Ugrás a tartalomhoz

História 1993-056

Glatz Ferenc , Bíró Mária , Kubinyi András , Váczy Péter , Endrei Walter , Knézy Judit , Stefány Judit , Gál Edit, B. , Kovács Éva , Ráday Mihály , Frisnyák Zsuzsa , Juhász Gyula , Haselsteiner, Horst , Erényi Tibor , Kákosy László , Kertész István , Ormos Mária , Egyed Ákos , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Murányi Gábor , Bozó Gyula , Szakály Ferenc , Varga Éva

História

23. fejezet -

Mikó Imre

ÉLETUTAK

EGYED Ákos

Mikó Imre

1805–1876

Az utóbbi időben a Mikó Imre Társaság révén igen gyakran hangzott el gr. Mikó Imre neve a sajtóban, és vitatták életpályájának értelmezését. „Erdély Széchenyijé”-nek életútját Egyed Ákos, a neves erdélyi történész tekinti át. A szerző a Históriában korábban – a romániai fordulat előtt – Nagy Áron álnéven publikált. (A szerk.)

Az utóbbi négy évtized erdélyi magyar történetírása nemigen tudta, hogy mit is kezdjen hídvégi Mikó Imre gróf történeti szerepével, akit pedig már kortársai közismerten Erdély Széchenyijének neveztek. Nevéhez jelentős közintézmények alapítása fűződik, s mint gondolkodó is széchenyis szellemben képzelte el szűkebb hazája jövőjét. Akkor miért az elhallgatás s bizonytalankodás Mikó Imre történeti hagyatéka körül? Talán akkor járunk közelebb az igazsághoz, ha a választ a fenti kérdésre a letűnt diktatúra természetében keressük. Ez a diktatúra ugyanis megszüntette Mikó fő alkotásait, az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, valamint az Erdélyi Múzeum Egyesületet, s ideológiája merőben ellentétes volt Mikó magyarságmentő szellemi örökségével. Emiatt emléke csak ritkán bukkanhatott fel a történeti irodalomban vagy a kulturális sajtóban, és akkor is inkább a gondolkodásában kétségkívül fellelhető konzervatív vonásokra vagy a fontolva haladó művelődéspolitikusra történt utalás, miközben az életmű egésze homályban maradt. Röviden: Mikó Imre a „korszerűtlen” hagyományok lajstromán szerepelt – innen az elhallgatás.

Mikó Imre Erdély történelmében több ízben jelentős szerephez jutó régi székely nemesi, a 18. századtól arisztokrata rangra emelkedett család utolsó, ám legnagyobb férfi sarja volt. 1805. szeptember 4-én született a háromszéki Zabolán. Apja székely nagybirtokos volt. Iskoláit a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban végezte, amely éppen az ő diáksága idején élte aranykorát. Későbbi írásai elárulják, hogy már ifjú korában kialakult benne az elhivatottság missziós tudata. Életmódja is ennek megfelelően alakult: társadalmi osztálya életformája, számos úri passziója iránt mindig közömbös maradt; vadászatok, lovasjátékok, nagy „úri murik” nem nagyon érdekelték.

Habsburg-hűség és nemzeti eszme

Társadalmi helyzete s neveltetése, történeti tudata valósággal arra predestinálta, hogy a Habsburg Monarchia keretében ugyan, de erdélyi s nevezetesen magyar nemzeti érdekeket szolgáljon. Mivel e kettősség a reformkorban nem volt lehetetlen, állami s nemzeti közösségi vonalon egyaránt magas tisztségeket tölthetett be. 1834-től tagja az országgyűlésnek, 1847-ben pedig már Erdély főkincstárnoka; régebbtől a kolozsvári nemzeti színházi választmány elnöke, s a nagyenyedi Bethlen-kollégium főgondnoka. 1848 előestéjén a fentiek következtében közismert, nagy tiszteletnek örvendő személyiség. Óvatos természete távol tartotta a politikai pártküzdelmektől, nem csatlakozott sem a konzervatív, sem a liberális mozgalomhoz, de a mérsékelt liberális reformeszmék vonzották, s egy pontig Wesselényi Miklóst hajlandó volt támogatni.

A forradalom és a szabadságharc korszaka viszont nem sokáig tűrte az ilyen kettősséget: ingadozás a forradalom és Habsburg-hatalom között, kompromisszumos békekísérletei kudarchoz vezettek. 1848 októberében elvállalta az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés elnöki tisztét, de arra már nem volt hajlandó, hogy az akkoriban kitörő fegyveres harc vezetésében is részt vegyen. Emiatt a magyar forradalom radikális szárnya egy adott pillanatban árulónak, a többség legalábbis gyávának minősítette, annál inkább, mivel 1848 decemberében az erdélyi főkormányszék kompromisszumos javaslatát ő vitte a királyhoz. Mivel a hatalom is neheztelt rá, háziőrizetben tartotta, csak 1850-ben engedte vissza Erdélybe.

Használni, használni...

Mikó sietett haza, de Erdély nem fogadta a hazatérőt tárt karokkal: a hatalom számára éppúgy nem volt eléggé megbízható, mint 1848 decemberében, a magyar társadalom egy része pedig az 1848-as szereplése miatt most is bizalmatlan. Egyébként is, a magyarság mint nemzeti testület kevés életjelt adott magáról. Potenciális vezető rétegét szétszórták a viszonyok: egy része börtönben ült, a másik az emigráció útját járta. Egy maroknyi, vakmerőségig bátor értelmiségi csoport szervezkedett, s összeesküvéssel próbált az emigráció terveihez igazodni, de leleplezték, és ez újabb kivégzéseket és üldöztetéseket váltott ki. A volt vezető rétegből nem kevés számban az abszolutizmus kiszolgálóivá váltak.

Mindezektől eltérő cselekvési módot választott egy főleg tanárokból, közírókból álló kolozsvári értelmiségi kör. Ennek tagjai már az 50-es évek elejétől, pontosabban 1852-től megpróbáltak kitörni a tétlenségből, s Berde Áron kollégiumi tanár szerkesztésében sikerült megalapítaniuk a Hetilap című gazdasági közlönyt. Mikó felismerte a lehetőséget, s bár nyilvánosan csak 1853-ban bontott zászlót, már az említett évtől együttműködött a kolozsvári értelmiségieknek ezzel a csoportjával, sőt rövidesen a kör vezetőjévé vált.

Az anyanyelv megőrzése

Elméleti írásait áthatja az elhivatottság-tudat, amely – amint már említettük – még fiatal korában megfogant gondolkodásában, s az abszolutizmus idején felerősödött benne. Áldozatkészségével és munkásságával nem dicsőségre vágyott, hanem – mint maga mondotta – „használni akart”.

Abból az általános nemzetkoncepcióból indult ki, amely a nyelvet a nemzet legfőbb ismérvének tartotta. Az „anyai nyelv” tehát csere vagy alku tárgya nem lehet. Az idegen nyelv meghonosodása maga után vonja az idegen kultúra beözönlését, ez pedig a nemzeti nyelv és kultúra elsorvadását eredményezheti. Legfontosabb feladat tehát a nemzeti nyelv és kultúra megőrzése és az irodalom fejlesztése. A kultúra alapja viszont a (szélesen felfogott) történeti hagyomány: szülőföld, ennek örökölt politikai és társadalmi intézményei, a nemzeti szokások és erkölcsök. Elválaszthatatlan tőlük a nemzeti öntudat, amelynek „kiapadhatatlan forrása” a nemzet történelme. A hagyomány az alap tehát, a kiinduló pont, ám ez nem zárja ki a változást, a haladást, ezt bizonyítják az 1848-ban bekövetkezett újítások is. Mikó egyes fenntartásokkal magáévá tette a 48-as hagyományt is, de nem zárta ki a hagyományápolás területéről a kritikai szellemet sem. Rá kell a nemzetnek ébrednie arra – írta Irányeszmék című munkájában –‚ hogy egyesek, sőt egész osztályok hibáiból milyen nagy anyagi s erkölcsi kár áramlik a közösségre. Bírálata – és ezért van nagy erkölcsi értéke – főként osztályos társait, a nagybirtokos arisztokráciát érintette.

Magyarok, románok, szászok

Az 1848-as változások után úgy látta, hogy Erdélyben egyik nemzet sem tervezhette jövőjét csak önmagában, anélkül, hogy az együtt élő népre ne lenne tekintettel. Szerinte úgy kell az egyes nemzetek ügyeit intézni, hogy abból más nemzetekre kár ne származzék. Az általa 1856-ban alapított Kolozsvári Közlönyben erről a következőket írta: „A velünk egy hazában élő népekkel elválaszthatatlanul egybe vagyunk kapcsolva, jelenünk és jövőnk azokkal nagy mértékben egy: ezen már létező és fel nem könnyen bontható, s felbontani nem is kívánatos álláspont [állapot] mindnyájunk kötelességévé teszi, hogy egymás iránt türelmesek, kímélők legyünk, minden nemzet jogait tiszteljük, a közérdekeket közerővel, saját érdekeinket másokéinak sérelme nélkül, sőt az ő segítségükkel előmozdítani.”

Mikó igyekezett együttműködni az arra hajlandóságot mutató román és szász értelmiségiekkel: hatalmas levelezésében ennek megvannak a nyomai. Kétségtelen azonban, hogy számára is a nemzeti kérdés bizonyult a legnehezebben rendezhető erdélyi közügynek.

Kétségkívül Széchenyi szellemében cselekedett, soha sem feledve, hogy Erdélyben nem csak együtt élnek a különböző nemzetek, de versenyben is állanak, és a szászok, valamint a románok esélyei azért is nagyobbak, mert ők a közösségi társadalom előnyeit élvezik, amit pedig a magyarságnál hiába keres ebben az időben.

Gyakorlati munkásságának megindulását a politikai feltételek bizonyos fokú enyhülése is elősegítette. Ugyanis 1854 végén az ostromállapot megszűnt, tehát a haditörvényszékek helyét a polgári bíráskodás, a katonai igazgatást polgári ügyintézés vette át. S mivel a hatalom gyanakvásait is sikerült eloszlatnia, Mikó lehetőségei kiszélesedtek.

Mikó az 1850-es években azt tartotta elsődleges feladatának hogy a magyarságot kimozdítsa letargikus állapotából. Nem hitt csodákban, nemzetét fokozott és értőbb munkára próbálta serkenteni: „Csodákban ne ringassuk magunkat, mindenekfelett önerőnkben bízzunk.”

A nemzeti szolidaritás és társadalmi összefogás szükségességét hangsúlyozta és ennek szemléltetése során gyakran hivatkozott a történelemre.

A történeti múlt idézése

A történeti múlt felidézését, feltárását ezért is jó eszköznek tekintette a nemzet ébresztésében. A történeti forrás kiadása olyan egyszerű, mint „föld gyomrában levő aranyércet pénzzé veretve kamatozó közvagyonná tenni” – írta. Sikeres történeti forrásgyűjtő akciót indított el, sokat levelezett, tárgyalt, és nagy számú volt nemesi, papi s honoráciori rendű személyt, szabad székelyt és más rendbelieket nyert meg ez ügynek. A történeti forrásgyűjtés munkájába bevonta kora legjobb történetíróit, Kővári Lászlót, Jakab Eleket és másokat. Az összegyűjtött forrásanyagból aztán három kötetnyit tett közzé Erdélyi Történelmi Adatok címmel (1855; 1856; 1858). Közben a nagy elődök: Bod Péter, valamint Benkő József életrajzán dolgozott, ezek nyomtatásban 1864-ben, illetőleg 1868-ban jelentek meg.

Gazdasági szervezés

Tudatában volt a gazdaság fontosságának is. „Meg vagyok győződve – írta 1855-ben –‚ hogy mostanság a magyar nemzetnek két legfőképpen hasznos, munkás osztálya van: az egyik, mely irodalmát, másik, mely földjét műveli. Amazok által szellemileg, ezek által anyagilag erősödik és áll lábra ismét a megtántorodott nemzet.”

1854-ben Kolozsvárt megtartották az 1844-ben formailag létrehozott, de valójában nem működő Erdélyi Gazdasági Egyesület alakuló ülését. Mikó körvonalazta az intézmény célját. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület arra hivatott – mondotta –‚ hogy „a gazdasági élet betegségeire orvosszert találjon”. A gazdaság „szinte egyetlen közmunkássági tér”, ahol az erdélyi magyarság megvetheti lábát, hiszen a politikai életből kiszorult és a közigazgatásban is elveszítette korábban tartott pozícióit. A gazdasági egylet megalakulásának politikai jelentősége is volt, de kitűnő érzékével Mikó mégsem erre, hanem szakmai szerepére fektette a hangsúlyt, és ezzel megalapozta évszázados jövőjét. Az egyesület keretében négy szakosztályt hoztak létre: 1. borászat, gyümölcstermesztés és szőlészet; 2. földművelés és állattenyésztés; 3. selyemtermelés és erdészet, valamint 4. gépészeti és ismeretterjesztő osztályt. Az egyesület, valamint az egyes szakosztályok élére olyan ismert szakembereket választottak meg, akik a közügyekben is jeleskedtek. Hadd említsük meg az elnökké választott Mikó Imre mellett a kiváló gazda hírében álló idős Bethlen Jánost, Teleki Domokost, Paget Jánost, Újfalvi Sándort, Kelemen Benjamint, Bodor Pált. Részt vettek az egyesületi munkában a közügyek olyan kiválóságai, mint Nagy Ferenc, Berde Áron kollégiumi tanárok, Kővári László és Jakab Elek történetírók, Dósa Dániel publicista és a feltaláló gépgyártó Rajka Péter.

Az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjáalakítása élénkülést vitt a magyar közéletbe, segített a gazdasági „ön-összeszedés”-ben, napirenden tartva a korszerű gazdálkodás korparancsát, például állat és gépkiállítások rendezése, valamint a megfelelő szakirodalom terjesztése által. Az egyesület hamar kiterjesztette tevékenységét a magyarlakta vidékekre. A polgári réteg támogatását is sikerült megnyernie. A Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vasútvonal kiépítésének ügyében folyamatosan kapcsolatot tartott fenn román és szász vezetőkörökkel is. Nem rajta és rajtunk múlt, hogy ez a terv csak később, a kiegyezés utáni korszak első éveiben, de az ő közlekedésügyi miniszterségének idején valósulhatott meg.

Nemzeti oktatásügy

Más működési területet jelentett az oktatásügy. Mivel a Monarchia egész területén „érvényes” a Thun-féle 1855-ös iskolatörvény, egységesítő elveivel határozott veszélybe sodorta az egész magyar nyelvű oktatást, Mikó ezen a téren is működésbe lépett. Alapítványokkal és tekintélye közbevetésével az 1849-ben tönkre ment nagyenyedi Bethlen-kollégiumot segítette abban, hogy újra megnyithassa kapuit; támogatta a nehéz körülményekkel küszködő szászvárosi kollégiumot, s hogy az általa különösen kedvelt székelység kulturális fejlődéséért is tehessen valamit, elvállalta az 1859-ben alapított sepsiszentgyörgyi (később róla elnevezett) kollégium védnökségét, s több rendben nagy értékű adományokkal írta be nevét az iskola történetébe.

*

Felvetődik a kérdés, hogy a Habsburg-hatalom miért tűrte el Mikónak e sokirányú kezdeményezését, közügyi munkásságát. Meggyőződésünk szerint azért, mert a mindenáron rendre vagy legalább a rend látszatára törekvő állam kevésbé tartott a fontolva cselekvő magyar vezetőtől, mint az összeesküvéstől, az emigrációtól vagy akár a passzív ellenállástól, ami a politikai hatalomból rendszerint idegességet vált ki.