Ugrás a tartalomhoz

História 1992-11

Glatz Ferenc

História

1. fejezet -

A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma

GLATZ Ferenc

A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma

Előszó

A polgár fázósan húzza össze magát Európa utolsó másfél évszázadának eszmeviharaiban. Fél. A fölétornyosult kollektív eszmék kavargó ütközéseiben ki sem ismeri magát. A múlt század második felének nemzeti államszerveződésében alá kellett rendelnie magát, minden személyes érdekét az állampolgári tudat büszkén egyenlősítő áramlatának. – Azután jött a századforduló, a tömegesség kora, és a társadalom felemelkedő osztályai hangosan bírálták az adófizető egyenlőségére épült liberális államszervezetet, helyébe a szociális tagozódás alapelvét kívánták juttatni. A polgárt besorolták szociális alapon, foglalkozás szerinti kollektívumokba. – Majd jöttek az etnikai kollektívumok elsőbbségét hirdetők: a területi–állami beosztást az etnikai hovatartozás alapján kívánták meghatározni, rajzolgatva a határokat, kitelepítve szülőföldjükről, közösségükből milliókat. A polgár – különösen a nemzeti szociális őrület idején – reszkető kezekkel nyúlt fiókjaiba a származási papírok után. S akik most még nyugodtan másoltatták bizonyítványaikat, vagy éppen származásukkal minden rendben találtatott, s éppen nem tartozott a kitelepítendő kollektívumokhoz, az ijedten húzta össze magát, amikor netán „rossz osztályszármazása” „miatt kellett batyut ragadnia, vagy gyermekeinek szemlesütve beszélni az atyákról... Azután jöttek a század közepének a múlttal őszintén szakítani kívánó eszméi: az optimizmustól hajtott világpolgári tudat, kegyetlen harc minden etnikai, vallási, szociális különbségtevés ellen. Újabb félelem a kollektív kordivattól: félelem, hogy a kis szobácskában őrzött nagyanyói imáskönyv, a belénevelt büszke nemzethez tartozás vagy éppen ősei vallásának tisztelete kiközösítéssel vagy megmosolygással járhat. Európa keleti felén ugyanez az optimizmus egy szovjet módon értelmezett proletár internacionalizmus jegyében. És most, az 1980-as évektől újfent fellángol a kollektivizmus: az etnikai reneszánsz a nemzeti gyökerek kordivatjában.

A polgár ijedten tekint körül. Úgymond liberálisnak érzi magát. Úgy gondolja, minden közösségi cselekvés értelme: az emberek érezzék jól, emberi módon magukat az egyszer megélhető életükben. Egyébként is szívesen belátja, hogy a liberális állameszméket emlegetőknek igazsága van, amikor a közösségszerveződésben az egyén jogára épülő államszervezetet tartják döntőnek. Ez minden polgárnak egyenlően biztosítja a napi életfeltételek törvényességét, a személyi szabadságot, egyenlő megítélést, az egyén esélyegyenlőségét. Máskor úgymond konzervatívnak érzi magát, mert minél inkább telnek évei, annál egyértelműbben látja jelentőségét a folyamatosságnak, az évezredes életalapelveknek az emberi közösség és a maga életkörülményei biztosításában. Becsüli a családi, baráti, a világnézeti kötöttségekhez ragaszkodó barátait, értékeli az évszázados intézmények, az életkereteket megtartó szokásrendek észrevétlen jelenlétét életében. De úgy gondolja, nem alaptalanul érzi magát jó hazafinak: szereti szülőföldjét, öröme telik annak csinosításában, megmaradt magánvilágában szeretettel forgatja a nemzeti irodalom klasszikusait, s büszke arra a nyelvi kultúrára, amelyen maradéktalan szépséggel szólal meg a világ minden nyelvének irodalma. És joggal érzi ,úgymond, szociálisnak magát, mert elkerülhetetlennek tartja, hogy az egyén szabad versenyében az elbukók fölé a közösség szociális hálója feszüljön.

S szociális gondoskodásért szeretne kiáltani, amikor gazdasági-termelési gondok, a társadalom munkakultúrájának válsága az utcára önti, láthatóvá teszi a szegénységet és a munka nélkül lődörgőket. De nem kiállt és nem szól...

Az elmúlt másfélszáz év Európájának kollektív eszméi körül pártok tömörültek. A polgár a pártokra adja szavazatát és a pártok közül választ. Vagy (úgymond) liberális, vagy (úgymond) szociális, vagy (úgymond) konzervatív, vagy nemzeti vagy keresztény és így tovább és így tovább pártokra. A polgár elismeri: mindegyik külön-külön egy-egy fontos szála azon fonadéknak, amely őt a közösséghez köti. És mindegyik hirdeti a maga igazának biztosságát, Európa ezen a táján a kizárólagosságot is. Természetes ez, hiszen mily sokan megélnek ebből! – mormolja magában...

És ki képviseli a szintézist? A közösség szervezőereje, az állam, a helyi területi önkormányzati közösségek? De hiszen azok nyílt vagy csendes egyezmények alapján hol egyik, hol másik kollektív eszménykör (úgymond) letéteményeseinek kezében nyugszanak...

Új szintézist, új individualizmust? Olyan intézményrendszereket, amelyek bevallott céljuknak tartják: a társadalom politikai szervezetének egyetlen értelme lehet, biztosítani az egyén közösségi azonosságérzésének teljes kiélését. Az egyik vagy másik kollektívum-apostolok ne vehessék kézbe a közösség minden egyes polgárának életkereteit működtető intézményrendszerek irányítását? Azok képviseltessék magukat a zajongó – és legfontosabb közösségi fórumon, a – helyi, országos parlamentekben, de...? Kérdőjelek, amelyeket Nyugaton csak hosszú, baráti beszélgetéseken állítanak azok is, akik pedig a jelenlegi rendszerben és abból élnek. Fásultak, panaszkodnak...

Kérdőjelek, melyeket mi, itt a volt szovjet zóna országaiban először kétkedve állítgatunk lehetséges jövőnkről szóló mondataink mögé. Még optimisták vagyunk, bízunk az átalakulás jóra fordíthatóságában...

Vagy pedig marad ismét a palackposta? Mint az előző évtizedekben...

Itt a hegyen nyugalom a többhetes európai szemlélődés után. Lehullott az első hó, betakarja a minapi mélyszántástól felsértett föld sebeit, rögeit...

Zebegény, 1992. november

TÖBBSÉGEK ÉS KISEBBSÉGEK Nemzet és állam, terület és igazgatás, ember és közösség viszony a szovjet zóna országaiban)

Évszázados alapelvek megkérdőjelezése Bevezetés helyett

A nemzeti kisebbségek sorsának évszázados rendezetlensége elakaszthatja a közép-európai térség politikai rendszerváltásának folyamatát. A kialakuló új államrendszereknek közösen el kell fogadniuk egy Magatartáskódexet, amelynek betartása feltétele lehet a különböző integratív európai intézményekhez csatlakozásnak. Nem bevezetni a nyugat-európai vagy amerikai államok alkotmányát, hanem rábírni az itt élő államokat, hogy egymás között egyezzenek meg a követendő alapelvekben. Nyugat-Európa és a világ számára sem mindegy, hogy a térség a következő évtizedben szerves része lesz-e az európai gazdasági és politikai folyamatoknak, vagy pedig törzsi háborúkban, szomszéd-villongásokban, netán polgárháborúban fog elmerülni – írtuk 1991 novemberében azon összeurópai munkabizottság tagjaként, amely bizottság a volt szocialista országok jövőjével foglalkozik, és javaslatokat dolgoz ki ezen országokkal kapcsolatos európai politikai stratégiákról.* Az Európai Közösség két funkcionáriusa, politológusok, egyetemi tanárok, bankár, újságíró, közgazdászok, nemzetközi intézmények diplomatái, a katonai stratégia szakértője vesz részt a bizottság munkájában. (E sorok íróját mint a kultúrpolitika, a történettudomány képviselőjét választották a bizottságba.)

Az európai civilizáció korszakhatára

Bizonyítható, hogy magát az európai egységesülési folyamatot is megrázzák azok a nemzeti–kisebbségi ellentétek, amelyeknek kiéleződése éppen a volt szocialista országok átalakulásának köszönhető. Az Európai Közösség és az ENSZ 1989–1992 között keletkezett dokumentumai arról tanúskodnak, hogy a kisebbségi kérdés egyetemes és komoly kezelése e konfliktusok hatására gyorsult fel. Egyik pillanatról a másikra olyan autonómiát fogadtak el Dél-Tirolban, amelyet 20 évvel ezelőtt minden „komoly politikus” elutasított volna, a tömegkommunikációban felhagytak a baszkok és írek olyan értelmű emlegetésével, hogy azok nem mások, mint terroristák.

Akik egyáltalán korábban felfigyeltek erre az összefüggésre – mondottuk –, hajlottak ezt valamiféle korszellem eredményeként beállítani. És immáron másfél évtizede kordivat „etnikai reneszánsz”-ról, újabban a „konzervatív eszmények” feléledéséről beszélni. Megítélésünk szerint többről van szó. Az európai civilizáció újabb korszakhatárhoz érkezett, amikor többek között az egyén és közösség, az állam–nemzet és területi–igazgatási beosztás, és így állam és nemzet viszonya újrarendezésének igénye tör a felszínre.

Politikai és történeti magyarázat

Kétségtelen – érveltünk tovább –, hogy a közép-európai konfliktusok a szovjet zóna összeomlásának eredményeként törtek a felszínre. A zónában korábban uralkodó, majd inkább csak meglapuló internacionalistának nevezett tábor-fegyelem meggátolta a nemzeti ellentétek szabad felszínre törését. És az is kétségtelen, hogy a felülről ránk kényszerített fegyelem, másrészt a Szovjetunió nagyhatalmi jelenlétének mindennapi érzékelése az édes és tiltott gyümölcs rangjára emelte a legavittabb nacionalizmusokat is a tábor országaiban. A nemzeti érzékenység megsértése, a jogos (vagy annak vélt) nemzeti követelések elhallgattatása megakadályozta, hogy az itt élő népek feldolgozzák magukban évszázados ellentéteik, idegen- és szomszédellenes görcseik maradványait. Ahogy az lényegében megtörtént Nyugat-Európában 1945 után. Ez lehet a politikai magyarázat. Kiegészítheti mindezt egy történettudományos magyarázat is: a századelő (1919–1920) békerendszereinek belső revíziója megy végbe, a békealkotók alapelveinek látványos csődje. Vagy véletlen talán, hogy az utóbbi évek kontinentális konfliktusai éppen az 1920. évi békerendszerben szétosztott volt monarchiák, Törökország és az Osztrák–Magyar Monarchia területeit érintik? Az 1920. évi békék nemzetállami elveinek érvényesítése mond csődöt mind a Közel-Keleten, mind Közép-Európában.

A jövőkép szüksége

De vajon megragadhatunk-e akár a napi politikai folyamatok, akár a történelmi magyarázatok mérlegelésénél akkor, amikor egy térség, s az ott lakó nemzetek, emberek jövőjéről van szó? Korántsem! A térség politikai erői és politikusai, sőt a közemberek amúgy is a történelem foglyai, és pozicionális küzdelmeikben hetente értékelik át önmaguk (mint személyek) és nemzetük szerepét az elmúlt évtizedekben. Talán elfedve is ezzel, hogy jövőképünk igazán szegényes...

És figyelnünk kell azokra az összeurópai, sőt világméretekben ható erőkre, amelyek Nyugaton is átformálják a társadalmakat. Így tehetjük csak kompatibilissé a létező és átalakulóban lévő nyugat-európai társadalmi rendszereket és a térségben kialakítandó saját államrendjeinket. Közép-Európa jövőképének formálása, formázása – ennek kell a térséggel foglalkozó értelmiségiek–politikusok figyelmének középpontjában állnia.

Az új államrendszerek céljáról

És mi lehet az új, most kialakítandó társadalomszervezetek célja? – tettük fel a kérdést, bevallva, hogy minden jövőkép szubjektív alapelveken is nyugszik. Válaszunk: nem más, mint lehetőséget biztosítani az egyén közösségi identitásában a minél teljesebb kifejlődéshez: a családi–baráti, a politikai, a területhez kötődő, a szociális és az etnikai identitások kiéléséhez. Ebből a szempontból tekintve a mostani ellentéteket az államterületi beosztás és az etnikumok elhelyezkedése között, mi az etnikai elv érvényesülését az egyik rendező elvnek, de csak az egyik elvnek tekintjük. Ahogy az egyént a közösséghez kötő különböző azonosságszálak (identitások) között is az etnikai–nemzeti azonosságtudatot csak az egyik ilyen tudati szálnak tartjuk.

A munkabizottság vezetői 1991. decemberi ülésükön elfogadták az érvelést, kérdőjeleivel együtt. Megbízták e sorok szerzőjét egy áttekintés és egyben a szóba hozott Magatartáskódex elkészítésével. A felkérés után a szerző kis munkacsoportot hívott létre az Europa Institut Budapest és a Történettudományi Intézet segítségével. Az ő feladatuk az előre elkészített munkahipotézis alapján a volt szocialista tábor egyes országairól előtanulmány készítése. Soós István (Lengyelország, Albánia), Szarka László (Csehszlovákia), Szász Zoltán (Románia), Bíró László (Jugoszlávia), Niederhauser Emil (Bulgária). Fiatal kezdő kolléga, jó nevű kutatók és az ún. „nemzetiségi kérdés” világszínvonalon elismert szakértője voltak a munkacsoport tagjai. (Niederhauser Emilre gondolok, akinek fiatalabb, nemzetiségi kérdéssel foglalkozó kutatók mindnyájan sokat köszönhetnek.) A statisztikai táblázatokat két fiatal kolléga (Bíró László és Horváth Zsolt), a térképeket a másfél évtizede a História hűséges térképtervezője, Palovics Lajos készítette. (Külön köszönet illeti Kocsis Károly fiatal földrajztudós barátomat, aki az 1980. évi Közép-Európa etnikai viszonyait ábrázoló színes térképvázlatát rendelkezésünkre bocsátotta és az adatbázis ellenőrzésében is részt vett.)

Ellentmondások, ellentmondások...

Asszimiláció vagy disszimiláció? – kellett a munka elején azonnal szembenézni a kérdéssel. Lehet-e egyértelműen állást foglalni amellett, amire nyugati szakértők hajlanak, hogy a nemzeti újraébredést állítsák elénk koreszmeként? – Míg néhány évtizede, talán ugyanezek a kollégák az asszimiláció lelkes hívei voltak... Lehet, hogy holnap mindnyájunknak hozzá kell kezdeni számba venni felmenőink etnikai gyökereit? Ahogy nem is olyan régen az osztálygyökereket kellett vizsgálni?

Hol van az állam szerepe a kollektív jogok biztosításában? Egyáltalán: az etnikai „kollektív jogok” nem vezethetnek-e egy adott helyzetben a „kollektív felelősség” elvének felmelegítéséhez? Hiszen akinek kollektívum tagjaként voltak jogai, annak ez alapján felelősségét is megállapították. (Mind a középkorban, mind a II. világháború utáni kollektív felelősségre vonás, kitelepítések esetében. Nem is szólva most a zsidókat kollektíven ért üldöztetésekről, amikor származás alapján csoportosították emberek közösségeit.)

És a további kérdőjelek: lehet-e a kisebbséghez vagy bármilyen típusú közösségi csoporthoz származás vagy „történelmi jogok” alapján sorolni egyéneket? Hiszen ez szemben áll generációm európai neveltetésével, és tudjuk, milyen átkos vitákat erőltetett az emberiségre a „ki volt itt előbb?”, ki az őshonos e földön stb. ún. „tudományos” kérdésfeltevése. (Nyugati hivatalos dokumentumok máig ezen az alapon állnak, sőt a magyar kisebbségi – megítélésünk szerint egyébként kiváló – törvénytervezet is élt ezzel a „nyugati mintá”-val.)

Szabad-e a kisebbségeknek százalékos arányuknak megfelelő jelenlétet törvényileg követelni a közfunkciókban és a köztisztviselésben? Nem idézi-e ez fel az átkos numerus clausus-ok emlékét és gyakorlatát? Ne a rátermettség, a tehetség döntsön, hanem a származás?

És a képviselet? Vajon a kisebbségi polgárnak legyen „többlet-joga”, amikor parlamenti pártokat választ? Mit jelent a pozitív diszkrimináció? Szabad feladni az állampolgári jogegyenlőség alapelvét? Ismét egy kérdőjel neveltetésünkkel szemben. Pedig mi is állítjuk: igenis kell pozitív diszkrimináció. De ne az előnyök kedvéért, hanem az esélyegyenlőség biztosításáért. Mely területen érvényesüljön ez?

Egyáltalán: a kollektívumok képviseletét képes befogadni a klasszikus (liberális) európai parlamentáris rendszer? A rendszer, amelynek alapja az adózó állampolgár szavazat- (választó és választhatósági) egyenlősége? Vajon nem kell-e újragondolni: az európai parlamentáris rendszer alkalmas-e a kollektívumok követeléseinek képviseletére? (És itt nemcsak a nemzeti etnikai kollektívumokra gondolunk, de ugyanúgy kulturális–intézményi, a szociális–szakszervezeti, vallási-világnézeti és egyéb típusú kollektívumok képviseletére.) Vajon a kétkamarás parlament rendszere nem lenne alkalmasabb a térség sokféle szociális–világnézeti–etnikai problémáinak kezelésére?...

A rendezés csak jogi kérdés?

Eddigi, az európai nemzeti fejlődéssel foglalkozó tanulmányaink alaptéziseit kellett felülvizsgálni. És áttanulmányozni természetesen azokat a dokumentumokat, amelyek nemzetközi fórumokon születtek az etnikai–kisebbségi kérdés rendezéséről vagy érintették a kisebbségek helyzetét.*

Újabb kérdések: vajon lehet-e Európára vonatkozó általános alapelveket megfogalmazni? Hiszen közismert összefüggés: a jog csak a lehetőséget adja, és a társadalom hagyományain, viselkedésformáin múlik, mennyire lehet a jognak érvényt szerezni. Egyáltalán: valóban jog kérdése a kisebbségi kérdés rendezése és kezelése? Nemcsak az, hanem politikai rendszer, állandó társadalmi egyetértésre törekvés eredménye, politikai és erkölcsi kérdés is – válaszoltuk önmagunknak történelmi tanulmányaink és az adminisztrációban szerzett tapasztalatok alapján. Nekünk, közép-európaiaknak csak annyiban van szükségünk elméletekre, amennyiben azokból konkrét javaslatok együttese, a tennivalók rendszerbefoglalása következhet.

Kérdések és válaszok

A térségünkben esetleg használható Magatartáskódex-javaslat alapelveinek első fogalmazványának papírra vetése előtt tehát bizonyos kérdéseket fel kell tennünk önmagunknak is, s a választ megkísérelnünk. Éspedig:

I. Hogyan és miként alakult a térség néptakarója az elmúlt évszázadok során? (Válasz: Európának etnikailag, vallásilag leginkább kevert területéről van szó esetünkben.)

II. Mikor milyen tervek születtek eddig a térség legújabb kori történelmében a kisebbségi kérdés rendezésére, annak az ellentmondásnak feloldására, hogy itt államhatár és nemzeti–etnikai településterület sohasem esett egybe? (Válasz: eddig, 1990-ig mindig nagyhatalmi érdekek határoztak a térségben állam és nemzet sorsáról, s az eddigi megoldások – mind a liberális, mind a kollektivista–etnikai, mind a szovjet internacionalista értelmezésű – nem vezettek eredményre.)

III. Milyen változások zajlanak le Nyugat-Európában egyén és közösség, állampolgár és politikai képviselet, területigazgatás és településrendszer viszonyában? Lássuk, milyen egyetemes közegben kell mozognia a jövőre vonatkozó elképzeléseinknek! (Válasz: Európában évszázada már olyan terület- igazgatási átrendeződési elvek érlelődnek, amelyek a világháborúk, a kettéosztottság miatt érvényre ugyan nem jutottak, de amelyek az újabb tömegkommunikációs és információrobbanás következtében mind erősebben éreztetik hatásukat.)

IV. Milyen általános állampolitikai alapelvek elfogadását látnánk szükségesnek a térségben ahhoz, hogy a Magatartáskódexről a tárgyalások megindulhassanak? (Válasz: a nemzeti–etnikai sokszínűséget toleráló, a kollektív jogokat az egyéni szabadság egyik megnyilvánulásának tekintő államszervezet.)

A kérdések és válaszok így kerültek egy-egy tanulmányfejezetként a Magatartáskódex elé. (I–IV. fejezet) (A jelen szövegben az első kérdést rövidebb, tézisszerű formában tárjuk az Olvasó elé, mivel a História hasábjain az elmúlt tíz esztendőben, különösen az utóbbi két évben visszatérően fejtettük ki felfogásunk egy-egy részletét. Sőt, 1987-ben külön kötetet is szenteltünk – igaz, csak a Kárpát-medence – etnikai sokszínűségének bemutatására.)

1992 júniusában a tanulmány és a Magatartáskódex tömörített alapelveit megvitatta az említett nemzetközi bizottság. Elfogadta és kiadásra javasolta. (Természetesen külföldön és idegen nyelveken.)

Kollégáim és barátaim biztatására itthon is közzétesszük a dolgozatot. Az alapelvekkel – és azzal az elgondolással, hogy a térség államai számára készüljön egy Magatartáskódex a kisebbségi kérdés kezelésére – részben megismerkedhetett már a közönség. A televízióban, rádióban több alkalmam nyílt, ugyanígy a napisajtóban, hogy még az év első felében azokat ismertethessem. A szöveg német nyelvű, illetve magyar változatából több mint 600 példányt osztottunk szét a nyár folyamán itthon és külföldön. A kritikákat köszönettel vettem és örömmel azt, hogy többen az alapelgondolásokat magukévá tették.

Kölcsönös megegyezés

Végül még valamit a kedves Olvasó figyelmébe. A nemzeti érzelmeiben olyannyiszor megbántott magyarság érthető fájdalommal és indulattal szorítja össze ajkait vagy nyúl tollhoz, rázza kezeit az égre, ha a magyar kisebbségek elesettségét látja és az ellenük szabadjára engedett, sőt állami eszközökkel keltett indulatokat hallja. Jogosan vagy vélt joggal. Megbántottságunkban hajlandók vagyunk megfeledkezni azon fájdalmakról, amelyek a velünk egy közösségben élő más nemzeteket eltöltik. Határainkon túl és belül. Jogosan vagy vélt joggal. És hajlandók vagyunk megfeledkezni, ők is, mi is: bajaink gyógyításához csak a másik bajának megértése vezethet. Hajlandók vagyunk megfeledkezni: az újabb megbántásokat csak egy kölcsönösen elfogadható béke előzheti meg. Ha harc lesz közöttünk, annak csak vesztesei lehetnek...

I. Etnikai keveredés Közép-Európában, 9–20. század

(Telepítések, vándorlások, munkaszervezet)

A volt Német-Római Császárság és az Orosz Birodalom közötti térség etnikai sokszínűsége ma eltűnik a tankönyvekben.*

Az államnemzeti szempontok visszavetítése

A térségben ma létező államok oktatásrendszerei a nemzeti történelmet mint a mai területi–igazgatási egység (állam) előtörténelmét tanítják, kiemelve abból azokat a fogódzókat, amelyek a mai nemzetállami eszmekörnek megfelelnek. Évszázados szellemi örökség, a nemzeti közösség történelme az állampolgári tudat ragacsanyaga, a mai államterület évszázadokkal, sőt évezreddel ezelőtti lakói között kutatják s meg is találják a ma többségi nemzet őseit. A területet megművelő, termékennyé változtató parasztot, birtokost, a szerszámokat formázó iparost egyaránt mintegy modern nemzeti hovatartozástudattal megáldott polgárt láttatják.

Feledésbe merül, hogy a modern nemzetállam kora előtt a társadalmi élet és intézményrendszere is sokkal tagoltabban építkezett, mint az újkorban. A területen élő azonos nyelvű, szokásrendű, etnikai alapon szerveződő közösségek nem törtek etnikai kizárólagosságra a birtokolt területen.

Feledésbe merül, vagy a tudományos monográfiákból a széles közönség elé ritkábban jutnak el azok az alapvető megállapítások, amelyek arról szólnak, hogy a területi–állami tagozódás alapja a hűbéri szolgáltatások és járadékok rendszere volt, a hűbéres nyelve, „natio”-ja másodlagos szerepet játszott. Mint ahogy az ateizmuson nevelkedett modern történeti gondolkodás is kevéssé hangsúlyozza: ha az állam felségterületén vagy a hűbéri birtokon volt szellemi–tudati hovatartozás megkövetelése, akkor az a hit, a vallás hagyományrendje volt.

Feledésbe merül a középkornak a különbsége a modern kori államszervezettől, ahol a már mindennapi együttélés az igazgatás szervezett volta, a cizelláltan kiépülő termelési eljárások megkívánják a társasági érintkezésben az azonos jelrendszerrel történő érintkezést, a szakszerű igazgatási és képzettségi követelmények megkívánják az együtt élők nyelvi kultúrájának és szokásrendjének is egységesülését. A polgári munkaszervezet épp ezért vonzza magával a „nemzeti fejlődés” virágkorát, és ezért törekszik a csodált területi–igazgatási szervezetének, a modern államnak nemzeti alapokra helyezésére. És lesz a modern kori állam szervezőjének, szakadminisztrátorainak, az értelmiségnek oly természetesen döntő szerepe a nemzeti kultúrák kifejlesztésében.

Történeti átértékelés

A történelem ilyen „nemzeti”-vé festése visszamenőleg az egész európai történetírás és történelemoktatás évszázados betegsége. A tévedéseket ma, amikor a kontinentális és glóbusz szintű problémák behatolnak a történetírói és állampolgári gondolkodásba is, mind többet emlegetik Európa nyugati felén. A polgár és az állam is, mindinkább kíváncsi ezen új tényezők előtörténetére. Vizek, erdők, földjavítás, ezekre vonatkozó törvények, uralkodói és alattvalói környezetátalakítások, technikai eljárások leírásai váltják fel lassan a tankönyvekben is a korábbi nemzeti szempontú alcímeket. A középkorról beszélve is. Mégis: ez a tévedés korántsem egyformán súlyos azon területek történelmének megírásakor, amely területeken a népesség etnikailag egyszínű(bb) volt.

A Német-Római Birodalom és az Oroszország közé eső terület lakosságának etnikai sokszínűsége közismert volt a középkori és a kora újkori értelmiség, utazók előtt is. (Azok előtt ugyanis, akik egyáltalán figyeltek a kontinens ilyen tagozódására.) És mivel a térségben a nyugat-európai nemzetállami keretek későn épültek ki, a térségben élő etnikai tarkaság nem lett áldozata a polgári állam etnikai gyalujának. Akár az Osztrák–Magyar Monarchiát, akár a cári Oroszországot, akár a Török Birodalmat el lehet marasztalni számtalan összefüggésben korszerűtlenségük miatt a nyugat-európai (francia) államrenddel való összehasonlításban, de kétségtelen: területükön az etnikai kisebbségek jobban megőrizhették különállásukat és így hagyományvilágukat, mint akár az okcitánok Franciaországban, a walesiek Angliában és így tovább.

Középkor, 9–15. század

Nyugati keresztények és ortodoxia. A térséget politikailag–szellemileg erősen kettéosztja a nyugati kereszténységhez és ezzel a nyugat-európai államrendszerhez tartozás, valamint a bizánci ortodoxia érdekszférája. Közösségszerveződésben és így etnikai tudatuk jellegében is.

A nyugati kereszténység országaiban az erős intellektualitást képviselő egyház korán elválik és részben fölékerül a „natio”-knak és az állami adminisztrációnak. Az ortodox egyház viszont – éppen teológiai okok miatt – alacsonyabb szintű intellektualitást alakít ki papsága körében (az alapdogmákat csak továbbadni, s nem magyarázni kell), viszont nem is válik el a hívők közösségétől. Sem a „natio”-tól, sem az államtól. Az ortodox pap a helyi közösség legfőbb – hitéleti és etnikai értelemben vett – „funkcionáriusa”. A térség ortodox vallási többséget felmutató országaiban egészen napjainkig sokkal nagyobb az egyház szerepe az etnikai kötődésekmegtartásában, mint a nyugati keresztény többségű területeken.

Telepítések és sztyeppe-népek. A térségben a 11–15. században állandósulnak a nyugatról jövő bevándorlás és a keleti sztyeppei népekbeszivárgásai vagy éppen beütései. Emlékeztetőül: a térítők nyomán a 10. századtól német, francia, olasz telepesek csoportjai érkeznek. Különösen a Német Birodalomból települnek a mai Lengyelország (valamikori Kelet-Poroszország), Csehország, Szlovákia (valamikori magyar Felvidék), a mai Magyarország egész területére (a mai Romániához tartozó Erdélybe).

A ritkán lakott vidékeken a telepesek jogi különállást élveznek (hospesjog), különféle szolgáltatások alól mentességet élveznek. A fejlettebb „lakás” és munkakultúrával rendelkező munkaerő bevándorlása a hűbérurak érdekében állott. Ezek a telepesek nem azért jöttek, mert a Drang nach Osten, vagy valamiféle hódító etnikai elv tudatos követői lettek volna, hanem azért, mert itt találtak kedvező életlehetőséget. Csak a későbbi történetírás rajzolt a szász városlakókból, sváb földművesekből német „nemzeti kultúrhordozókat”, illetve ellenkező előjellel: német gyarmatosítókat.

Keletről ugyanakkor kisebb csoportokban, majd egyes esetekben törzsi szinten is újabb és újabb félnomád népek hullámai érkeznek. A nyugati kereszténységű államokba éppúgy, mint a Balkán erős bolgár államába.

A szokásrendi, hitvilági ellentétek etnikai ellentétekként is jelennek meg. Az idegenellenesség első jelentkezése a kiváltságokat kapó és azokat féltékenyen őrző nyugati telepesek közösségei ellen. Másrészt: a még félnomád, csavargó életet élő sztyeppei népek szidalmazása, mivel azok nem idomulnak az itteni letelepült társadalom életelveihez. (Szanaszét legeltetik barmaikat, nem tisztelik a föld-magántulajdont stb.)

Etnikai–területi autonómia. A bevándorlók jelentős része az etnikai (nyelvi) közösség és a telepítők szándékát is követve külön-külön településeken él. Az olaszok, németek stb. falvai ismertek. A német városlakók jogi különállása, mai szóval élve „teljes jogú autonómiája” ismert a Keleti-tengertől a Földközi-tengerig. A hűbéri kor etnikai–telepesi autonómiája rendkívül kiterjedt, a mai történetírások nem tanulmányozzák azokat eléggé. Nemcsak a németek, a nyugatiak, de a kunok, jászok, a sajátos különállásban élő székelyek autonómiája fennmarad a polgári korig, a 19. század második feléig. (Igazgatási, politikai, gazdasági autonómia.)

A keleti területeken a 14. század végétől nagy északnyugat irányú népmozgás: az oszmán terjeszkedés elől. A korábbi keleti kereskedők (örmények, görögök stb.) után kollektív népmozgás: a szerbek és románok szorítása, azok harcai a török ellen. A menekülők betelepedése a Kárpát-medencébe, de különállásuk (vallási alapon is) erősen megmarad.

Az egyéni – családi – keveredés tényét elsősorban a vezető rétegben követhetjük nyomon. A térség országaiban a királyok környezetében, a nemesség soraiban az „asszimilánsok” vannak túlnyomó többségben. Az uralkodócsaládok pedig – ahogy egész Európában – teljesen kevertek. (Az Árpádok „ereiben” például, mire kihaltak, igen kicsiny hányadban „csörgedezett magyar vér”.)

A középkor természetesnek tekintette a különböző etnikumok egymás mellett élését, a területi–igazgatási egységek (hűbérbirtok, vármegye, állam) nem etnikumok szerint szerveződnek, sok a települési–területi autonómia.

Kora újkor, 16–18. század

Megroppant államok. A térség korábbi erős államszervezetei megroggyannak.

A lengyel királyság a 17–18. században az orosz, svéd, porosz fejedelemségek és a Habsburgok harcának közepette él. Végül 1795-ben feldarabolják. (Lengyelország 1920-ban nyeri vissza önálló államiságát.)

A csehek állami függetlensége szintén megszűnik (1620). (1920-ban nyerik vissza államiságukat Csehszlovákia keretében.)

A magyar állam pedig elbukik a török támadások hatására (1526), majd három részre szakad.

Délkeleten a Balkán egészét megszállják a törökök. Abolgár, a szerb állam már összeroppant, a román fejedelemségek vazallusokká lettek. (Egészen a török fokozatos, majd végleges visszavonulásáig (1856–1912).

A térség a Török és a Német-Római Birodalom ütközőzónájává alakul, állandó háborúkkal, illetve a településkultúra átalakulásával.

Ütközőzóna, etnikai keveredés. Az etnikai keveredés az ütközőzónában növekszik. A térség északi részén (lengyel királyság) az orosz és német bevándorlás megerősödik, Csehország területe mind erősebben „németesedik”. – A Habsburg-ház kiterjeszti uralmát Magyarországra, minek következtében az észak-magyarországi (ma Szlovákia) városok, ipari központok szinte teljesen német településekké válnak. – A Magyar Királyság középső területén a korábbi (elsősorban magyar) etnikum elpusztul, a török igazgatási területekre a délszláv népeken túlmenően állandó a török fennhatóság alatt szokásos mindennapos migráció. – Erdélyben a különböző etnikumok sajátos (Európában egyedülálló) autonómiája alakul ki, a hegyvidékeken transzhumáló pásztorkodó és katonáskodó románok térhódítása erősödik.

A Balkán-félszigeten a korábbi etnikai szigetek megmaradnak. A törökök telepítenek is. Egyes helyeken a szláv népelemek felveszik a muszlim hitet és kezdik ezzel a „törökös” szokásokat megkülönböztető „etnikai” szokásként jelölni (pl. bosnyákok). (A vallásváltoztatás etnikai kihatása másutt is kimutatható. Pl. Lengyelország, a pomákok az ukrán hatásra, unitus hitben nyerik el pomák etnikumukat.)

Település, belső vándorlás a török után. A török visszaszorítását követően (1699 után) a Magyar Királyság területén nagy migráció. Külső telepítések: céltudatos telepítéspolitika eredményeként az immáron Habsburg fennhatóságú területre sváb, bajor, frank elemek betelepítése, a mai Magyarország egész területére és a mai Jugoszláviába. (Duna mente, Dél-Dunántúl, Bácska, Tokaj környék stb.) Ugyanúgy kiváltságokat kapnak, mint a középkorban és ugyanolyan előnyeik vannak: munkakultúrájuk fejlettebb, mint a helyieké.

Észak-Magyarország területéről szlovákok húzódnak le a lakatlan Dél-Alföldre.

A határ menti délszláv és román településeket a király bizonyos területi önállósággal rendelkező Határőrvidékként szervezi a török határ mentén. A kiváltságok etnikai és egyházi autonómiákat is jelentenek, szolgáltatásaik – a katonáskodás – alapjaiban eltér a velük egy államban élők alattvalói terheitől.

Ne felejtsük: az erdélyi románok vagy a délről az ország szívébe felhúzódó szerbek kiváló állattartóként, vitéz katonanépként, a nyugatról betelepülő „svábok” szorgalmas földművesként, görögök, örmények, zsidók a kereskedelem több évszázada professzionista űzőiként jöttek a lélekszámban lepusztult, termőképességében leromlott térségbe. Etnikai összeütközésekről elsősorban úgy olvashatunk, mint a magyar vármegyerendszer és az azok hatalma alól magukat kivonó határőrvidékek ellentéteiről (ahol a kiváltságoltak természetesen szerbek, románok voltak). Mint ahogy e népeknek sem volt semmi „baja” a szállásterületük állami címében a királyság „magyar” nevével.

Az újkor, 1848–1920

Nemzetállami törekvések bukása. Az európai nemzeti államok kialakulása a térség nemzeti vezető rétegeit is megmozgatja: a lengyel, a magyar, a szlovák, a szerb, a román mozgalmak az Orosz és a Habsburg Birodalmakban. A lengyelek bukása, a magyarok sikere: 1526 után először 1867-ben áll vissza a középkori Magyarország területi egysége. (A kisebbségi politikáról szólunk majd a következő fejezetben.)

Északi területen az ipari forradalom, a városi ellátás igényei erősítik az árutermelő nagybirtokot, ami a porosz vezető réteget jelenti. Erős elnemzetlenítő akciók sora mind az orosz, mind a porosz területeken, „kivédésükben” a római katolikus egyház döntő szerepet játszik. (A protestáns poroszok és az ortodox oroszok ellen.) Egyház és etnikum ismét sajátos összefonódása.

A Monarchia örökös tartományai már erős területi önállóságot kapnak, ami a helyi etnikumok nemzeti öntudatosodását segíti. Magyarország területén az ipari forradalom hatásaként a peremterületeken a bányászat, ipar fejlődése, délen – elsősorban a mai Jugoszlávia területén – az árutermelő mezőgazdaság fellendülése felneveli a nemzeti kisebbségek új középosztályát.

Balkáni államok és lakosságuk. Délkeleten a török fokozatos visszaszorítása részben a Birodalom gyengesége miatt következik be, részben a szláv népek és románok nemzeti öntudatosodása következtében. (A román, a bolgár, a szerb államiság, majd Montenegro, Albánia.) A török alóli felszabadulás másnapján a területi igények miatt állandó nemzetállami háborúskodások (ún. Balkán–háborúk). Európa nem figyel fel, hogy a nemzetállami receptek első konfliktussorozatai ezek egy tarka etnikumú vidéken.

Ipari forradalom, etnikai keveredés. A térségben az etnikai keveredés újabb hulláma. A polgári munkaszervezet igénye: ipari munkások és ipari tisztviselők, pénz és igazgatási szakemberek. A keleti területek és a Magyar Királyság gyors polgárosodása német, osztrák, magyar, cseh iparosokat vonzanak. Szétáramlásuk az Északi-tengertől a Földközi-tengerig. Nagy a belső migráció: a városok, a városi igazgatás fejlődése a vidékről jelentős népességet vonz. (Pl. az építkezések nagyszámú, szlovák, német munkásai.) A pénzpiac a nagy- és kisvárosi központokban segíti a zsidók és a német polgárság előretörését. A modern államigazgatás kiépülése segíti a német és a magyar etnikumú elemeket: az igazgatás nyelve meghatározza az állami adminisztráció etnikai jellegét. (Erős asszimilációval.)

A polgári állam etnikai keveredése új típusú: személyes jellegű. A polgári állam felbontja a településhelyek etnikai kiváltságait. Mind a német városi autonómiák, mind a jász, kun, székely etnikai autonómiát, mind a volt határőrvidékek elkülönülése végleg felszámolódik. A kollektív jogot a polgári állam nem ismeri. De a kollektív elnemzetlenítést sem.

„Kozmopolita” város, „nemzeti” falu. A városok az egyéni szintű asszimiláció tégelyei. Az új létfenntartási körülmények, az új munka- és településrend morzsolja az évezredes etnikai szokáshagyományokat. A térségben a város „kozmopolita” és a falu „nemzeti” jellegének szétválása: az ipari fejlődéstől elzárt falu a hagyomány őrzője, az iparosodott vidék idegen kultúrák befogadója.

A térség paraszttársadalmai. A Balkánon az ortodoxia szerepe a nemzeti harcokban. A fél évezrede katonáskodó társadalmak kegyetlensége az etnikai ütközésekben. Nincs autonómia-hagyomány. Az ortodoxia és a bizánci államtípusban egyén és államhatalom sajátos viszonya. Az adminisztráció korlátlan uralma a polgár fölött.

Kisállamiság, kisebbségvédelem. Az I. világháború: államok háborújából nemzetek háborúja. A háborút viselő felek „természetes” érdeke: ellenségeik hátában minden erőt mozgósítanak. (A nemzetiségpolitikáról a következő fejezetben olvashatunk.) A térségben a békeszerződések eredménye: kisállamiság, kisebbségvédelemmel.

Legújabb kor, 1920–1990

A régió szintű vándorlás elakadása. A terület végleges szétdarabolása ún. nemzeti államokra, szétvágta a szabad vándorlás és a szabad munkavállalás lehetőségét. A térség térképén a mai (tegnapi) államhatárok rögzülnek.

Az új államok belső ellentétei. Lengyelországban ukrán, belorusz kisebbség, Csehszlovákiában cseh és szlovák, Jugoszláviában szlovén, horvát, szerb, albán stb. Bulgáriában török, macedón ellentétek. (Olvashatunk erről az egyes országok leírásánál az Adattárban.) Etnikai „átváltozások”; macedónok esete: a bolgár és szerb állam évszázados harca a területekért már a századfordulón egy új etnikum kialakulásával jár együtt. Az új nemzeti államok telepítéspolitikája belebotlik a cigánykérdésbe. (Máig nem képes mit kezdeni a problémával a politika. Szociális, erkölcsi–hagyománybéli különbségek és fiziológiai különbségtétel.)

A „nemzetállamok haszna” és hátrányai. A terület államszervezetének megítélése a polgár szemszögéből: közelebb került-e ennek hatására a polgár anyagilag, szellemileg a vezető kultúrák színvonalához vagy sem. Vagyis mennyire használ az új rendszer a tisztviselőnek, parasztnak, munkásnak. Az új államterületen az új többségi nemzetek kultúrájának hatalmas fejlődése, a többségekhez tartozók előnyei. Új nemzeti kultúrértékek kibontakozása. Legnagyobb haszna az új (nemzeti) középosztályoknak van az új fejlődésből (új nemzeti–állami hivatalok, reprezentáció).

Az új kisebbségekkel szembeni állami politika. Az eddigi spontán etnikai ellentétek immáron állami képviseleti nemzeti ellentétekké emelkednek. Kérdőjelek a kutatásban.

Belső migráció. Az államokon belüli migráció folytatódik. Az új nemzetállami központok szívóhatása. Az ipari forradalom kései behatolása a délkeleti térségben gyors személyi etnikai keveredést indít el. (Pl. a volt Jugoszláviában a szakértők szerint fél évszázad alatt 7 millió vegyes családban élő állampolgárt eredményezett.) A volt „államalkotók” elvándorlása a volt államterületről: elsősorban a középosztály.

Fasizmus és etnikum. A fasizmus „etnikai programja” a térségben. Az állami segítséggel kierőszakolt pozitív diszkrimináció a német diaszpóra számára. Az etnikai hovatartozás „értékkategória” a fasiszta elméletben. Etnikai- és fajelmélet. Az „új Európa” terve.

Az etnikai határokhoz igazítani kívánt államhatárok, a területrevíziók kihatása az etnikai mozgásra. (A háború és a hatalmi változások kihatásáról később még szólunk.)

A kisállamiság és a szovjet zóna. A szovjet zóna államrendszere. A szovjet felfogás ismertetése származásbeli különbségek eltörléséről. Az etnikumhoz tartozás nem lehet hátrány, de az etnikum nem is hordoz semmiféle értéket. A társadalmi egyenlősítés programja és a nemzeti, vallási hagyományok szétrombolása. A vaskorszak utolsó nagy államépítkezései: az ipari központok kialakulása, a mezőgazdaság átszervezése.

Tulajdonváltás, egyházellenesség. A falusi társadalom bomlása. A tulajdonváltás, a magántulajdon felszámolása megsemmisíti egyben azt a lehetőséget, hogy az egyén független maradjon szellemiségében is az államtól. A kisebbségi kultúrák eddigi gazdasági alapja számolódik fel. Az egyházak kiszorítása és tönkretétele az etnikai hagyományőrzés másik pillérét töri derékba. Lengyelország, a nagy kivétel. Románia: az ortodox egyház szerepe a többségi nemzet és a diktatúra mellett.

Megmaradt kisebbségek. Felbomlanak az utolsó, kisebbségi etnikailag egységes települések. Kivétel: a nagyobb területen kompakt egységben élő kisebbségek, az ún. teljes szerkezetű kisebbségi társadalmak. A magyarok Szlovákiában, Romániában, Kárpátalján, Jugoszláviában, a megmaradt németek bizonyos foltjai. Az állami kultúra terjesztése egyben eszköz a többségi nemzet kultúrájának előnyhöz juttatására. Az államrendszerben nincs helye a kis autonómiáknak, sem a kisközösségi, sem a személyi autonómiáknak.

Újrakezdés kísérlete és bukása. 1989: a „mellény újragombolásának” kísérlete, az antisztálinista erők közeledési kísérletei a térségben a kisebbségi ügyben. Kezdeti eredmények. Ezután az első szabad választások: az etnikai harcok a többpártrendszerben, az 1945 előtti reflexek újraélesztése, sok szavazat elnyerése.

Következtetés a Magatartáskódex összeállításához

A térségben Európa etnikailag legerősebben kevert lakossága él; a nyugati típusú kereszténység szerint szerveződő gondolatvilágában van hagyománya a kisebbségi területi és személyi (perszonális) autonómiának. – Az etnikai keveredés évezredes hagyománya a térség valamennyi népeinél megtalálható. – A kiépítendő államrendszerek kisebbségpolitikájának az egyéni–családi szinten rendkívül kevert társadalmakkal kell számolniuk. Radikális és teljes perszonális autonómia, emellett a még megmaradt területi autonómiák felkarolása és megmentése.

II. A RENDEZÉS LEHETŐSÉGEI KÖZÉP-EURÓPÁBAN, 1867–1992

(Állam és nemzet)

1989–1992 Közép-Európa nagy lehetősége újragombolni a mellényt. Kétségtelenül nem tévedtek azok, akik a térségben meginduló forradalmi folyamatokat így értékelték 1989–90-ben. A térség újkori történelmében először nyílott arra lehetőség, hogy az itt élő népek nagyhatalmi meghatározottságtól függetlenül kíséreljék meg újrarendezni többször elrontott viszonyukat egymáshoz

A német–osztrák–magyar érdek (1867–1918)

Visszatekintve az elmúlt másfélszáz év történetére, a térségben terület és nemzetelhelyezkedését, azaz az államhatárokat mindig is elsősorban a nagyhatalmak határozták meg: először a német kérdés rendezése (1866–1871), majd délkeleten a Török (1878–1913), illetve keleten az Orosz Birodalom sorsának alakulása szabdalta szét a népeket államhatárokkal, máskor a nyugat-európai nagyhatalmak egymáshoz való viszonya (1918), vagy éppen a világhatalmi ellentétek (szovjet–amerikai 1948 után) érvényesültek.

1866–1878 között az Északi-tengertől a Balkánig húzódó terület államhatárait meghatározta a német kérdés „rendezése” . Miután a Habsburgok kiszorultak a Reichből (1866, Königgrätz), számukra egy lehetőség maradt: az osztrák örökös tartományok és a magyar királyság között meglévő perszonálunióból egy alkotmányos államközösséget teremteni. (Ismeretes, a Habsburgok 600 éve uralkodtak Ausztria, és több mint 300 éve Magyarország területén.) 1867-ben létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, majd porosz vezetéssel a második Német Birodalom (1871). Ez az osztrák–magyar állam határozta meg a történeti Magyarországon élő sok kis nép (szlovákok, szerbek, románok, horvátok) sorsát, akik között pedig éppen ezekben az évtizedekben erősödött meg a nemzeti tudat. A magyar területi szegregációban (államban) ők eleve ellenségüket látták.

Délkeleten a török fokozatos visszaszorulásának eredményeként alakultak meg – vagy alakultak újjá – több száz éves török uralom után Bulgária (1878), Szerbia (1816–1878), Románia (1859–1861) és okkupálta Bosznia-Hercegovinát az Osztrák–Magyar Monarchia. A modern európai államok kialakulásának korában, amikor a területi igazgatás kereteit modern bürokrácia kíséretében kialakították, az etnikai elvet szinte alig vették figyelembe: az Északi-tengertől a Kárpátokig húzódó területen élő nagyszámú lengyelség nem nyerte vissza 1795-ben elvesztett államiságát; a Kárpát-medencében, a Magyar Királyságon belüli sokféle nép közül a horvátok széles körű autonómiáján túl más etnikum nem kapottsemmiféle államon belüli területi–igazgatási önállóságot. (A horvátok, akiknek 1102 óta volt rendi–területi különállásuk a Magyar Királyságon belül, társországi önállóságot kaptak – 1868.) Igaz, ekkor még az önálló területi igazgatási egység utáni vágy nem volt döntő eleme a magyarországi kis népek mozgalmának, a nagyszámú németség pedig otthon érezte magát a Monarchiában.

Ahogy azonban megalakultak a szomszédban a román, a szerb királyságok, a Monarchia területén élő néptestvéreikben is erősödött a vágy: egy területi egységbe kerülni az azonos nyelvet beszélőkkel. A korabeli nyugat-európai államok is telve voltak nemzeti kisebbséggel, így a térség politikája is elintézettnek tekintette a kisebbségi kérdést azzal, hogy a nyugati liberális elvek érvényesítésével, az állampolgári szabadság biztosításával rendezte be a hagyományos államkereteket. A délkeleti államok (Románia, Bulgária, Szerbia) semmiféle állami toleranciát nem mutattak, kisebbségpolitikát nem építettek ki az új államterületükre jutott nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban.

A liberális elv és hiányosságai

Egyedül az Osztrák–Magyar Monarchia gondolt a nemzeti kisebbségek jogainak törvényes (állami) rendezésére. A soknemzetű Ausztria 1867. decemberi alkotmányában elismerte a „néptörzsek egyenjogúságát”. Az 1868-ban kiadott magyar törvényben alapvetően a kor liberális politikájának szelleme érvényesült: eszerint az állam területén egyénileg mindenki szabadon használhatta nyelvét, a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a kulturális szervezkedés jogát biztosította. Ismeretes, hogy a liberális európai felfogás a kollektívumok politikai jogait, mint a hűbéri társadalom maradványát, elutasította. A térség területi–igazgatási határainak megvonása a nagyhatalmi érdekeket, az állam belső berendezkedésének rendszere a francia adminisztratív állami elveket követte.

A századfordulón, amikor Európa tömegtársadalmaiban felerősödtek a kollektív törekvések, a társadalom „alsóbb” rétegei mindinkább a politikai–állami élet felszínére törtek részben szociális, részben nemzeti követelésekkel. Közép-Európa népeiben elemi erővel tört elő a nemzeti–közösségi szerveződés vágya. A liberális eszmék már kevésnek bizonyultak, sőt a térség legliberálisabb választójogi törvénye (Ausztria, 1907) azt eredményezte, hogy a nemzeti kisebbségek politikai szervezkedése szinte megbénította az államéletet. A Monarchia vezetése értetlenül nézte a már területi önálló szerveződést követelő kisebbségeket, igaz, több, jobbára a terv szintjén maradt elgondolás született, melyek közül a legismertebb az osztrák szociáldemokrácia átfogó terve (jogok a perszonális autonómia alapján és föderáció), illetve a szűk magyar polgári baloldal javaslata volt 1918-ban (Svájc mintájára kantonizálni a Monarchiát). A baloldal viszont – éppen szociális követeléseinek egyoldalúsága miatt – nem juthatott a rendezéshez szükséges politikai hatalomhoz. 1918-ban pedig már minden késő volt. Míg a Monarchia vezetői bénultan álltak a nemzeti törekvések előtt, a délkeleti államok vezetői annyit értettek meg az egészből, hogy államaik területét a határaikon túl élő nemzettagjaikra hivatkozva tágítani lehet: így Románia, Szerbia a Monarchia déli és keleti területeiből követelt részeket magának, abban a pillanatban (1914–1916), amikor azt a háborús nagyhatalmi erővonalak lehetővé tették.

Végül is azonban nem az itt élő népek területi–települési elhelyezkedéséből indult ki a térség átrendezése 1918-ban, hanem ismét a nagyhatalmi erővonalak mentén.

A francia–angolszász érdek (1919–1938)

1918–1920-ban a Monarchia szétbomlása, az Orosz Birodalom gyengülése révén a térségben ható legerősebb nagyhatalmi érdek a franciáké volt.

A vesztes Németország hátában a francia–angolszász hatalmi politika stratégiai célként meg akarta akadályozni az esetleges németbarát államszövetség létrejöttét. A Monarchia területi–igazgatási rendjével jogosan elégedetlenkedő belpolitikai erők közül azokat segítette győzelemre, amelyek a Monarchia szétdarabolását (és nem esetleges föderatív átalakítását) kívánták. Ugyanúgy gyengítették a központi hatalmak oldalán harcoló Bulgáriát Szerbia javára.

Ennek eredményeként jött létre Csehországból és a többnyire szlovákok lakta Felvidékből, valamint Kárpátaljából Csehszlovákia, Szerbiából, Horvátországból, a szlovén területekből, Magyarország déli részéből, Bosznia-Hercegovinából és egyéb balkáni területekből a szerb–horvát–szlovén állam (1929-től Jugoszlávia néven). Így nagyobbodott majdnem duplájára Románia, megszerezve teljesen a vegyes lakosságú „Keleti-Svájcot”, Erdélyt is, és a szintén vegyes lakosú Bánát egy részét, keleten elfoglalva Dobrudzsát és Moldáviát.

Elnyerték területi-állami önállóságukat 123 év után a lengyelek. (Lengyelország megkapta a mostani vesztesektől, Németországtól, a Monarchiától és a legyengült Oroszországtól azokat a területeket, és a rajta élő nem-lengyeleket, akik a 18. századi feudális lengyel királyságban éltek.)

Kisállamiság, „nemzetállamok”

„Nemzetállamok” létrehozásáról beszéltek a győztes hatalmak, de az új államok alig voltak jobban etnikailag egyneműek, mint a szétdarabolt korábbi területi-igazgatási egységek. Etnikum és államterület között az évszázados ellentmondás és annak feszítőereje ismert volt, de a nagyhatalmi érdek most is minden elé került. Az államhatalom úgy építkezett, mintha nemzetállam volna, valójában ugyanolyan soknemzetű kis országok alakultak, amilyen maga a Monarchia vagy Oroszország volt. A már 1918 előttről a térségben jól ismert etnikai feszítő erőt úgy igyekeztek semlegesíteni, hogy a francia típusú, területileg központosított államszervezet megtartása mellett a nagyhatalmak az új államokra (Csehszlovákiára, Romániára, Jugoszláviára, Lengyelországra) ún. kisebbségi szerződéseket erőltettek. (Külön – eddig el nem végzett – kutatás tárgya lehet, hogy a francia állammodell követése mit eredményezett a Török Birodalom hajdani közel-keleti területeinek „átrendezésekor”. S mennyire forrása az 1918. évi átrendezés elve a mai konfliktusoknak – Közép-Európában éppúgy, mint a Közel-Keleten. Nemzetállami elvek követése olyan területeken, ahol a lakosság egészen másként rendezte évszázadok óta településrendszerét.

Az 1919–20. évi kisebbségi szerződések összehasonlító vizsgálata is rendre késik a történettudományban. Maguk a szövegek sokkal korszerűbb elvekről tanúskodnak, mint amelyeket maguk a diktáló nyugati hatalmak – mindenekelőtt Franciaország – otthon, a maguk államában a saját kisebbségeikkel szemben követtek. – Más kérdés, hogy az állampolgári toleranciában egyáltalán nem iskolázott társadalmakban mennyiben tudta vagy akarta az államhatalom végrehajtani a nemzetközi előírásokat. A lengyelországi ukránok üldözése és az etnikai polgárháború (1930–1934), a zsidó nemzetiség elleni indulatok elszabadulása, vagy a romániai és a jugoszláviai jogi kijátszások, magyarellenesség, időnkénti atrocitások, a volt „uralkodó etnikum”-hoz tartozók földjeinek elvétele stb. ismertek, még ha a mai államnemzeti történetírások hallgatnak is róluk. Magyarország – talán éppen azért, mert valóban majdnem tisztán nemzetállam lett – a kisebbségi politikát felesleges rossznak tartotta, Csehszlovákiában a cseh politikai vonal érvényesüléseként még mindig a leginkább korlátozták a kisebbségellenes indulatokat, és érvényesülhettek a nemzetközi szerződések.

A német érdekszféra (1938–1945)

Alig két évtized után, 1938–1941 között úgy látszott, megkezdődik az államhatárok etnikai szempontú „kiigazítása” . A nemzeti–szocialista Németország Európában mint a kollektív elvek kiteljesítője, a szociális és nemzeti rendező elvek végrehajtója jelent meg. Széttörte az 1920. évi békerendszert, a birodalomhoz kapcsolta a német nyelvű és kultúrájú Ausztriát. Felbontotta Csehszlovákiát: Csehországot – miután leválasztotta róla a német Szudéta-vidéket – protektorátusként cseh autonóm területté fokozta le. Szlovákiának önálló államiságot adott, átengedte a magyar többségű vidékeket Magyarországnak, s egy kis lengyel többségű területet Lengyelországnak. A nyugati nagyhatalmak az új, „etnikainak hirdetett rendezés”-t most ugyanúgy tudomásul vették, mint 1918-ban a centralisztikus államelv bevezetését. Németország nagyhatalmi céljai azonban hamarosan világossá váltak a hirdetett etnikai elv mögött, akárcsak 1918-ban a nyugati nagyhatalmak meztelen érdekei a „nemzetállam” elve mögött. Jugoszlávia esetében önállóságot adtak Horvátországnak, Magyarország pedig megkapta a magyarlakta területek jelentős részét (pontosabban azt a vidéket, ahol a szerbek kisebbségben voltak a magyarokkal és németekkel szemben). Romániát lemondatták a soketnikumú Erdély magyar többségű (Észak-Erdély) vidékeiről. (A Szovjetunió közben visszavette a románok által 1918-ban Oroszországtól elragadott, de immáron román többségű Moldáviát.) Lengyelországot pedig az ismert módon – már egyáltalán nem az etnikai elv alapján – felosztották a Szovjetunió és Németország között. Miközben Németország széttörte a versailles-i békerendszert, a Szovjetunió megkezdte közép-európai hatalmi állásainak kiépítését.

Az etnikai elv diadala: határkiigazítások

Terület és nemzet (etnikum) általuk is ismert ellentmondásait, a még mindig élő kisebbségi problémát területkiigazításokkal igyekeztek megoldani. (Az 1938–1941 közötti határrevíziók társadalmi kihatásait kevéssé ismerjük. Csak mint egy imperialista politika részét tártuk fel. De hogy a széttört Lengyelország egyszerű parasztja, tisztviselője hogyan lett földönfutóvá, vagy az ország nyugati felére 1940 után telepített egyszerű német paraszt milyen élettervvel indult az új földekre, s hogyan lett ő is néhány év után földönfutóvá, arról alig van pontos adatfeltárás. Ugyanígy nincsenek felmérések a román uralom 1918. évi bevezetésnek, sem a magyar uralom visszaállításának kihatásáról az erdélyi és a délvidéki területeken, az ottani egyszerű magyar, román, szerb parasztok, munkások, tisztviselők meneküléséről az új uralom elől. Nem szólva a zsidóságról, amely puszta életét féltve rettegett.)

Ütközőzóna

1945–1947-ben a térség átrendezésében ismét a csupasz nagyhatalmi szempontok érvényesültek. A győztes nagyhatalmak, ahogy a győztesek bürokráciája szokott, tanító bácsiként büntette a veszteseket, megfeledkezve, hogy a térség területi–etnikai átrendezése 1938-ban Anglia és Franciaország teljes egyetértésével indult, Anglia is csak Lengyelország megtámadásakor emelte fel hangját. Nem szólva a Szovjetunióról, amelyik meglehetősen dicstelen szerepet játszott a térségben 1941-ig. Most mind a győztesek dobogóján ülve, az egyszer már általuk is elismert rossz megoldáshoz, az 1920. évi területi beosztáshoz tértek vissza.

A terület – a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig – pufferzónává alakult a Szovjetunió, valamint a nyugati hatalmak között. 1945–46-ban a polgári baloldal Romániában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Bulgáriában kereste a föderációs megoldásokat is, a román P. Groza mellett még a kommunista szerb Tito és a bolgár Dimitrov sem zárkóztak el ettől. Nagyhatalmi támogatás nélkül, sőt, majd 1947-től a Szovjetunió határozott ellenvéleménye miatt, ezek csak kezdeményezések maradtak.

Kollektív felelősség: kitelepítések

A nagyhatalmak – mint ahogy értelmiségiek, professzoraik is – a kisebbségi problémában egyszerűen háborúhoz is vezethető konfliktusforrást láttak. A korszak európai politikai gondolkodása nem vette észre, hogy Németország és a nemzeti szocializmus terjeszkedése több és más is, mint egyszerűen a „gonosz” elszabadulása és eltérés a legtökéletesebbnek tartott francia–angol államszervezési modelltől. Nem figyeltek fel arra, hogy a térségben nemcsak az etnikai elv foszlott szerte a fasizmus leverésével, de a francia centralizált nemzetállam is funkcióképtelennek bizonyult már korábban. S ez még akkor is igaz, ha ezt a bukást a nemzeti szocialisták használták ki és mondták ki a leghangosabban.

A nagyhatalmak a nemzetállam eszméjénél lecövekelték magukat. 1938 után Németország és szövetségesei a határkiigazításokkal kívánták feloldani területi igazgatás és etnikum ellentmondását, a Szövetségesek most a kisebbségi lakosság áttelepítésével kísérleteztek, és tiszta etnikumú államterületeket akartak létrehozni. (A fasiszta haláltáborok és az emberek állatias legyilkolásának korában nem tűnt antihumánusnak az, hogy milliószámra kényszerítettek embereket néhány kilós batyuval otthonaik, évszázados településhelyeik, kis javaik elhagyására. Ma már másként látjuk ezt. Elismerjük a liberalizmus nemzetiségpolitikájának fogyatékosságát, hogy nem adott kollektív jogot, látjuk a határmódosítások lehetetlenségét, amelyek csak újabb milliókat juttattak a kevert etnikumú területeken kisebbségi sorsba. De egyik sem tette tönkre az életkörülményeit újratermelő, ha kell, a körülményekkel megalkuvó embert. Parasztok, munkások csodálatos alkalmazkodási készséggel egész jól elviselték addig a határokat rajzoló politikusok és hadfiak uralmát. A hatalom, az uralkodó nyelv változott, a tájat alakító, művelő, termelő lakosság maradt. A kitelepítés viszont magát az egyszer leélhető életet tette lehetetlenné, szakított szét családi kapcsolatokat. Kétségtelen, a haláltáborok, a hirhedt politikai munkatáborok után a legembertelenebb kisebbség elleni tett volt ez. A telepítéseket a fasiszták kezdték, de a nyugati szövetségesek és a szovjetek teljesítették ki. S mindezt a francia forradalom szentnek mondott eszméjét, a nemzetállam eszméjét követve tette az európai politikai értelmiség.)

A kollektív jogok, az etnikai elv érvényesítésére a válasz a liberális államszervezet részéről a kollektív felelősség kimondása és érvényesítése volt. Ennek eredménye a kitelepítések mellett az állampolgári jogok megvonása etnikai alapon. (Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában a németektől, Csehszlovákiában, Jugoszláviában a magyarnak minősített polgároktól.)

Az 1920. évi területi–igazgatási rend visszaállítása a nagyhatalmak együttes és általában a helyi polgári erők által is elfogadott határozata volt. De most már kisebbségi jogvédelmi előírások nélkül. A tiszta nemzetállam megvalósításának kitelepítéses alternatíváját, de ugyanúgy a gyenge lábakon álló föderációs terveket a hidegháború és a szovjet rendszer bevezetése hiúsította meg.

Újabb érdekszféra-politika (1949–1990)

A sztálini Szovjetunió 1949-ben kialakította saját katonai–gazdasági és politikai zónáját. Részben lezárta 40 évre a térséget a nyugati gazdasági és politikai hatások elől, azaz elzárta a területet a Nyugaton ható interkontinentális gazdasági erők kiépülése elől. Sőt, ismeretes módon az állami–területi határokat erősítette politikai rendszerével: a gazdaság, a kultúra is állami–nemzeti keretekben építkezett, s az államterületen belül, biztonsági–katonapolitikai okokból is, tovább erősítette a fővárosok adminisztratív–ellenőrző szerepét. A Nyugat-Európát az 1950–70-es években elérő regionális gazdasági–kulturális decentralizálódással szemben nálunk egy újabb területi centralizáció épült ki. A mai nyugati településszerkezet legerősebb alkotóelemei, a község, a város nálunk adminisztratív, mesterséges területi egységeknek lettek alárendelve. Az állami központi bürokráciát, amelynek elsőszámú érdeke a centralizált nemzetállam megtartása és a területi önigazgatás-fejlődések megakadályozása, megerősítette.

A „szovjet internacionalizmus”

Jellemző, hogy még a gazdasági integrációt is állami irányítószervek integrációjaként képzelte el. Biztonsági okokra hivatkozva megnehezítette a zónán belüli utazásokat is. Miközben a nyugati polgárság körében megindult az internacionalizálódás a munkahelyi, szabadidő kapcsolatokban. De a zóna egymással szövetséges országai között is a közlekedés nehezebb volt, mint 1938 előtt, amikor ellenséges államokként álltak azok egymással szemben. (Miközben a marxista jövőkép szerves részeként tanították a határok majdani spiritualizálódását.)

Ezzel egy időben, hangoztatva a proletár internacionalizmust, a minden ember egyenlőségét, erőszakkal – ideológiai eszközökkel – visszaszorította a térségben élő nacionalizmusokat. Ugyanakkor a szovjet politikai dominancia érvényesítésével egy erős szovjetellenes nacionalizmust hívott életre, pontosabban szembeszegülést mindennel, amit a szovjet vezetett be. (Így pl. ellenszenvet keltett az internacionalizmus ellen, szimpátiát a tiltott, valóban ósdi, gyűlölködő nemzeti ideák iránt.) A kisebbségi kérdést is belügyként kezelték. Az államok különböző megoldásokat kerestek a kisebbségi konfliktusok kezelésére. (Romániában 1952–1968 között területi autonómiát élveztek egy területen a magyarok, másutt viszont elvették korábban még jól működő egyetemüket is, Lengyelországban a német kisebbséghez tartozni életveszélyes volt, de a litvánoknak, beloruszoknak kulturális autonómiájuk volt stb.)

Ahogy enyhült Moszkva szorítása, mind több relatív önállóságot engedélyezett a térségben (1961–től), úgy erősödtek meg a helyi nacionalizmusok, legtöbbször államnacionalizmus formájában. A nemzetállam elvének győzelme koreszmének számított, a kisebbségek felszámolását csak idő kérdésének gondolták. A vonalhű agitátorok ezt az egyén egyoldalú szociális identitásának hitében fogadták el és hirdették, a nacionalisták pedig azért, mert így fel lehetett számolni a kisebbségek anyanyelvi képzését (pl. Magyarország, Bulgária, Lengyelország), vagy az állam belső bajainak okaiként meg lehetett nevezni a kisebbségeket és korlátozni jogaikat (Románia, Csehszlovákia).

A liberalizmus állampolgár-központúsága, majd az etnikai kollektív elvek bukása után a szovjet módon értelmezett proletár internacionalizmus sem oldott meg semmit a területszervezet és etnikum ellentmondásaiból. Sőt, a kisebbségek képviselői néha vágyakozva gondolnak a két háború közötti Csehszlovákia vagy Románia kisebbségi politikájára.

Jugoszlávia volt az egyedüli, amely érdemleges kísérleteket vezetett be államszervezetében. Az 1960-as évekre kialakult államszervezetében ismeretes módon köztársaságokra (államalkotó nemzetekre) bontotta az államot és a lakosságot, a köztársaságokra bízva a kisebbségi autonómiák kidolgozását. Ma, amikor dörögnek a fegyverek Jugoszláviában, elsősorban a volt rendszer kegyetlenkedéseiről beszélünk. De az objektív szemlélő nem tagadhatja, hogy Jugoszlávia volt az az állam, ahol a sokféle és egyes esetekben területileg szórt, más esetekben tömbökben együtt élő kisebbségek együttélésére a legtöbb alternatívát kidolgozták. A nagy kérdés: vajon a politikai rendszer diktatórikus (kommunista) módja miatt kellett a kísérletnek eredménytelenül végződnie, vagy pedig éppen a decentralizáció eredményeként erősödtek fel a széthúzó erők?

A szovjet rendszer felbomlása

1989–91-ben sok minden másként történt, mint 1920-ban, 1938-ban vagy 1947-ben.

A korábbi hatalmi változásokat a nemzet és állam közötti feszültség váltotta ki, vagyis részben a kisebbségi kérdés (1918–1920, 1938–41). A mostani átrendeződést egy politikai rendszer, a szovjet rendszer belső bomlása idézte elő, s a kisebbségi kérdés akuttá válása csak egyik következménye a változásoknak.

Következtetés a Magatartáskódex számára

Az elmúlt évszázadokban (a 19–20. században) a politika nem talált rá a megfelelő együttélési igazgatási, területi–igazgatási (állami) keretekre, amely elfogadható volna a térségben évezrede vegyesen kevertek élő etnikumok, nemzetek számára. Újra és újra – külső erőszakkal – átrendezte az államhatárokat, hátrányos helyzetbe („kisebbség”-be) szorítva ezzel tízmilliókat, majd az államhatárokon belüli egyneműséget akarva biztosítani, milliókat kényszerített ősi lakóhelyük elhagyására. Az Európa ragyogó egyetemein, könyvhegyek átrágásával művelt 19–20. századi értelmiség nem sok „ésszerű dolgot” tudott kitalálni az itt élő egyszerű, köznapi emberek számára.

Újra kell tehát gondolni egyén és település, nemzet és állam (területigazgatás) viszonyát.

III. KÖZÖSSÉGKÉPZÉS ÉS TERÜLETRENDEZÉS ÚJ ERŐI EURÓPÁBAN

Kinek az Európáját is akarjuk mi kiépíteni? A polgárok Európáját, a nemzetek Európáját, az államok Európáját? Ez volt az egyik első kérdés, amelyet 1989-ben, a szovjet rendszer leépülésének felgyorsulásakor feltettünk a közép-európai térségben.

Milyen is lesz az a bizonyos „egységes Európa”? És miért támadnak kérdőjelek a nyugat-európai társadalmakban a hagyományos (lényegében 19. századi) területi–igazgatási intézményekkel szemben?

Globális kihívás, a termelés érdeke

A globális kihívás tényét emlegetni ma már közhelyszámba megy, de Európának innenső felén – azaz Közép- és Kelet-Európában – nem árt emlékeztetni olyan dolgokra, amelyek Nyugaton közhelyek. Közhely, de valóság: a Földgolyót veszélyeztető ökológiai problémák megoldása lehetetlen olyan társadalmak kal, amelyek emberiség-szemléletét az államhatárokkal körbebástyázott területek partikuláris érdekei és az egyoldalú, saját nemzeti érdek követése határozza meg. De ugyanígy elképzelhetetlen a modern világpusztító fegyverek nemzetközi ellenőrzése a jelenlegi tagoltság fenntartása mellett. Közhely, ha nem is vesszük tudomásul: a 17–19. században kialakult és ma élő európai állami tagoltság jelenleg a legnagyobb akadálya e globális veszélyek elkerülésének. (Különös hangsúlyt kap mindez most, amikor a szovjet rendszer összeomlott, s ezzel megszűnt a világ katonai–politikai kettéosztottsága, amelyet egyedüli akadálynak mondottunk a globális veszélyek legyőzésében.)

Napi elégedetlenséget fogalmaz meg az európai állami területi tagoltsággal szemben a századelő óta a gazdasági szféra. Európa emelkedése a sok kis cizellált területi–szervezeti tagoltságnak, a társadalmi életkeretek finoman differenciált voltának volt köszönhető. Most, az ipari forradalom korában a sok, védvámokkal felszerelt, egymással nehezen összekapcsolható kis területszervezési egységek (államok) akadályai lettek a továbbfejlődésnek. Az Európai Egyesült Államok gondolatát a századelőn nem utolsósorban a sorozatgyártásra rátérő ipari termelés ösztönözte, felismerve a „nagy tér” előnyét a termelésben, a munkamegosztásban, a munkaerő szabad vándorlásában. (S csak részben a háborúk elkerülhetősége volt ekkor még a cél.) Az Amerikai Egyesült Államok, majd a Távol-Kelet előretörése az automatizált termelésben – melynek csúcsa kétségtelenül a számítógépes vezérlésű sorozatgyártás –, azután mindenki számára elfogadhatóvá tette, hogy az államhatárokkal szétszabdalt térbeosztás magát a gazdasági–termelési fejlődést akadályozza.

Regionalizmus

Egészen más irányból kezdi ki a jelenlegi állami területi szervezetet a gazdaság terén a „regionalizmus” , amely kisebb, de az állami határbeosztásoktól független, azokat átlépő területi egységeket kíván kialakítani. A technikai fejlődés, a termelési–kereskedelmi kapcsolatok internacionalizálódása egészen más típusú gazdasági–regionális egymásrautaltságokat hívnak létre, mint amilyeneket az évszázados államhatárok rögzítenek. Két-három állam egymással szomszédos – határokkal elválasztott – területrésze szervesebben egymásra van utalva, mint ugyanazon állam keleti és nyugati végei. (Akármelyik közép-európai állam példáját említhetjük, így Magyarországét is. Dél-Magyarország és a volt Jugoszlávia, ugyanígy Észak-Magyarország és az új Szlovákia, de Kelet-Magyarország és az ukrán nyugati, a lengyel déli területek szervesebb egységet képezhetnek gazdaságilag, mint maga a jelenlegi magyar, ukrán vagy horvát állam.) Az államterület, mint gazdálkodási–termelési egység, nemcsak egyszerűen szűknek, de egészében régimódinak, „mesterségesnek” bizonyul a 20. század végén.

A közgondolkodásban: individualizálódás

Kevésbé számít közhelynek, ha arra hívjuk fel a figyelmet: a társadalom közgondolkodásában megjelentek olyan eszmék, eszmények, amelyek radikálisan szembekerülnek az európai államok hagyományos területszervezési elveivel. Egy új típusú tudati individualizálódás jelent meg mindenekelőtt a háború után felnőtt és mára az intézményekben helyet kapó generációk gondolkodásában.

Ismeretes, hogy az utóbbi öt évtizedben az európai társadalmak általános közkulturális fejlődésében milyen robbanásszerű az előrelépés. Először az oktatásban, majd a tömegkommunikációs fórumok rendszerében mutatható ez ki. Mindez megnövelte az egyén kulturális–szellemi önállóságának igényét. A tömeges sajtó után a rádió, a TV – vagyis az információközvetítő eszközök fejlődése – egyaránt a széles tömegek individualizálását segítették. Csak vázlatszavakban fogalmazva az ismert jelenségeket: noha sémákat, szlogeneket, sztereotípiákat közvetítenek ezek az új eszközök, s ezzel leegyszerűsítik a világképet, de ugyanakkor épp e viselkedésformák közvetítésével elhitetik az egyénnel, hogy önmegvalósítását minden eddiginél teljesebben kiszolgálják. És ebben van is igazság. Lehet, hogy a közgondolkodás színvonala hanyatlik – amit a sekélyes szlogenek láttán sokan állítanak –, de kétségtelen: a társadalom azokat mind egyénibb módon „használja”. Az egyén mindinkább tudatosan válogat, elhelyezi önmagát a közösségben. Mindinkább önállóan keresi a hozzá hasonló gondolkodású egyedekkel való azonosulást.

A sokat emlegetett etnikai reneszánsz is kétarcú folyamat. Nem egyszerűen a kollektív eszmény – az etnikai összetartozás – keresését jelenti csak, hanem azt is, hogy az egyén eltávolodik a mindent maga alá gyűrő állami, állampolgári besorolástól, és a közösséghez tartozás más szálait – így az etnikai, vallási–világnézeti stb. szálait – elébe helyezi az állampolgári azonosságtudat igényének. A kényszerrel szemben az egyéni választás, az egyéni felfogáshoz jobban illeszkedő azonossági kötődések keresése egy új individualizmus keletkezésének mutatója is. Az USA-ban az etnikai reneszánsz a „gyökerek”-hez kapcsolódást jelenti, az államtól független új típusú közösségi integratív erők keresését az 1980-as években. Európában a legkézenfekvőbb az azonos nyelven beszélőkhöz, az etnikumhoz, vagy a különböző mikroközösségekhez – területi vagy hasonló gondolkodásúak közösségéhez – tartozás.

Az állami kötődések lazulása

Az állampolgári tudat, mint az egyén közösségi azonosulásának elsőszámú gondolkodási kerete, gyengülni kezd, illetve mind erősebbek lesznek az egyént a közösséghez kötő egyéb identitások: a baráti–családi, a területi–táji, az etnikai, a világnézeti, a szociális–munkaszervezeti identitás. (Ezt még csak fokozza az utazás szabadsága, a tömeg- kommunikációval az idegen kultúrák közelbe kerülése stb.) Az egyénben erősödik a vágy, hogy átlásson és megértsen minden körötte zajló folyamatot. Ez azzal is jár, hogy az átláthatatlan struktúrákat, szervezeteket elutasítja. (Nem szorul részletezésre, hogy azok a különböző mozgalmak, amelyek követelik, hogy az állam – akár Angliában, akár Spanyolországban, ugyanígy Olaszországban – adjon át jogosítványokat a regionális szervezeteknek, lényegében ennek az általános fejlődésnek a jelentkezési formái. Kompetenciák átadása az egészségügy, szociális ügyek, ipartelepítés, idegenforgalom területén.)

Tovább sorolhatnánk természetesen a 20. század végének technikai–infrastrukturális fejlődési sajátosságait, amelyek az államnak mint a polgár mozgásának, termelési tevékenységének és gondolkodásának kereteit relativizálják, és e keretekben mindinkább csak gátakat látnak. És helyébe új típusú azonosságtudati tényezőket juttatnak, illetve erősítenek meg.

Úgy látjuk: ha Európa polgárai nem is fogalmazzák meg nap mint nap, mégis érzékelik, hogy a század végén a technikai–termelési és közkulturális fejlődés átrendezi az életük eddigi területi kereteit. A globális feszültségek és a gazdaság tágítják és átlépni akarják az államkereteket, a társadalom individualizációja részben szintén szétfeszíti e kereteket. Másrészt az állam területi kereteitől függetlenül keres azonosulási pontokat. (Etnikai, regionális stb. azonosulás.)

„Nemzetállam”, a klasszikus liberalizmus

Amíg a kontinentális egységesülésnek szükségét mindenki elismeri, s a vita azon folyik, hogy az élet milyen területeire és milyen szinten terjedjen ki ez az egységesítés, addig az államok kisebb területi egységekre bontásának, netán bizonyos eddigi igazgatási–irányítási jogosítványoktól való megfosztásának követelése sok oldalról elutasításra talál.

1) Milyen érvekkel és milyen irányból kérdőjelezik meg Európában az államhatárok felbontásának törekvéseit?

A múlt századi klasszikus liberális elvekhez kötődő értelmiség egy része ellenérzéssel viseltetik, mert a francia forradalom és állam szabadságeszméjének igézetében nevelkedett, amely elutasít minden kollektív kiváltságot vagy kollektív jogot. Ez a felfogás a vallást, az etnikai hovatartozást magánügynek tekinti, nem fogadja el az ezen elveken alapuló közösségszerveződési törekvéseket. Az indoklás gondolatmenete ismert: a közösséghez az egyént az állampolgári tudat kapcsolja, az állam a legfontosabb intézmény, ő biztosítja a törvény előtti és politikai egyenlőséget. Az etnikai elv érvényesülésében a „törzsi”, a kollektív eszmék jelentkezését látják. E liberálisok kritikusai nem jogtalanul emlegetik, hogy az állampolgári tudat ugyanúgy ”kollektív eszme”, mint az etnikai, csak más alapokon szerveződő. S az sem jogtalan szemrehányás velük szemben, hogy elhagyják a liberalizmus klasszikus alapállását: az egyén szabad kifejlődését akadályozzák azzal, hogy az állampolgári identitást egyedüli közösségszervező elvnek ismerik el.)

Nemzetállam és bürokráciája

2) Az európai államok bürokráciái elutasítják az autonómia-törekvéseket, különösen a területi autonómiákra törekvéseket. Az állami bürokrácia az európai társadalom-igazgatás megszervezője a 17–20. században, és kialakulása kétségtelenül egyik feltétele volt Európa modern kori kiemelkedésének. (Közbiztonság, közlekedés, iskolázás, egészségügy, szociális háló stb.) Ez a szerep közismert társadalmi kiemelkedést biztosított az állami bürokráciának, de egyben eltávolodást is a köznapi élettől, különösen a centralizálásban építkező államokban. A „főváros”, a „kormányzati omnipotencia” évszázada állandó célpontja a területi autonómia-törekvéseknek. A központi kormányzati bürokrácia legfeljebb kulturális autonómiákról hajlandó beszélni, és azt állítja, hogy termelési és politikai–igazgatási anarchiához vezetnek az etnikai és gazdasági célú területi autonómia-törekvések. (Kritikusaik nem jogtalanul emlegetik, hogy különböző szintű területi autonómiák biztosítása éppen az adminisztráció működőképességének biztosítása érdekében áll.)

Antifasiszta hagyományok

3) Támadják az európai államok területi–igazgatási újjászerveződésének lehetőségét a klasszikus antifasiszta politikai hagyományok egyes mai letéteményesei. Különösen a dél-tiroli autonómia, majd az egységes Jugoszlávia rovására a horvát, a szlovén önállóság elismerése, végül a Csehszlovák Köztársaságon belül az önálló Csehország és Szlovákia iniciálása tölti el őket aggodalommal. Emlegetik az 1938. évi Európát, amikor a kollektív nemzeteszme győzelmét ünnepelve rendezték át Európa közepét: a hozzávetőleg a maihoz hasonló módon. (Vö. az előző fejezetben írottakkal.) S emlegetik – mint e folyamat elindítóját, ugyanúgy, mint 1938-ban ez megtörtént – Németország rendkívüli megerősödését. (Ezeket, a közbeszédben „konzervatív baloldaliak”-nak nevezetteket kritizálók nem jogtalanul említik, hogy az európai baloldal hagyományos gyengéje volt: az egyén–közösség viszonyában aránytalanul csak az egyik azonossági kötődést, a szociális azonosságtudatot helyezte előtérbe, erre építette fel a politikai identitást is, és rendre lebecsülte az etnikai közösséghez és a szülőföldhöz való kötődést. Vagyis szemükre vetik a hagyományos urbánus felfogást és azt, hogy érzéketlenek a nemzeti rendező elvvel, mint az egyik rendező elvvel szemben.)

A „német veszély”

4) A német veszély megerősödésétől való félelem lépten-nyomon előbukkan az állami centralizmust védelmezők táborában. Angliában ugyanúgy elhangzik, hogy a skót különállást követné a Deutsche Mark uralma, mint ahogy elhangzik a közép-európai új autonómiák, kis egységek létrejötte esetében.

Ez az érvelés és félelem jelzi, hogy a mostani „európai egyensúly” végül is az 1945. évi hatalmi viszonyok terméke, és az akkori politikai–katonai erőviszonyokra épül. Ez megingott a Szovjetunió összeomlásával, az USA fokozatos távozásával. Az önállóbb Európa a tényleges kontinentális belső erőviszonyok kifejezője lehet, amely a máris legerősebb Németország túlsúlyát hozhatja. (Feltéve, hogy Németország ugyanolyan omnipotencia-igénnyel lép fel volt legyőzőivel szemben, mint az 1930-as években. S ha ez így lenne, az aggodalom nem lenne jogtalan.) Vagyis ezen érvelés logikája: ha a jelenlegi állami–kormányzati fennhatóság az adott kisebb területi egység fölött megszűnik, helyébe a máris legerősebb európai gazdaság, azaz a német fog benyomulni. A német terjeszkedés ellen van szükség tehát az állami adminisztráció védelmére. (Ennek a felfogásnak kritikusai nem jogtalanul emlegetik, hogy Németország valójában nagyobb megértéssel van a területi autonómiák iránt, mint Franciaország vagy Anglia, de ez nem imperializmusából következik, hanem államszervezési elveinek hagyományaiból. Németország – és Ausztria – szövetségi állam, ahol az egyes területek önállósága még a nemzetté válás előtt kialakult, tehát már „nemzeti” hagyomány. Ezt az autonómiákra épülő hagyományt éppen a fasiszta egységes birodalomszervezés utasította el. Az 1949 utáni német államszervezési elv egyben kritikája is a fasizmusnak: a demokratikus politika érvényesülését jelenti, a kisebb területi egységek bizonyos autonómiájának elismerését egy államon – a szövetségi köztársaságon – belül.)

A kis nemzetek védelme

5) És végül nem hagyhatjuk ki a nemzetállam rendszerének védelmezői sorából a kis nemzetek egy, feltehetően növekvő hányadát. A kis nemzetek ugyanis nem jogtalanul teszik fel a kérdést: ha a nemzetek a jövő egységes Európájában meg is tarthatják kulturális–etnikai (és nyelvi) sajátosságaikat, vajon nem szoríthatják-e háttérbe őket a nagy nemzetek kultúrái. Vajon az egységes Európa az angol–francia–német (esetleg olasz) kultúra Európája lesz? Úgy látják, hogy a kis nemzeti kultúrák életben tartásának legfőbb eszköze a nemzetállam, amelyik a határokon belül preferenciát biztosít a nemzeti hagyományoknak, az állami oktatásrendszer, az állami kultúratámogatás révén. Ha a polgár elveszti a saját államát, akkor gyermekei elvesztik a nemzeti kultúra intézményeit is – mondják.

Az egységes Európát tehát elvben mindenki örömmel fogadta, sőt belátták, hogy a kontinens kultúráinak versenyképességét szolgálja a kontinentális szervezet, de amikor az eddigi területi–igazgatási és nemzeti keretek szétbontására konkrétan sort kerítenének, akkor a nemzetállamnak számos védelmezője akad.

A lezáratlan történelem

A jelenlegi (1992. februári, maastrichti egyezmény utáni) helyzetet úgy foglalhatnánk össze: az egységes Európa kovácsai az államokat fokozatosan lemondatják a hadi, külügyi és pénzügyiszuverenitásról. A gazdasági téren győzedelmeskedne az államoktól független kontinentális, illetve a regionális elv. De – tegyük mi hozzá – egyáltalán nem szükségszerű, hogy a régiók állandó közigazgatási határokkal, vagyis általános, az életfunkciók mindegyikére kiterjedő területigazgatási egységként jöjjenek létre. (Amilyenek a klasszikus mai államok.) – Kultúrában pedig a világpolgári betagoltság mellett az etnikai–vallási kisközösségek újraszerveződése következhet be. (Vagyis ez utóbbi – a kulturális autonómia – marad meg a területi szervezeteknek, akár a mai államkeretek között, továbbtagolva azokat a különböző szintű autonómiákra.)

A történelem azonban sohasem lezárt. Mai határozatainkkal az évtizedekkel ezelőtt indult és mára győzedelmeskedő erőket juttatjuk érvényre. De ne feledjük: a tegnapban, sőt a mában is élednek újabb erők, amelyek nem biztos – de nem is kizárt –, hogy érvényesülnek közvetlen jövőnk alakításában. Valóban kizárható például, hogy az egységes Európa mint követendő cél, elhalványuljon az európai társadalmak előtt? Valóban kizárt, hogy az európai értelmiség egyszerűen nem talál rá a megfelelő területigazgatási elvekre, s ezzel nem képes eléggé vonzóvá tenni az egységes Európa programját a különböző centrifugális nemzeti és társadalmi érdekcsoportok számára? Amelyek azután egyszerűen ki akarnak maradni a „közös”-ből. További kérdések: a „két nagy”, az USA és a Szovjetunió nyomása egymáshoz préselte a nyugat-európai államokat. E „kényszer” megszűnése vajon nem csökkenti-e az egymásrautaltság érzését?

Az integráció új típusai?

De az igazi, nagy horderejű kérdést ismét az esetleges új technikai–gazdasági rendező elvek támasztják: például az informatikában várható gyors előrelépés, a már megkezdődött chip-korszak kibontakozása nem feledteti-e el a századelő szép álmát az egységes Európáról? És feledteti el azt, hogy szükségszerűen a területileg egymáshoz közel élő népek gazdasága van egymásra utalva? Vajon az interkontinentális gazdálkodási rendszerek kiépülése nem indít útjára egy újabb típusú – immáron interkontinentális – integrációt? Ahol az integráció egységei nem a kontinensszinten szerveződő kultúrák lesznek, hanem a glóbusszinten egymásra utaltak integrációja, miközben ezen integráció alatt a jelenlegi állami–területi szerveződések megmaradnak? (Tehát nemcsak Csehszlovákia és Lengyelország, de Lengyelország és Dél-Korea is szorosabb termelési kapcsolatba lépnek?) És az integráció szerveződési keretei – jelenlegi államközi egyezmények, jó öltözetű diplomaták és expertek hadserege, ahogy ez a 16. századtól kialakult Európában – is egészen más típusúak lesznek?

Ki merné biztonsággal kizárni ma, akár a következő tíz esztendő történelméből is az ilyen típusú fejlődési folyamatok érvényre jutását?

A jövő: a kultúrnemzet

Akárhogy is lesz, ezekkel kapcsolatban állást kell foglalni a következő évtizedek alternatíváiról gondolkodóknak. A mi véleményünk szerint Európa nemzeti sokszínűségének megőrzése általános emberi érdek. De ezeknek a nemzeteknek fel kell adniuk a területi–állami beosztáshoz és így a nemzetállami gazdasági–politikai zártsághoz való ragaszkodásukat. A nemzetfogalom eddigi értelmezéséből száműzni kell a gazdasági (nemzetgazdasági) és az állami (nemzetállami) alapelveket. A nemzet elsősorban kultúrnemzet, nyelvi, hagyománybeli azonosságú emberek közössége, s így kell fennmaradnia a 21. század részére.

Következtetésa Magatartáskódexhez

A vízió, a jövőkép nagyon fontos minden társadalom számára. Így a közép-európai társadalmak számára is. Ha e társadalmak lépést akarnak tartani a világ, illetve Nyugat-Európa társadalmaival, nem másolniuk, de érteniük kell, mi történik ott. Szerintem a térség állami–nemzeti feszültségeiben a gyúanyagok számát csökkenthetnénk, ha politikánk vezér-eszméiben leszámolnánk a nemzetállami örökséggel, tudomásul vennénk az új területi–igazgatási átrendezést sürgető erők jelenlétét, s magunkat, mint – nemzeti tradícióinkra, kultúránkra büszke – kultúrnemzetet akarnánk megőrizni a 21. század számára.

Az már egy újabb kérdőjelsorozat tárgya lehet: megvalósulhat-e a mai Európa humán és gazdasági értelmiségének álma: a szabad polgárok Európája. Vajon a különböző közösségszervező elvek – állami–igazgatási, kultúrnemzeti, szociális, vallási–világnézeti elvek – összeütközésében nem morzsolódik-e fel ez a vékony európai értelmiségi réteg maga is?

iv. milyen államot építsünk ki?

Az új államberendezkedések és kisebbségpolitikai alapelvek

(Javaslat)

1. Az etnikai sokszínűség érték

Javasoljuk, hogy az államok a térség nemzeti–etnikai sokszínűségét – hasonlóan a vallási és egyéb kulturális–szokásrendi sokszínűséghez – általános emberi értéknek ismerjék el.

E sokszínűség hordozója a nemzeti közösség, illetve az egyén. A nemzeti hagyományok és összetartozástudat magában is változásoknak van alávetve. A nemzeti asszimiláció és a disszimiláció minden természetes jelenségét e változások jelének tekintik, amelynek során újabb emberi értékek keletkeznek. Az államok tartózkodnak minden olyan adminisztratív eszköz igénybevételétől, amely az asszimilációt a lakosságból kikényszerítené, ugyanakkor megadja a lehetőséget a disszimilációra. Vállalják, hogy a térség etnikai sokszínűségéből származó nemzeti értékeket az állami kultúrpolitika eszközeivel tudatosítják.

2. A sokszínűség megőrzése állami feladat is

Az államok nyilvánítsák ki: tisztában vannak azzal, hogy a térség nemzeti–etnikai sokszínűségének megőrzése politikai, kulturális és szociális kérdés. A területükön élő minden (többségi–kisebbségi) nemzeti kultúra hordozóinak megmaradásához, kifejlődéséhez, újraalakulásához a feltételeket biztosítják, e sokszínűség megőrzésére minden eszközt igénybe vesznek.

Biztosítják a feltételeket – törvényhozással – a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúságához. Ha kell, szociális és kulturális pozitív diszkriminációt alkalmaznak annak érdekében, hogy a kisebbségi sorsból gyakran következő szociális hátrányokat az állampolgárok legyűrhessék, és pozitív diszkriminációt gyakorolnak annak érdekében, hogy a kisebbségi nemzeti kultúrák továbbélhessenek. Vállalják azokat az átlagosnál nagyobb többletköltségeket, amelyeket az anyanyelvi kisebbségi oktatás, a kisebbségi szokásrendek fenntartása jelent a költségvetés számára.

3. A kisebbségi konfliktusok feloldásáról

Az államok nyilvánítsák ki: belátják, hogy a térségben olyan nemzeti–etnikai kisebbségi konfliktusok alakultak ki, amelyek akadályozzák a térség minden államának általános társadalmi–politikai–gazdasági fejlődését, az általános emberi–erkölcsi normatívák kialakulását, érvényesülését. Belátják, hogy ezek a konfliktusok nem oldódhatnak fel csak spontán, a gazdasági–társadalmi érintkezések normalizálásával, hanem keresniük kell a lehetőséget, hogy ezen ellentétek feloldásában az állami adminisztráció eszközei is részt vállaljanak. Tisztában vannak azzal, hogy e konfliktusok összetett szociális, kulturális, politikai és érzelmi–erkölcsi feszültségek együttesei. Törekednek ezek megoldására, illetve politikai kezelésére.

Türelmet és megértést tanúsítanak mindazoknak a sérelmeknek a felszínre törésekor, amely sérelmek az itt élő nemzetekben az elmúlt évszázad állami–nemzeti harcai következményeként és a kisebbségi politika eredménytelensége miatt halmozódtak fel. Kötelességüknek tartják, hogy az államhatalom eszközeivel élve tompítsák és feloldják azokat az érzelmi ellentéteket, amelyek az elmúlt évszázadok során az itt élő nemzetekben kölcsönösen kialakultak. Kötelességüknek ismerik el az állami oktatás, az állami eszközökkel támogatott kulturális–tudományos művek, műsorok keretében a nemzeti ellenségképek kiirtását. Vállalják, hogy az idegen-ellenesség, a más nemzetek elleni uszítás minden formáját törvényes úton tiltják és bírósági úton büntetik.

Az államok – javaslatunk szerint – tartózkodjanak a területükön élő nemzetek egymás elleni kijátszásától, fordítsanak különös figyelmet a többségi és a kisebbséginemzet(ek) közötti harmónia megteremtésére. Kisebbségpolitikájukban a kisebbség politikai–szociális esélyegyenlőségének biztosítása áll, nem pedig akár a kisebbség, akár a többség előnyhöz juttatása. A többségi nemzet jóindulatának, belátásának megszerzése nélkül minden – nemzetközi és állami szintű – kisebbségpolitika eredménytelenségre van ítélve.

4. A történelem zsákutcái

Javasoljuk: a térségben élő államok kisebbségpolitikájának kiindulópontja legyen annak belátása, hogy a területi–igazgatási (politikai) egységek (állam) és az itt élő nemzetek településterülete a történelmi adottságok folytán nem fedték és nem fedik egymást. Belátják, hogy az államterület etnikai homogenizálására eddig megtett kísérletek csak újabb és újabb konfliktusokhoz vezettek. Belátják, hogy sem az államok határainak igazítása az etnikai határhoz (területrevízió), sem az etnikumok áttelepítése az ún. anyaországba nem fér össze századunk Európájának életnormatíváival. Ezért közösen kell keresniük a nemzeti többségek és kisebbségek egy államban élésének politikai kereteit, egyben azokat a területi–igazgatási formákat, amelyek az államterületen élő minden nemzet identitásának szabad kifejlődését biztosítják.

5. Az új közösségképző erőkről és a területi–igazgatási keretekről

Javasoljuk annak figyelembevételét, hogy ezen új formák, keretek kialakításával egy időben az egész európai kontinensen változások mennek végbe az államnak mint területi–igazgatási egységnek a szervezetében.

Amikor az államok a nemzeti–etnikai azonosságtudat kifejlődésének szabad utat kívánnak biztosítani, amikor keresik az autonómiák különböző kereteit és típusait, tisztában vannak azzal, hogy az új európai közösségformáló és területszervező erők közül a nemzeti–etnikai elv csak az egyik erő.

Az államok tisztában vannak azzal, hogy ezeknek a területszervező erőknek szabad mozgást kell engedni, mert különben a kontinensen (Európában) élő társadalmak emberi teljesítőképessége szenved csorbát.

Tisztában vannak azzal is, hogy a térség államberendezkedésének átalakulása egy olyan államrendszer bukása után megy végbe, amelyik nem ismerte el sem az emberiség történelmében, sem a jövőjében a közösségi–területi szervezetek átalakulásának alternatíváit. És olyan időben történik az átalakulás, amikor Nyugat-Európában sem állnak rendelkezésre kész modellek az új területi–igazgatási rendszerek kialakítására.

6. Rendszerváltás a közgondolkodásban

Az elmúlt évszázadban az itt élő társadalmakban gyengék voltak azok a közösségszerveződési formák, amelyek a különböző etnikumok és különböző szociális rétegek, felekezetek, sőt nemek, korosztályok együttes életéhez civil kereteket adhattak volna. (Polgári egyletek, társaságok, klubok stb.) Ezért is a térségben az etnikai, a szociális törekvések az utóbbi évszázadban szélsőségesebb formákban jelentek meg, mint Nyugat-Európában. Az utóbbi 45 év ezeknek az alulról építkező szervezeteknek a kezdeményeit is megsemmisítette.

Tisztában vannak azzal is, hogy a térség társadalmaiban túlságosan nagy szerepet kapott az egyén életében az állam. Különösen a gazdaság (a tulajdon) területén hiányoznak az egyén szabadságához anyagi alapot biztosító magánvállalkozás erős hagyományai. Az egyén életének túlzott kötődése az államhoz együtt járt az állami hierarchiától független kis autonómiák (közöttük a kis etnikai közösségek, a kisebbségek) önszerveződésének elmaradásával.

A térség társadalmaiban az említett államszervezeti fejlődés következtében az állami bürokráciának kiemelt szerepe van. Már nem csak szervezője, működtetője a közösség napi életének, hanem olyan erővé is vált, amelynek létérdeke lehet a jelenlegi vagy a jelenleginél is nagyobb állami (államnemzeti) túlerő érvényesülése, akadályozza az új típusú közösségi formák, az autonómiák kifejlődését.

Tisztában vannak a térség államai azzal a nehézséggel is, hogy az új típusú állampolgári tudat kialakulását olyan társadalmakban kell elérni, amelyek nincsenek felkészülve a 20. század végének világra tekintő nyitottságára.

A térség társadalmainak nagy része évszázadokig távol élt a világ vezető technikai–szellemi civilizációitól, olyan birodalmi keretekben, amelyek államszervezetileg zsákutcának bizonyultak (Török Birodalom, Orosz Birodalom). Ezt az elzártságot katonai–politikai adminisztratív eszközökkel is rögzítette az elmúlt 45 év szovjet rendszere. Az elzártság együtt járt a szabad közlekedés tiltásával. Az itt élő népek kimaradtak a világ internacionalizálódásából, amely az idegen kultúrák jobb megismerését, s így a más nemzeti sajátosságok becsülését jelenti.

A technikai–ipari alulfejlettség a településszerkezetben, életmódban is kifejezésre jut. Az itteni társadalmak úgy maradtak döntően agrártársadalmak, hogy itt az agrárszektor (és a falu mint települési forma) életszemléletbeli visszamaradottságot, elzártságot is jelent.

A térség állami adminisztrációi szükségesnek látják, hogy minden állami eszközzel hozzájáruljanak a közgondolkodásbeli rendszerváltás felgyorsításához, egy új típusú állampolgári és nemzeti gondolatvilág kialakulásához.

7. Új nemzetszemlélet igénye

A „rendszerváltás a közgondolkodásban” jelenti az új típusú nemzettudat kiformálódását is. Annak elismerését, hogy az adott területi–igazgatási egység (állam) területén élő minden etnikum alkotója és formálója volt annak a társadalmi és kulturális egységnek, amit modern nemzetnek hívunk. A térségben kialakult nemzeti kultúrák az itt élt különböző etnikumok egymásra hatásainak termékei. Ahogy a térség mai nemzetei antropológiailag is az évezredes keveredés eredményei, még inkább azok kulturális értelemben. A nemzeti kultúrák egyenértékűsége azt is jelenti, hogy egyetlenegy, a mai (vagy valamikori) államterületen többségben élő nemzet sem tulajdoníthat magának semmiféle vezető szerepet. Az itt élő nemzetek igazi, világméretekben kiemelkedő éltető hagyománya az etnikai sokszínűség, a tolerancia, nem pedig a nemzeti kizárólagosságra törekvés volt.

8. Magatartáskódex a kisebbségi kérdésben

Mint az átalakulásban élő államok polgárai, tisztában vagyunk azzal, hogy a rendszerváltás a közgondolkodásban az évszázados sérülések és sértések, torzulások indulatai csak a társadalom és a gazdaság évtizedes belső harcainak, tisztulási folyamatának eredményeként számolhatók fel. Mégis úgy látjuk: a politika nem lehet az öntörvényűnek mondott folyamatok követése, hanem azok befolyásolásának tudománya is. Ezért javasoljuk a térségben élő államok vezető erőinek: segítsék elő olyannemzetközi normatívákkialakítását, amely vezéreszménye lehet a kisebbségi kérdés kezelésének.

Úgy gondoljuk, a térség minden államának(mindegyik adminisztrációjának) érdeke, hogy kialakuljon egy nemzetközi szinten elfogadott magatartáskódex. Ez csakis több, különböző – akár a különböző nemzetek vagy államok szempontjait érvényesítő – kódex-terv eredménye lehet.

A magatartáskódex számonkérése a nézőpontok tisztázásának megindítója, majd vállalt feltétele is lehet a különböző európai vagy térségbeli integratív szervezetekbe való felvételnek.

A jelen magatartáskódex-javaslat a nézőpontok tisztázását kívánja elősegíteni. És talán azt, hogy kiragadja a vitákat a szavazatnyerő belpolitikai harcok, az utcai demagógia és indulatok, s a feladatok alatt amúgy is roskadozó állami adminisztrációk egyedüli küzdőteréről.

V. MAGATARTÁSKÓDEX ALAPELVEI A KISEBBSÉGI KÉRDÉS KEZELÉSÉRE

(Javaslat)

1. Államalkotók és állampolgárok

Az állam minden polgára államalkotó, függetlenül attól, hogy mikor kapta az állampolgárságot és mikor települt be az állam területére, és függetlenül attól, hogy milyen vallási, nemzeti csoporthoz (kisebbséghez vagy többséghez) stb. tartozik.

A közösség azzal, hogy az itt élő egyén számára megadja az állampolgárságot, elismeri annak alkotó és fontos részvételét a közösség intézményeinek építésében, a közösség anyagi, szellemi javainak megteremtésében. Az államalkotó jelleg elismerése nem történelmi, még csak nem is származási kérdés, hanem annak felismerése, hogy a közösség jelenében és jövőjében az állam területén élők közül kinek a munkájára van (volt) szükség. (Az állampolgárságot – vagy akár a többes állampolgárságot – az alkotmány szabályozza.)

2. A kisebbséghez tartozásról

Minden olyan személynek, aki az adott állam területén állampolgári joggal bír, alanyi joga, hogy olyan nemzeti, etnikai csoporthoz (kisebbséghez) sorolja magát, amelyik kisebbséghez tartozónak magát érzi. A kisebbség kollektív jog alanya. Nem szükséges ezen azonossághoz (identifikációhoz) sem származási, sem egyéb (kulturális közösségi) igazolás.

A kisebbség elismerésének nem lehet feltétele az állam területén eltöltött idő.

Azaz ki kell iktatni gondolkodásunkból az „őshonos”, a „száz éve itt élő” stb. kategóriákat, mint a kisebbséghez tartozás feltételeit. A kisebbség mint kollektívum elismerésének alapja az alkotmányban megállapított „minimum szám”. Ez rögzíti, hogy hány polgárnak kell magát valamelyik kisebbséghez tartozónak nyilvánítani (regisztráltatni) ahhoz, hogy a közösség (az állam) őt kisebbségnek, azaz kollektív jogi személyiségnek ismerje el.

Az államok kinyilvánítják, hogy területükön az etnikai (vagy egyéb) megkülönböztetés nem jelent diszkriminációt, s egyben szavatolják e közösséghez tartozás egyenjogúságát az államon belül.

Az államok lemondanak arról, hogy valamelyik többségi nemzet nevében fellépve, a szomszédos országban lévő kisebbségek számát ún. objektív mércék szerint gyarapítsák. A kisebbséghez tartozás kinyilvánítása az egyén legszentebb jogai közé tartozik, és mint ilyen, egyéni döntés függvénye.

A térség államai törekednek arra, hogy a különböző államokban a kisebbségek statisztikai számbavétele lehetőleg azonos elvek alapján történjék.

Az államok lemondanak arról, hogy az asszimilációt siettető intézkedéseket tegyenek. Lemondanak arról is, hogy valamelyik többségi nemzet nevében fellépve disszimilációs propagandát folytassanak a szomszédos ország államterületén.

A természetes asszimilációt és a természetes disszimilációt az egyén dolgának tartják, sem az egyik, sem a másik siettetését adminisztratív eszközökkel vagy propagandával nem tartják megengedhetőnek.

3. A kisebbségek is államalkotók

Az államban többségben és kisebbségben lévő nemzetek (etnikumok) élnek. Az állam, noha nevét a többségi nemzetről nyerte, nem tesz értékbeli különbséget a többség(ek) és kisebbség(ek) között. A mai államterület kultúrája, termelési eredményei, intézményei mindazon nemzetek munkájának gyümölcse, amelyek valaha itt éltek és élnek ma. Vagyis az állam minden nemzete – többségi, kisebbségi nemzete – egyaránt államalkotó.

Az idetelepülés ideje vagy módja („bevándorolt”, „betelepített” stb.) nem befolyásolhatja a ma itt élők jogainak gyakorlását. Ennek vizsgálata lehet a történettudomány tárgya. Mint ahogy az is a történettudomány kérdése: a különböző területi átrendezések, a ki- és betelepítések folytán melyik nemzet (kisebbség vagy többség) töltött hosszabb időt a mai államterületen. „A ki volt itt előbb”, az „őshonosság” kérdése is a történettudomány tárgya, és nem lehet semmiféle jelenbéli előjog alapja.

4. A kisebbségi (kollektív) jogok jellege

A kisebbségi jogok kiterjednek a kisebbségi alapon történő szervezkedés szabadságára (5), az egyéni (perszonális) autonómiára (6) és adott esetben a területi autonómia (7) biztosítására.

5. A kisebbségi szervezkedés szabadsága

a) Az államok biztosítják, hogy területükön a nemzeti kisebbségek létrehozhassák különböző szintű (országos, helyi vagy nemzetközi) szervezeteiket.

Az államban a polgárok egyéni azonosságtudatuk megélésére különböző alapon szerveződnek. E törekvéseket az államok a polgári tudat fejlettségének tekintik, olyan aktivitásnak, amely erősíti a közösség életképességét.

Az állam kötelezi magát arra, hogy e szervezetekre az állam területén a társulatokra, egyletekre vonatkozó jogszabályok legyenek érvényesek. Korlátozást csak az alkotmányba ütköző tevékenység indokolhat. E kisebbségi szervezetek jogállását az alkotmány (törvény) határozza meg.

A törvényhozás dönt arról is, hogy ezen társadalmi intézményeket a költségvetésből vagy egyéb módon támogatják-e. Az államok elfogadják, hogy érdekükben áll a polgárok (etnikai) különbözőségének szervezeti formában való megnyilvánulása. Ismeretes, hogy a térségben a spontán és közösségi (társadalmi–polgári egyletek stb.) a szervezeteknek gyenge a hagyománya. Az utóbbi 40 esztendő tiltotta is azokat. A kisebbségi szervezetek működése így egyik mutatója a térségben kibontakozó társadalmi demokratizálódásnak.

b) A kisebbségek autonóm szervezetei lehetnek egyletek, társulatok, amelyek tevékenysége kiterjedhet a kisebbség külön (speciális) érdekeinek képviseletére és a kisebbséget összetartó történeti–kulturális örökség megőrzésére, a kisebbségi léttel összefüggő szociális feszültségek megfogalmazására.

Ezen szervezetek a kisebbségek autonóm intézményei, képviselik a kisebbségek politikai–kulturális–szociális érdekeit, feltárják a feszültségeket, javaslatokat tesznek azok feloldására, kezelésére. Az államok tudomásul veszik, hogy a nemzeti alapon építkező szervezeteknek még számos formája alakulhat ki.

Ismeretes, hogy a térségben élő különböző nemzeti kisebbségi szerveződések különböző hagyományokra mennek vissza. Az etnikai különállást sok esetben az egyházi szervezetek őrzik (lásd bosnyákok, pomákok esetét). – Különböző alapon határozza meg közösségi azonosságát (identitását) és így kisebbségi hovatartozását a térség gazdasági, kulturális, politikai fejlődésében mindenütt jelentős szerepet játszó és diaszpórában élő zsidóság. (Identitás a közös származás szerint, zsidó identitás a vallás alapján, zsidó identitás a távoli Izrael államhoz kötődés alapján.) – Vidékenként eltérő a térségben mind nagyobb jelentőséget kapó cigány lakosság azonosságra törekvése (identifikációja). A történelmi tapasztalat arra figyelmeztet, hogy az államoknak törekedniük kell a cigányok szerveződési életének segítésére.

c) A politikai életben az államok lehetővé teszik, hogy a kisebbségek önálló, kisebbségi alapon (etnikai, vallási stb.) szerveződő politikai pártokat képezzenek helyi vagy országos szinten.

Az állami közösség parlamenti–politikai életében természetesen minden adófizető polgár – így a kisebbségiek is – csak egy személy jogán vehetnek részt, választhatnak vagy lehetnek választhatók. A parlamenti választásokon a kisebbségi politikai pártoknál történő regisztráció kizárja a más alapon szerveződő politikai pártoknál való regisztrációt.

d) Az államhatalom, mint a polgárok összességének (és nem csak a többségi nemzetnek) megtestesítője, partnerként kezeli a nemzeti kisebbségek szervezeteit. Kötelezi magát, hogy minden lelkiismereti, politikai, gazdasági kérdésben, amely a kisebbségek speciális érdekeit érinti, konszenzusra törekszik e szervezetekkel. Állam és kisebbségi szervezetek (érdekképviseletek) partnerségét törvény szabályozza.

A térség államai ismételten hangsúlyozzák: a kollektívumok képviseletét a jelenlegi parlamentáris államszervezetben nem tartják megoldottnak, de kívánatosnak gondolják. (Pl. Nemzetek Gyűlése; Országos Érdekképviseleti Parlament stb.) Nem zárják ki annak lehetőségét sem – ahogy arra az általános részben utaltunk –, hogy az érdekképviseletek számára a parlament „külön házát”, „második kamaráját” hozzák létre.

6. A perszonális (személyi) autonómia

A kisebbségi állampolgárt személyes autonómia illeti meg.A személyes autonómia körébe tartozik mindazon jogok és szociális, kulturális feltételek összessége, amelyek a kisebbséghez (kollektívumhoz) tartozó állampolgár személyes esélyegyenlőségét az államban biztosítják.

A térség államai demokratikus átalakulásuk során, az új társadalmi berendezkedés kiépítésében saját hagyományaikra és a világ más részein kialakult értékekre alapoznak. Különös figyelmet fordítanak az európai társadalomfejlődés eredményeire, s az európai közösségszerveződés alapelvére, azegyén autonómiájára. Természetesnek veszik, hogy az állam biztosítja minden polgár számára egyéni szinten a különböző azonosságigény teljes kiélését. Ezek közé sorolja a polgár nemzeti–etnikai azonosságigényét.

A térség államai tudomásul veszik, hogy területükön egyéni – kisközösségi szinten – nemzetileg–etnikailag rendkívül vegyes társadalom él. Gyakran ugyanazon a családon belül is más lehet a nemzeti azonosságtudat. Ez statisztikai adatsorokban rendszerint nem is jelenhet meg.

A teljes perszonális autonómia biztosítása az adott területen családilag is keverten élő, területileg–igazgatásilag szét nem választható etnikumok egymás mellett élésének legfontosabb rendező elve lehet.

Mivel az államok kinyilatkoztatják, hogy a lakosság nemzeti–etnikai sokszínűségét értéknek tartják, azok megőrzésének a lehetőséget biztosítani akarják, ezért az egyéni szinten a legmesszebbmenő autonómiát kívánják kiépíteni.

a) Perszonális autonómia – jog a kisebbségi önkormányzatokhoz

A perszonális autonómia körébe tartozik az a jog is, hogy a kisebbséghez számító állampolgár választhatja saját érdekképviseleti, politikai, kulturális szervezetét, indítványozhatja kisebbségi alapon szerveződő új intézmények létrehozását. (L. erről az 5/b–c pontokban írottakat.)

b) Perszonális autonómia – jog az anyanyelv teljes körű használatára

A kisebbségi állampolgár szabadon használhatja anyanyelvét, függetlenül attól, hogy mint kisebbség hány százalékot tesz ki a község vagy az ország lakosságában. A nyelvhasználat szabadsága kiterjed a magán- és a társadalmi élet (szervezetek, közigazgatás, tömegkommunikáció stb.) egészére. A politikai életben és a törvénykezésben a kisebbséghez tartozó állampolgár szabad anyanyelvhasználatát (a parlamenti életet is beleértve) a költségvetésből biztosított tolmácsok teszik lehetővé.

Az anyanyelvi kultúra ápolása nem csak a nemzeti–etnikai sajátosságok megőrzésének eszköze. A nyelv elsősorban a közösségi érintkezés általános eszköze. Bizonyított, hogy a 20. század végén is az emberiség túlnyomó többsége csak anyanyelvén képes magát hatékonyan művelni és kifejezni. Az államok, amikor a múltban nem támogatták a kisebbségek anyanyelvi kultúrájának kifejlesztését, akkor a többségi nemzet tagjait indokolatlan előnyhöz juttatták a művelődés, a gazdaság területén, a nemzeti kisebbségekkel szemben. A többségi nemzet(ek)hez tartozó polgárnak is érdeke, hogy a vele egy területi–igazgatási, termelési közösségben élők mindegyike elsajátítsa a lehető legmagasabb szintet szakmájában és az általános műveltségben.

Különös jelentősége van mindennek a közép-európai régióban, ahol a munkaerő színvonala, a termelés hatékonysága elmaradt a világ legfejlettebb társadalmi–termelési közösségei mögött. Ennek a hátránynak a ledolgozása nélkül a térség nem érheti utol a fejlett termelési kultúrákat.

Tisztában vannak a térség államai azzal, hogy az anyanyelvi kultúra ilyen teljes körű biztosítása a jelen fázisban erős kulturális–szociális pozitív diszkriminációt jelent a kisebbségek javára.

Eltérően ugyanis a nyugat-európai államoktól, e régióban sok kis nyelv maradt meg a 20. század végéig is irodalmi nyelvként. (Míg pl. a skótok, walesiek angolul, az okcitanok, bretonok elsősorban franciául stb. fejezik ki magukat.) Az itt élő népek csak anyanyelvükön képesek a modern termelési szervezetek tagjaivá válni. És: eltérően a nyugat-európai többnyelvű államközösségektől (Svájc vagy Elzász, Dél-Tirol), az itt, egy államkeretben élő nemzetek nyelvei „kis nyelvek” és nem világnyelvek. (Francia, német, olasz, angol.) E nyelvek ápolása és fenntartása több vonatkozásban a nemzetközi integrációval ellentétes érdekeket is hordoznak, tehát „sokba kerülnek”. – Hozadéka jól ismert a térség e sajátosságának. Mivel a megosztó állami határok mindkét oldalán élnek a szomszédos állam nyelvét anyanyelvként bíró kisebbségek, így a térségben kialakuló új típusú – esetleg etno-regionális típusú – területi közösségek kötőanyagai lehetnek.

c) Perszonális autonómia – jog az anyanyelv használatára az oktatás minden szintjén

Az anyanyelven történő oktatás minden szintjének „biztosítása” azt jelenti, hogy minden állami oktatási intézménytípusban a kisebbségi nyelv anyanyelvi szintű gyakorlását törvényben (oktatási vagy kisebbségi törvényben) meghatározott feltételek mellett költségvetésből biztosítják. (Helyi vagy országos intézményekben – vö. erre még a területi autonómiáknál mondottakat.) Az államok különös gondot fordítanak az anyanyelvi kisebbségi oktatás rendszerének kifejlesztésére az óvodákban, általános és középiskolákban, az állami szakmunkásképzésben. Tisztában vannak azzal, hogy azokat a nehézségeket, amelyek a kisebbségeket e téren óhatatlanul sújtják, csak pozitív diszkriminációval lehet enyhíteni.

A térségben, mindenekelőtt Csehszlovákiában, Jugoszláviában, jó és alkalmazható didaktikai eljárások alakultak ki az etnikai szórványok anyanyelvi képzése terén.

Az állam – még ha más téren nem is része törvényes rendjének a magánoktatási intézmények engedélyezése – minden körülmények között engedi a kisebbségi oktatási–művelődési intézmények alapítását. Az állam és a kisebbségek országos képviselete törekedjék arra, hogy a kisebbségi magánoktatási intézmények oktatási rendszere kompatibilis legyen az állami oktatás rendjével. Amennyiben a magánoktatási intézet a kompatibilitásról lemond, az állam ezt tudomásul veszi. A kisebbségi magánintézmények tanulóit a költségvetésből ugyanaz az oktatási költségkvóta illeti meg, mint az állami intézményrendszer tanulóit.

Külön súlyt helyez az állam a felsőfokú képzésben az anyanyelv használatának biztosítására. Belátja, hogy a kisebbségek általános műveltségének emeléséhez az egyik leghatékonyabb eszköz az anyanyelvű értelmiség kiképzése. A kisebbségi képviseletekkel konszenzusban történjék a helyi lehetőségek optimális kihasználása. (Önálló egyetem, karok, szakok indítása.)

d) Perszonális autonómia – jog a hagyományok, szokásrend gyakorlására

Az állam biztosítja, hogy – függetlenül a településen és országon belüli arányszámtól – a kisebbséghez tartozó állampolgár szabadon gyakorolhatja történelmileg kialakult szokásait, megtartja ünnepeit, a hagyományaihoz tartozó szimbólumokat, a nemzeti színeket nyilvánosan használhatja.

Mint az állam minden polgára, az egyéni életfordulókhoz kötődő ünneplési módokat (keresztelés, temetkezés, esküvő, férfivá avatás stb.) szabadon választhatja, ősei természeti és vallási ünnepeit, évfordulóit szabadon ünnepelheti. Ebben őt senki meg nem gátolhatja, ezért megkülönböztetés nem érheti. Minden, ilyen téren őt ért megkülönböztetést az állam törvénnyel bünteti. Neve írásában az írásmódot szabadon megválaszthatja.

e) Perszonális unió – szociális–kulturális pozitív diszkrimináció

Az állam – közigazgatási és szociálpolitikája révén – külön gondot fordít a kisebbségekhez tartozó azon állampolgárok rehabilitációjára, akik a kisebbségi léttel járó hátrányok miatt a társadalom szociális és erkölcsi perifériájára kerültek. Az állam e téren különös súllyal támaszkodik a kisebbségi autonóm szervezetekre.

„A törvény előtt minden polgár egyenlő” elvével egy időben vallja: szociális és erkölcsi nevelési téren az államnak élnie kell a pozitív diszkrimináció elvével.

A most demokratikus intézményeiket kiépítő államok tisztában vannak az ezeket a célokat szolgáló intézményeik évszázados hiányosságaival, az ilyen típusú kisebbségi szociális–erkölcsi nevelő és rehabilitációs munka hagyományainak hiányaival. Az elmúlt 40 esztendő e téren hangoztatott nemes elveit a proletárdiktatúra intézményrendszere sem tudta megvalósítani.

f) A többségi nemzet kultúrájának ismerete

A kisebbségek ugyanakkor tudomásul veszik, hogy a többségi nemzet nyelvének, kultúrájának ismerete minden polgárnak érdeke. Ezért a kisebbségi (állami) oktatási intézményekben, vagy a kisebbségi nyelven oktató osztályokban az államot alkotók között a többséget képviselő nemzet(ek) nyelvét második nyelvként kötelezően oktatják. (L. erre vonatkozóan még a területi autonómiáknál mondottakat.)

Tudomásul veszik, hogy az állam területén a többségi nyelv(ek) az emberi kapcsolatok, a technikai–gazdasági szervezetek működésének eszközei is. A kisebbség létérdeke, hogy a többségi nemzettel a kapcsolatok jók és szorosak legyenek. A kisebbségek nemcsak a saját, de a többségi nemzet(ek) nyelvében is ugyanazt az eszközt látják, mint a sajátjukban. Becsülik és tisztelik abban a másik nemzet kulturális–szokásrendi szervező eszközét.

7. Területi autonómiák

Az állam biztosítja, hogy a kisebbségek területi autonómiákat hozzanak létre.A területi autonómia földrajzilag (és közigazgatásilag) meghatározott területen érvényes kisebbségi jogok összessége. Az állam bizonyos jogosítványokat a kisebbségi területi autonómia önkormányzatára ruház át.

A területi autonómia nem (lehet) az állam területi egységének megbontása, hanem ellenkezőleg: az állampolgár és az államterület kötődésének az eddiginél szorosabbra fűzése. Az állam tisztában van azzal: állami érdek, hogy az államterületén élő minden polgár érzelmileg–tudatilag is kötődjék szűkebb szülőföldjéhez, vagy ahhoz a termelő mikroközösséghez, amelyben mindennapjait tölti.

A térségben a települési, az etnikai keveredési folyamatok történelmi előrehaladása mellett is maradtak az államnak olyan területei, ahol a kisebbségek regionális települési többséget alkotnak. (Ilyenek többek között a lengyelországi beloruszok, a szlovákiai magyarok, kárpátukránok, a romániai magyarok, a magyarországi németek, szlovákok, a horvátországi szerbek, szerbiai horvátok, magyarok, bulgáriai törökök stb. községei, területei.)

Az állam a területi autonómiára mint területi–igazgatási egységre vagy ugyanazokat a jogokat ruházza át, mint a nem etnikai–nemzeti alapon szerveződő más igazgatási egységre, vagy a területi autonómiák jogállását törvényben szabályozza.

A területi autonómia politikai–igazgatási, teljes jogú nyelvi és kulturális autonómia.

Az állam többségi és kisebbségi nemzetei is tisztában vannak azzal, hogy Európában – és így térségünkben is – a területi–igazgatási keretek átalakulóban vannak. (L. erről korábban.) Elfogadják, hogy a nemzeti alapon most kialakuló területi autonómiák nem az egyedüli új területi–igazgatási szervezeti formák. A nemzeti alapon létrejövő területi autonómia lehet a kialakuló új régió-típusok egyike, de lehet, hogy idővel felbomlásra ítéltetnek. Az állam feladata, hogy az adott településen, területen többségben élők szándékának és érdekének megfelelő területi–igazgatási alapelvek érvényesülését biztosítsa.

Az autonóm területek igazgatási rendjének, általános politikai felépítésének kompatibilisnek kell lennie az állam politikai és igazgatási rendjével.

Az államok tisztában vannak azzal, hogy a térségben a területi–községi autonómiáknak (önkormányzatoknak) igen eltérő hagyományai vannak. Ezért is a területi kisebbségi autonómiák belső rendjének részletes szabályozását a helyi nemzeti, egyéb érdekképviseleti, egyházi szervezetek álláspontjának, valamint az állam igazgatási rendjének egyeztetése révén tartja kialakíthatónak. (Vö. az 5/b pontban a különböző kisebbségek eltérő szervezkedési, autonómia hagyományairól mondottakat.)

A kisebbségi területi autonómia lehet községi (8) és regionális autonómia. (9)

8. A községi autonómia

A községi autonómia minden területi autonómia alapja – így az etnikai területi autonómiáé is. A község a legtermészetesebb (települési) egység, amelynek önkormányzatára az állam különböző szintű jogosítványokat enged át.

Az állam a községekben a kisebbségek számára különböző típusú autonómiákat biztosíthat. Amire kötelezi magát: adott feltételek között a nyelvi–kulturális vagy a politikai–igazgatási és teljes nyelvi–kulturális autonómia. Az előbbi a részleges, az utóbbi a teljes községi autonómia.

a) Részleges községi autonómia

Azon községekben, ahol a kisebbségek statisztikailag jellemezhető arányban, pl. 10–20%-ban vannak jelen, ott a községi önkormányzat a kisebbségnek relatív községi autonómiát ad. Ez jelenti: gondoskodik a hivatali nyelvhasználatban, továbbá a középületek felirataiban a kétnyelvűségről, közösségi rendezvényeken és a középületeken a helyi kisebbség címereinek, színeinek (szimbólumainak) használatáról. Gondoskodik a helyi (területi) oktatási intézményben a kisebbségi nyelven folyó oktatás megszervezéséről, konszenzusban a kisebbségek helyi önkormányzatával (képviseletével). Támogatni köteles a község (10–20%) kisebbségi jelenlét esetén a helyi kisebbségi sajtó, kulturális egyesületek fenntartását is. A községi és az állami költségvetésből a kisebbség(ek) számára arányos összeget biztosítanak.

A község biztosítja (az önkormányzati vagy az állami költségvetésből) a helyi kisebbségek kívánságának megfelelően szokásrendjük továbbéléséhez az intézményeket. (Temetkezés, esküvő, keresztelés, saját ünnepek stb.).

Az állam törvényben (oktatási, kisebbségi) szabályozza az anyanyelvűség, a kétnyelvűség egymáshoz való viszonyát.

b) Teljes községi autonómia

Az esetben, ha a községben lakók 51%-a valamelyik, az államban bejegyzett kisebbséghez tartozik, az állam a községben teljes kisebbségi autonómiát biztosít, ami kiterjed a politikai–igazgatási, a teljes nyelvi és a kulturális autonómiára.

Amennyiben a községben 51%-ban jelenlévő országos kisebbség kívánja, úgy az 51% anyanyelve a község első nyelve az igazgatásban, politikai életben, az oktatásban, a községi pénzekből élő tömegkommunikációs eszközökben.

A község többsége kötelezi magát arra, hogy a hivatali apparátusban a helyi többségi nyelv ismeretének megkövetelésén kívül semmi származásbeli vagy kisebbséghez tartozási követelményt a tisztviselői karral szemben nem támaszt. Az állam törvényei – így az alkalmazottakra vonatkozóak is – kötelezőek az önkormányzatban.

A községi 51%-os többség a községben kisebbségben élőket úgy kezeli, mint az állam bármely más területén a kisebbségeket. (L. 8/a pontot)

9. Regionális kisebbségi autonómia

Az államok törekednek: azokon a területeken, ahol zárt egységben több, azonos 51%-os nemzeti kisebbséget felmutató község él, regionális kisebbségi autonómiákat hozzanak létre. Ezen regionális autonómiáknak az állam különböző, a törvényhozás által szabályozott jogosítványokat enged át.

A regionális autonómiák számára mindenképpen biztosítja a teljes községi kisebbségi autonómiák számára megadott jogokat. (Vö. 8. pontnál mondottakat.) Vagyis kiterjednek azok a politikai–igazgatási, a teljes jogú nyelvi és kulturális autonómiákra. (Vö. 7. pontban írottakkal.)

A kisebbségi regionális autonóm területen élő, esetleg más többségű község nemzeti autonómiája természetesen érintetlen marad.

A kisebbségi regionális autonómia – ahogy arra korábban is utaltunk – kompatibilis az állam egész politikai–igazgatási rendszerével.

Belső rendjét – a községek egymáshoz való viszonyát, a községi többségek változásának kihatását a regionális autonómiára, képviseleti rendszerét – az állam törvényhozása állapítja meg a kisebbségi szervezetekkel és a helyi önkormányzatok egyetértésével.

10. Az államok kölcsönös segítségnyújtásáról

Az államok természetesnek tartják, hogy polgáraik a szomszédos államban többségi nemzetet képező nemzeti közösség szerves tagja lehetnek. (Vö. korábban a kultúrnemzetről írottakat.) Szándékuk: a nemzeti kisebbségek a területi-igazgatási egységek államok közötti összekötő kapcsot képezzenek. Ezért is lehetővé teszi polgáraik számára, hogy a szomszédos (vagy távolabbi államban) kulturális, egyleti tevékenységet folytassanak. Az államok természetesnek tartják és örömmel üdvözlik, ha a területén élő kisebbségeknek a másik állam többségi nemzete segítséget nyújt az itteni kisebbségek különböző szintű autonómiájának biztosításához, mindenekelőtt az anyanyelvi oktatás fejlesztésében, a szokásrendi hagyományok fenntartásában. Az államok elismerik: a kisebbségi ügy nem belügy.

Az államok ugyanakkor tartózkodnak attól, hogy a kisebbségi politikában a másik állam területén jelentkező esetleges gondokat a másik állam politikai rendszere elleni agitációra használja fel, és ezzel megsértse az állami szuverenitás elvét.

Feladatuknak tartják olyan államközi intézményrendszerek kiépítését (multilaterális, bilaterális kisebbségi munkabizottságok; parlamentközi állandó közös szakértői bizottságok stb.), amelyek egyrészt tervezik és segítik a kultúrnemzeti együttélés új típusú kereteinek kialakítását, másrészt a felmerülő konfliktusok kezelésével mentesítik az államközi kapcsolatokat e tehertételektől.

Az államok lemondanak arról, hogy bármi módon gátolják a területükön más országban élő nemzetek kulturális termékeinek terjesztését. Ellenkezőleg: vezettetve a területükön élő kisebbségi kultúrák megőrzésének elvétől, támogatják a kisebbségek anyanyelvi műveltségéhez, hagyományaihoz szükséges könyvek, folyóiratok, filmek stb. behozatalát. A kulturális–szellemi termékek szabad terjesztése az emberi jogok biztosításának egyik eszköze, egyben tehermentesítheti az állami költségvetést a kisebbségi kultúra megőrzéséhez szükséges többletkiadások egy részétől. A kulturális termékek szabad áramlásának akadálya csak az állam alkotmányának nyílt megsértése lehet.

11. Nemzetközi intézmények, garanciák

Az itt élő államok tisztában vannak azzal, hogy a kisebbségi kérdés kezelésének alapelveit csakis nemzetközi együttműködéssel alakíthatják ki. Szükségét látják olyan nemzetközi koordináló intézmények létrehívásának is, amelyekben a térség államainak szakértői, a parlamentek illetve kormányok képviselői, valamint a térség autonóm kisebbségi szervezeteinek küldöttei vesznek részt. A szervezetek részei lehetnek azoknak az integratív európai (regionális) intézményrendszereknek, amelyek az európai integráció felgyorsulásának nélkülözhetetlen tartozékai. Az államok nem zárkóznak el egy Európai Kisebbségi Tanács, Közép-európai Államok Kisebbségi Tanácsa stb. létrehozásától.

Ismeretes, hogy a térségben az államok közötti integrációnak gyengék, illetve zsákutcásak a hagyományai. Az 1920 utáni integratív törekvések jellegét és az együttműködés témaköreit is meghatározták a békeszerződés meghagyta állami–nemzeti konfliktusok, a nagyhatalmi érdekek. Ismeretes, hogy az 1945 utáni szovjet zónában sem alakulhattak ki az integráció megfelelő formái. Részben a felülről szervezett politikai rendszer, részben az érdekszférapolitika akadályozta a valós integrációk kifejlődését. A rendszeren belüli nemzetközi együttműködés szervezetei (gazdasági, katonai, külpolitikai, stb.) sorából is hiányoztak a kisebbségi kérdés kezelésére hivatott intézmények.

A nemzetközi kisebbségi integratív intézményekkel egy időben javasolják az államok a kisebbségi jogvédelem garanciarendszerének kidolgozását. Az államokon belüli független bíróságok mellett szükségesnek ítélik meg nemzetközi kisebbségvédelmi bíróság(ok) életre hívását.

Ismeretes, hogy a térség államaiban a demokráciák oly fontos intézménye, a független bíróság gyenge hagyományokkal rendelkezik. A szovjet rendszer ezt a gyenge hagyományt is elsorvasztotta. Sem intézmények, sem e téren képzett értelmiség nem áll rendelkezésre.

*

A térség államai belátják, hogy az évszázados nemzeti ellenségeskedések, az állam és nemzet szembenállása hosszú ideig a politikai és a köznapi élet veszélyforrása marad. Ezek felmérése, hosszú távú elképzelések kialakítása, a megfelelő intézmények életre hívása és életben tartása a kormányzati-politikai adminisztrációk szándéka. A szándék, a kisebbségi összeütközések felerősödése, a politikai rendszerek átalakulásának termékei és a térség társadalmai anyagi–szellemi emelkedésének feltételei is. Az állami-politikai adminisztrációk, az értelmiség kölcsönös jóhiszeműsége, jóindulata a feszültségek feloldásának legfőbb feltétele.