Ugrás a tartalomhoz

História 1993-0910

Glatz Ferenc , László Gyula , Engel Pál , Paulinyi Oszkár , Stemlerné Balog Ilona , Kardos József , Sugár András , Király Béla , Kádár Zsuzsanna , Suppan, Arnold , Bíró László , Szarka László , Stark Antal , Bogyay Tamás , Irmanová, Eva , Kovács László, G. , Vida István , Antal Andrea , Boros Zsuzsanna , Pataky Iván , Kovács László, G. , Cierna Lubica , Szakály Ferenc , Dobos Flórián

História

25. fejezet -

A Magyar Néphadsereg és az intervenció

PATAKY István

A Magyar Néphadsereg és az intervenció

A szovjet hadműveleti tervek...

Minden valószínűség szerint az 1968. március 23-i drezdai tanácskozás „tapasztalatai” – azaz Dubček és a többi csehszlovák vezető határozott kiállása elveik mellett – és Novotný, majd hasonszőrű társainak a Kremllel folytatott előzetes „egyeztetés” nélkül történt leváltása lehetett az a közvetlen kiváltó ok, amely beindította a szovjet katonai gépezetet. A szovjet párt- és katonai vezetés március vége felé megkezdte a katonai intervenció szervezését és előkészítését. Úgy értékelték a helyzetet, hogy a politikai nyomás önmagában feltehetően kevésnek fog bizonyulni.

A Magyarországon állomásozó szovjet „Déli Hadseregcsoport” parancsnokának jelentése: A „DUNA” (a megszállás szovjet fedőneve – P. I.) hadműveletre való felkészülés a honvédelmi miniszter 1968. április 8-án kelt GOU/1/87657 számú direktívájának vétele után kezdődött meg, mely direktíva meghatározta a „Déli Hadseregcsoport bázisán létrehozott »Dél« Hadseregcsoport (a továbbiakban: DHDSCS) feladatait”.

A DHDSCS a megszállás időszakában 3 szovjet és 1 magyar gépkocsizó lövész, 1 szovjet harckocsi és 1 légideszant hadosztályból és sok szakalakulatból, illetve a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának (KGB) alakulataiból állt, harcát a 36. szovjet légi hadsereg támogatta. Létszáma megközelítette a 60 ezer főt, ebből Csehszlovákia területére 48 055 lépett (1968. augusztus végi adat). Tűzereje: 1085 (840) harckocsi, 606 (419) löveg és aknavető, 185 (126) páncéltörő löveg, 934 (684) páncélozott szállító harcjármű, 285 repülőgép és helikopter, valamint több tízezer gépjármű volt. (Zárójelben a Csehszlovákia területén állomásozó eszközök szerepelnek.)

A DHDSCS feladata – Magyarországról kiindulva – Dél-Morvaország és Délnyugat- Szlovákia megszállása volt. Parancsnoka K. I. Provalov vezérezredes, főhadiszállását pedig Budapest–Mátyásföldön helyezték el. Július közepétől a Csákváron kiépített harcálláspontról vezette a további hadműveleteket. Augusztus 21-étől Pozsonyba települt át, majd a feladat befejezésekor, 1968. október végén tért vissza csapataival a magyarországi „helyőrségekbe”, illetve – az onnan érkezett alakulatok – a Szovjetunióba.

Az 1968. július második felében bekapcsolódó magyar katonai vezetők és parancsnokok is csak a rájuk vonatkozó feladatokat, terveket ismerhették meg. Ez a zárkózottság a szovjet fél részéről a későbbiekben, a megszállás időszakában is, megmaradt. A magyar csapatok a szomszédos szovjet, bolgár alakulatokkal jóformán semmilyen együttműködést nem alakítottak ki. A szovjet vezetés hivatalosan nem tájékoztatta őket a teljes helyzetről, hanem mindig csak a rájuk vonatkozó részleteket ismertette velük.

A szovjet hadműveleti tervek végső pontosítására és jóváhagyására 1968. július 23-án került sor Moszkvában. A Grecskó marsall vezette értekezleten a DHDSCS vezetése különösen Pozsony és Brünn elfoglalására fordított nagy figyelmet. A szlovák fővárost a határátlépéstől számított egy óra, a morvát pedig tíz óra alatt kellett megszállni.

A magyarok helyzete

Czinege Lajos az MSZMP Politikai Bizottsága részére terjedelmes jelentést készített az 1968. június második felében megtartott Šumava hadgyakorlatról. Eszerint a gyakorlat „a drezdai és a moszkvai értekezleten kialakított helyzetelemzés talaján, alapvetően politikai okokból és célokkal jött létre. A magasabb törzsek gyakoroltatása és kiképzése csak ennek függvénye volt... A gyakorlat célja, tartalma, lefolyása, de különösen levezetésének módszere magán viselte a létrejöttét inspiráló helyzet ellentétes megítélésének jegyeit... Emiatt a gyakorlat során feszült, ellentmondásos légkör alakult ki...” Éles viták robbantak ki a csehszlovák és a szovjet vezetők között. A helyzet végül odáig fajult, hogy július 2-án a Varsói Szerződés főparancsnoka, Jakubovszkij marsall, a vendéglátó csehszlovák vezérkari főnököt sokak előtt, szemtől szembe, „szovjetellenes provokátornak” minősítette. Ez késztette a jelentést fogalmazó Oláh István vezérőrnagy, honvédelmi miniszterhelyettest arra, hogy nyíltan leírja a szovjetek által követett cél: „belpolitikai vonatkozásban hatással lenni a csehszlovák eseményekre... elrettenteni... figyelmeztető hatást gyakorolni...” Bárhogy nézzük, egyértelművé tette a jelentés, hogy a gyakorlat nyílt beavatkozást jelentett Csehszlovákia belügyeibe. A jelentés figyelmes olvasója néhány Magyarországnak címzett jelzést is észlelhetett benne. Jakubovszkij marsall két hét alatt nem talált módot arra, hogy találkozzék a magyar honvédelmi miniszterrel, a magyar gyakorlatvezető-helyettest (Oláh István) nem tájékoztatta, nem vonta be szinte semmibe... és így tovább. Így nem csodálható, hogy a jelentés végén a magyar katonai vezetők javasolják a Politikai Bizottságnak: „A gyakorlat tapasztalatai alapján kívánatos lenne...pontosan szabályozni a [Varsói] Szerződés tagországai területén lefolytatandó közös gyakorlatok levezetésével összefüggő mindazon kérdéseket is, amelyek biztosítják... a fogadó ország...vezetőinek jogait és kötelességeit.”

Az MSZMP Politikai Bizottsága Kádár János elnökletével 1968. július 9-én tárgyalta meg a jelentést. A katonai vezetők által javasolt kérdéseket fel sem vetették, hanem elmarasztalták a magyar honvédelmi minisztert „...a körülmények nem voltak kedvezőek arra, hogy Czinege Lajos elvtárs Csehszlovákiába utazzon, s a miniszteri látogatás zavarokhoz vezetett.” Kádár János láthatóan kerülni akart mindenféle súrlódást a szovjet vezetéssel. Ezért nem tarthatta időszerűnek a katonák javaslatait továbbvinni.

A Magyar Néphadsereg bevonása

Másnap, 1968. július 10-én, teljesen váratlanul érkezett a szovjetek fölkérése a magyar katonai erők bekapcsolására a „katonai megoldásba”. 13 óra 10 perckor Tutarinov vezérezredes, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői Főparancsnokságának magyarországi képviselője, fölkereste Czinege Lajost, hogy átadja Grecskó marsall üzenetét. Mivel Czinege Lajos nem beszélt oroszul, Csémi Károly altábornagy, vezérkari főnök tolmácsolt.

Itt egy gondolat kifejtésének erejéig meg kell állnunk, mielőtt tovább görgetnénk az események fonalát. A magyar–szovjet katonai tárgyalások során – egy később szó szerint idézett rövid levél kivételével – egyetlen hivatalos okmány sem készült. Grecskó marsall – képviselője közbeiktatásával – mindent telefonon intézett. A történetírás szerencséjére, Czinege Lajos minden egyes tárgyalásról pontos és hű, az esetek egy részében szöveghű feljegyzést készíttetett. Ugyanígy cselekedett a vezérkari főnök is. Kádár Jánosnak e kérdéssel kapcsolatos, a szovjet vezetőkkel történt tárgyalásairól ezzel szemben egyetlen följegyzése sem maradt hátra, csupán a Központi Bizottság, illetve a Politikai Bizottság tagjai számára elmondott utólagos beszámolói ismertek. Azok viszont a döntési folyamatba nem engednek bepillantást.

Visszatérve július 10-én 1310-re! Tutanov tájékoztatásában elmondta, hogy 1230-kor Grecskó felhívta és utasította, keresse fel Czinege Lajost és számoljon be arról, hogy július folyamán a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei Magyarországtól északra hadgyakorlatot terveznek végrehajtani. Brezsnyev ezt már megbeszélte Kádárral, aki egyetértett a tervvel. Grecskó kéri, hogy a magyar fél részéről „két hadosztály vegyen részt az első lépcsőben, a harmadik hadosztály pedig legyen készen a második lépcsőben tevékenykedni. A gyakorlatot Jakubovszkij elvtárs vezeti. A hadosztályok vezetésére, döntésünktől függően, a hadsereg- vagy a hadtesttörzset vegyük igénybe.” A gyakorlatot július végén tervezik végrehajtani.

Czinege erre megjegyezte, hogy közvetlenül ezelőtt vált el Kádár Jánostól, aki nem szólt neki semmit. Ettől függetlenül Grecskó kérését jelenti a pártvezetésnek és a kormánynak. Döntésüktől függően ad választ.

Alig egy órával később Tutarinov felhívta Csémi altábornagyot és közölte vele: Czinege Lajos megjegyzését továbbította Grecskó marsallnak, aki „pontosította” előző kijelentését. Brezsnyev nem konkrétan, hanem általánosságban beszélt Kádár Jánossal, aki csak elvi beleegyezést adott. A csapatok mennyiségéről nem volt szó. Csémi altábornagy mindezt 1525-kor jelentette Fock Jenő miniszterelnöknek. Ekkor érkezett vissza Czinege Lajos Kádár Jánostól, és azonnal levélben válaszolta szovjet honvédelmi miniszternek. Ez az a bizonyos, egyetlen, hivatalos, felső szintű levél:

„Tisztelt Miniszter Elvtárs!

I. V. Tutarinov vezds. Elvtárstól küldött üzenetét megkaptam. Jelentettem Kádár és Fock Elvtársaknak.

Úgy tűnik, hogy félreértésről lehet szó. Kádár Elvtárs nem érti a rá való hivatkozást. Arról, hogy gyakorlat van szervezés alatt – az ön által küldött üzenetből értesült – ebből következik, hogy előzőleg nem adhatta egyetértését.” A július 13–14-i varsói tanácskozáson – ahol Brezsnyev meghirdette a „korlátozott szuverenitás” elméletét, azaz a „Brezsnyev-doktrínát” – Kádár János végül is elfogadta a fegyveres beavatkozás lehetőségét, és nem zárkózott el a magyar csapatok részvételétől sem.

A varsói tanácskozást követően az események fölgyorsultak. Egyrészt a magyar és a szovjet vezérkarok igényei alapján a posták megkezdték a vezetéshez feltétlenül szükséges híradórendszerek kiépítését, másrészt szívós politikai alkudozás folyt a színfalak mögött a hihetetlenül magas – három hadosztály! – magyar igénybevétel lefaragásáért. A magyar politikai vezetésben lassan kialakult egy elfogadhatónak ítélt nagyságrend. A döntések kialakításában Kádár Jánoson, Fock Jenőn kívül csak Biszku Béla és Komócsin Zoltán vettek részt. A döntés elsősorban politikai jellegű volt, a katonák csak a végrehajtásban vettek részt.

A végső döntés július 22–23-án született meg. 22-én 1440-kor Tutarinov vezérezredes ismét felkereste – Grecskó és Jakubovszkij marsallok megbízásából – Csémi Károlyt. Tájékoztatta a magyar vezérkari főnököt, hogy a gyakorlatot a közeljövőben tartják meg. „Grecskó elvtárs arra kéri Czinege elvtársat, hogy legalább egy hadosztállyal vegyünk részt, vagy ha egy hadosztállyal nem tudunk, akkor kisebb csapategység is megfelel...” Még aznapra kért választ, hogy tervezni tudjanak. A tárgyalás végén még egyszer hangsúlyozta, hogy Grecskó kifejezetten kéri a magyarokat. „valamilyen formában feltétlenül vegyenek részt a gyakorlaton”. Megjegyzendő, hogy a tárgyalások folyamán Csehszlovákia megszállását mindig „gyakorlatnak” emlegették, de mindkét fél pontosat tudta, mit takar a szó.

A szovjet hadműveleti terveket áttekintve egyértelműen kitűnik, hogy az összes hadműveletileg fontos feladatot szovjet csapatokkal tervezték végrehajtani. A Varsói Szerződés többi hadseregének bevont erői elsősorban politikai „küldetést” teljesítettek. Részvételükkel bizonyították mind a külföld, mind saját országaik felé a szervezet egységét. A magyar erők részére, bár első lépcsőben, de másodrendű irányt jelöltek ki a Vág–Duna (a szlovákiai Komáromtól keletre) és az Ipoly által bezárt négyszög mintegy 10 ezer km2-nyi, részben magyarok által lakott, terület megszállásával. Csémi altábornagy – aki időközben átvette a honvédelmi minisztérium vezetését, mert Czinege Lajos szabadságra ment – a szovjet kérést jelentette Biszku Bélának, majd 1630-kor Kádár Jánosnak. A döntésről másnap, július 23-án tájékoztatta Tutarinov útján Grecskót. Közölte: „a gyakorlaton egy csökkentett hadosztállyal tudunk részt venni”, és a magyar fél kész a „szükséges intézkedések” megtételére.

Július 24-én 11 órakor Tutarinov és a Déli Hadseregcsoport parancsnoka Provalov vezérezredes kereste fel – közvetlen munkatársával – Csémi Károlyt a részletek megtárgyalására. Megállapodtak abban, hogy 25-én 14 órára magyar hadműveleti csoport megy a DHDSCS főhadiszállására, Mátyásföldre, a szükséges részlettervek kidolgozására. A hadművelet időszakában pedig Provalov vezérezredes mellett Szűcs Ferenc vezérőrnagy vezetésével magyar hadműveleti összekötő csoport működik.

Csémi altábornagy feljegyzését 14 óra 05 perckor felterjesztette Kádár Jánosnak. „A gyakorlat, ha arra sor kerül – írta –‚ közvetlenül érinti az ország területének és lakosságának jelentős részét. Célszerű tehát felkészülni az ország közvéleményének tájékoztatására... Július 26–27-től bármikor számolhatunk azzal, hogy az események – rövid időn belül – megkezdődnek... sor kerülhet fegyveres harcra is.” Kádár János a jelentést elfogadta. Tudomásul vette, hogy a szovjetek a fölajánlottnál nagyobb, teljes hadosztályra tartanak igényt. A föladatra kijelölték a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztályt. A javaslatokból azonban nem lett semmi. Az ország lakosságát nem tájékoztatták, csupán a megszállást követően adott ki az MTI egy rövid közleményt.

Július 25-én Szűcs vezérőrnagy vezetésével a magyar hadműveleti csoport megkezdte munkáját. És itt érte őket a következő meglepetés. Abban a biztos tudatban ültek tárgyalóasztalhoz, hogy a hadosztály esetleges harcát a szovjet 36. légihadsereg biztosítja. Kérdésükre nagyon tömör választ kaptak! „Mi biztosítjuk a mieinket, ti a tieiteket.” Az eredetileg „egy csökkentett hadosztály” így gyorsan kibővült még egy MIG 15-ös (44 gép) és öt MIG 21-es vadászrepülő-századdal (55 gép). Természetesen mindehhez hozzá kell számolni a műszaki és technikai személyzetet, kiszolgáló és őrállományt, rádió-technikai alakulatokat... stb. A megszállásban közvetlenül résztvevő mintegy 12 ezer katonához még hozzá kell számolni körülbelül ugyanakkora létszámú repülő, hadtáp és tartalék állományt is.

Július 27-én délre a hadosztály hadilétszáma teljes volt, 28-án – négyszáz kilométeres menet után – Aszód–Pásztó–Rétság térségében elfoglalta a kijelölt megindulási körleteket. Itt 1968. július 28-án 23 órától a hadosztály vezetését átvette a szovjet „Dél” hadseregcsoport. Másnap hajnalban a magyar légierő is elérte a teljes harckészültséget.

*

A tervezésbe bevont parancsnokokon, valamint az alakulatok néhány kijelölt tisztjén kívül senki sem tudta, miért is mozgósították a hadosztályt. Mind a tisztek, mind a katonák egy soron lévő mozgósítási gyakorlatra gondoltak. Néhány nap múlva leszerelnek, vélték.

1968. július 29-én reggel minden készen állott a bevetésre és a harcra. A hadosztály és a légierő külföldön való harcbavetésére sem a parlament (Országgyűlés), sem az Elnöki Tanács, sem a Minisztertanács nem hozott semmilyen határozatot. Sőt, az MSZMP Politikai Bizottsága is csak utólag, augusztus 20-án tárgyalta először az intervenciót egy, a Minisztertanáccsal közös ülésén, a Központi Bizottságot pedig csak augusztus 23-án tájékoztatták a megtett lépésekről. A meghatározó döntéseket Kádár János személyesen hozta.