak álltak a bíróság előtt, hanem a németek. A brit ügyész, David Maxwell Fyfe érvelése szerint a vádlottat nem mentesíti az a tény, hogy bűncselekményét mások, sőt a vádlók is elkövették. Kranzbühler azt felelte, hogy ellenkezőleg, sem az amerikaiak, sem a németek nem bűnösök, mivel mindketten a nemzetközi jog szerint jártak el.

Terrorbombázások

Sok címe és pozíciója közül Göring a Luftwaffének, a német légierőnek is a parancsnoka volt. Logikus lett volna, hogy Varsó, Rotterdam, Belgrád és a brit városok terrorbombázásával vádolják. Azonban sem őt, sem más vádlottat nem vontak felelősségre törvénytelen bombázások miatt. Taylor szerint: „Ha Göring szerepe a Harmadik Birodalomban a Luftwaffe parancsnoki tisztére korlátozódott volna, sokkal kevesebb félnivalója lett volna Nürnbergben”. Ennek az volt az oka – Taylor szavaival –, hogy a német légitámadások Anglia és más célok ellen „elhalványultak összehasonlítva” a szövetségesek légitámadásaival, a „szőnyegbombázással”, vagyis a nem katonai, hanem olyan célpontok elleni bombázással, ahol civilek laktak.

A statisztikák valóban megdöbbentőek. Körülbelül félmillió német, főleg civilek haltak meg a szövetséges bombázások következtében, továbbá kb. egymillió ember súlyos sérülést szenvedett, hárommillió otthont pedig leromboltak. Mivel az amerikaiak főleg ipari és katonai célpontok nappali bombázására koncentráltak, míg az angolok specialitása a német városok éjszakai szőnyegbombázása volt, a britek okozták a legtöbb polgári áldozatot. Így pl. 1943. július 27-én egy súlyos brit bombatámadás következtében Hamburg központi részének négy négyzetmérföldje vált egy olyan tűzvihar martalékává, melynek hurrikán erősségű szele fákat és teljes épületeket szippantott be. Harminc-negyvenezer ember halt meg két óra leforgása alatt. A legvitathatóbb a Drezda ellen végrehajtott támadás volt, 1945. február 13-án. Két hullámban érkeztek a brit Lancaster típusú bombázók, és ezt a következő két napon amerikai légicsapások követték. A drezdai halottak számát 35 ezer és 200 ezer között becsülik. A nagyszerű barokk városnak igen kevés stratégiai vagy taktikai jelentősége volt a háborúnak ebben a kései szakaszában, a halottak főleg a keletről érkezett menekültek soraiból kerültek ki, akik a város közepén levő nyílt tereken zsúfolódtak össze. Összehasonlítva, a szövetséges támadások félmillió német áldozatával, a német blitz 40 ezer brit polgári lakos áldozatot követelt 1940 őszén és 1941 tavaszán. (Ehhez azonban hozzáadandó a V–1 szárnyasbomba és a V–2 rakéta által a háború utolsó évében megölt vagy megsebesített 32 ezer brit polgári lakos.)

Ismert tény, hogy a német fegyvergyártás a bombatámadások ellenére évről évre nőtt, és a német morál nem omlott össze. De senki sem mondhatja meg egyértelműen, hogy ugyanebben az időszakban mennyivel nőtt volna a német termelés, ha nem lett volna szőnyegbombázás. Kiszámíthatatlan, hogy hány millió óra veszett el a termelésből olyan tevékenységek miatt, mint az utcák eltakarítása, a romok kiásása, több százezer ember menekülése, majd fokozatos visszatérése miatt a légitámadások során. Végezetül nem lehet lemérni azt a politikai és lélektani hatást, amelyet a városok bombázása Németország ellenségeire gyakorolt. Főleg a rab népeket éltette az a gondolat, hogy a németek megkapják, amit megérdemelnek.

Vádlottak és bíráik

Összesen huszonkét német ellen emeltek vádat az első nürnbergi perben, bár Martin Bormann távollétében mindössze huszonegy jelent meg a bíróság előtt. Az olyan nácik bűnösségéhez, mint Hermann Göring, az SS biztonsági szolgálat főnöke, Ernst Kaltenbrunner, a külügyminiszter Joachim von Ribbentrop és a megszállt Lengyelország kormányzója, Hans Frank, nem férhetett kétség. Ők rendelték el, vagy legalábbis részt vettek a zsidók és mások lemészárlásában, bár az ő esetükben is az ügyészek inkább a béke elleni, és nem az emberiség ellen elkövetett bűnöket hangsúlyozták a vád megfogalmazásában.

Ennél jóval kevésbé volt egyszerű Rudolf Hess esete, aki Hitler bizalmasa és helyettese volt az összes pártügyekben. 1941 májusában Skóciába repült, azt állítva, hogy békét akar kötni. Az angolok azonnal bebörtönözték, a náci sajtó Hesst hol őrültnek, hol árulónak bélyegezte. Hesst nem lehetett sem háborús bűnökkel, sem az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolni, háborús felelőssége legalábbis kétes volt. De mivel a szovjetek arra gyanakodtak, hogy összejátszik az angolokkal, és ragaszkodtak a kivégzéséhez, életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Taylor erősen kétli Hess bűnösségét, és megkérdőjelezi, hogy szellemileg alkalmas volt-e bíróság elé állni. Mindenesetre, megint csak szovjet követelésre, Hess a Berlin-Spandau-i börtönbe került, és szovjet követelésre ott is maradt egészen 1987-ig, amikor 93 éves korában állítólag fölakasztotta magát.

Hasonlóan bonyolult volt Julius Streicher, a pornográfiát imádó kéjenc, demagóg és antiszemita propagandista esete. Streicher egy életpályát épített arra, hogy a zsidók ellen uszítsa az embereket, és 1935-ben jelentős befolyása volt az antiszemita nürnbergi törvények megszövegezésére. Mindez közel hozta Hitlerhez, ám mivel Streicher hiú, korrupt és intrikus is volt (főleg Göringgel szemben), valamint a kifinomultabb nácik ízléséhez mérten túlságosan vulgáris, 1940-ben megfosztották egyetlen hivatalos pozíciójától, Franconia gauleiterségétől (pártvezetőség).

Ezután gyakorlatilag házifogságban tartották. Úgy tűnik, hogy Hitler csak azért nem vetette börtönbe Streichert, mert régi harcostárs volt. Streicher 1940 után is folytatta obszcén, antiszemita lapjának, a „Der Stürmer”-nek a kiadását, szerkesztését és részben az írását. De a politikai, gazdasági és katonai döntéshozatalban nem vett részt. Még állami tisztviselő sem volt. Nem ölt meg senkit; nem is volt abban a helyzetben, hogy gyilkosságot rendeljen el, bár gyűlöletet szított, és arra uszította az embereket, hogy semmisítsék meg a zsidókat.

A tárgyaláson Streicher úgy védekezett, hogy cionistának vallotta magát (ti. Eichmannhoz hasonlóan 1941-ig a zsidók palesztinai kivándorlását támogatta), valamint azzal, hogy rámutatott, Martin Luther legalább annyira antiszemita volt, mint ő maga. Streicher azt állította, hogy „Az antiszemita kiadványok már évszázadok óta léteztek Németországban. Martin Luther egyik könyvét pl. elkobozták tőlem. Dr. Martin Luther valószínűleg a vádlottak padján ülne, ha a vád figyelembe. vette volna ezt a könyvet. Ebben a könyvben, melynek címe a »Zsidók és hazugságaik«, dr. Luther azt írja, hogy a zsidók kígyók ivadékai, fel kell gyújtani zsinagógáikat, őket pedig el kell pusztítani.”

Streicher volt az egyetlen vádlott, akit mindössze egy vádpont alapján ítéltek el: az emberiség elleni bűnökért. „Nemzetközi bűn volt-e egy német újság kiadása Németországban, bármilyen ocsmány volt is az?” – kérdi Taylor retorikusan, hiszen mára biztos benne, hogy Streichert nem lett volna szabad kivégezni, és azért akasztották fel, amit írt és mondott.

Taylor érdekesen számol be arról, hogy miként születtek az ítéletek. A bíráknak sok problémával kellett megbirkózniuk. Agresszió volt-e az 1938-as Anschluss, amikor vérontás nem történt, és az osztrákok zöme virágokkal várta az agresszorokat? Elítélhették-e Csehszlovákia 1938-as feldarabolását, amikor a Szudéta-vidéket Anglia és Franciaország adta Hitlernek? Mi a helyzet Norvégia fent leírt elfoglalásával és Görögország 1941 tavaszán történt megszállásával, ahol brit hadihajók és katonák állomásoztak, még mielőtt a németek megérkeztek? El lehetett-e ítélni a német hadüzenetet az Egyesült Államoknak, amikor egy jó ideje a semleges Amerika gyakorlatilag társult hadviselő státusban volt Nagy-Britanniával? Elítélendők voltak-e a német tábornokok azért, mert nem szegültek szembe a Führer parancsaival, vagyis azért, mert nem hoztak politikai döntést, miközben a törvényszék azért kárhoztatta ugyanezeket a tábornokokat, hogy nem engedelmeskedtek a weimari köztársaságnak, azaz politikai döntést hoztak egy olyan kormány ellen, amelyet nem támogattak? Vagy amint Telford Taylor egyik korábbi művében megfogalmazta a tábornokok és bíráik dilemmáját:

„Nem tartoztak-e ők [a tábornokok] ugyanúgy teljes engedelmességgel Adolf Hitlernek, akit Hindenburg ruházott fel hatalommal, tisztében törvényhozói választás erősített meg, és akit Hindenburg politikai testamentuma nagyra értékelt? Kötelessége-e a tábornokoknak, hogy a demokratikus kormányok utasításait betű szerint betartsák, ugyanakkor egy tekintélyelvű kormány utasításait meghiúsítsák, aláássák és megsemmisítsék?” Viszont Taylor ugyanott ezt is írja: „[A tábornokok] egy politikai gépezet cerberusai-e csupán, akik nem felelősek annak működéséért? Röviden szólva politikai eunuchok, akiket megfosztottak saját erkölcsi ítélőképességüktől?” Az én véleményem szerint erre azt lehet felelni, hogy 1944-ben, amikor a német tisztek merényletet követtek el Hitler ellen, a német nép léte forgott kockán, és ebben a vészhelyzetben a tisztek kötelessége volt „politikussá” válni.

Az ítéletek előkészítésében a bírák lényeges engedményeket tettek egymás nézeteinek. Egyedül a szovjetek ragaszkodtak hozzá, hogy minden vádlottat fel kell akasztani. Végül a bírák 12 vádlottat ítéltek halálra, hetet börtönre és hármat felmentettek. A náci bűnök súlyosságának tükrében ezek az ítéletek nem látszanak igazságtalannak; más kérdés, hogy a vádakat megfelelően fogalmazták-e meg és hogy minden elítélt valóban bűnös volt-e? Taylor szerint Streichert és Jodi vezérezredest nem lett volna szabad kivégezni, és Hesst, valamint Dönitz tengernagyot fel kellett volna menteni. Taylor elismeri, hogy a törvényszék súlyos hibákat követett el. Ezek között szerepel az, hogy a túlságosan homályos, agresszióra történő összeesküvés vádjára támaszkodtak. Ennek ellenére Taylor szükségesnek és sikeresnek minősíti a pert, mert jobb volt, mint bármely másik javaslat, mert elfogadott néhány fontos jogi elvet, pl. az emberiség elleni bűn fogalmát, és mert sok kisebb pernek nem lett volna súlya. Ráadásul, bár tévedés volt ex post facto bevezetni az agresszió vádját, „a jövőre nézve nem lesz törvénytelen ennek az elvnek az érvényesítése”.

„Törvénytelen” per?

A nürnbergi per, méltóságteljes hangulatával, kétségtelenül kívánatosabb volt, mint néhány drasztikus korabeli javaslat. Nem lett volna méltó a szövetségesekhez, ha szó nélkül agyonlövik a nácikat, vagy ha a lábuknál fogva felkötik őket, mint tették azt az olasz partizánok Mussolinivel és szerencsétlen szeretőjével, Clara Petaccival. A nürnbergi per politikai per volt, de olyan, ahol a vádlottak förtelmes bűneit megfelelően dokumentálták, és a leggonoszabb is elmondhatta a magáét. Néhányat kivéve, a bírák hallgattak a meggyőző érvre, és körültekintő különbséget tettek a kisebb és nagyobb bűnök között. A század legtöbb más politikai peréhez képest Nürnberg „minta értékű” politikai per volt.

De volt-e jobb módja a nácik kezelésének, mint ez a fél-igazságszolgáltatás? Nürnberg egyik legsúlyosabb erkölcsi és jogi hiányossága az volt, hogy a törvényszék ex post facto törvények alapján ítélte el a vádlottakat. Az ENSZ Közgyűlés 1948. december 10-én elfogadott deklarációja az emberi jogokról rámutatott ennek a törvénytelenségére. Leszögezte, hogy „senki sem marasztalható el egy olyan tett vagy mulasztás alapján, amely elkövetése idején a nemzeti vagy nemzetközi jog szerint nem minősült bűncselekménynek”. Reinhold Niebuhr protestáns teológus már 1946-ban úgy érvelt, hogy mivel nincs olyan törvény vagy bíróság, amely az agresszió miatt ítélkezhetne a nácik fölött, „az emberiség általánosan elfogadott mércéje ellen elkövetett bűncselekményekért” kellene őket megbüntetni.

Véleményem szerint a németeket a meglevő német törvények alapján is el lehetett volna ítélni. Igaz, ebben az esetben le kellett volna mondani az agresszió homályos fogalmáról és általában „a béke elleni bűnök” két pontjáról. Esetleg arra is szükség lett volna, hogy kisebb mértékben vegyék figyelembe a háborús bűn fogalmát, mivel a nemzetközi konvenciók meglehetősen homályos megfogalmazást adnak az ilyen bűnökről, és a szövetségesek, főként a szovjetek legalább olyan bűnösek voltak ebben a tekintetben, mint a németek.

Ugyanakkor egyetlen német törvény, még a legkegyetlenebb náci törvény sem törvényesítette az ártatlanok megölését. Az újra átdolgozott német büntető törvénykönyv, amely kézikönyv formájában 1943 októberében jelent meg, 211. paragrafusában az áldozat fajára, vallására, nemzetiségére való tekintet nélkül határozza meg a gyilkosságot, és halálbüntetéssel fenyegeti a gyilkost. A törvénykönyv más paragrafusai súlyos büntetést helyeznek kilátásba azok számára, akik gyilkosságra uszítanak, vagy bármilyen módon elősegítik az ilyen bűncselekmények elkövetését. Fontos tényező, hogy e paragrafusok nem csak az eredeti német birodalom területére vonatkoztak. A kézikönyvhöz csatolt speciális függelék felelevenítette a Führer 1939. október 8-i rendeletét (Erlass) és több más ediktumot (Verordnungen) a német törvények kiterjesztéséről Kelet-Európa azon területeire, amelyeket beleolvasztottak a birodalomba. Az egyik ilyen térség, amelyet a rendelet és az ediktumok felsorolnak, Kattowitz (lengyelül Katowice) térsége Sziléziában, amely magában foglalja Auschwitzot.

A rendelkezések a lengyel és zsidó lakosokat a megszállt területeken drákói büntetéssel fenyegették, amennyiben a birodalom biztonságát vagy lakosainak jólétét veszélyeztetik, de az ediktumok hallgatnak arról, hogy a németeknek joguk lenne a megszállt területeken megölni azokat, akik nem követtek el törvénybe ütköző cselekményt. Más szóval a náci törvénykönyv nem engedélyezte a zsidógyilkosságot csak azért, mert valaki zsidó, vagy a lengyel értelmiség kivégzését csupán azért, mert véletlenül lengyel papok, professzorok, újságírók, jogászok voltak.

Ahelyett, hogy betartották volna országuk törvényeit, mint ahogy később állították, a német hadsereg főparancsnokság, az SS és a német kormány megszegte azokat, amikor ártatlanok lemészárlására adott ki parancsot.

Figyelemre méltó módon az 1943-as német katonai szabályzat odáig ment, hogy büntetést helyezett kilátásba annak a katonának, aki a feletteseinek olyan parancsát teljesíti, amely ellentétes a fenti törvénnyel. „A beosztott… büntethető mint résztvevő… amikor tudatában van, hogy felettese parancsának az lenne a célja, hogy katonai vagy más bűntényhez vagy vétséghez vezessen.”

Bűnösök és „ártatlanok”

Ha a nürnbergi törvényszék az ártatlan civilek megölésének elrendelésére és végrehajtására koncentrált volna, akkor koncepciójában nem lett volna annyira ambiciózus, de sokkal több náci bűnözőt lehetett volna bíróság elé állítani és elítélni. Továbbá ez a látszólag szerény megoldás rákényszerítette volna a törvényszéket, hogy sokkal több figyelmet szenteljen a Holocaust egyedülálló kegyetlenségének, mint amennyit a valóságban szentelt. Rákényszerítette volna az ügyészeket és bírákat, hogy tegyenek különbséget ellenállók kivégzése és aközött, hogy valaki megpróbál kiirtani egy teljes emberi fajt. Nürnberg sajnálatos ilyen irányú befolyása a közelmúltban vált világossá Lyonban, amikor a Klaus Barbie fölött ítélkező bíróság a nemzeti büszkeség miatt nem volt sem képes, sem pedig hajlandó arra, hogy különbséget tegyen a francia ellenállók kivégzése és zsidó árvák meggyilkolása között. Ezt a hiányosságot a védelem a végsőkig kihasználta.

Taylor kijelenti, hogy a szovjet bírák jelenléte volt a legnagyobb „politikai szégyenfolt” Nürnbergben és a Nemzetközi Katonai Törvényszéken. A szovjetek megtámadták Lengyelországot, Finnországot és Bulgáriát. Két létfontosságú évig a Szovjetunió Hitler szövetségese volt, elkövette a katyni mészárlást, a háború alatt hét szovjet nemzetiséget deportált hazájából, katonái kelet-európai és német civilek ezreit ölték meg Berlinbe vezető útjuk során.*** A szovjetek megtagadták a felelősséget ezekért a cselekedeteikért, és a nürnbergi bíróságot állandóan zavarba hozták. A szovjet jelenlét még ma is sötét árnyékot vet Nürnberg emlékére.

Ám ha a szovjetek erkölcsileg nem voltak megfelelőek arra, hogy ítéletet mondjanak, vajon jobb volt-e a helyzet a kollaboráns franciákkal? Mi jogon osztott igazságot Franciaország, amikor Vichy gyakorlatilag a náci Németország szövetségese volt, és amikor a felszabadított Franciaországban elcsüggesztően kevés francia jelentkezett önként a Hitler-ellenes háborúba? Végül az Egyesült Államokról érdemes megjegyezni, hogy 1939. szeptemberi semlegességi nyilatkozata megszegte az 1928-ban aláírt Kellog–Briand paktumot, amely a kormányokat arra kötelezte, hogy megbélyegezzék az agresszorokat és lépéseket tegyenek a megbüntetésükre. Azzal, hogy az Egyesült Államok kinyilvánította semlegességét, nem tett különbséget az agresszor Németország és az áldozat Lengyelország között. Szigorúan véve csak Nagy-Britannia és Lengyelország volt teljes mértékben jogosult arra, hogy a nácikat elbírálja, mivel egyedül a britek és a lengyelek harcoltak Hitler ellen az elejétől a végéig.

Az Eichmann-perről szóló könyvében Hannah Arendt arra utal, hogy egy semlegesekből álló bíróság helyénvalóbb lett volna Nürnbergben is és a jeruzsálemi perben is. Azonban a második világháborúban nem voltak igazi semlegesek, mivel azok a nem hadviselők, akik a Harmadik Birodalommal szimpatizáltak, amíg még győztesnek látszott, átálltak a szövetségesek oldalára, mihelyt világossá vált, hogy Hitler elveszti a háborút. Akkor hát miért nem bízták a németekre, hogy saját perüket megrendezzék? Taylor azzal intézi el az elképzelést, hogy abban az időben senki sem akarta ezt. Ne felejtsük el azonban, hogy a kollaboránsok pereit mind a volt német megszállás alatt álló országokban tartották. A franciák, belgák, hollandok, norvégek, dánok, lengyelek, szovjetek, csehszlovákok, jugoszlávok és görögök elbántak a saját árulóikkal. Összességében szigorúbban büntették meg őket, mint a szövetségesek a háborús bűnösöket Németországban, bár Franciaországban több magas rangú rendőrtiszt, aki zsidók deportálásáért volt felelős, letagadta ténykedését és megúszta a dolgot.

Még Németország korábbi szövetségesei – Olaszország, Finnország, Románia, Bulgária és Magyarország – is lehetőséget kaptak arra, hogy lefolytassák saját háborús-bűnös pereiket, és általában igazságosan és hatékonyan jártak el.

Egy kis szövetséges ösztökéléssel a németek is képesek lettek volna hasonlóan hatékony perekre. Továbbá a német bíróságok később amúgy is lehetőséget kaptak, hogy nagyszámú német főbűnös fölött ítélkezzenek, akik haláltáborokat irányítottak Lengyelországban, és akiknek az áldozatai főleg nem német polgárok voltak.

Helytelen azt gondolni, hogy a lerombolt Németországban nem volt közmegvetés tárgya a náci rendszer. A három Nürnbergben felmentett vádlottat a német rendőrség letartóztatta nem sokkal azután, hogy elhagyták a tárgyalótermet. Ezután a német bíróság Fritzschet kilenc év munkára, Schachtot nyolc évre és von Papent tíz év kényszermunkára ítélte. Egyikük sem töltötte le a teljes büntetését, de a szövetségesek is szabadon bocsátottak más nácikat néhány éven belül, annak ellenére, hogy halálbüntetést vagy életfogytiglani börtönt kaptak. Ezek az intézkedések válaszként születtek a hidegháborúra és arra, hogy a nyugati hatalmak és a Szovjetunió minden átmenet nélkül felfedezték: a németek végül is nem mind rossz emberek. Ennek eredményeként több ezer náci tömeggyilkos élte le életét kényelemben Nyugat-Németországban funkcionáriusként, üzletemberként vagy tisztességben nyugdíjazott „rendőr tábornokként”. Bizonyos, hogy a német bíróságok ennél sokkal rosszabbul nem szerepeltek volna, ha nekik kellett volna tárgyalni az összes náci bűnös ügyét.

*

A manapság felállított második nemzetközi törvényszék a volt jugoszláviai háborús bűnösök elbírálására nem vezethet eredményre, mert hiányzik a népekből az elszántság arra, hogy legyőzzék a bűnösök hadseregét. Valójában az egész törvényszéki ügy csak úgy bűzlik a cinizmustól és a képmutatástól. A boszniai szerb vezér, Radovan Karadzsics, akit saját magát is törvény elé kellene állítani a háborús bűnösök perében, jogosan jelentette ki, hogy egy ilyen bíróság „teljesen lerombolná az ENSZ hitelességét”. Tegyük fel azonban, hogy csodák csodájára megváltozik a helyzet, és az ENSZ haderői legyőzik az agresszorokat, vezetőiket letartóztatják. Ebben az esetben csak remélhetjük, hogy az ENSZ megakadályozza majd a győztesek igazságtételét, és arra bátorítja a legyőzött ország újjáalakított hatóságait, hogy ítélkezzenek saját bűnöseik felett. Ha így történik, akkor elkerülhetjük annak a szomorú látványát, hogy a háborús bűnökben egyenlő mértékben felelős ország vagy országok bíráskodnak a legyőzött ország fölött, vagy a reménytelen huzavonát akörül, hogy ki követett el agressziót. Továbbá egy ilyen politika lépést jelentene afelé, hogy a megvert ország legitimitását helyreállítsák. A nürnbergi per arra tanít, hogy többé ne legyen még egy olyan per, amely Nürnberg mintáját követi.2

Jegyzetek

1 Telford Taylor könyvét „The Anatomy of the Nuremberg Trials: A Personal Memoir” címmel a Knopf Kiadó jelentette meg 1993-ban, New Yorkban. (A szerk.)

2 Deák István tanulmánya – amelyet itt rövidítve adunk közre – a New York Review of Books c. lap 1993. október 7-i számában jelent meg. (A szerk.)

* Vö. erre Sipos Péter. Tizenkét per Nürnbergben c. cikkét e számunkban! (A szerk.)

** Vö. erre a História 1993/5–6. számában közölt dokumentumokat. (A szerk.)

*** A szovjetunióbeli nemzetiségek deportálására vö. a História 1993/8. számában és e számunkban Varga Lajos cikkét!