Ugrás a tartalomhoz

História 1993-01

Glatz Ferenc , Váczy Péter , Niederhauser Emil , Wenger Tibor , Burucs Kornélia , Gecsényi Lajos , Held József , Kulcsár Péter , Barta Gábor , László József , Szinai Miklós , Jeszenszky Géza , Litván György , Szakály Ferenc

História

6. fejezet -

Omega jelenti

GECSÉNYI Lajos

Omega jelenti

ÁVO kontra osztrák elhárítás

Információ

A Solbad Hallban szemmel láthatóan politikai gyilkosság áldozatául esett Kovács Attila személyét illetően egy megbízható személy, aki őt ismerte a következőt meséli:

Kovács m. kir. hadnagy és hivatásos tiszt volt. A „Securité Service” szolgálatában állt, és egy nagyon rendes magyar kémelhárító volt. Közvetlen összeköttetésben a „Magyar Bajtársi Közösség” absami (bei Solbad Hall) központi vezetőségével. Teljesen kommunistaellenes beállítottságú és teljesen kifogástalan. 1950. 1. 27. Omega

*

Információ

A „Magyar Bajtársi Közösség” köreiből nagyon megbízható személyektől vált ismertté, hogy néhány héttel ezelőtt Solbad Hall-ban azért követtek el gyilkosságot Kovács ellen, hogy az Ausztriában tevékenykedő valamennyi magyar ÁVO-s (állambiztonsági szerv Budapesten) titkos ügynök listájának birtokába kerüljenek. A lista mindazonáltal nem került a gyilkosok kezébe. Kovács mint közvetlen kémelhárító a „Magyar Bajtársi Szövetség” törzsénél Absamban tevékenykedett, de a franciák számára is dolgozott. A karinthiai ÁVO-s ügynökök jegyzékét megígérték Klagenfurt. Omega. 1950. 2. 7.

Fenti jelentések német nyelven készült eredeti szövegei nem egy hírszerző és kémelhárító ügynökök harcát bemutató film képzelet szülte háttér dokumentációjához tartoznak, hanem egy olyan ügynek az első feljegyzései, amely a maga teljes valóságával testesítette meg az ausztriai magyar katonai emigráció és a magyarországi kommunista államvédelmi szervezet, illetve kémelhárítás között 1948 után kialakult párharcot. Ritkán nyílik lehetőség arra, hogy a „piszkos háború” kulisszái mögé pillantva eredeti dokumentumok alapján szerezzen a kutató információkat a hírszerző, kémelhárító szolgálatok összecsapásairól. Az alábbiakban ilyen külföldi források alapján próbálok néhány eseményt felvillantani. Olyanokat, amelyekről a Kádár-rendszer idején az egykori kémelhárító tiszt, Berkesi András számolt be „kalandregényeiben”. S amelyekről az emigrációban az a Fejérváry István gyűjtött össze és publikált információkat, aki maga is megszenvedte a szovjet börtönöket. Tudom, hogy bármely ország állambiztonsági rendőrségének nyilvántartásai javarészt titkos informátorok, besúgók – ilyen volt „Omega” is – jelentésein alapulnak. Ezek szándékosan vagy akaratlanul hamis és téves adatokat is tartalmaznak. Mindenesetre nem többet vagy kevesebbet, mint az utólagos személyes emlékek vagy az egykorú „leleplező” propaganda-írások.

Hírszerző hadifogoly tisztek

Különböző becslések szerint a magyar katonai és polgári menekültek száma Ausztriában és Bajorországban a második világháború végén elérte a 300 000 főt. E hatalmas tömeg zöme (főként a civilek) még 1945 folyamán visszatért Magyarországra, mások a következő esztendőkben továbbvándoroltak más európai országokba vagy a tengerentúlra. Volt azonban egy olyan csoport, a m. kir. hadsereg hajdani tisztjei, altisztjei, amely véglegesen megtelepülni látszott Ausztria déli részén, az angol és francia zónában. A francia megszálló csapatok parancsnokságának hírszerzési osztálya különösen nagy figyelmet fordított a hadifogoly magyar tisztek támogatására. Ezt mutatta, hogy 1946 őszén olyan fegyveres egységet szerveztek soraikból, amely francia raktárak, intézmények őrzését végezte a megszállási övezetben.

Szemet hunytak afölött is, hogy a tisztek már a magyarországi kommunista diktatúra nyílt kiépítése, tehát 1948 előtt megkíséreljenek létrehozni egy bajtársi szövetséget, amely segítséget nyújt a magyarországi ellenállás kibontakozásához, ébren tartja a bajtársi szellemet, háborús körülmények között a nyugati hatalmak oldalán önkéntes szolgálatot vállal a kommunista rendszer ellen, támogatja a Magyarországról menekülő politikai üldözötteket, és nem utolsósorban egy defenzív szolgálat révén megakadályozza kommunista ügynökök beépülését az emigrációba. A hivatalosan 1948 őszén megalakult „Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége” e program alapján rövid idő alatt jelentős szervezeti sikereket ért el az egész nyugati világban. A célnak megfelelően gyorsan létrejöttek a szervezeti keretek is. Kis létszámú csoportokban az ún. katonai vonal foglalkozott a kommunista ügynökök beszivárgásának megakadályozásával és a magyarországi kapcsolattartással.

Az MHBK futárai rendszeresen közlekedtek Ausztria és Magyarország között. Útjaik során utasításokat vittek a hazaiaknak, szervezték a menekülésre kényszerítettek útját, hamis papírokkal látták el őket, s információkat vettek át a kommunista hatalom berendezkedéséről, a megszálló szovjet hadsereg létesítményeiről, csapatai mozgósításáról. Zákó András vezérőrnagy, az MHBK vezetője az ötvenes években egy osztrák rendőrségi meghallgatás során jegyzőkönyvbe mondta, hogy a megszálló francia hadsereg parancsnokai közül Bethouart tábornok és egyik beosztott tisztje, Mondain ezredes hozták kapcsolatba a francia hírszerzéssel és kémelhárítással. Az MHBK megalakulását követő években (Zákó szerint 1951 késő őszéig) a franciák erőteljesen igénybe is vették magyarországi munkájukban az MHBK tagjait. A vezetők nemegyszer két irányban tevékenykedtek. Az MHBK központjában az elhárító tevékenységet irányító Kapitánffy Albin őrnagy a franciákon kívül az amerikaiak számára is teljesített szolgálatot.

A kémelhárítók és az ügynökök

Az ún. katonai vonal két legmarkánsabb egyénisége, Dózsa Attila és Kovács Attila hadnagyok (előbbi a Bécsből kiinduló magyarországi operatív munka szervezője, utóbbi az MHBK tiroli központja mellett működő elhárító egység vezetője) 1948–1949 folyamán – az osztrák állambiztonsági rendőrség korabeli nyilvántartásai szerint – ugyancsak a franciáknak dolgoztak. Dózsa érthető módon kapcsolatban állt az amerikai katonai elhárítás, a CIC bécsi embereivel is. Ő és segítőtársai a magyar menekültek közül kiválogatták azokat, akik fontos információkkal rendelkeztek egyes magyarországi témákról, vagy akik készek voltak a kommunista rendszer elleni harcra. Őket Bécsből hamis személyi igazolványok segítségével a nyugati szövetségesek által ellenőrzött zónákba juttatták. Ott, ahol ezek az igazolványok készültek, az MHBK tagja, Hegymeghy László vk. százados irányításával, és részben a CIC megrendelésére, hamis magyar, cseh, Costa Rica-i és hondurasi útleveleket is előállítottak a politikai üldözés elől menekülőknek.

A magyarországi feladatokra vállalkozó egykori hivatásos és tartalékos tisztekben nem volt hiány. Számosan jelentkeztek önkéntesen, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, valóban hazafias indíttatásból magyarországi feladatok teljesítésére. Anélkül, hogy ismerték volna a valódi hátteret. A határon való áthaladáshoz több osztrák határ menti faluban építettek ki kapcsolatokat. Ezek a személyek általában jelentős pénzösszegek fejében segítettek a futároknak, akik közül jó néhányan kerültek már az első időben a magyarországi kémelhárítás kezére. Tény az, hogy hamarosan ellenakciókra is sor került. A magyar katonai kémelhárítás, a Katonapolitikai Osztály 1949 első felében ügynököket küldött Ausztriába azzal a feladattal, hogy épüljenek be az emigrációba. Az osztrák határon átjutott üldözöttek útját és a szövetséges megszálló hatóságok kémelhárító tisztjeinek ellenőrző kérdéseit ismerve – nem utolsósorban pedig élvezve a szovjet MVD (katonai kémelhárító) tisztek hathatós támogatását – a magyarországi ügynökök hamarosan célhoz értek. A szovjet lisztek szerepét megvilágítja az egyik magyar ügynök vallomása az osztrák rendőrség előtt. E szerint az Enns folyó mentén húzódó demarkációs vonalon fekvő St. Valentin városkában működött szovjet MVD-tiszt nemcsak ismerte küldetését, de német tudása hallatán további intenzív nyelvtanulásra egy környékbeli parasztgazdához „vezényelte”.

Jelentősen felerősödött a Katonapolitikai Osztály tevékenysége, amikor 1949 januárjában hírt kaptak arról, hogy Dózsa Attila irányításával egyes tisztek a bécsi magyar követség megszállására készülnek, és Mindszenty József hercegprímás elítélése elleni tiltakozásul a követség néhány tagját túszul akarják ejteni. Ez és egy szovjet szabadságos katonavonat elleni robbantásos merénylet állítólagos terve vezethettek ahhoz az akcióhoz, melynek során a magyar ügynökök aktív szovjet közreműködéssel 1949. február 9-én a bécsi Déli pályaudvaron tőrbe csalták és elrabolták Dózsa Attilát.

A lebukás

Egy 1949. április 2-án kelt jelentés szerint Dózsának anyagi nehézségei támadtak a futárokat a határon átsegítő osztrák paraszt által alkalmanként kért magas összeg (2000 Schilling) megfizetésével. Ezért kapott örömmel egy állítólagos magyar vasutas ajánlatán, aki mindössze 200 Schilling fejében vállalkozott erre. Az ötlet kalandos és gyanút keltő lehetett volna, hiszen az ún. korridorvonatot (a Sopronon áthaladó osztrák vonatot) állította meg műszaki okokból, s a futárok ezalatt ugorhattak le s fel. A „vasutas”, a Katonapolitikai Osztály Marinkay nevű munkatársa, baj nélkül utaztatta ide és oda az első embereket, majd maga is felbukkant Bécsben. Kérésére Dózsa vállalta, hogy személyesen megy el a szovjet zónában lévő Déli pályaudvarra egy neki címzett csomagért. A pályaudvart kis híján megszállták a magyar kémelhárítók, akik Dózsát azonnal elfogták. A nevében írt levéllel, erős szovjet asszisztenciával, néhány óra múltán csapdába csalták közeli munkatársát, Fehérváry Istvánt. Hegymeghy százados éppen csak el tudott menekülni két ügynök elől. Dózsa letartóztatásához és elrablásához tartozik, hogy a CIC időközben riasztott munkatársai csupán messziről figyelhették az akciót, mert a szovjet zónában nem avatkozhattak be védelmére. A Magyarországra hurcolt Dózsa Attilát a budapesti Katonai Bíróság ítélete alapján 1950 áprilisában kivégezték.

Számottevően megélénkült a magyarországi kémelhárítók működése 1949. február–márciustól az MHBK tiroli (Solbad Hall, Absam) központjai körül. Március közepén a franciák négy személyt vettek őrizetbe azzal a gyanúval, hogy a Katonapolitikai Osztály emberei. A hadbíróság valamennyiüket elítélte, kémkedésért.

Ausztriában tevékenykedett már ez idő tájt Bodnár Miklós alhadnagy, a Katonapolitikai Osztály tisztje is, aki alig húszéves fővel lett a kommunista kémelhárítás ügynöke. 1947-ben több hónapos általános és speciális kiképzést követően ausztriai „bejáratásra” küldték. Egyenruhában mint katonaszökevény lépte át a határt Nickelsdorf–Miklóshalomnál. Bécsben az angol zónában jelentkezett mint menekült, és a hazai felkészítésnek köszönhetően sikerrel esett át az angolok 36 kérdéscsoportot felölelő kihallgatásán. A kapott menekültigazolvány (DP-Ausweis) birtokában tért vissza jelentéstételre Budapestre. Újabb megbízatása a magyarországi mezőgazdasági szabotázsakciók szervezésére, a magyar katonai emigráció szervezeteibe történő beépülésre szólt. Linzben sikerült megismerkednie több egykori katona- és rendőrtiszttel – köztük éppen Kovács Attilával – és megnyerni bizalmukat. Maga Kovács volt, aki hozzásegítette a tiroli francia hatóságokon keresztül egy álnévre szóló osztrák személyi igazolványhoz. Rövidesen, legalábbis látszólag, kettős ügynök lett. 1949 őszén Budapestre kísérte Pelsőczi Pál MHBK-futárt, akit jelzésére a Katonapolitikai Osztály azonnal figyelés alá vont. Miután a francia kémelhárítás ismételt felülvizsgálatai kedvező eredménnyel jártak számára, így megtartotta Kovács és társai bizalmát. Ez segítette hozzá, hogy átkutathassa Kovács lakását és az MHBK központi helyiségeit az absami Bogner szállóban. Célja különböző információk, mindenekelőtt pedig a Dózsa elrablása után megindult hathatós elhárító tevékenység eredményeként összeállított ügynöklista (azaz a Katonapolitikai Osztály ausztriai ügynökeinek listája), az ún. piros notesz, megszerzése volt, ámde eredményt nem sikerült elérnie.

Emberrablási kísérlet

1949 novemberében – vélhetően egy ismételt ellenőrzési akció keretében – Kolozsváry István ezredes családjának Budapestről Ausztriába menekítésére kapott megbízatást. A magyar határon azonban a családtagokat az ÁVH csapdába csalta és Bognár nélkülük tért vissza. Ez jelentősen megrendítette benne a bizalmat, de nem került sor a vele való kapcsolat radikális megszakítására. Nem volt tehát meglepő – fenti előzmények után – hogy 1950 januárjában a Badenben működő Karaszov szovjet MVD-főhadnagy utasítására, aki a politikai emberrablások egyik szervezője volt, őt választották ki a keresett iratoknak Kovácstól erőszakkal történő megszerzésére. Ennek meghiúsulása esetén Kovács elrablására vagy likvidálására.

Haas Károly Katpol-tiszthelyettessel, addigi magyarországi összekötőjével, és az MVD bécsújhelyi parancsnokságához tartozó Josef Novak osztrák állampolgárral, az elrabláshoz, illetve meneküléshez kirendelt autó sofőrjével, napokon át figyelték Kovács lakását. 1950. január 21-én kora este Bodnár és Haas felkeresték Kovácsot, és fegyverrel próbálták meg kényszeríteni az iratok átadására. Ő ellenállt, és dulakodás közben több lövés érte (egy a nyaki csigolyánál), amelyek következtében néhány óra múltán meghalt. Az összecsapásban Bodnár még saját társa karját is keresztül lőtte, Kovács jelenlévő barátja Gévay-Wolff Ervin viszont nem sérült meg. A merénylők elmenekültek, de az osztrák csendőrség még azon az éjszakán elfogta mindkettőjüket, majd átadta a francia hatóságoknak. A katonai bíróság életfogytiglani fegyházra ítélte Bodnárt és Haast. 1956 nyarán az osztrák függetlenség helyreállítását követően az ítéletet egy esküdtszék felülvizsgálta, Haast felmentette, Bodnár büntetését pedig 6 évi (letöltött) börtönben állapította meg.

Dózsa Attila (és Fehérváry István) elrablása, Kovács Attila meggyilkolása jelentős csapást mért az MHBK operatív vonalára a magyarországi ellenállás és hírszerzés szervezésében. Bécsből több tiszt visszatelepült a védett nyugati zónákba, csökkent a Magyarországgal való kapcsolattartás intenzitása.

A kialakult válságért, miként azt egy névtelenül készített rendőrségi összefoglaló megállapította, felelősség terhelte a feladatok tömegével párhuzamosan foglalkozó Dózsát és társait, akiknek kémelhárítási képzettsége és tapasztalatai csekélyek voltak. Tevékenységükhöz korántsem élvezhették a nyugati hírszerző szolgálatok oly mértékű anyagi és szakmai támogatását, mint a szovjetek által támogatott magyarországi kémelhárítás és hírszerzés.

Bizonyára ezek a körülmények is hozzájárultak 1951 őszén az MHBK és a francia hírszerzés közötti szervezett együttműködés megszűnéséhez.