Ugrás a tartalomhoz

História 1993-08

Engel Pál , Németh György , László Gyula , Sándor Pál , Sallayné Peterdi Vera , Pritz Pál , Varga Lajos , Urbán Károly , Kornai János , Vida István , Haselsteiner, Horst , Sipos András , Tomsics Emõke , Oplatka András , Szalai Pál , Szakály Ferenc , Forrai Judit

História

11. fejezet -

Nagy-Szerbia — Nagy-Horvátország

KÖZÖS DOLGAINK

HASELSTEINER, Horst

Nagy-Szerbia – Nagy-Horvátország

Nemzeti terjeszkedési elképzelések a 19. században

A terjedő nemzeti, szociális és gazdasági krízis a korábbi Jugoszlávia velünk szomszédos országaiban a legutóbbi hónapok során véres katasztrófához vezetett. A Jugoszláv Néphadsereg katonai lépéseit, együttműködését a szerb csetnik csapatokkal, a védekezési reakciókat horvát és muzulmán részről szinte elképzelhetetlen keménységgel és brutalitással hajtják végre. Főleg a szerbek, ritkábban a horvátok olyan érvekkel legitimálják terjeszkedési törekvéseiket, amelyek az előző évszázad közepe tájékán keletkeztek, és a modern, „integrált” nacionalizmus eltúlzott formáinak tekinthetők. Ezek elsősorban nagyszerb törekvések voltak, amelyek kizárólagos és intoleráns nacionalizmus formájában kérdőjelezték meg a továbbiakban egészen a mai napig a délszlávok eltérő nemzeti integrációs elképzeléseit. De részrehajlás nélkül a nagyhorvát ideológia pánhorvát ambícióit sem szabad a történelmi elemzés e vonatkozásában figyelmen kívül hagyni.

A nagyszerb ideológia

A terjeszkedő, irredenta és hegemonikus integrációra és expanzióra vonatkozó szerb elképzelések első programszerű alapjait az előző évszázad negyvenes éveinek elején alkották meg. A csak röviddel ezt megelőzően fejedelmi trónra került Karadjordjević Sándor belügyminisztere, Ilija Garašanin Garašanin Ilija (1812—1874) 1842-ben részt vett Obrenović Mihály fejedelem hatalmának megdöntésében, Karadjordjević Sándor trónra segítésében. 1843—52 között belügyminiszter, 1852—53-ban miniszterelnök. Az Ő irányítása alatt építették ki a rendőrséget és fejlesztették a bürokráciát. 1844-ben írta meg Nacertanije című művét. Szerinte létre kell hozni a független szerb nemzeti államot minden Olyan területen, ahol szerbek élnek. A szerb nemzet tagja az — Vuk Karadžić elképzeléséhez hasonlóan —‚ aki a „ dialektust beszéli. Garašanin élete végéig hő maradt russzofil beállítottságához, a független Szerbia létrehozásában külpolitikai segítőként Oroszországra számított. 1858-tól ismét belügyminiszter lett. Külpolitikai terve volt a balkáni szövetség létrehozása. 1867-ben távolították el a hatalomból. 1844 tavaszán titkos memorandumot adott át belső használatra uralkodójának. A „Szerbia 1844-es kül- és belpolitikai programja” c. mű képezte a szerb magatartás alapjait (erre épültek az után a hatvanas években Obrenović Mihály herceg, majd a századfordulótól a Nikola Pašić által irányított Radikális Párt nézetei, illetve Karadjordjević Sándor király Belgrád-központú „jugoszlávizmusa” – ma pedig Miloševic és Seselj elképzelései.) Annak ellenére, hogy Bécsben és Budapesten az előző évszázad nyolcvanas éveiben már ismert volt ez a program, a szerb Milenko Vukicevic történész csak 1906-ban tette ezt közzé „Nacertanije”-ként (vázlatként) a belgrádi „Delo”-ban, és – mind a mai napig – élénk vita folyik a keletkezés, a tartalom és a célkitűzés kérdéseiről.

A „Nacertanije” genezisével összefüggésben megállapíthatjuk, hogy Garašanin megfogalmazásainak kereken 90%-át olyan írásból merítette, amelyet a Párizsban letelepült lengyel emigráció korábbi vezetője, Adam Georg Czartoryski herceg emisszáriusától, a cseh Franz Zachtól kapott. Garašanin azonban nem csupán a Zach-féle tervezet lényeges fejezeteinek elhagyásával változtatta meg döntő mértékben a tartalmat, hanem eltérő terminológia használatával áthelyezte a hangsúlyokat: Zach föderális elképzeléseiből központosító-hegemonikus program keletkezett, „délszláv”- és „jugoszláv”-orientáltsága nagyszerb programmá változott át.

Fejtegetéseinek csúcsaként Garašanin megfogalmazta „Szerbia nemzeti céljai”-t. Abból a megállapításból indult ki, hogy Szerbia ugyan „...kicsi, de ez az állapot nem maradhat fenn.” A „nemzeti egység elvének” legfontosabb parancsa az összes szerb egyesítése egy állam keretein belül. Ahogy ezt a későbbiekben a szerbhorvát irodalmi nyelv megalkotójának, Vuk Stefanovic Karadžić „Szerbek mindenkor és mindenütt” („Srbi svi i svuda”, írta 1836-ban, kiadták 1849-ben) írására támaszkodva szabadon megfogalmazták: „Ahol egy szerb található, ott van Szerbia.”

Vuk Karadžić Vuk Karadžić Karadžić, Vuk Stefanovic (1787—1864) Nyelvész, néprajztudós, történész. Kiemelkedő szerepe van a modern szerb nyelv megteremtésében. Tevékenységét népdalok kiadásával, majd egy szerb nyelvtan megírásával kezdte, az 1810-es években. A későbbiekben tanulmányozta a szerb nyelvjárásokat, egységesítette a szerb helyesírást. Felfogása szerint minden ember, aki a „što” nyelvjárást beszéli, az szerb, csak vallási különbségek vannak köztük. Számára horvátok azok, akik a „ca” nyelvjárást beszélik. Karadžić gyakorlatilag meghatározta korának politikusai számára is a szerb nép fogalmát. Ezzel egy időben indult meg a horvát irodalmi nyelv kialakítása, az illír mozgalom vezetői is a što nyelvjárást választották a modern irodalmi nyelv alapjául a három legelterjedtebb délszláv dialógus közül, nyilván nem véletlenül, a szláv kölcsönösség jegyében. Az azonos irodalmi nyelv választása a későbbiekben elősegítette a két nép közti közeledést, de vitákat, ellentéteket is eredményezett a saját és a másik nép meghatározása tekintetében. nagy vonalakban beszélt a szerbek azon területi felosztásáról, amelyet epigonjai kizárólagosan szerb területként próbáltak követelni: „Bizonyára tudjuk, hogy jelenleg a szerbek a mai Szerbiában (a Drina és Timok, a Duna és a Stara planina között), Metohijában (Koszovótól a Staraplanina túloldaláig, ahol Dušan prizreni rezidenciája, a szerb patriarchia székhelye, Pec, és a Decani kolostor van), Boszniában, Hercegovinában, Zetában, Montenegróban (sic!), a Bánságban, a Bácskában, a Szerémségben, Horvátországban (a török és az osztrák határőrvidéken), Dalmáciában és a teljes adriai partvidéken szinte Trieszttől Baranyáig laknak. ... Az itt említett helységekben egy néphez tartozó, egy nyelvet beszélő, legalább ötmillió lélek lakik, vallásuk tekintetében azonban három csoportra oszlik meg.” [A szerző kiemelése.] A Vuk utáni Szerbia térsége eszerint néhány kivételtől eltekintve szinte a későbbi Jugoszláviának felel meg (a kivételt ez alól Szlovénia, az adriai szigetek, a macedóniai és részben az albánok által betelepült terület képezi). És Vuk még egy lépéssel továbbment: ez az „ötmillió lélek” a „szerb nyelvet” beszéli. Pontatlan nyelvi-filológiai érvekkel kísérletet tett arra, hogy valamennyi érintett népcsoportot a „szerb nyelvhez” és ezzel a „szerb nemzethez” rendelje. A vallási, valamint a nemzetiséghez tartozás szubjektív feltételeit nem vette figyelembe. Ennek alapján csak a nyelv a nemzeti hovatartozás és integráció egyedüli objektív kritériuma. Ez egyértelműen hatékonyabb, mint a vallás (a katolikusok és a muzulmánok esetében) és az alternatív nemzeti identitás mellett tett „szubjektív hit” kritériuma. Karadžić szerint ilyen jellegű alternatíva szinte kizárt, mind a muzulmán délszlávok, mind a katolikus horvátok részéről. Egyebek között állította, hogy: „... minden értelmes görög és római ember elismeri, hogy egy népet [»jedan narod«] alkotnak, és igyekeznek a hit okozta gyűlöletet teljesen megszüntetni, vagy amennyire csak lehetséges csökkenteni. Csak a római vallású embereknek esik nehezükre magukat szerbeknek nevezni, de ehhez minden jel szerint fokozatosan hozzá fognak szokni; ha nem akarnak ugyanis szerbek lenni, akkor nemzeti névvel sem rendelkeznek.” És érvelését így folytatja: „Ha figyelembe vesszük, hogy például léteznek magyarok római és kálvinista hitvallással, és mégis mindannyian magyarnak vallják magukat, vagy: léteznek németek római, evangélikus és kálvinista hitvallással, és mégis mindannyian németnek tekintik magukat – úgy csak csodálkozhatunk azon, hogy ezek a római hitvallású szerbek miért nem akarják magukat szerbeknek vallani.”

A „Horvát Királyság” lakóit Vuk csupán „földrajzi-politikai” minőségben kísérelte meg besorolni, annak érdekében, hogy számukra megkönnyítse a nemzeti szerb identitásba való beilleszkedést. Írása nyomán Horvátországban „... a katonai határőrvidéken kívül, amely valóságban még nem tartozik hozzá, ... nincs egyetlen horvát sem, itt csupán szlovénekkel és elvétve szerbekkel találkozunk. Ily módon a Horvát Királyság csak olyan politikai és földrajzi nevet jelent, mint például Svájc. Nem lenne-e helyesebb, ha a Horvát Királyságban lakó embereket a mi nyelvünkön nem horvátoknak, hanem horvátországiaknak neveznénk („se ne zovu Hrvati nego Hrvacani”), éppúgy, mint Svájcban a németek, a franciák és az olaszok svájciaknak nevezik magukat.” Vuk Stefanovic Karadžić későbbi műveiben elismerte ugyan (önálló nemzetként) a horvátok létezését – ha területileg és számszerűleg erősen csökkentett mértékben is –‚ de fenti érvrendszere (nyelvi-kulturális nagy szerbizmus) a politikailag is érvelő nagyszerb ideológia arzenáljából bármikor előhívható volt és a szerző nevének autoritásával és tekintélyével együtt fennmaradt.

A „Nacertanije”-ben kísérletet tettek az újonnan létesítendő szerb államiságnak „legitimitást” adni, a történelemre, a szerb terjeszkedés és a területek visszafoglalására való hivatkozással. Garašanin hivatkozott a 14. századbeli Dusan István cár középkori „Nagyszerb Birodalmára”. Az 1389. június 28-i rigómezei, kosovo poljei tragikus kimenetelű ütközettel nem zúzták szét véglegesen, csupán megszakították ezen államszerveződés „folytonosságát”. Restaurációja emiatt nem új – még kevésbé ennek megdöntése –‚ hanem jogszerű és „... a szent történelmi jog védelme alatt ...” történik. Ez a „Nacertanije”-ben szó szerint így olvasható: „A szerb államnak, amelynek kialakulása szerencsésen megkezdődött, amelynek azonban bővülnie és erősödnie kell, szilárd alapja a 13. és 14. századbeli szerb birodalomban és a gazdag és dicső szerb történelemben található... Mert jelenünk nem létezik a múltba mutató kapcsolat nélkül, éppen ellenkezőleg, összefüggő, egységes, egymásra épülő egészet testesít meg, emiatt áll Szerbia nemzetisége és állami élete a szent történelmi jog védelme alatt. Törekvésünkkel szemben nem jelenthet kifogást az, hogy újszerű, megalapozatlan, hogy forradalmat és a politikai rendszer megdöntését jelentené, ellenkezőleg – mindenkinek fel kell ismernie, hogy politikailag szükséges és hogy már nagyon régen megalapozott és gyökerei a szerbek egykori állami és nemzeti életében találhatóak.” Dusan István ezen középkori birodalma azonban olyan több etnikumú és több felekezetű hatalmi egység volt – és ezt figyelmen kívül hagyta a modern „nagyszerb” nacionalizmus érvelése –‚ amely számos nem ortodox és nem szerb polgárt foglalt magában. Hibás és történelem ellenes volt a Nagyszerb Birodalmat a 19. századi szerb nemzeti állammal közvetlen kapcsolatba hozni.

A szerbek által lakott valamennyi területnek a szerb fejedelmi dinasztia vezetése alatt végrehajtott egyesítése során Garašaninnak definiálnia kellett a vezető európai hatalmak felé kialakított viszonyt, illetve körvonalaznia a többi balkáni nemzet irányában fennálló kapcsolatokat. Ő maga meg volt győződve az Oszmán Birodalom küszöbön álló széteséséről. Az oszmán örökséget a cári birodalom és a Habsburg Monarchia kívánta felosztani a Vidin–Saloniki-vonal mentén. Ennek megakadályozása érdekében Szerbiának aktívan kellett fáradoznia a dél-európai (korábbi oszmán) területekért: „Szerbiának állandóan törekednie kell arra, hogy a török állam épületéből a téglákat egyenként kiszakítsa és ezeket felvegye annak érdekében, hogy ebből a jó anyagból a szerb birodalom nagyszerű régi alapjain ismét új, nagyszerb államot építhessen fel és hozhasson létre. Ennek a két nyugati nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország támogatásával, Ausztria és Oroszország ellenállásával szemben is létre kell jönnie. Garašanin azt sem tekintette kizártnak, hogy az ortodox cári birodalommal a későbbiek során együtt lehet működni, amennyiben Oroszország késznek mutatkozna az önálló szerb érdekek tiszteletben tartására. A Habsburg Monarchia azonban Szerbia ellenfele maradna: „Ausztriának emiatt mindenképpen végleg a szerb állam ellenségének kell maradnia. Szerbia számára emiatt a megegyezés és az egyetértés Ausztriával politikai lehetetlenség.”

Az új délkelet-európai hatalmi szerkezet egyértelműen szerb vezetés alatt állna és központi kormányzását Belgrád végezné. A szerb miniszter Boszniára és Hercegovinára, Montenegróra, az észak-albán területekre és Bulgáriára, ill. a bolgárlakta területekkel történő együttműködésre irányuló primer és középtávú érdekeltségét juttatta kifejezésre 1844-ben. A Garašanin-program alapján erre az egyesítésre, erre a „szojuzra” „szerb” előjellel kellene sort keríteni – és e téren különösen világos az eltérés a Zach-i megfogalmazásoktól. Valamennyi, ezzel kapcsolatos kitételben, ahol Zach „délszlávokat” említ, Garašanin következetesen „szerbet” helyettesít be. Emiatt hatalmi és külpolitikai területen is a jövő vonatkozásában a nagyszerb integrációs program jelent meg mindenkor az utódok elképzeléseiben.

Nagyhorvát ideológia

Kereken 15 évvel Garašanin „Nacertanije”-t követően kerültek Horvátországban megfogalmazásra Ante Starčević Starčević, Ante (1823—1896) Filológiai tanulmányokat folytatott. Az 1840-es években az illír mozgalom híve, annak eredménytelenségéből (ti., hogy nem jött létre a délszláv népek közötti egység) vezeti le, hogy a horvát nép megerősödése csak egy teljesen független államban lehetséges, amely magában foglalja a történelmi horvát területeket: Horvátországot, Szlavóniát, a határőrvidéket, Dalmáciát és a Muraközt. A horvátot kiválasztott népnek tekintette, amelynek küldetése van. Tagadta a közös ügyek létezését, a tiszta perszonálunió elvét képviselte. Az 1861-es parlamentben csak néhány képviselő vallotta ezeket a nézeteket, de ez a kis csoport Jogpárt néven az 1880-as évekre a legerősebb horvát párttá vált. A párt szakadása után egyes tagjai a jugoszlávizmus irányában tájékozódtak. Az öreg Starčević élete végén már elismerte a szerbek nemzeti létét. és részben Eugen Kvaternik részéről a „nagyhorvát elképzelés” körvonalai. Starčević számára kiindulási pont az 1848 márciusa előtti „illír mozgalom”, a délszlávok ezen irodalmi-kulturális-szellemi egysége volt. A 19. század ötvenes éveinek végén és a hatvanas éveinek kezdetén azonban Starčević megalkotta új nemzetpolitikai programját, melyben egyértelműen máshová helyezte a súlypontot. Élesen körvonalazott „nagyhorvát” programot tervezett meg, pánhorvát elemekkel. Starčević többször „izzó illír”-nek nevezte magát, olyannak, aki felfogta az illírizmus igazi, kizárólagos horvát lényegét. Ennek megfelelően fogalmazta meg 1860-tól „jobboldali pártjának” programját.

A koncepció középpontjában kétségtelenül a kiterjedt horvát nemzeti állam önálló, egyenjogú alapon történő létrehozása állott. Ezen állam jogosultságát a korai középkorig visszavezető azon „horvát államjog” jelentette, amely az önálló államiság iránti jogos kívánságnak kölcsönzött teljes történelmi legitimitást. Starčević az 1572-es és az 1712-es okmányokra, a Pragmatica Sanctio horvát változatára utalt, és hangsúlyozta, hogy ezek a jogi aktusok egyenjogú felek, a Habsburg-házból származó horvát királyok és a horvát nemzet közötti szerződések voltak. És ez az államjogi helyzet kiemelné a horvátokat a többi olyan nemzet közül, amelyek követeléseiket csupán természetjogi alapokra építhetnék. A modern liberális elképzelések szellemében bővítette Starčević a horvát nemesi nemzetség, a „natio Croatica” történelmi jogából eredő jogosultságát, Rousseau szellemében az összhorvát nép, a „populus Croatiae” jogává. Ezen horvát néphez, saját nemzetiségéhez rendelt az értékskálán abszolút és kizárólagos elsőbbséget. „A nemzetiségeket szentnek tartjuk, ez a legkielégítőbb és legfenségesebb érzés, amelyre az emberi természet képes.” Ahhoz, hogy nemzet- politikailag megszervezhesse és emancipálhassa nemzetét, megkísérelt mindent megtenni annak érdekében, hogy a lakosság körében a horvátok kiválóságának tudata előtérbe kerüljön: „Hiúság nélkül kell kijelenteni, hogy Európa egyetlen, jegyezzék meg, egyetlen ma élő nemzete sem rendelkezik a horvát nemzetnél nagyobb múltbeli fennköltséggel.”

Területileg a megcélzott „horvát állam” határai nagyon tágak voltak. 1867-ben Ante Starčević arról beszélt, hogy „... Macedónia és Németország, a Duna és az Adriai-tenger között a teljes népesség csupán egyetlen nemzetiséget képez, csak egyetlen életet, a horvát életet testesíti meg”. A „horvát állam” a két propagátor (Starčević és Kvaternik) egybehangzó felfogása alapján egységes alapon szerveződött – csak horvátok éltek az érintett régiókban. Az államnak eszerint központilag szervezett, saját fővárossal rendelkező korszerű horvát nemzeti államnak kellett volna lennie, melynek kapcsán Starčević 1878-ban jellemző módon Szarajevóra is gondolt. Ezen koncepció szempontjából döntő jelentőséggel bírtak az ellenségképek és a különféle sztereotípiák. Folyamatosan jelentkezett a Habsburg–Lotharingiai-ház és Ausztria merev elutasítása. Ezzel összefüggésben utaltak a Habsburg-ház hálátlanságára a horvátok irányában, az 1848–49-es évek eseményeit követően, és azon tényre, hogy az uralkodó, Ferenc József, a horvátokat és ezzel együtt a horvát államiságot az 1867-es kiegyezéssel a magyaroknak szolgáltatta ki. Az osztrák–magyar dualizmus és a magyar–horvát dualizmus ellentábora szükségszerűen alakult ki ebből a beállítottságból. De Starčević az „ausztro-szlávizmust”, a „trializmust” és a Habsburg Monarchia föderalizálására vonatkozó valamennyi kísérletét szigorúan elutasította. Szintén fellépett Bosznia és Hercegovina megszállása ellen, tekintettel arra, hogy ekkor e területeket nem lehetett teljes mértékben a szuverén „horvát állam” részére felajánlani.

Mivel Starčević Stájerország és Karinthia részeit, Krajnát és Isztriát mint „horvát tartományt” igényelte, így számára a szlovének a „horvátok egyik ágát” jelentették. Véleménye szerint Szlovéniát, illetve a szlovének által lakott területet – Pavao Vitezovic lovag szavaira hagyatkozva – „Croatia alpestris”-nek, magukat a szlovéneket pedig „hegyi horvátoknak” kell nevezni.

A szlovének mellett Starčević általánosan tagadni kívánta mindenekelőtt a szerbek létezését, mint önálló etnikum, nép és nemzet létezését. A „szlávo-szerb” megjelölés számára olyan alantas gondolkodású emberek negatív, leértékelő jellemzését jelenti, akik a Habsburg-elnyomókkal méltóság nélküli, megalázkodó együttműködésre léptek. Ebben a vonatkozásban Starčević éppúgy visszautasította a „délszlávok” közösségét, mint ahogy fellépett a „szláv kölcsönösséggel”, Jan Kollár pánszlávizmusának alaptételével szemben. A Nemanjidák középkori szerb dinasztiájáról azt állította, hogy „... évszázadokon keresztül uralkodtak királyként Horvátország északkeleti tartományaiban ...” Szent Sava, az autokefál ortodox szerb egyház megalapítója, Starčević véleménye szerint „... elragadta a konstantinápolyi pátriárkától a keleti horvát egyházat”. Miloš Obilic, aki az 1389. évi rigómezei ütközet után megölte I. Murad szultánt, a győztes oszmán hadvezért, ezzel a cselekedetével Starčević szerint ... „horváthoz illő tettet hajtott végre...”. Helyzetének megvilágításaként a jobboldali párt vezetője 1868-ban a következőket írta: „Lesznek olyan olvasók, akik meg fogják kérdezni: Hogyan tartozhatunk mi szerbek és szlovének a horvátokhoz? Erre vonatkozóan tömör válaszunk: Még nem telt el száz év azóta, amióta a szlávo-szerbek, Oroszország és Ausztria polgárai igyekeztek a szerb névből nemzeti nevet alkotni. Nem telt el még negyven év azóta, mióta megkezdték ezt a nevet a montenegróiakra erőltetni. Nemzetségünkben, Macedónia és Németország között, a szlávo-szerbeken kívül senki nem tartja ezt a nevet nemzetinek. Nyolc évszázada, amióta irodalommal rendelkezünk, nyoma sincs a szerb nemzetiségnek, sem szerb irodalom, sem szerb nemzeti történelem nem létezik.” A „Pártok Horvátországban” c. 1868-ban írt művét Ante Starčević a következő radikális megállapítással zárja: „Illír-Szerbia nem jelent mást, mint Horvátországot, éspedig a történelem évszázadai óta, a jog szerint és jelenleg a nemzetiség szerint is”.

Ezzel tehát Starčević említett „állami horvátizmusa” nemcsak „nagyhorvát ideológiának” mondható, hanem terjeszkedő, hegemonikus, irredenta és pánhorvát jellemzőket is hordoz. A 19. század egyik szélsőséges és radikális nacionalista ideológiája. Még egy utolsó ellenségképet kell a teljesség kedvéért megemlíteni. A „délszláv közösség” elutasításából következik konzekvens módon az az ellenségesség, amelyet Ante Starčević a „jugoszlávizmussal”, a „jugoszláv elképzeléssel” szemben tanúsított. És mivel Josef Georg Strossmayer, a diakóvári püspök, valamint Franz Racki kanonok személyében a klérus két tagja lépett fel, mint a jugoszlávizmus fő képviselője, Starčević beállítottsága nem volt ugyan vallásellenes, illetve antikatolikus, de erősen egyház ellenesnek mondható. Strossmayernek és Rackinak szemére vetette, hogy az uralkodóházzal kívánnak együttműködni és a „jugoszláv” koncepcióval a horvátokat kívánják „elnemzetietleníteni.” A „jugoszlávizmussal” és Strossmayer püspöknek kulturális és tudománypolitikai területen kifejtett tevékenységével szemben Ante Starčević 1870-ben így szállt vitába: „... A nemzet híres nevének, nemzeti nevének, azon névnek megsemmisítése, amely alatt egyedül neki van múltja, joga, hazája és a jövőre vonatkozó biztosítéka, azt jelenti, hogy belőle fattyút csinálnak, különösen akkor, ha olyan szégyenteljes nevet akarnak ráerőltetni, amelyről mindenki tudja, csak azon emberek beteg agyában, megmérgezett szívében létezik, akik a horvát nép ellen esküdtek össze. Ezt jelenti a horvátok számára a jugoszlávizmus, a jugoszláv akadémia és a jugoszláv egyetem.”

*

Az egykori Jugoszlávia két nagy népénél, úgy a szerbeknél, mint a horvátoknál, kialakult az elmúlt évszázad közepe tájékán a szélsőséges nacionalizmus egy-egy játékneme. Lappangó módon jelen volt annak a veszélye, hogy ezek a terjeszkedő ideológiák, amelyek egymást kizárták és egymással szemben mint tűz és víz álltak harcban, az aktuális politika meghatározó tényezőjévé válhatnak. Közvetlen jelenünkben tragikus módon a „nagyszerb ideológia” vált a véres polgárháború gyújtóanyagává közvetlen déli, illetve délkeleti szomszédainknál.