Ugrás a tartalomhoz

História 1992-09

Fügedi Erik , Váczy Péter , Szûcs Jenõ , Makk Ferenc , Kristó Gyula , Szinai Miklós , Stemlerné Balog Ilona , Sipos Péter , Karsai László , Hafenscher Károly , Demény Lajos , Jánosik József , Koutelidas, Panayotis , Vörös Károly

História

5. fejezet -

A lepusztult ország, 1242

SZŰCS Jenő

A lepusztult ország, 1242

A hamarosan meginduló História-könyvek monográfia-sorozatában jelenik meg Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok (1241–1301) című összefoglaló könyve. Korán elhunyt történész kollégánk, az MTA Történettudományi Intézetének volt osztályvezetője, egyetemi tanár kéziratban maradt könyve ez. Az alábbi kis fejezet a munka bevezető oldalain található. (A szerk.)

„Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította” – e lakonikus összegzést szinte olyanformán iktatta be a niederaltaichi monostor évkönyvi feljegyzései közé Hermann apát az 1241. évben, mintha már ki is mondta volna a komor verdiktet: a kereszténység e honának sorsa bevégeztetett. S annyi bizonyos, a pusztulás szörnyűséges méreteiről való hírek nem voltak légből kapottak. A keresztény világ akkoriban már emberemlékezet óta hasonlót nem élt át. A rettenetben fogant sötét pesszimizmus azonban hamarosan mégiscsak alaptalannak bizonyult. Magyarország történelme a Kárpát-medencében nem tört derékba negyedik évszázada közepén. Igaz, a folytatásba sokrétűen beépültek a megrázkódtatás tanulságai.

A mongolok visszavonulása

1242 márciusában, Batu kán Esztergom alatt kiadta a parancsot a visszavonulásra. Az ország kiürítése ahhoz hasonló tervszerűséggel és kíméletlen pusztítások jegyében zajlott, mint meghódítása. Végeredményben ugyanaz a tényező is mozgatta, csakhogy ezúttal a gyengéjéről. A mongol birodalom expanzív ereje a nomád államalakulások szigorúan „felülről lefelé” érvényesített autokrata szervezetében rejlett; ha „felül”, a csúcson a folyamatosság megszakadt, máris jelentkezett a bomlékonyság hajlama. A dinasztia ágai közt kirobbanó pártharcok újra meg újra kétessé tették a világtörténelem leghosszabb életű nomád birodalmának stabilitását.

Miután Ögödej nagykán halálának (1241. dec. 11.) híre a következő év februárjában eljutott Magyarországra, Batu kán jobbnak látta, hogy mihamarabb a helyszínen teremjen a várható belső küzdelmek esetére. A hadseregrészek több oszlopban vonultak ki az egyelőre inkább terrorral megbénított, semmint a mongol hatalom organizmusába betagolt országból. A visszavonulás minden irányban a szokásos gyújtogatás és embervadászat jegyében folyt („lépésről lépésre átkutatva még az erdők és mezők búvóhelyeit is” – mint Rogerius írja), a seregek letarolták és felélték az útlukba eső vidékeket, foglyok tömegeit hajtva maguk előtt.

A siralmas idők szemtanú krónikásának, az olasz származású Rogerius mesternek az Erdélyen át hurcolt foglyok közül sikerült megszöknie. Az átélt élmény hitele képi erővel jeleníti meg a pusztulás látványát és a rettegés állapotát, ahogy visszaemlékezéseiben leírja: „a templomtornyok vezették őket helységről helységre néptelen és üres földön át, az utakat fű és gyom verte fel. Útjukban gyökereken éltek, néhány fej vörös- vagy fokhagymát, ami a parasztok kertjeiben itt-ott megmaradt, csemegeként hozott elé szolgája és útitársa. Végre nyolcadnapra elérték [Gyula] az erdélyi püspök székhelyét, anélkül, hogy emberrel találkoztak volna. De itt sem találtak egyebet, mint a meggyilkoltak tetemeit és koponyáit, s egyházak és paloták szétdúlt és ledöntött, a sok kiontott keresztény vértől bemocskolt falait...” Csak tíz mérföldnyire a kísértetvárostól, már Kolozs megyében bukkantak eleven emberekre.

Éhezés, sáskajárás

Mennyiben volt „általános” a pusztulás? Csakugyan szinte sivataggá változott volna e föld, s hitelt lehetne adnunk olyan krónikás közléseknek, miszerint az erdélyi Radnán ugyancsak 6 ezer embert, de Küküllővárott már 30 ezer, Nagyszebenben meg éppen 100 ezer férfit, nőt, gyermeket mészároltak le? Hol a reális szint a krónikás számadat, a Rogerius szemei előtt feltáruló „néptelen és üres föld” közt?

Ugyanakkor a tatárjárás nem csak az öldöklő fegyvert és a tűzcsóvát jelentette. A mongol betörés évében nem volt aratás, 1242-ben országszerte elmaradt a vetés, 1243-ban pedig kegyetlen sáskajárás pusztította a termést. A fegyvert az éhínség váltotta fel, nyomában pedig fertőző járványok tizedelték a megmaradt népességet. Az emberek kutyát, macskát ettek és gyökereken, gumókon, fakéregliszten tengődtek, az elhaltak holtteste szanaszét hevert a mezőkön, utak mentén. „Nem kevésbé pusztította a magyar népet az éhhalál keserves csapása, mint a tatárok öldöklő kegyetlensége” – összegezte három évtized múlva az eseményt ifjú fővel átélő krónikás, Ákos mester.

Egymillió halott?

Vidékenként igen jelentősek az eltérések. Míg a Tiszántúlon, Csongrádban és Csanádban az arány eléri, sőt meghaladja a 75 százalékot, a szomszédos Békésben már 50, a Duna–Tisza köze alsó részén: Bodrogban, Bácsban 45 százalék az eredmény. Ha pedig átlépünk a Dunán, Baranya megyébe, a pusztulási arányszám egészében már csak 15 százalék. Az erdős-hegyes vidékeken a pusztulás 10 százalék körüli, vagy még ennél is alacsonyabb, a mezőség és hegyvidék találkozását átfogó megyékben, Abaújban vagy Borsodban csakúgy, mint például Biharban 20 százalék körül ingadozik. Van olyan nézet, hogy a faluszámok megyénkénti alakulását alapul véve, a szélső értékek közt a középarányost keresve az országos pusztulás mintegy 50 százalék körülire becsülhető. Ez abszolút számban azt jelentené, hogy Magyarország tatárjárás előtti mintegy kétmilliós népességéből a végzetes esztendő és kihatásai egy millió lelket irtottak volna ki. Hihető lenne egy ilyen mértékű népirtás és tömeghalál? Megmagyarázható lenne-e, hogy erről a szintről indulva a következő alig több mint fél évszázadban a népesség minden jel szerint legalábbis reprodukálódott? Nem is szólva a gazdasági és társadalmi fejlődés különös dinamikájáról, amit e népesség hordozott?

A szemtanúk és krónikások közléseit nem lehet szó szerint venni. A „sok” hamar csúszott át a „százezerbe”. Ezen túl minden túlélőnek egy-egy helyi, látványos vérengzés vésődött be az emlékezetébe, amit aztán hajlamos volt általánosítani. Rogerius nyilván nem szabadult meg a váradi vagy tamáshidai öldöklés rémképétől. A tatár hadviselés tudatos élt ezzel a pszichológiai fegyverrel is. Ám végül is a mongol hódítás törekvése mégsem valami öncélúan tobzódó „genocídium” volt, hanem a holttestek tömegeivel és lángoló falvak sorával megrendezett brutálisan látványos színjátékok után a meghódított területnek és lakosságának adóztatása, belefűzése a birodalom szolgálati rendszerébe. A tatár hadsereg közeledtének hírére mindenki, aki csak mozogni tudott, erdőkbe, hegyekbe vagy lápok, mocsarak közé menekült. A veszedelem távoztával visszaszivárogtak az emberek rejtekeikből az üszkös romok közé, és az élet rendje szerint hozzáfogtak az újjáépítéshez. Ahol efféle rejtekek közel s távolban nem kínálkoztak, kivált a sík vidéki alföldi részeken, ott a tömeghalál képzete már inkább reális.

Egyébként azonban országszerte meglepően hamar megélénkültek a szemtanúk által 1242 nyarán már elparentált helységek. Esztergom vallon, olasz és magyar vezető rétegét a kortársi beszámoló szerint „az összes lakosokkal együtt” lemészárolták, ám a polgárok építkezéseinek lendülete, a városnak már az 1240-es években fellendülő gazdasági élete arra int, hogy a híradás nem veendő szó szerint. Gyulafehérvárott Rogerius csak hullákat látott 1242 kora nyarán, az erdélyi püspök szavai azonban egy 1246. évi oklevél szerint azt tanúsítják, hogy mégsem veszett azért mindenki oda, még ha a lakosság erőteljesen meg is csappant. Bizonyos Komárom megyei királyi lovászok Csanak nevű falva hosszú ideig „üresen” állt, úgyhogy a király már mint lakatlan földet el is adományozta, mire egyszer csak (1257) a régi falulakók visszatértek és követelték földjüket – az új adományos nem kis bosszúságára.

Új társadalmi átrendeződések

A tatárdúlásnak a társadalom merevségét mind a jogi, mind a lokális kötelékek terén „fellazító” hatása párhuzamosan érvényesült a királyi várbirtokrendszer rohamos felbomlásának, valamint a világi nagybirtok robbanásszerű megnövekedésének következményeivel. E három tényező együttesen, kedvezvén a legkötöttebb állapotú tömegek emelkedési vágyának, különös, egyfelől taszító, másfelől szívó hatás formájában rendezte át a népességet. Más szóval, a sok „üres”, „lakosaitól elhagyott” falu, a sok puszta terra hátterében igen gyakran nem erőszakos pusztítás, hanem a lakosság elszökése, csoportos elvándorlása húzódik meg.

A másik, ezzel egyenértékű mozzanat a régi típusú földesúri házigazdaságok, „prédiumok” felbomlása. E sok kis, olykor mindössze néhány szolgacsalád által lakott település számottevő részét nem is annyira a tatárjárás, mint inkább belső gazdasági szükségszerűség, a földesúri gazdálkodás gyökeres átalakulása seperte el. A 10 háztartásnál kisebb települések a 12. században a faluhálózat mintegy 52 százalékát, a 13. században viszont már csak 27 százalékát tették ki. Ami tehát egy-egy megye formális statisztikájában „falupusztásodásként” jelentkezik, annak jelentékeny hányada a feudális gazdálkodás fejlődésjelensége.

Mindehhez járul, hogy az országos átlagot nem kaphatjuk meg reálisan oly módon, hogy az erdős-hegyes tájegységek és a sík föld mutatói közt mintegy a középarányost vesszük. A népsűrűség szempontjából jelentős „feszültség” mutatkozott már a tatárjárás előtt is a viszonylag sűrűn lakott Dunántúl, Csallóköz (10–16 fő/km2 és az alföldi részek (3–6 fő/km2) közt, míg az északnyugati Felvidéktől félkaréjban Barson, Abaújon át Biharig a középértékek voltak jellemzők (5–10 fő/km2). Ha most már gondolatban felidézzük a tatárjárás hadmozgásait, feltűnik, hogy a hadak leginkább és a legkegyetlenebb módon történetesen éppen a legalacsonyabb népsűrűségű tájakat „járták meg” Ez nem hagyható figyelmen kívül a pusztulás arányainak reális felbecslésénél.

Négyszázezren...

Mindent mérlegelve, hipotetikus értékkel annyi mondható ki, hogy az „elnéptelenedés” képzete az 50 százalékos országos pusztulásról igen-igen erőteljesen leszállítandó, alighanem 15–20 százalékra. Ami még mindig hatalmas szám, kegyetlen pusztulás, hiszen 3–400 ezer ember halálát jelenti. E tömeg megközelíti a honfoglalás kori egész magyar nép valószínű létszámát. Ehhez fogható pusztulást a magyarság majd csak a török korban, ám akkor is csak a hódoltsági területeken, és nem egyetlen év, hanem másfél évszázad népesség- és településpusztító őrlődésében szenvedett el.