Ugrás a tartalomhoz

História 1993-04

Váczy Péter , Hajnal István , Szûcs Jenõ , Fehértói Katalin , Riklin, Alois , Teke Zsuzsa , Hajdu Tibor , Sándor Pál , Ádám Magda , Hanák Péter , Benda Kálmán , Bölöny József , Draveczky Balázs , Borus József , Kiss Elemér , Balogh Elemér , Szakály Ferenc , Vörös Károly

História

10. fejezet -

Hogyan került Horvátország és Szlavónia Szerbiához?

ÁDÁM Magda

Hogyan került Horvátország és Szlavónia Szerbiához?

A háború elején az antant nem gondolt egy egységes délszláv állam létrehozására.

Szerb terjeszkedési igények, 1915

Egy évvel később azonban megváltoztatta álláspontját. Elfogadta a szerb kormány erre vonatkozó követelését: 1915 augusztusában Anglia, Franciaország és Oroszország már Szerbiának ígérte Boszniát, Horvátországot, Fiumét, Bácskát és Bánátot, Ausztria tartományait és a történeti Magyarország egy részét.*

A szerb kormány ezt követően nyíltan kezdte hirdetni: a háború célja nemcsak Szerbia felszabadítása, hanem a horvátok, szerbek és szlovének felszabadítása és egységesítése. Ez határozta meg Szerbia külpolitikai diplomáciai tevékenységét, ehhez igazítva a délszláv nemzeti mozgalmakhoz való viszonyát.

A délszláv szövetségek céljai

Sem a Monarchián belüli, sem az emigráns délszláv nemzeti mozgalom nem kedvezett Szerbia törekvései számára. A mozgalom erősen meg volt osztva. Több irányzat létezett.

Az egyik irányzat az Osztrák–Magyar Monarchián belül részint egy osztrák–magyar–délszláv trializmust elérni, s itt egyesíteni a Monarchia délszláv népeit. A másik irányzat Szerbiához, a harmadik irányzat egy önálló horvát államhoz csatlakozva kívánta egységesíteni a délszlávokat.

Az első irányzat majdnem a háború végéig megmaradt a Monarchiához hű elvei mellett. Komoly tábora az USA-ban és Kanadában élő délszlávok körében volt.

A második – a szerb irányzat–, amely Szerbiához kívánt csatolni délszláv területeket, jelentéktelen volt, s csak a háború végén erősödött meg.

A legjelentősebb a harmadik irányzat, az rendelkezett a legnagyobb táborral. Programja egy mind a szerbektől, mind a Monarchiától önálló délszláv állam létrehozását tűzte ki célul. Ez az irányzat volt a legnépszerűbb a délszlávok körében. E mozgalom élére a Nyugatra emigrált horvát származású Ante Trumbić** került. 1915-ben Londonban (május 1.) megalakította a Jugoszláv Nemzeti Bizottságot, amely széles körű tevékenységet fejtett ki az otthoni és a külföldi délszláv mozgalom egységesítése érdekében. Honfitársát, Franko Potocnjakot, az amerikai délszláv mozgalom egységesítése céljából az Egyesült Államokba küldte. Tevékenysége azonban kis eredménnyel járt. A tárgyalt időben az amerikai délszláv mozgalmon belül még az elsőként jellemzett irányzat erős volt, s ők a Monarchián belül kívánták a délszláv egyesítést. Ezen irányzat erőssége is magyarázható, hogy Woodrow Wilson, az USA elnöke maga is a Monarchia fenntartásának szükségét hangoztatta. Wilson a háború alatt kötött, a Monarchia felbontását célzó, titkos egyezményeket nem is ismerte el. Így többek között a Belgrádnak tett területi ígéretekkel sem értett egyet.

A londoni titkos egyezmény

Szerbia és a délszláv nemzeti mozgalom kapcsolatában gyökeres fordulatot hozott a londoni titkos egyezmény (1915. május). Az egyezmény Olaszországnak a szövetségesek oldalán történő hadba lépéséért jelentős területeket ígért, többek között az Adriai-tengerparton lévő délszláv területeket (Olaszország 1915. május 23-án hadat is üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának).

A londoni titkos egyezmény a délszláv mozgalmon belül a katalizátor szerepét játszotta. Félelmet keltett bennük Olaszországtól és egymáshoz közelítette az eddig különböző utakon járó, egymással harcoló irányzatokat. A legnagyobb változás a Trumbić -vezette Jugoszláv Bizottságban következett be. Ő, aki eddig a délszláv ügy legnagyobb ellenfelének tartotta Szerbiát, most közeledni kezdett ahhoz. Egységfront létrehozására tett javaslatot a tárgyalásokat kezdeményező szerbeknek, a szerb miniszterelnöknek, Pašićnak. Pašić érvelése: csak Szerbiával közösen lehet megakadályozni a szövetségeknek azt a tervét, hogy terjeszkedési igényeiket a délszlávok rovására elégítsék ki. (Ismeretes, hogy az Adriai-tenger partján a történelem során jelentős olasz nyelvű lakosság telepedett le.) Mint ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia megmentésének terve elsősorban az amerikaiaknál talált elfogadásra.

Trumbić, amikor elfogadta a Szerbiát is magába foglaló egységes délszláv állam programját, abban a hitben volt, hogy a Szerbiához csatlakozó horvát, szlovén és egyéb területek Szerbiával egyenjogúak lesznek. Hogy ez elképzelés volt, azt a későbbi tárgyalások nyilvánvalóvá tették.

Pašić szerb miniszterelnök és Sándor szerb régensherceg igyekeztek megkerülni ezt a kényes kérdést, elterelni a figyelmet a majdani államberendezkedésről. Ahogy mondották: az előttük álló közvetlen feladatokra kell összpontosítani a figyelmet. A délszláv nemzeti mozgalommal való összefogás Szerbia erejének kiterjesztését is jelentették. Egyébként is, mint mondottuk, Szerbia jelentős területi követeléseket jelentett be a szövetségeseknek már 1915-ben, s az igények között nemcsak a Monarchiától leválasztandó területek álltak, de Horvátország bekebelezése is. A londoni titkos egyezmény most szerb kormánykörökben okozott elég sok nyugtalanságot. A szövetségesek – Olaszország megnyerése érdekében – készek voltak megfeledkezni a Szerbiának 1915-ben tett területi ígéreteikről. Az aggodalmat fokozta az a tény, hogy amíg Szerbiának csak szóban – a belgrádi követeken keresztül – addig Olaszországnak egyezményben rögzítették a területi ígéreteiket.

Pašić világosan látta, hogy a szóban forgó területekért folytatott harcot sikeresebben tudja vívni, ha maga mögé tudja a délszláv nemzeti mozgalmat. Vezetőit tehát mindenképpen meg kellett nyernie. Anélkül azonban, hogy az új délszláv állam szervezését illetően ígéreteket tegyen. Ez a magatartása azt eredményezte, hogy a hosszú hónapokig folyó tárgyalások eredménytelenek maradtak.

A Monarchián belül maradni

Az 1917 tavaszán bekövetkezett események hatására azonban Pašić módosította merev álláspontját. Erre késztette különben az ellenzék is. Mik voltak ezek az események? 1917 februárjában a cári Oroszország – Szerbia legnagyobb támogatója – megbukott. Májusban pedig a bécsi parlament délszláv képviselői nyilvános deklarációt bocsájtottak ki, amely felszólította a Monarchián belüli szerbeket, horvátokat és szlovéneket: egyesüljenek a Monarchián belül. Ez utóbbi esemény különben az emigrációban élő, Trumbić vezette Jugoszláv Nemzeti Bizottságra is riasztóan hatott. Hiszen ők nemcsak a nagyszerb, de egyben a Monarchia-hű elképzelések ellen is küzdöttek. 1917-ben eme irányzat azonban tovább szélesedett.

A Monarchián belül maradni akaró délszláv-mozgalom sikerei 1917-ben megnövekedtek. A sikerek részben azzal magyarázhatók, hogy a háborúhoz csatlakozott USA a Monarchia egységét meg akarta menteni, s ilyen irányban hatott szövetségeseire: Angliára és Franciaországra is. Nem eredménytelenül. Amíg volt ugyanis remény arra, hogy Ausztria–Magyarországot sikerül leválasztani Németországról, s különbékét kötni vele, addig mindketten – de főleg Anglia – odafigyeltek a Monarchia fennállását átszervezéssel átmenteni akaró javaslatokra. Németország sorsa, a Monarchia léte – ezek határozták meg Anglia és Franciaország politikáját a nemzeti függetlenségi mozgalmakkal kapcsolatban. Biztatták is az elszakadási törekvéseket, de egy időben megtartották a Monarchia fennmaradásának lehetőségét.

Az előállt helyzet a Monarchián belül a nemzeti függetlenségi mozgalom vezetőit bizonyos óvatosságra késztették. Az elszakadásért küzdők lojálisabbak lettek a fennállt helyzettel s végül csatlakoztak az előbb említett, a Monarchián belül maradni akarók kiáltványához.

Megegyezés Szerbia és az emigráns horvátok között

Mindez Szerbiát és az emigrációban lévő Jugoszláv Bizottság vezetőit éppen a harc fokozására kényszerítették. A szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság vezetői felgyorsították a tárgyalásokat, Trumbić most kész volt elfogadni Pašić meghívását Korfuba. (Korábban a meghívást visszautasította.) 1917 júliusában a két fél tárgyalásokat kezdett egy közös program kidolgozásáról. Július 20-án nyilvánosságra hozták az ún. Korfui nyilatkozatot, amely felszólította a délszlávokat: egyesüljenek a Karadjordjević-dinasztia vezetése alatt álló független demokratikus államba. Olyan államban, ahol a vallásszabadság, a cirill és latin írás egyenlősége biztosítva lesz.

A dokumentum megkerülte a leglényegesebb kérdést: centralizált vagy decentralizált lesz-e az új állam. A kérdés nyitva hagyása – mint később látni fogjuk – sokba került a Szerbiához csatlakozó délszlávoknak. Nyilvánvaló volt, hogy ez Belgrádnak fog kedvezni. Megkönnyíti a katonailag, adminisztratíve legerősebb szerbeknek a centralista politikára való rátérést.

A Korfui Egyezmény egy egységes frontot hozott létre – Szerbia és a Jugoszláv Nemzeti Bizottság között a szövetségesek ellen. A szerződő felek tudtára adták a szövetségeseknek, hogy Délkelet-Európa jövő rendezését csakis a Korfui Egyezmény elvei alapján képzelik el.

Ismét nagyhatalmi érdekek

A szövetségesek a Korfui Egyezményről bosszú ideig nem vettek tudomást. Mindenekelőtt az Egyesült Államok nem akart hallani a Korfui megegyezés elfogadásáról. A későbbi események azonban most már Szerbiát erősítették. A bolsevik forradalom; Oroszország kiesése a háborúból; békekötés Németországgal (1917. december–1918. március Breszt-Litovszk), gyengítette a szövetségesek keleti pozícióit, felértékelte a kis Szerbia súlyát. Nem sikerült leválasztani Ausztria–Magyarországot sem Németországról. Mindez arra késztette a szövetségeseket, hogy elfogadják a korfui megállapodásban rögzített elveket. Ezt Szerbia külföldi képviselőinek tudomására hozták. A Jugoszláv Nemzeti Bizottság elnökének, a Korfui Egyezmény egyik aláírójának, azonban nem: hiszen a bizottságot még senki nem ismerte el, sőt, mivel a szövetségesek oldalán harcoló Olaszországnak területi ígéreteket tettek Horvátország rovására, nem is volt ilyen szándékuk. Így történhetett, hogy amikor 1918 júniusában a szövetségesek – az USA-t kivéve – hosszú huzavona után elismerték a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, vagyis Csehország és a magyarországi Felvidék kiszakítását a Monarchiából – a Jugoszláv Nemzeti Bizottságtól ezt az elismerést megtagadták.

Szerbia pálfordulása

Trumbić segítségért fordult Pašićhoz, kérte, Szerbia tiltakozzon a szövetségeseknél, eszközölje ki a bizottság elismerését. Pašićnak azonban, miután a szövetségesek elismerték a korfui megállapodást, ez már nem volt sürgős. Ellenkezőleg. Kezdte kerülni Trumbićot és a Jugoszláv Bizottságot. Sőt, visszautasította a Trumbić által kért megbeszéléseket a jövőt illetően. Pašić Párizsban és Londonban is a Jugoszláv Nemzeti Bizottság elismerésének hátrányairól kezdett beszélni. Mindent elkövetett, hogy Trumbić tekintélyét aláássa. Egy időben erőfeszítéseket tett, hogy a helyszínen – a délszlávok lakta területeken – ellensúlyozza a Jugoszláv Nemzeti Bizottság ottani tevékenységét és fokozza a szerb propagandát.

Az ellentétek Pašić és Trumbić között mind erősebbek lettek. Pašić meg akarta akadályozni, hogy a Jugoszláv Nemzeti Bizottság a horvátok, szlovénok felszabadítójaként lépjen fel. Ezt a szerepet Szerbiának szánta.

A háború legvégén 1918 szeptemberében Franciaország és Anglia végre elismerte a Jugoszláv Nemzeti Bizottságot is. (Az Egyesült Államok még akkor sem.)

1918. október 29-én a horvát szabor kimondta elszakadását a Magyar Királyságtól s csatlakozását a szerb–horvát–szlovén államhoz. November 1-jén a Zágrábi Nemzeti Tanács megrettent Olaszországnak Dalmácia elfoglalására való törekvése miatt, és hasonló döntést hozott. Pedig Zágráb eredetileg semmi áron nem kívánt Szerbiához csatlakozni.

Szerb centralizmus

1918. november 9-én Genfben, Franciaország kezdeményezésére, tanácskozásra jöttek össze a szerbek, a horvátok és a szlovénok képviselői: Pašić, Trumbić és Korosec. Nyilatkozatot írtak alá Szlovénia, Horvátország és Szerbia egyesítéséről. December 1-jén Belgrádban kinyilvánították a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulását. A felek semmilyen dokumentumot nem írtak alá arról, hogy milyen feltételek mellett egyesülnek. Ez kedvezett a centralista szerb törekvéseknek. A Szerbiához csatlakozó délszlávok egyre inkább alárendelt helyzetbe kerültek. A nagyszámú egyéb kisebbségről, amely kettős elnyomás alá került – nem is beszélve.***

A szerb centralista törekvések, amelyek kezdettől fogva érvényesültek, a húszas évek végén nyílt formát öltöttek. Ez kifejezésre jutott az állami elnevezések megváltoztatásában is. A Szerb–Horvát– Szlovén Királyságból Jugoszlávia lett.

*

Az új délszláv állam létrejöttében kétségtelenül szerepet játszottak a délszláv nemzeti függetlenségi mozgalmak, amelyeket Szerbia a Jugoszláv Nemzeti Bizottság segítségével, a szerb elképzelések számára megnyert. Létrejöttében a döntő szerepet azonban az antant, illetve a szövetséges hatalmak politikája s győzelme játszotta. Az új délszláv állam megalakulásának sine qua non-ja volt.

* Vö. Bíró László a História 1992/4. számában megjelent cikkével! (A szerk.)

** A. Trumbić (1864–1938) 1915-től a Jugoszláv Bizottság elnöke, 1918–20 között a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság külügyminisztere

***Vö. erre a História 1991/2–3. számát, valamint az 1992/4. számban Bíró László cikkét! (A szerk.)