Ugrás a tartalomhoz

História 1992-07

Glatz Ferenc , Kosáry Domokos , Göncz Árpád , Ádám Magda , Andrásfalvy Bertalan , Heckenast Gusztáv , Pósán László , Kocsis Károly , Luft Ulrich , Pölöskei Ferenc , Vörös Károly , Hajdu Tibor , Kovács Éva , Haraszti Éva, H. , Kabdebó Györgyi, G. , Erényi Tibor , Jávorszky Béla

História

15. fejezet -

A Polereczky-hõs. A Polereczky család

NYÍLT TÉR – Olvasóink írják

G. KABDEBÓ Györgyi

A Polereczky-hős

A helyzet az, hogy több mint 60 éve családkutatásba kezdtem, ami menetközben terebélyesedett nemzetközivé és történelmivé.

Pusztán hálából nevelőapám iránt kezdtem bele a kutatásba, aki Anyám második férje volt. Kétéves koromtól nevelt engem, és egy csodálatos ember volt. Dr. Polereczky Endrének hívták, járási orvos volt Hatvanban. Úgy parentálta el a hatvani újság, hogy „meghalt a szegények apja”. Sohase beszélt a családjáról, csak a halála után találtam meg egy kis könyvet az egyik fiókjában, Jurkovich Emil írta, a besztercebányai Történelmi Társulat adta ki 1910-ben, és az volt a címe: A Polereczky család franciaországi ágáról. Ebből a könyvből kiderült, hogy Polereczky Mátyás, Rákóczi egyik őrnagya volt, és a bandériumával igencsak szutyongatta Pálffy generálist, aztán a szabadságharc bukása után két fia, András és ifjabb Mátyás, szinte gyerekemberként mint Rákóczi apródjai Franciaországba kerültek, amikor a fejedelem tárgyalni ment a franciákhoz, hogy segítsenek feltámasztani a szabadságharcot. (Persze) nem segítettek. Onnan Törökországba távozott a fejedelem, azokkal remélve szövetséget. A két fiú Bercsényi László keze alá került, aki pár év „oskolázás” után felvette őket a franciaországi huszárezredébe, amiben felverekedték magukat a generálisságig, a Szent Lajos-rend lovagkeresztjéig. Egyiküket, Andrást, felszólította a király, hogy állítson ki egy saját ezredet. Így azután volt Franciaországban öt magyar huszárezred, színtiszta magyarokból, vagyis emigrált kurucokból. A Rátky, Eszterházy, Bercsényi, Deák és Polereczky-huszárezred. A Polereczky-ezred sajátossága volt, hogy két karddal harcoltak. Egy kard az ellenségnek, a másik ugyanakkor az ellenség lovának. Hogy így hogy boldogultak a saját lovaikkal, azt csak ők tudták. A tarbes-i Huszármúzeumban ma is láthatók a Polereczky-huszárok egyenruhái, a két kardjukkal. No de ez már a további kutatásokból való, és ha minden feltárt adatomat megírnám, abból egy könyv lenne.

Ott hagytam el a fonalat, hogy teljesen összeszűrtem a levet a dresdeni Történelmi Társulattal és elnöknőjével, Dorisszal. Mígnem egyszer elküldött nekem egy vastag borítékot, és benne a teljes dokumentációját „Jan” Polereczky szlovák szobrának, Yonkers, New York-ban. A kezdeti propagandamunkától kezdve az alapkőletételen keresztül, amikor még az ásó nyele is szlovák színekre volt festve, az Amerikai Hadtörténeti Intézet vezetőjének, General Collins-nak a gratuláló leveléig, amiben lelkesen gratulál annak a szlovák egyesületnek, amelyik a szobrot állította, hogy „Olyan nagy egyéniségek, mint Jan Polereczky volt, tudatosítják az amerikaiakban, hogy mekkora erőfeszítésbe került a függetlenségük elnyerése.” Mr. Cincik szlovák történész kongresszusi beszéde, amivel elbűvölte a szenátorokat, és amiben még Bercsényi Miklóst is áthelyezte Franciaországba, a fia, László helyett. Mélyenszántó kutatásokra hivatkozva még Franciaországban is, és Rosenheim-Molsheimben helyezte el Polereczky András huszárezredét, egy ezredet két egymástól meglehetősen távol lévő városban, ráadásul egyikben sem volt ezred, mert éppen a kegyvesztés miatt feloszlatott ezred újból kegybe kerülés miatti kárpótlásul Molshein katonai kormányzójának nevezte ki a király Polereczky András generálist, idősebb fiát, Ferenc Andrást pedig Rosheim katonai kormányzójának, és itt viselte a fiatalabb fiú, János László „a Király Hadnagya” tiszteletbeli címet. De ezek ezredek nélkül csak dotációk voltak és elég zsírosak, a városok minden foglalkozási ága adót fizetett a katonai kormányzóknak, akik ennek fejében megszervezték az ellátást, a biztonságot. Végül kivágott Mr. Cincik egy szívhez szóló mesét: „Amikor Jan Polereczky alól kilőtték az angolok a lovát, Yorktownban, és ő kiverekedte magát a rohanó angolok gyűrűjéből, utána azt mondta Washingtonnak: »Sir! A kalapunkat elveszíthetjük, de a fejünket azt soha!«” Tehát még Amerikában se szántott mélyen ez a Mr. Cincik, mert van a dresdeni Történelmi Társulatnál Polereckynek egy levele, amiben megírta, hogy New York alatt a White Plains-en, felderítés közben lőtték ki alóla a lovát az angolok. Azzal zárta a beszédét Cincik, hogy a győzelemkor ott állt a yorktowni harcmezőn egy délceg lovag a franciák közt. Rákóczi látványos egyenruhájában és szlovák volt! Fel is vésték a Congressional Recordba: Jan Polereczky a slovak who fougot in the war of independence.

Legfeljebb az a mázlija lehetett ennek a Cinciknek, hogy egy könyvtárban a kezébe akadt Mr. Allen, helytörténész könyve, ebben írt egy kilőtt lóról, de azt nem írta meg, hogy hol történt ez az esemény. Mr. Cincik a legmegfelelőbb helynek Yorktown-t tartotta. Viszont közölt a könyvében egy levelet Polereczkytől, amit szerencsétlenül így írt alá: John Polereczky of Poleréka. Mr. Cincik frissen disszidálva Szlovákiából, annyit tudott, hogy az a Poleréka Szlovákiában tartózkodik, és ez elég volt neki, hogy a homlokára csapjon: ez a mi emberünk! És hipp-hopp, már állt is Jan Polereczky szobra. Ez a Cincik 1956-ban még kiadott egy könyvet Csehszlovákiában, valamiféle néprajzi ásatásokról, ez a könyv megvan a Széchenyi Könyvtárnak, mindenféle cserepekről szól. És 1957-ben már állt is a Jan szobra. Ami mellesleg igen ronda, három egymásra dobált alacsony beton tömb, az egyikre rá van firkálva valami a szlovák múltról, a másikon a francia múltról, és a harmadikon az amerikai múltról. Elég későn jutott ez a szemét az elnöknő kezébe, akkor már vagy tíz éve folyt a szlovák propaganda. Én elkezdtem rohangászni ezzel a dokumentációval a Magyarok Világszövetségétől kezdve a Történettudományi Intézetig, hogy hát Uraim, maguk tudják, hogy a Polereczky magyar volt! Tudjuk, tudjuk, de most nem olyan a politika helyzet, hogy összevesszünk a szomszédunkkal azon, hogy kié a hős? Mondtam, hogy én tisztelem a jószomszédsági viszonyt, de ha a szomszéd rálép a tyúkszememre, én bizony felszisszenek, véletlenül Polereczky a tyúkszemem, nevelőapámat és féltestvéremet is így hívják. Ja, az más! – mondta valaki, ha jól emlékszem, a Magyarok Világszövetségénél. – Alkotmányunkban van egy cikkely, amelyik kimondja, hogy egy családtagnak jogában áll egy családtagot megvédeni egy hamis látszat ellen, az pedig, hogy Polereczky szlovák lett volna, egy hamis látszat, maga azt csinálhat amit akar, akár perelhet is. De segítséget ne várjon tőlünk. Mi nem kezdeményezhetünk semmit. Az megint más lenne, ha e magas amerikai fórum megkérdezne minket, hogy mi az igazság Polereczky körül. Akkor már válaszolhatunk az igazságnak megfelelően, azt, hogy magyar volt. De csak válaszolhatunk és nem kezdeményezhetünk. No, majd én megkérdeztetlek titeket! Gondoltam harciasan, és írtam General Collinsnak, az amerikai Hadtörténeti Intézet vezetőjének. Taglaltam a tényállást, mellékeltem is néhány magyarságot bizonyító dokumentumot, és kértem, hogy oszlassa el valahogy a szlovák legendát.

No, aztán egy idő múlva a férjem feldúlva fogadott, egy borítékkal a kezében, és rám ripakodott: Hát kell ez neked? Tudod, mi a Néphadsereg Külügyi Osztálya? Az elhárítás! Most már lehet, hogy ott az aktád! Hát az a hülye General a lehető leghivatalosabb úton küldte a nyúlfarknyi és elutasító válaszát, amerikai követség, katonai attasé, az meg a Magyar Néphadsereg Külügyi Osztályához továbbította. Pedig megírtam a címemet. De azért hetykén a csípőmre tettem a kezem, és replikáztam a férjemnek. Mit mondott az egyszeri egér? Hol az a macska, hadd izéljem meg! Én egy kétszáz éves ügyet kotrok, ennek semmi köze a napi politikához! De azért olyan nagyon nyugodt nem voltam, mert közben elolvastam az Alkotmánynak azt a bizonyos cikkelyét, hogy egy családtag megvédhet egy családtagot egy hamis látszat ellen, de volt a végén egy kiskapu: „Amennyiben nem sérti az ország érdekeit.” A cikkelyek általában úgy vannak megfogalmazva, hogy ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. De ha már benne voltam és a mérgemben is, mert a General azzal utasított el, hogy mivel John Polereczky nem a kontinentális hadseregben harcolt, hanem a francia expedíciós hadseregben, hivatala nem kíván az ügybe belefolyni, hát azon melegében nekiültem és írtam a Generalnak egy olyan, de olyan levelet! Megírtam, hogy dear General, maga már belefolyt. Itt van a kezemben a maga lelkesen gratuláló levele a szlovákokhoz. A maga hivatala tehát olyan, hogy oda bárki felmehet az utcáról, és ha azt mondja, ez a mi emberünk, akkor maga rögtön az áldását adja? Ki se vizsgálja? Való igaz, hogy John Polereczky nem a kontinentális hadseregben, hanem a francia expedíciós hadseregben harcolt, de az amerikai függetlenségért! Még a maga mai függetlenségéért is dear General. Tudom, hogy Amerikában senki se törődik azzal, hogy ki honnan jött, ha megvan az állampolgársága, angolul beszél, dollárral fizet, akkor amerikai. Egyik tengerparttól a másikig. De ez vonatkozhat az utca emberére is, a maga szomszédjára, a maga borbélyára, még magára is Generális Úr. De egy szobor az utcán már történelem, és a történelem ne legyen meghamisítva és így tovább... Később megbántam ezt az éles hangú levelet, mert hátha az amerikai magyarok kezdeményeznek valamit, és ez a generál lehet olyan nagykutya, hogy elvághatja. Írtam neki tehát egy butuska kis női levelet, amiben bocsánatot kértem, írtam, hogy nagyon furdal a lelkiismeret, hogy megsérthettem valakit, akinek fogalma se lehet, hogy miért. Mert maga Generális Úr az amerikai szemléletben nőtt fel, de mi itt, Kelet-Európában, dacára az ezeréves történelmünknek, még egy kicsit barbárok maradtunk, mert nagyon adunk a hagyományainkra és ragaszkodunk hozzájuk, még ha elavultak is. Nem kívánom, hogy írjon nekem, mert amint az újságokból kiveszem, magának most sok dolga lehet (akkor volt valami virblijük Koreával vagy Vietnammal), de adja valami jelét, hogy nem haragszik rám. Mondjuk csúsztassa egyszerűen egy borítékba annak a korabeli festménynek a színes reprodukcióját, amin Washington áll a sátra előtt, és előtte görnyed Cornwallis angol generális parlamentere, és éppen aláírja a fegyvernyugvást. Ha ezt megkapom, tudni fogom, hogy nem haragszik rám. De kérem, a címemre küldje, és ne kerülőúton.

Nem telt bele két hét, tehát csak futárpostával jöhetett, bedobtak nálunk egy vastag borítékot a követségről, és benne egy színes albumot, a Hadtörténeti Intézetük kiadványát a kétszáz éves évforduló alkalmából, híresebb amerikai csaták képeivel – minden jobboldalon, a balon a festő skiccei a túloldali kép részleteiről, és alattuk kérdések: állhat egy tiszt gyalog a legénysége előtt? Harisnyanadrág vagy csizma? Sárga kabát kék hajtókával, vagy fordítva? (Amikor pedig tudom Washington írásaiból, hogy a katonáinak kint volt a feneke a nadrágjukból, nem volt egy takarójuk, és véres nyomot hagyott a mezítlábuk a hóban, mert a Congress sohase akart elég pénzt megszavazni neki. Francia tisztek zálogosították el az otthoni birtokaikat, hogy kisegíthessék Washingtont. Steuben is tönkrement ezek miatt a kölcsönök miatt.) De az albumban olyan kackiásak voltak a katonák, mint egy-egy whisky-reklám. És sehol egy külföldi! Még a „nagy Lafayette” sem. De a lapok közt ott lapult a Generál megint csak nyúlfarknyi levele, hogy dehogy is haragszik rám. Nagyon is megért, mint a Polereczky család egy tagját. Sok sikert kíván a továbbiakhoz. A fene egye meg! Semmivel sem segít a sikerhez... Így hát a magam módján köszöntem meg a küldeményt, írtam, hogy csak azt sajnálom, hogy abban a hősi korban nem élhettem Amerikában, mert olyan csinosak a fiúk! És én küldtem el neki a kért képnek a fekete-fehér reprodukcióját, mert csak az volt meg nekem, és írtam: látja General, ez az a kép, amit színesben szerettem volna megkapni. A kép jobb centrumában ott van Washington a sátra előtt, a bal centrumban ott van egy huszár lovon, Rákóczi-egyenruhájában. Az a huszár nem lehetett véletlenül John Polereczky, miután ő volt a Lauzun-huszárok parancsnoka, és a Lauzun-huszárokat érte az a megtiszteltetés, hogy az angolok fegyverletételénél széles körben álljanak a harcmezőn, és ebbe a gyűrűbe rakják le az angolok a fegyvereiket. De legalább a harag el lett boronálva.

Néhány amerikai magyarnak vagy magyar egyesületnek sikerült megtudnom a címét, és szőnyegbombázást intéztem hozzájuk Polereczky magyarságát bizonyító okiratokkal; Jöttek is válaszok csőstől. Hat fiókomat levelezték tele melldöngetésekkel. Harcolni fogunk Polereczky János Lászlóért! Aztán nem történt semmi, csak egy pár stencilezett magyar újságocskában írtak valamit Polereczkyről. Magyarul, nehogy az amerikaiak megtudjanak valamit. Bezzeg a szlovákok. Mint ahogy New York utcái tele vannak szórva konfettivel Újévkor, úgy szórták tele Amerikát az angolul írt brosúráikkal, amikben hörögve szidják a magyarokat, hogy így-úgy elnyomták őket, hogy amikor Amerikába menekültek a magyar elnyomás elől, ott is csak alantas munkát végezhettek, mert otthon nem iskolázhattak, csak pásztorok vagy bányászok lehettek, úgyhogy Amerikában is alulról kellett kezdeni, míg azután az előbb érkezettek valamennyire segíthették az utánuk jövőket. Volt olyan brosúra, aminek a címlapján ott virított a Polereczky-címer, „a Slovak noble-man” felirattal. Mivel rajta volt a kiadó címe is, menesztettem oda is egy szarkasztikus levelet. Ne mondjanak már ellent önmaguknak! Ha a magyarok annyira elnyomták magukat, hogy csak bányászok lehettek, akkor meg hogy lehet, hogy olyan sikeres noble-man-el rendelkeztek, mint Polereczky? Egy másik brosúra címlapján a Polereczky-címer mellett ott volt a Hadik-címer is. Ezeknek gratuláltam legújabb választásukhoz, mert Hadiknak legalább nem kell szobrot állítani, mint Polereczkynek tették. Elég, ha egy nagyobb megrendelést küldenek a magyarországi Herendi Porcelángyárnak, ott szériában gyártják a nyalka Hadik-huszárokat. Így minden amerikai szlováknak lehetne otthon a lakásában egy hőse, akire büszke lehet. Persze a vételt keményvalutában, dollárban kellene lebonyolítani, de ha mi már hősöket exportálunk maguknak, akkor maguk járuljanak hozzá a valutaegyenlegünkhöz.