Ugrás a tartalomhoz

História 1993-0910

Glatz Ferenc , László Gyula , Engel Pál , Paulinyi Oszkár , Stemlerné Balog Ilona , Kardos József , Sugár András , Király Béla , Kádár Zsuzsanna , Suppan, Arnold , Bíró László , Szarka László , Stark Antal , Bogyay Tamás , Irmanová, Eva , Kovács László, G. , Vida István , Antal Andrea , Boros Zsuzsanna , Pataky Iván , Kovács László, G. , Cierna Lubica , Szakály Ferenc , Dobos Flórián

História

24. fejezet -

A csehszlovák konfliktus és az FKP

BOROS Zsuzsanna

A csehszlovák konfliktus és az FKP

Szovjet–francia és csehszlovák–francia pártközi tárgyalások 1968-ban

1984-ben Párizsban az Olivier Orban kiadónál megjelent egy dokumentumkötet*, amely máig nem vált ismeretessé az érdeklődő magyar közvélemény előtt. Pedig a kiadó – a figyelemfelkeltés szándékának talán némi túlzásával – úgy mutatta be a kötetet, hogy „Soha Hruscsov 1956-os, Sztálin bűneit feltáró beszéde óta nem kerültek a nyilvánosságra a jelenlegihez hasonlítható jelentőségű, a nemzetközi kommunista mozgalom megértését jobban elősegítő dokumentumok”.

A dokumentumok 120 napot fognak át: az 1968. július 15. és november 5. közötti időszak néhány drámai epizódját, többségükben Jean Kanapának az FKP a Francia Kommunista Párt PB tagjának, a tárgyalásokról készült gyorsírásait, feljegyzéseit.

Francia közvetítés

Három tárgyalássorozattal szeretnék részletesebben foglalkozni: kettő a szovjet és a francia, egy pedig a francia és a csehszlovák pártvezetés között zajlott le, kettő az intervenció előtt, egy pedig utána.

1968. július 15-én és 16-án találkoztak egymással a Waldeck Rochet vezette francia pártdelegáció és a szovjet párt vezetői, akiket az első tárgyalási napon Brezsnyev távollétében (ő ekkor Varsóban tárgyalt a „testvérpártokkal” a csehszlovákiai helyzetről) Szuszlov és Ponomarjov képviselt.

A francia delegáció elsődleges célja a szovjet szándékok megismerése és egy esetleges szovjet beavatkozási szándék elhárítása volt. Az FKP nemzetközi presztízsét kihasználva közvetítő szerepre akart vállalkozni a szovjet és a csehszlovák párt között. Ez az első – Brezsnyev távollétében zajló – találkozó inkább csak tapogatózó jellegű volt. Egyetértés a kommunista pártok tervezett világtalálkozójával kapcsolatban alakult ki. (Szuszlov és Ponomarjov röviden összefoglalta a franciák számára a csehszlovák eseményeket – pontosabban azt, hogyan látja azokat a szovjet pártvezetés. Minden további találkozón az itt elhangzottakat fogják majd ismételni. Az antiszocialista erők térnyerését a csehszlovák médiában tartják elsősorban veszélyesnek a szovjetek. Szuszlov ezek között említi a Rudé Pravót is, amelyet ugyan „egy jó kommunista irányít”, de hatalom nélkül. Összeesküvő központról beszélnek a szovjet pártvezetők, és Dubček magatartását úgy látják, hogy szavai és tettei éles ellentmondásban vannak egymással, mindent megígér, de nem tud, vagy nem akar semmit tenni. A szovjet küldöttség a külföldről érkező sokszor „rossz” tanácsról is említést tesz Jugoszlávia és Olaszország részéről, s egyik fő érvként a csehszlovákiai események nemzetközi fontosságát említi – a Nyugat-Németországgal közös határ miatt jogaikat azzal is alátámasztják, hogy „300 000 katona esett el Csehszlovákia felszabadításáért.”) A szovjet küldöttség természetesnek tartja: ezeket a szovjet hatalmi érdekeket a többi kommunista pártnak, mint a kommunista világmozgalom érdekeit kellene természetszerűen figyelembe vennie. Az FKP viszont saját belpolitikai helyzetére van elsősorban tekintettel és előre látja azt a nehéz helyzetet, amikor döntenie kell majd a Szovjetunióhoz való hűség és saját népszerűsége között. Ráadásul olyan körülmények között, amikor az 1968-as tavaszi–nyári forradalmi szituáció amúgy is igen nehéz helyzetbe hozta az FKP-t. Érthető – nem vonva természetesen kétségbe az elvi szembenállást sem – hogy az FKP számára a tragédiával egyenértékű egy esetleges szovjet intervenció és mindent elkövet annak elkerüléséért.

Megdöbbenve tapasztalták a franciák már ezen az első tárgyaláson is, amire korábban nem számítottak, hogy az SZKP mennyire komolyan mérlegeli akár a katonai beavatkozást is. A francia delegációt ugyancsak meghökkenti, amikor Ponomarjov az 1956-os Magyarországgal való analógiát veti fel, mégpedig oly módon, hogy akkor az antiszocialista erők nyílt támadása megkönnyítette a szovjetek dolgát! Csehszlovákiában lassú a csúszás a kapitalizmus felé és csöndesebb az antiszocialista erők szervezkedése, ha nyíltan cselekednének, alkalmat nyújthatnának a szomszédos szocialista országoknak a gyors segítségnyújtásra. Azt, hogy mennyire súlyos a helyzet – amit a találkozó előtt a francia delegáció nem hitt – világosan mutatják a megbeszélésen elhangzott utolsó mondatok. Miután Rochet megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy mi is a tét, a beszélgetés végén így érvelt: „Feltétlenül szükséges lenne elkerülni, hogy szélsőséges eszközökhöz kelljen folyamodni. Ez igen rossz lenne mind az önök, mind a mi pártunk számára.” Szuszlov rövid válasza félreérthetetlen: „Megpróbáljuk. De Csehszlovákia elvesztése még rosszabb lenne.”

A Varsóból másnap visszatérő Brezsnyev, július 16-án 18.15-től 21.30-ig tárgyalt a francia delegációval. Rochet az előző napi tárgyalásokon hallottak alapján azonnal a lényegre tért és kétfajta katasztrófa veszélyét festi fel. Elismeri, hogy meg kell akadályozni a szocializmust veszélyeztető erők térnyerését Csehszlovákiában. Ez lenne az egyik katasztrófa, de amennyiben katonai intervencióra kerülne sor, az is katasztrófa lenne – egy másféle katasztrófa. A szovjet válasz – immár Brezsnyev szájából – ismét rövid és velős: „A probléma az, hogy választani kell a kettő között.” A francia fél persze ezzel nem ért egyet – úgy látják, ha legkisebb lehetőség is marad a katasztrófa elkerülésére, úgy el kell kerülni azt.

Brezsnyev szavaiból is világosan kitetszik a franciák számára, hogy elérkezett az „utolsó óra”. A csehszlovák pártkongresszus lesz a döntő. Ha ott folytatódik a „békés ellenforradalom, akkor...” hagyja függőben Brezsnyev félre nem érthető módon beszéde végén a legfontosabb mondandóját. Waldeck Rochet alig talál válaszszavakat.

Elmegy Prágába – mondja, és igyekszik majd elfogadtatni a csehekkel a Brezsnyev levélben foglaltakat. De „nincs sok illúzióm” – teszi hozzá és arra figyelmeztet, hogy a közvélemény számára sokkalta nehezebben elfogadható lesz ez a lépés, mint volt az 1956-os magyarországi intervenció.

Végezetül Brezsnyev „megnyugtatja” a franciákat: ha mégis kénytelenek lennének megtenni „azt a lépést”, időben értesítik majd őket. Rochet búcsúzóul ígéretet tesz, hogy ráveszi Dubčeket a szovjetekkel való tárgyalásra és arra, hogy tegyen eleget kérésüknek. Brezsnyev nem igazán bízik ebben a lehetőségben. Dubček „rejtély számunkra, jó kijelentéseket tesz, mindent megígér, de nem tesz semmit” – ismételgeti Brezsnyev is. „Mit jelent mindez?” – teszi fel a kérdést, s úgy jellemzi a csehszlovák párt első emberét, hogy az korát, tapasztalatát és szellemét tekintve egyaránt fiatal és „megszédült”.

Rochet–Dubček-találkozó

Három nappal később, július 19-én került sor Dubček és Rochet találkozójára, Prágában. Rochet nem kertelt, a tárgyalások kezdetén vázolta, mekkora a veszély. Igaz, akárcsak néhány nappal korábban Moszkvában, itt is tartózkodnak a tárgyalófelek, hogy kiejtsék e „veszély”, a „legrosszabb”, a „katasztrófa” nevét. Rochet abban foglalta össze Dubček számára a szovjet álláspontot, hogy mindenekelőtt a sajtó, a rádió és a televízió kritikus, éles hangvétele aggasztja őket. Maga Rochet is (aki ugyan többször hangoztatja, hogy nem rendelkezik kellő információkkal és egyébként sem akar beleavatkozni egy másik kommunista párt belügyeibe) úgy véli, hogy nem képzelhető el olyan helyzet, hogy a tömegtájékoztatás irányítása kicsússzon a kommunista párt kezéből. Ő nem a Szovjetunió, hanem a kommunista világmozgalom érdekeit hozza fel érvként.

Dubček válasza határozott – és értetlen. Naiv vagy álnaiv(?) módon – vagy egyszerűen tudatos megfontoltsággal és elszántsággal – nem hajlandó „megérteni” a szovjet vádakat.

A beszélgetés során mindvégig arra hivatkozik, hogy a kifogásolt kijelentések nem tőlük, nem a csehszlovák párttól származnak. Ő és környezete soha nem lett szocializmusellenes, szovjetellenes kijelentéseket, soha nem bírálta a Varsói Szerződést vagy a KGST-t. Dubček a korábbiakhoz hasonló értetlenséggel reagál a szovjet kapcsolatok kérdésére is. Nagy öntudattal utasítja vissza, hogy bármiben is felelősek lennének a viszony megromlásáért. (A CSKP ereje és tapasztalata nem mérhető Albánia kommunista pártjáéhoz – hangoztatja többek között.) A CSKP nem felelős a társadalom egyes egyénei részéről elhangzottakért, de a párt szándékait és tetteit nem engedi kétségbe vonni. Nagy megértéssel utal arra, hogy a csehszlovák társadalom szinte megrészegedett a szabadságtól, de majd megszokja azt. Szavaiból az tűnik ki: semmiképpen sem hajlandó a megszerzett szólásszabadságot visszavenni.

A Dubček „naivság”, „értetlenség” alapja az az álláspont, hogy csakis a kommunista pártról várható el az elvi tisztaság, a szocializmushoz való hűség. Az ellentétes véleményeket pedig köteles elutasítani, de nem hajlandó elhallgattatni azokat. Vagyis Dubček egyfajta pluralizmus – legalábbis a politikai vélemények és azok nyilvánosságának a pluralitása – talajáról nem volt hajlandó elmozdulni, számára ez jelentette a sztálinizmussal való szakítást. Világosan kitűnt ez a franciákkal folytatott tárgyalások során is. Értetlensége abból fakadt, hogy szerinte, ha valaki ezt nem így látta, az a sztálinizmus talaján állt. Őt tehát csak erről az alapról lehet támadni – s ha ezt nyíltan nem is mondja ki – a szovjet vádakkal szembeni naiv rácsodálkozással ezt érzékelteti.

Dubček végső soron abban foglalja össze álláspontját, hogy lényegében nincs nézeteltérés a szovjet és a csehszlovák álláspont között, ami a szocializmus ellenes erők létét illeti – legfeljebb méreteinek megítélése tekintetében. De Dubček úgy látja, a szocializmus hatalma nincs veszélyben, így csak politikai eszközökkel hajlandó fellépni a „jobboldaliak” ellen, s nem adminisztratív vagy rendőri eszközökkel. Dubček fontosnak tartja annak bizonyítását, hogy a CSKP mind bel-, mind külpolitikailag – rendőri és katonai szempontból is – képes magát megvédeni, sőt erőt fejt ki védelmi képességei fokozására. Bizalmasan közli például a csehszlovák pártvezető, hogy az üzemekben 70 ezer ember áll fegyverben, akik képesek lennének a beavatkozásra – ha erre szükség lenne. De az adott körülmények között ez felesleges – pontosabban katasztrofális – lenne.

A mintegy háromórás beszélgetés végén – bár inkább Dubček monológjáról lehet beszélni, amelybe egyszer-egyszer közbe szólt Černik és Hajek – Dubček összefoglalja politikája lényegét. Hittel és szenvedélyes szavakkal az elvhű szocialista és mégis demokratikus eszközök mellett száll síkra, s úgy véli, közte és a szovjetek között csak a módszerek tekintetében van különbség. Ennek azonban némiképp ellentmondanak a varsói találkozóról és az ott megfogalmazott ötök leveléről elmondott keserű szavai. Felteszi a kérdést: talán a régi rendszerhez kívánnak az ötök visszatérni? (A politikai pluralizmus körülményei között működő kommunista párt vezetői nehezen mondhattak volna ellent Dubček olyan kijelentései hallatán, mint például: „egy kommunista nem félhet a néptől”, „nem tehet a többség ellenére” stb. Rochet nem is talál válaszszavakat minderre.) Mindenesetre sok sikert kíván és biztosítja Dubčeket, hogy az FKP korábbi, számukra kedvező állásfoglalásai érvényesek, de éppen a siker érdekében „lát javítani valót”. A beszélgetés zárásaként Dubček Kanapa által lejegyzett utolsó mondata – mondhatnák kitörése – mindennél többet mondóan foglalja össze felfogása lényegét: „egyetlen ellenséges utcai megmozdulás nem volt az elmúlt hat hónap során. Hagyjanak minket békében!”

A megszállás után: meghátrálás

Az FKP számára tehát már július közepén világossá vált, mennyire komoly és közeli az általuk is katasztrófának ítélt esemény bekövetkeztének a veszélye. A nagyobb nyomaték kedvéért a Francia Kommunista Párt Politikai Bizottsága levelet intéz július 23-án Brezsnyevhez – arra számítva, hogy az FKP határozott állásfoglalása elriasztja a Szovjetuniót.

Az intervenció utáni augusztus 22-i FKP-állásfoglalás nagy vitákat váltott ki a párton belül, a párt vezetése, mind a Garaudy által javasolt szakítást a Szovjetunióval, mind pedig a Thorez özvegye által képviselt – a szovjet lépéssel azonosuló – álláspontot elutasította.

Ebben az időszakban Kanapa – nem a nyilvánosság számára írt memorandumaiban – egyrészt elméleti indoklását adta a Szovjetunió Csehszlovákiával szembeni magatartásának – az SZKP utóbbi évekbeli dogmatikus fordulatát elemezve. Bemutatja azt a paradox helyzetet, hogy míg az 1960-as moszkvai nyilatkozat érvényben van, arra hivatkozni szovjetellenességnek minősül. Talán a XX. kongresszus is szovjetellenes? – teszi fel Kanapa a kérdést, a Dubček logika talaján maradva.

Kanapa azonban Garaudyval ellentétben nem kívánja a szakítást az SZKP-val, ő is szorgalmazza a „helyzet normalizálását”, a szovjetekkel való találkozást, de az ő verziója végül is az 1968. november 4-én sorra kerülő pártcsúcstalálkozóra túl radikálisnak bizonyul, s említés sem történik többé Kanapa a találkozó előtt készített s nem a nyilvánosság számára szánt megrázó „Demokrácia vagy halál” c. írásáról.

1968. november 4-én, a Kremlben a Brezsnyevvel folytatott tárgyalások nyitányaként, Rochet nyilatkozatot olvasott fel, amely arról szólt, hogy a találkozó a francia párt kérésére jött létre, s a célja a két párt közötti kapcsolatok javítása lenne, annak ellenére, hogy a csehszlovákiai beavatkozás kérdésében ellentétes a felfogásuk, pontosabban „különbségek” vannak a két párt állásfoglalása között. Brezsnyev gyors válaszában úgy véli: a különbségek az idő múlásával amúgy is elhalványodnak majd.

Miután a tárgyalások során a felek nézetei semmit sem közeledtek egymáshoz, felmerült a közös közlemény problémája. A szovjetek nem akartak említést tenni a nézeteltérésekről, az FKP pedig nem tehette meg, hogy ne történjék említés róla, így hosszas, éjszakába nyúló, a franciák részéről kétségbeesett erőfeszítésről tanúskodó tárgyalások zajlanak egy olyan kompromisszum elfogadása érdekében, amely még összeegyeztethető az FKP „becsületével” és amit a szovjet fél is elfogad. Meglehetősen ritka és érdekes három dokumentum tanúskodik erről: a két tárgyalóküldöttség által készített verzió, majd az „egyeztetési vita” s végül negyedikként az ismert, nyilvánosságra került közös kommüniké. A szovjetek tervezete feltétel nélküli támogatást kért a csehszlovák helyzet „normalizálásához”, a proletárinternacionalizmus alapvető követelményének tekinti a Szovjetunióhoz való feltétel nélküli hűséget. A legcsekélyebb fogékonyságot sem mutatja – pedig közvetve nyilvánvalóan ehhez is fűződnek szovjet érdekek – az FKP Franciaországon belüli helyzetének problémái iránt. Az FKP pedig a kecske és a káposzta együttes megmaradásának igényét továbbra sem adva fel, végül is teljes meghátrálásra kényszerül.

A szovjet fél elfogadhatatlannak tartja a „nézeteltérés” vagy „véleménykülönbség” szó használatát. A francia változat ugyanis már a közlemény elején leszögezte volna, hogy a felek álláspontja Csehszlovákia kérdésében eltérő. De erről szó sem lehetett. A Csehszlovákiával kapcsolatos paragrafus a kommüniké végső szövegének a legvégén, így hangzik: „A két delegáció, miután kölcsönösen kifejtették nézeteiket a csehszlovákiai eseményekről, kifejezték reményüket, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja és Csehszlovákia Kommunista Pártja között kötött és működésbe lépett szerződések alapján a helyzet a marxizmus–leninizmus alapján normalizálódik, hogy a szocializmus megerősödik stb.” A szovjet „engedmény” tehát abból állt, hogy „kölcsönösen kifejtett nézetekről” szól a közlemény, amely mögé a sorok között olvasni tudó kelet-közép-európai vagy nyugat-európai polgár odaképzelhette az eltérő véleményeket. Hogy a szovjetek számoltak ilyen olvasattal – és hogy ezt a megfogalmazást engedménynek tekintették – bizonyítja, hogy a vita során Ponomarjov azt sem tartotta először elfogadhatónak, hogy egyáltalán „álláspontokról” (így többes számban!) történjen említés Csehszlovákiával kapcsolatban.

A kommunizmus legmagasabb, legféltettebb szentélyébe nyerhet bepillantást a dokumentumok olvasója. Máig ritkaságnak számít a legfelső szovjet vezetés dokumentumaiba való bepillantás lehetősége. (Az FKP 1968-as történetéhez pedig érdekes, újabb adalékot szolgáltatnak a tárgyalások jegyzőkönyvei, Kanapa elemzései.) Megtudható: hogyan tárgyalt Brezsnyev és a többi szovjet pártvezető zárt ajtók mögött egy „testvérpárt” küldöttségével. A konklúzió rövid és sommás lehet, a szovjet pártvezetés semmilyen más szempontra nem volt tekintettel, mint a Szovjetunió hatalmi érdekeinek nyers és erőszakos képviseletére, a status quo változatlan fenntartására. Minden engedmény, kompromisszum nélkül megkövetelte ennek a szempontnak a maradéktalan figyelembe vételét mind a szocialista, mind a nyugati országok kommunista pártjaitól. Az azóta bekövetkezett események fényében azt mondhatjuk, hogy végül is a saját hatalmi logikájuk szempontjából joggal tették ezt, hiszen bebizonyosodott a szovjet rendszer sem kül-, sem belpolitikájában nem volt reformálható.

A dokumentumokban szereplő másik fél, az FKP, a csehszlovákiai események hatására döbben rá arra, hogy a szovjet párttal való jó viszony és a párt függetlensége egymással összeegyeztethetetlen. Az FKP további története e dilemma megoldatlanságának története.

*

Jegyezzük meg végül – ami csak a dokumentumok olvasójának élménye lehetett s rövid cikkünkből kevéssé érzékeltethető –‚ hogy a dokumentumokból kirajzolódó Brezsnyev-kép egy elszánt, cinikus, célratörő politikusnak az arcképe, aki – s ez talán némiképp meglepő – a nyers hatalmi érdekeket nem képes vagy nem is akarja titkolni. Alig-alig burkolja még a szokásos ideológiai szlogenekbe is. Kevéssé adható vissza az a belső dráma, ami mind a csehszlovák, mind a francia tárgyalópartnerekben lezajlik e felismerés következtében.

* Kremllin–PCF Conversation secretes (Kreml–FKP titkos megbeszélések). Paris, Olivier Orban 1984.