Ugrás a tartalomhoz

História 1992-08

Glatz Ferenc , Szarka László , Szarka László , Szarka László , Kovács László, G. , Szarka László , Sipos Péter , Sándor Pál , Heckenast Gusztáv , Varga László , Katona, Gabriel P. , Vaska Miklós , Frisnyák Zsuzsa

História

7. fejezet -

Szlovák nemzeteszme – kommunizmus, szocializmus. Gustáv Husák

SZARKA László

Gustáv Husák

1913. január 10-én az akkor még Pozsony szomszédságában fekvő, szlovák lakosságú Dubravka (Dobróka) községben, szegénysorsú parasztcsalád harmadik gyerekeként született Gustáv Husák, aki a kommunista szlovák politikusok közül Alexander Dubček 1968–1969. évi 15 hónapos főtitkárságát leszámítva – a második világháború utáni Csehszlovákiában egyedül jutott döntő politikai pozíciókba. Már a középiskolai évek alatt bekapcsolódott a pozsonyi kommunista mozgalomba, ahol saját visszaemlékezése szerint nyelvi gondjai voltak „magyarul nem tudtam, németül egy keveset az iskolában már megtanultam. De a marxista irodalom és a munkáskörök, ahol az irodalommal megismerkedtem, szükségessé tették a német nyelvet. A párt megnyilatkozásai is háromnyelvűek voltak, és a szlovák nyelv itt is a leggyöngébb volt”. A kommunista szlovák értelmiség első nemzedékéből Vladimir Clementis-szel, a későbbi kommunista külügyminiszterrel és Ladislav Novomesky költővel került baráti kapcsolatba. Az ő hatásukra szervezte meg a pozsonyi kommunista egyetemisták egyesületét, s annak vezetőjeként munkakapcsolatba került Balogh Edgárral, Fábry Zoltánnal, valamint más szlovákiai magyar kommunistával is. 1937-ben fejezte be a pozsonyi egyetemi tanulmányait.

Az illegális kommunista

Csehszlovákia 1938. évi széthullása és az önálló szlovák állam kialakulása idején Husák egyike az illegális szlovák kommunista szervezkedés vezetőinek: Clementis pozsonyi ügyvéd irodájában, a pozsonyi kommunista szervezkedés központjában fogalmazóként dolgozott.

1941 nyarán a németek Szovjetunió elleni támadásában Szlovákia – miként Románia is – önálló csapatokkal vett részt Németország oldalán. A fasiszta állam szigorította belpolitikáját. Husákot körülbelül hatszázadmagával már másodszor internálták Illavára. Majd újabb internáló tábor. Az ellene lefolytatott kivizsgálás alól csak 1943 őszén mentették fel, amikor paradox módon már megválasztották őt az illegális Szlovák Kommunista Párt V. központi bizottságának háromtagú testületébe. A felmentés ténye, valamint Mach szlovák belügyminiszternek egy bizarr ötlete, a későbbiekben számos találgatásra adott okot Husák szlovák kormánykörökhöz fűződő állítólagos kapcsolatairól. (Mach belügyminiszter ugyanis baloldali, többségükben kommunista meggyőződésű értelmiségieket mint szlovák katonai tudósítót 1941 szeptemberében a németek által feltárt katyni lengyel tömegsírokhoz küldte. Azt remélte, hogy a sztálini módszerekkel való szembesülésből Husákék révén sikerül a Szovjetunió iránti szimpátiákat végleg kiirtani a szlovák közvéleményből.)

A belügyminiszter propagandaakciójának Husákék rendíthetetlen kommunista meggyőződése miatt természetesen semmilyen foganatja nem volt. Sőt többek közt Husák nevéhez fűződik a világháború korai szakaszában felmerült ugyancsak bizarr alternatíva, mely szerint Szlovákia jövőjét esetleg a Szovjetunió kötelékeiben találhatná meg.

Ez az alternatíva rövid időn belül teljes feledésbe merült, és a szlovák ellenállás programszerűen a Csehszlovák Köztársaság helyreállítása mellett szállt síkra.

Ez volt a programja az 1944. augusztus 29-én kirobbant, a szovjet hadvezetéssel csak részben egyeztetett szlovák nemzeti felkelésnek is, amelyben Husák a kommunista párt részéről kezdettől fogva egészen az október 27-i visszavonulásig aktívan részt vett. (Heteken át az erdőkben rejtőztek, illetve partizánakciókat kezdeményeztek a felkelés szétszórt csapatai.)

A szerencsésen megmenekült Husák már 1944 karácsonya előtt a Magyarország területén harcoló II. ukrán front vezérkarának politikai osztályára került, ahonnan 1945 januárjának végén Moszkvába utazott, és csatlakozott a moszkvai csehszlovák kommunista csoporthoz. A moszkvaiak részére készített összegző politikai jelentésében Husák teljes meggyőződéssel a csehek és szlovákok föderációja mellett foglalt állást.

Kisebbségek kiszorítása

Érdekesen alakult ezekben a hónapokban Husáknak a szlovákiai magyar kisebbség kérdésével kapcsolatos állásfoglalása is. Az említett jelentésben szó szerint arról írt, hogy a magyarok a háború éveiben sokszor demokratikusabban viselkedtek, mint sok szlovák. Míg Beneš és a kommunista Gotwald a magyarok megbüntetését szorgalmazta, Husák ezzel szemben a differenciált eljárás szükségességét hangoztatta. De a kollektív bűnösség elvét meghirdető 1945. április 5-i kassai kormányprogram elfogadása után gyakorlatilag ő állt a szlovákiai magyarság ellen irányuló politika élére. Gróf Esterházy János elfogatása és szovjeteknek való kiszolgáltatása, majd csehszlovákiai ítéletre való visszakérése szintén az ő kezdeményezése volt. Mint ahogy dokumentumok bizonyítják a pozsonyi magyarokat sújtó ligetfalui internáló tábor rendjének szigorítására tett intézkedéseit is. Husák – akárcsak a nemzeti győzelemtől és a kommunizmus küszöbön álló győzelmétől új energiákat nyert cseh és szlovák kommunista vezetőgarnitúra többi tagja – a nemzeti forradalom Beneš által sugallt jelszavait igyekezett az osztályforradalom előkészítésére felhasználni és következetesen megvalósítani. A kitelepített, elüldözött németek és magyarok földjét mint „az ősi szláv földeket” ígérték a kommunista pártra szavazó választóknak. Rövid pár hét alatt etnikailag megtisztították Dévényt, Pozsonyt. Mindez a Sztálin által is helyeselt szláv nemzetállam programjának gyors sikerélményeit jelentették. (Az egész szlovákiai közigazgatásból és a korábban háromnemzetiségű kommunista pártból is kizárták az összes magyart!).

Ugyanakkor a cseh–szlovák viszony rendezésében nem sikerült a föderáció programját megvalósítani: Beneš, majd a prágai kommunista vezérkar is egyre makacsabbul ragaszkodott az egységes csehszlovák állam centralizált modelljéhez, amelyben Szlovákia csupán részleges végrehajtói jogosítványokkal felruházott regionális kormányzatot kapott, az úgynevezett szlovákiai megbízotti testület formájában. Husák közismerten föderációpárti volt, s minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy rövid pár hónap után a rendkívül fontos belügyi megbízotti posztról 1945 szeptemberében leváltották őt. Gottwaldnak, a CSKP főtitkárának azonban szüksége volt rá a kommunista párt Szlovákiában is praktizált szalámitaktikájának megvalósításához.

Hatalomátvétel és börtön

Kezdetét vette a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel Prága és Pozsony közt szorosan egyeztetett végjátéka. Több mint másfél éves kiszorítósdi után Husák 1948. február 21-én, tehát négy nappal a prágai kommunista hatalomátvétel előtt, leváltotta a nem kommunista megbízottakat, és a szakszervezetek segítségével Szlovákia gyakorlatilag a kommunisták ellenőrzése alá került.

A kommunista hatalomátvétel forgatókönyve szerint a következő fejezetben, a pártba befurakodott ellenség felszámolásában, Husáknak szintén az egyik főszerep jutott, ezúttal azonban az áldozatok sorában. 1948 nyarán kezdődött el az ún. burzsoá nacionalizmus elleni boszorkányüldözés, amelynek célpontjául elsősorban a szlovák emancipáció híveit, Clementist, Husákot, Novomeskyt, D. Okálit szemelték ki. 1949-től kezdődően folyt ellenük az „adatgyűjtés”. Husákot 1951. február 6-án tartóztatták le, és miután nem vállalta magára a neki kirótt szerepet, csak 1954. április 24-án ítélték el életfogytiglani börtönbüntetésre. 1960. májusában szabadult, 1963 áprilisában rehabilitálták, és pár nappal később Alexander Dubček kezéből átvehette párttagsági igazolványait is.

„Normalizálás”

1968 áprilisában mint a prágai szövetségi kormány miniszterelnök-helyettese tért vissza a politikai vezetésbe.

Legfontosabb megbízatása 1968 első félévében a föderációs alkotmánytörvény előkészítése, valamint ezzel párhuzamosan a nemzetiségi törvény kidolgozása volt. Jóllehet a szlovák emancipáció kérdését egyformán fontosnak ítélték, Dubček és Husák között mindvégig visszafogott, sőt ellenséges volt a viszony. A CSKP KB ülésén még 1968 májusának végén is csak mint vendég vehetett részt. A kiéleződő 1968. évi csehszlovákiai válságban ugyan Husák mindvégig reformpárti maradt, mi több, az augusztus 21-i bevonulás után is elhamarkodottnak és fölöslegesnek ítélte meg a „testvéri segítségnyújtást”, de a moszkvai csehszlovák–szovjet tárgyalásokon szinte felkínálkozott a csehszlovák belpolitikai válság levezetésére. Szlovákiát valóban sikerült gyors ütemben pacifikálnia, és bár legőszintébb barátja, L. Novomesky szeptemberben rádióbeszédben figyelmeztetett a megszállókkal való kollaboráció veszélyeire, egyre következetesebben az úgynevezett normalizáció szüksége hirdetőjévé vált.

1969 áprilisában sikerült elérnie Dubček leváltását, és helyére ő ült a CSKP főtitkári székébe. 1987-ig töltötte be ezt a tisztséget. „Kire támaszkodhattam volna? Brezsnyevre, Ulbrichtra, Gomulkára, aki Brezsnyevet az ellenünk való beavatkozásban szintén vehemensen támogatta? Kádár Jánosra, aki megértett bennünket, tanácsokat adott nekünk, de Brezsnyev és apparátusa, marsalljai ellen nem tudott szembeszegülni? Tudtam, hogy a szovjet katonákat nem lehet a köztársaságból eltávolítani. De az államot meg kellett tartani, élnünk kellett, békére volt szükségünk. Nemcsak én gondolkodtam így, de a többiek is a vezetésben. Ilyen értelemben végeztem a konszolidáció munkáját Dubčekkal együtt is.”

Az elnök

1975. május 29-án köztársasági elnökké választották, és erről a tisztségről csak 1989. december 21-én mondott le. „Kádár mesélte nekem, mennyi szörnyűség, mennyi emberi áldozat, vér, majd később mennyi kivégzés sújtotta Magyarországot 1956-ban és utána. Ezeket a szörnyűségeket mi el akartuk kerülni. Meg akartuk akadályozni a bebörtönzéseket és a politikai pereket. Ezért tartottunk a tüntetésektől és a részünkről elkövetett erőszakos cselekményektől. Meg voltam győződve, ha ez sikerül, a csapatok kivonulnak. Megvalósítani egy ilyen politikát nem volt könnyű.” A normalizációs katekizmus eszméihez ragaszkodva a pártot megtisztította a revizionistáktól, opportunistáktól, nacionalistáktól, a cseh és szlovák társadalmat pedig a kritikus hangvételű értelmiségtől. Az 1969 után immáron föderált Csehszlovákiát recentralizálta, de a kisebbségi jogok alkotmánytörvényben megígért kibontakoztatását fölöslegesnek tartotta.

A nyolcvanas évek Csehszlovákiája – a Charta 77 és néhány lokális ellenzéki szerveződés fellépésén kívül – a teljes gazdasági, politikai letaroltság és megmerevedettség állapotát mutatta.

1989 őszének forradalma számára az utolsó vereséget jelentette. Mi több, megérte azt, amit csak kevesen: 1990 februárjában másodszor is kizárták őt a kommunista pártból. Kérdés, vajon a szlovák önállóság mostani megvalósulását miként minősítené ő, aki a szlovák politikusok nagy többségéhez hasonlóan, a föderáció feltétlen híve volt.

Halálos ágyánál zavaros körülmények közt megjelent a nagyszombati érsek, temetésén pedig – igaz hangsúlyozottan magánemberként – részt vett az akkori szlovák kormányfő és a parlament elnöke.