Ugrás a tartalomhoz

História 1993-07

Glatz Ferenc , Hegyi Dolores , Kubinyi András , Barta Gábor , Fónagy Zoltán , Szarka László , Sipos Péter , Ripp Zoltán , Anderle Ádám , Szakály Ferenc , Sipos Péter , Vargyai Gyula

História

14. fejezet -

Köztársaságok Magyarországon

RIPP Zoltán

Köztársaságok Magyarországon

Századunk történelme Magyarország államformájának gyakori megváltozását hozta: „rendes” és király nélküli királyságok, nép-, tanács- és jelző nélküli köztársaságok váltogatták egymást, mintegy kísérőiként a történelmi fordulópontoknak. Az államformáknak ez a változatossága joggal veti fel a kérdést: hányadik köztársaság korát is éljük napjainkban? A kérdés annál is inkább jogos, mert a sajtóban fel-felbukkan a „negyedik köztársaság” vagy a „harmadik Magyar Köztársaság” kitétel, tükrözve az e téren megmutatkozó zavart. Jelen államformánk a harmadik demokratikus köztársaság, ám Magyar Köztársaság néven csupán a második. A történelemtanítás hibájába esnénk, ha hagynánk, hogy bármilyen politikai ízléstől befolyásolt szelektív történelmi emlékezet „kiselejtezzen” a sorból bizonyos „nemszeretem” köztársaságokat. A leghelyesebben akkor járunk el, ha szigorúan a tényekhez ragaszkodva végigtekintünk – legalább futólag – „köztársasággyanús” államformáinkon, és számba vesszük létrejöttük körülményeit, valamint legfőbb sajátosságaikat.

A félbemaradt köztársaság

Elsőként az 1849-es „majdnem-köztársasággal” kell foglalkoznunk. Az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat nyomán kialakult viszonyok a létrejött államforma megítélését nem teszik könnyűvé. Sajátos köztes állapot teremtődött, amelyben az immár önállónak és függetlennek deklarált magyar állam közjogilag nem, ám de facto köztársaságként működött.

A Habsburg-ház trónfosztása és a Függetlenségi Nyilatkozat teljes joggal kötődik Kossuth nevéhez. Április 12–13-án kiderült, hogy mind a Honvédelmi Bizottmány, mind az Országgyűlés képviselőinek többsége elveti a trónfosztás gondolatát, ezért Kossuth a nép, pontosabban Debrecen polgárainak segítségére szorult célja elérésében. A debreceni nagytemplomban ülésező Országgyűlés – az épületet megtöltő ujjongó sokaság hatására – egyhangúlag kimondta a trónfosztást, Magyarországot szabad, önálló és független állammá nyilvánította, s az államforma végleges szabályozásáig Kossuth személyében egy kormányzóelnökre bízta az államfői jogok gyakorlását.

A Függetlenségi Nyilatkozatot az ifjú Ferenc József császárnak az egész birodalomra oktrojált március 4-i olmützi alkotmánya indokolta. A tényleges ok azonban abban rejlett, hogy a kedvezőnek ítélt hadihelyzetre is támaszkodva Kossuth egyszer s mindenkorra el akarta vágni az utat a békepárt kiegyezési törekvései előtt, valamint azt remélte, hogy Magyarország helyzetét a függetlenség nemzetközi elismerése megszilárdítja majd.

A függetlenség eléréséhez igen, a köztársaság kikiáltásához nem volt elegendő a republikánus baloldal ereje, hiszen a független polgári köztársaságot követelő, április 5-én megalakult Radical Párt a képviselőknek csak mintegy harmadát vallhatta magáénak. Kossuth számára az államforma kérdésénél fontosabb volt a tényleges hatalom dolga. Kormányzóelnökként arra törekedett, hogy egy prezidentális kormányzati rendszert hozzon létre, amelyben az állam- és kormányfői jogkör egy kézben összpontosul, azonban ezzel a szándékával kudarcot vallott. A békepárti többség arra kényszerítette, hogy letegyen a kormányfői hatáskör megszerzéséről, és kinevezze Szemere Bertalant miniszterelnökké.

A létrejött ideiglenes kormányforma elveit és valóságos gyakorlatát tekintve is megfelelt egy polgári köztársaság viszonyainak, de a köztársaság párti baloldal nem tudta elérni, hogy a liberális nemesi szemléletű országgyűlési többség továbblépjen a trónfosztásnál a közjogi radikalizmus útján. A szabadságharc bukásáig tehát megmaradt a „lebegő” államforma.

1849 maradandó republikánus hagyományt teremtett a nemzeti jelképek terén: egészen a legutolsó időkig a polgári köztársaság legtermészetesebb szimbóluma volt hazánkban a korona nélküli barokk kiscímer, az ún. Kossuth-címer. Az 1918-as és az 1946-os demokratikus köztársaságok éppen olyan természetes módon tartották sajátjuknak, mint az 1956-os forradalom.

A polgári demokratikus Népköztársaság

Az első köztársaságot 1918. november 16-án kiáltotta ki az Országház épületében ülésező Nemzeti Tanács, az összegyűlt mintegy kétszáz ezres forradalmi tömeg ünneplésétől kísérve. Károlyi Mihály október 31-én még József főhercegtől vette át a király megbízását a kormányalakításra, s még aznap előtte tette le az esküt. A forradalom azonban sokkal radikálisabb fordulatot követelt annál, mint semhogy a legalitáshoz, a jogfolytonossághoz ragaszkodhatott volna a kormány. Tömegek követelték a függetlenség és a köztársaság kikiáltását. Károlyi már november 1-jén kérte és megkapta a királytól esküje alóli felmentését, s a Nemzeti Tanács elnöke előtt tett új esküt. Az államforma kérdéséről ekkor kormányfőként úgy nyilatkozott, hogy a döntést alkotmányozó nemzetgyűlés elé kell utalni, melyet hat héten belül általános és titkos választójog alapján fognak megválasztani. A választások gyors lebonyolítása azonban sok nehézségbe ütközött az éppen széthulló Monarchia Magyarországán, melynek határai nagyon is kétségessé váltak.

November 9-én Németországban, 12-én pedig Ausztriában kikiáltották a köztársaságot. Az osztrák döntés mintegy válasz volt IV. Károly nyilatkozatára, amely szerint az uralkodó lemondott az államügyek viteléről, és előre elfogadta az ország döntését az államformáról. Nálunk a Nemzeti Tanács november 11-i ülésén határozott a köztársaság sürgős létrehozásáról, s ennek érdekében 16-ára összehívta a Nagy Nemzeti Tanácsot, mint az országgyűlést helyettesítő szervet. A király 13-án Eckartsauban immár Magyarország államformájára vonatkozóan adott ki az osztrákéhoz hasonló nyilatkozatot, de ennek már különösebb hatása nem volt az eseményekre.

A Nagy Nemzeti Tanácsban Hock János elnökletével elfogadott néphatározat kimondta, hogy Magyarország független és önálló népköztársaság, feloszlatta a képviselőházat és a főrendiházat, a Károlyi-kormányra ruházta át az állami főhatalmat, s egyúttal utasította a kormányt a legfontosabb demokratikus néptörvények megalkotására. A demokratikus választójogról, a sajtószabadságról, az egyesülési és gyülekezési jogról, az esküdtbíróságokról és a nép földhöz juttatásáról szóló törvények a polgári demokratikus jogállam alapjait voltak hivatva lefektetni.

A főhatalom birtokába került Károlyi-kormány az ideiglenes állapotban rendkívüli hatáskört kapott, az államfői jogkört is gyakorolhatta, míg a Nemzeti Tanács szerepe jelentéktelenné vált.

Károlyi javaslatára a köztársasági elnöki tisztet nem töltötték be. Ő – következetes demokrata lévén – szerette volna, ha erre csak az új nemzetgyűlés megválasztása után kerül sor. Az év végére azonban mind kül-, mind belpolitikailag válságossá vált az ország és a koalíciós kormány helyzete, nem volt tovább nélkülözhető a viszonylagos stabilitást jelképező államfő.

1919. január 19-én a Károlyi-kormány lemondott. A Nemzeti Tanács Károlyi Mihályt ideiglenes jelleggel köztársasági elnökké választotta. A közjogi válság megoldódott, de az újonnan kinevezett Berinkey-kormány csak két hónapig volt képes fennmaradni. Az újabb forradalmi fordulat új rendszert és ezzel együtt új államformát eredményezett.

A proletárdiktatúra államformája: a tanácsköztársaság

1919 március 21-én a Budapesti Munkástanács határozatával kikiáltották a tanácsköztársaságot.

A Berinkey-kormány lemondásához a végső lökést a nevezetes Vix-jegyzék adta ugyan meg, de a helyzet ettől eltekintve is kritikus volt. Március közepére az elégedetlenség, a súlyos helyzet országszerte ismét forradalmivá szította a hangulatot. Sok helyen a munkástanácsok gyakorolták a tényleges hatalmat, a kommunista párt egyre befolyásosabb lett, noha vezetői börtönben ültek. A szociáldemokrata párt balszárnya és centruma egyre inkább a kommunistákkal való megegyezésre és a hatalom átvételére törekedett.

Miután az abszurd területi követeléseket tartalmazó Vix-jegyzék a Berinkey-kormány lemondását eredményezte, Károlyi március 21-én kísérletet tett egy tiszta szociáldemokrata kormány kinevezésére Kunfi Zsigmond vezetésével. Úgy tervezte, hogy a Munkástanács esti ülésén maga fogja bejelenteni az új kormány kinevezését, de hiába várta, hogy meghívják az ülésre. Maga is telefonon értesült arról, hogy a polgári demokratikus köztársaságot felváltotta a proletárdiktatúra. Az államfő nem volt egészen tisztában azzal, hogy időközben milyen változások érlelődtek meg a politikai erőviszonyokban.

Március 21-én az MSZDP vezetőségi ülése döntött a KMP-vel való megegyezésről. A Budapesti Munkástanács esti ülésén lelkesen fogadták a két munkáspárt egységokmányát, és közfelkiáltással határozták el a hatalom átvételét, a proletárdiktatúra megteremtését. A két párt vezetősége közös ülésen állapodott meg az új kormány, a Forradalmi Kormányzótanács megalakulásában és programjában. Elnökéül Garbai Sándort választották.

Károlyi tudta és beleegyezése nélkül a Munkástanács ülésén felolvasták, majd másnap meg is jelentették lemondási nyilatkozatát, amely szerint átadja a hatalmat a proletariátusnak. Károlyi ismerte ugyan a fogalmazványt, melyet két munkatársa készített, de azt nem írta alá – igaz, nyilvánosan nem határolódott el tőle. A tanácsköztársaság vezetőit amúgy nem különösebben izgatta Károlyi állásfoglalása, ők az új hatalom legitimációját a proletárforradalom igazságában fedezték fel, nem pedig közjogi finomságokban.

Április 2-án a Forradalmi Kormányzótanács XXVI. sz. rendeleteként kiadták a tanácsköztársaság ideiglenes alkotmányát, amely végleges alapokmányt a rendelet szerint a választások után összehívandó Tanácsok Országos Gyűlése volt hivatva megalkotni. Az ideiglenes alkotmány csak elvi nyilatkozatot tartalmazott, valamint a tanácsállam szervezetének felépítéséről és a tanácsválasztásokról szólt. A további sarkalatos kérdésekről a Forradalmi Kormányzótanács rendeletei intézkedtek. Április 6-a és 10-e között megrendezték a tanácsválasztásokat egy különös választójog alapján, amely a régi uralkodó osztály tagjait, a vagyonos tulajdonos rétegeket kizárta a választók köréből, s a szavazatok értékét tekintve aránytalan kedvezményt biztosított a munkásságnak a parasztság rovására. A legfőbb hatalmi szerv, a Tanácsok Országos Gyűlése június 14–23-ig tartó ülésén elfogadta a „végleges” alkotmányt, amely Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság névvel jelölte az új államformát. Ez a név világosan kifejezte az illuzórikus világforradalmi várakozást. Az új berendezkedés csöppet sem hasonlított a parlamentáris demokráciához, inkább csak a demokratikus centralizmus szervezeti elvének alkalmazási kísérlete volt.

Augusztus 1-jén véget ért a tanácsköztársaság rövid korszaka, s hamarosan kiderült: bukása egyben a polgári demokratikus forradalom vívmányainak is véget vetett, beleértve a köztársasági államformát. Az ellenforradalom politikai erői egyetértettek a királyság helyreállításában, csak éppen közjogi vita támadt a legitimisták és a szabad királyválasztók között. Átmeneti kompromisszumuk eredményeként fogadta el a nemzetgyűlés az 1920. évi I. törvénycikket, mely ideiglenesen rendezte az állami főhatalom és az alkotmányosság kérdését. Ennek nyomán március 1-jén Horthy Miklóst kormányzóvá választották. Két sikertelen királypuccs után 1921. november 6-án a nemzetgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, s ettől kezdve zavartalanul létezhetett a király nélküli királyság államformája.

Magyar Köztársaság, 1946

1946. január 31-én, az 1946: I. tc. kihirdetésével, majd másnap a köztársasági elnök megválasztásával Magyarországon megszületett a második polgári demokratikus köztársaság. A felszabadult s egyúttal megszállás alá került országban az államforma rendszerét egyaránt indokolta a kül- és belpolitikai helyzet. 1945 decemberében a győztes hatalmak külügyminiszterei Moszkvában a békekonferencia összehívásáról döntöttek, s ahhoz, hogy Magyarország kedvezőbb benyomást keltsen a sorsáról döntők előtt, szükségesnek tűnt a demokratizálódásának félreérthetetlen tanújeleit adni. Ami a belpolitikai indokokat illeti: túl azon, hogy a megoldatlan közjogi–alkotmányossági állapot feszültségteremtő tényező volt, a baloldali és a republikánus politikai erők kedvezőnek ítélték az alkalmat arra, hogy dűlőre vigyék az államforma kérdését, mielőtt a legitimisták erőre kaphatnának.

A Szociáldemokrata Párt köztársasági törvényt kezdeményező fellépéséhez 1945 decemberében gyorsan csatlakoztak a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt, valamint a Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt. A legdöntőbb persze az abszolút parlamenti többséget birtokló kisgazdapárt állásfoglalása volt, mely gyűjtőpártként soraiban tudhatott királyságpárti képviselőket is, igaz, jelentéktelen kisebbségben. E kisebbség ellenére azonban a kisgazda képviselők jelentős része kezdetben a kérdés gyors napirendre tűzése ellen volt. Álláspontjukat az változtatta meg, hogy a belső vitákban a párt centrumához tartozó vezető politikusok elérték, a pártvezetés támogassa a köztársaság azonnali megteremtésének gondolatát. Ennek hatására a január 9–10-i képviselői értekezlet egyhangúlag a törvényjavaslat beterjesztése mellett döntött.

A politikailag gyengén szervezett királyságpárti erők a legnagyobb támogatást a katolikus egyháztól kapták. A konokul legitimista Mindszenty József vezetésével a püspöki kar az államformáról való döntés elhalasztása mellett foglalt állást. Szerintük az ország szuverenitásának visszanyerése után népszavazással kellene dönteni a kérdésről. Mindszenty és a klérus abban bízott, hogy a katolikus hívők fegyelmezetten követik az egyház útmutatásait. Ezért nemcsak a keresztény politikai csoportokat utasította a megfelelő állásfoglalásra, hanem a szentbeszédeket is felhasználta a királyság melletti agitációra.

A nemzetgyűlés 1946. január 30-án tűzte napirendjére a Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslatot. Ezt megelőzően a koalíciós pártok kölcsönös engedmények révén megállapodtak a törvény elveiben, így azután nem okozott gondot annak elfogadtatása. A plenáris ülésen Slachta Margit volt az egyetlen, aki a királyság védelmében szót emelt.

Az egyeztetés során a legtöbb vita a köztársasági elnök hatásköre és személye körül zajlott. A pártoknak az adott erőviszonyok szerint eltértek az elképzelései. A munkáspártok gyenge, minimalizált hatáskörű köztársasági elnöki intézményt szerettek volna, míg a kisgazdák erős, önálló politikai hatalommal is rendelkező államfőt. A kisgazdák szándéka mögött az rejlett, hogy mindenki tudta, ez a pozíció kijár nekik, mint legerősebb pártnak. Végül itt is szerencsés kompromisszumot kötöttek egy középutas megoldással, mely jól megfelelt az európai demokratikus normáknak.

Miután Károlyi Mihálynak, akinek neve ugyancsak felmerült, nem volt kellő támogatása, a köztársasági elnök személye körüli vita főleg a kisgazdapárton belül osztotta meg az erőket, mégpedig Nagy Ferenc és a munkáspártok támogatását is élvező Tildy Zoltán hívei között. A kisgazdapárt végül maga is Tildy mellett döntött, akit a nemzetgyűlés február 1-jén közfelkiáltással választott meg. Tildy 1948 augusztusáig töltötte be az elnöki tisztet, lemondásakor a Magyar Köztársaság már közel sem az volt, aminek 1946 elején indulni látszott.

A köztársaságról szóló törvény megszületése kétségkívül a demokrácia diadala volt. A törvény nem csupán az államformáról rendelkezett, hanem a demokratikus államrend alapjait is meghatározta. A törvény preambuluma tartalmazta azokat az alapvető emberi jogokat és szabadságokat, melyeket egy demokratikus jogállamnak természetes módon kell tiszteletben tartania, és a polgári parlamentarizmus elveinek megfelelő kormányzati rendszert hozott létre. Nem az alkotmányos jelentőségű köztársasági törvényen múlott, hogy a polgári demokratikus rendszer olyan rövid életűnek bizonyult.

A sztálini mintájú Népköztársaság

Az 1949. augusztus 20-án hatályba lépett alkotmány 1. §-a Magyarország államformáját népköztársaságként határozta meg, nevében is elhatárolva az új típusú államot a koalíciós időszak polgári köztársaságától. A népköztársasági alkotmány elfogadása rögzítette a hatalmi viszonyokban bekövetkezett változást, és kifejezte azt a tényt, hogy Magyarország – a kelet- közép-európai térség többi országaihoz hasonlóan – a szovjet mintájú totalitárius államszocialista berendezkedés megvalósításába fogott.

Az új alkotmány szükségességét először a Magyar Dolgozók Pártja 1948 nyarán elfogadott programnyilatkozata vetette fel, majd 1949 februárjában a Magyar Függetlenségi Népfront is fő célként jelölte meg nyilatkozatában az új népköztársasági alkotmány megteremtését. A májusi választások után azonnal hozzá is láttak a végrehajtáshoz. A minisztertanács május 27-én Rákosi Mátyás elnökletével bizottságot küldött ki az alkotmány előkészítésére. A bizottság által elkészített tervezetet a kormány augusztus 5-én elfogadta, és 10-én Rákosi sietve be is terjesztette az Országgyűlésnek. Az Országgyűlés plenáris ülése augusztus 17–18-án foglalkozott a törvényjavaslattal. Érdemi vitáról természetesen szó sem lehetett, Rákosi előadói beszéde után támogatólag felszólalt a Népfront és néhány tömegszervezet szónoka, majd a Ház egyhangúlag elfogadta az 1949: XX. törvényt, a népköztársasági alapokmányt.

Az alaptörvény a sztálini Szovjetunió alkotmányának típusterve alapján készült. Az állampolgári jogokkal és szabadságokkal, a társadalmi rendszerrel kapcsolatos részei deklaratívak, többségükben dogmatikus szólamokat tartalmaztak, garanciális elemek nélkül. Az alkotmány elvetette az államhatalom megosztásának elvét, ezzel lehetőséget adott a hatalom teljes koncentrálására. Papíron minden hatalom a népszuverenitást megtestesítő országgyűlés kezébe került, de túl azon, hogy a plurális demokrácia felszámolásával a parlament csak a pártállami vezetés szavazógépezeteként működött, az alkotmány még kikapcsolhatóvá is tette a legfelső néphatalmi szervet. A köztársasági elnöki funkció megszűnt, helyét kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács foglalta el, amely jogot kapott törvényerejű rendeletek meghozására. Ezekben az esetekben az egyébként is szervilis országgyűlés szerepe az utólagos rábólintásra korlátozódott.

Az utolsó köztársasági elnök a Tildy Zoltánt felváltó Szakasits Árpád volt, aki nem sokáig tölthette be az utód-funkciót, az Elnöki Tanács elnökének tisztét, mert 1950 tavaszán letartóztatták. Utóda Rónai Sándor lett, akit 1952-től 1967-ig a volt kisgazdapárti Dobi István követett. Dobi után, a Kádár-korszak „tündöklése” és hanyatlása idején Losonczi Pál volt az államfő, majd rövid időre Németh Károly, és utolsóként, a rendszerváltás idején Straub F. Brunó kapta meg a tényleges hatalom nélküli posztot az Elnöki Tanács élén.

Az ötödik köztársaság

1989. október 23-án a déli harangszót követően Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament épületének erkélyéről kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, Magyarország új államrendjét. Az ünnepélyes aktus fontos állomása volt a békés, megegyezéses rendszerváltozás folyamatának, és mintegy a Kádár-rendszer szimbolikus lezárásaként, egybeesett az 1956-os forradalom kitörésének évfordulójával.

A köztársasági törvény parlamenti tárgyalását egyeztető tárgyalások sorozata előzte meg az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és a „harmadik oldalt” jelentő társadalmi szervezetek és mozgalmak között. 1989 májusában mind a hatalmat képviselő MSZMP vezetésében, mind az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok és szervezetek körében, a tárgyalások céljának tekintették a pluralista demokráciába, a jogállamba való átmenet megteremtését.

Szeptember 18-án került sor a politikai egyeztető tárgyalásokat lezáró megállapodás aláírására. Ekkor azonban a Szabad Demokraták Szövetsége és a FIDESZ képviselői az ország nyilvánossága előtt váratlanul bejelentették, hogy nem írják alá a dokumentumot, mert az néhány pontban számukra elfogadhatatlan kompromisszumot tartalmaz. A szociáldemokraták csak azzal a megszorítással írták alá, hogy nem értenek egyet a köztársasági elnöknek a szabad parlamenti választások előtti megválasztásával. Az ellenzék részéről fenntartások nélkül írta alá a meg egyezést a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Magyar Demokrata Fórum és a Magyar Néppárt. A megállapodás érvénybe léphetett, mert az SZDSZ és a FIDESZ nem élt vétójogával.

Az aláírt megállapodás képezte azoknak a sarkalatos törvényeknek az alapját, amelyeket az Országgyűlés szeptember 26-án kezdődött ülése napirendjére tűzött. Közöttük volt az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslat is, melyet az Országgyűlés október 17-én tárgyalt, majd fogadott el. Mindez azután történt, hogy az MSZMP október 6-án összeült kongresszusa kimondta az állampárt megszűnését, és gyökeresen új platform alapján megalakult a Magyar Szocialista Párt. A törvényhozásban furcsa helyzet alakult ki, hiszen az állampárt megszűnésével az ellenzék által amúgy is folytonosan illegitimnek minősített Országgyűlésben a Szocialista Párt nem rendelkezett formális többséggel. Érezhető volt bizonyos sértettség is a képviselők részéről, amiért lényegében kikapcsolták őket a sarkalatos törvények előkészítésének folyamatából. A Németh-kormány különösebb nehézség nélkül keresztülvitte az igencsak zilált törvényhozásban a békés rendszerváltozáshoz nélkülözhetetlen törvényeket. Az Alkotmány módosítása után a Minisztertanács október 18-i ülésén határozott a köztársaság kikiáltásának helyszínéről és időpontjáról.

Az Alkotmány módosítása az 1949-es alaptörvény közel 80%-át érintette, valójában teljesen új alkotmányos rendet teremtett Magyarországon. A bevezető rész kifejezésre juttatta, hogy a módosított Alkotmány a többpártrendszerű demokrácia, a polgári demokratikus jogállam, a szociális piacgazdaság kialakítását szolgáló békés átmenet biztosítására hivatott. Az általános rendelkezések élén deklarálja, hogy Magyarország államformája köztársaság. A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, benne minden hatalom a népé, mely hatalmat a népszuverenitás választott képviselői útján és részben közvetlenül gyakorolja.

A módosított Alkotmány az 1946-os elveknek megfelelően visszaállította a köztársasági elnöki tisztséget. Az Országgyűlés által négy évre választandó államfő lett egyben a hadsereg főparancsnoka, jogot kapott arra, hogy a megszavazott törvényeket egy alkalommal megfontolásra visszaküldje az Országgyűlésnek újratárgyalásra, vagy az Alkotmánybírósághoz utalja a kihirdetés előtt. A háromoldalú tárgyalásokon született megállapodásnak azt a pontját, amely szerint a köztársasági elnököt első alkalommal közvetlenül a nép választotta volna meg, mégpedig a szabad parlamenti választások előtt, meghiúsította az SZDSZ által kezdeményezett népszavazás eredménye. Ennek megfelelően ideiglenesen az Országgyűlés elnöke, Szűrös Mátyás, majd a választások után rövid ideig Szabad György töltötte be az államfői tisztet, egészen addig, amíg a legnagyobb kormánypárt, az MDF, és a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ külön megállapodása alapján az országgyűlés megválasztotta Göncz Árpádot köztársasági elnökké.