Ugrás a tartalomhoz

História 1992-07

Glatz Ferenc , Kosáry Domokos , Göncz Árpád , Ádám Magda , Andrásfalvy Bertalan , Heckenast Gusztáv , Pósán László , Kocsis Károly , Luft Ulrich , Pölöskei Ferenc , Vörös Károly , Hajdu Tibor , Kovács Éva , Haraszti Éva, H. , Kabdebó Györgyi, G. , Erényi Tibor , Jávorszky Béla

História

4. fejezet -

Unió, kisállam, kisantant. E. Benes nézetei 1917–1942

KÖZÖS DOLGAINK

ÁDÁM Magda

Unió, kisállam, kisantant

E. Beneš nézetei 1917–1942

Beneš az első világháború kitörése előtt a régió – ezen belül Csehország érdekeit szem előtt tartva – Masarykhoz hasonlóan a Monarchia egységének megőrzését tartotta szükségesnek. A monarchikus berendezkedést sem kérdőjelezte meg.

1911-ben megírt disszertációjában még ezt az álláspontot képviselte. Emigrációba történő távozása után (1915) megváltoztatta álláspontját. A Monarchia felosztásának élharcosa lett.

A Párizsban 1916-ban létrehozott Csehszlovák Nemzeti Bizottság titkáraként széleskörű Monarchia-ellenes tevékenységet fejtett ki. Kezdetben kevés eredménnyel. Beneš visszaemlékezéseiben állandóan panaszkodik, hogy milyen nehéz volt megváltoztatni a nemzetközi közvélemény Monarchiát védő mentalitását. Erre irányuló erőfeszítései – mint maga mondja – 1918 júniusáig eredménytelenek voltak. Erejét a francia politika megtörésére koncentrálta. Közeli viszonyba került Briand-dal, Berthelot-tal és Tardieu-val, a háború végén Clemanceau-val. Noha azok 1917-től egyre több megértést mutattak programja iránt, mégsem ismerték el a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot. Franciaország ugyanis a Monarchia kérdésében kettős politikát folytatott. Amíg volt remény arra, hogy Ausztria–Magyarországot le lehet választani Németországról s különbékét kötni vele – nem támogatta nyíltan a csehszlovák nemzeti függetlenségi mozgalmat. Ezért nem ismerte el a Nemzeti Bizottságot, mert az elismerés a Monarchia felosztásához való hozzájárulást jelentette volna. A Monarchia egységét pedig Franciaország lehetőleg meg akarta őrizni. Anglia és az Egyesült Államok – különösen az utóbbi – ebben a kérdésben is egyértelműbb politikát folytatott.

A föderáció amerikai terve

Wilson és Lloyd Geroge 1918. januári beszédei egyértelműen arról tanúskodtak, hogy az USA és Anglia meg akarja őrizni a Monarchia egységét. Beneš így ír erről visszaemlékezésében: „Semmi kétségünk nem volt tovább, hogy Wilson nem híve a Monarchia felszámolásának, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek felszabadítására vonatkozó terve nem tűzi ki célul a független államok létrehozását, hanem önkormányzatot vagy valamiféle konföderációt kíván létrehozni.”

Az utóbbi években kezembe került amerikai levéltári anyagok bizonyítják, hogy Beneš aggodalma nem volt alaptalan.

Az Osztrák–Magyar Monarchiát Wilson valóban nem akarta felosztani, mert gazdasági és politikai szempontból ésszerűtlennek tartotta a sok kis állam létrejöttét. Tartott attól, hogy ezek nem lesznek képesek gazdaságilag prosperálni, helyettesíteni a Monarchiát, nem lesznek képesek ellensúlyozni a germán és az orosz veszélyt. (A történelem bebizonyította, hogy félelme nem volt alaptalan.) A Monarchia egységének megmentésére, illetve federalizálására vonatkozó álláspontját Wilson az USA hadba lépése előtt egy hónappal (1917. március) világosan kifejtette. Röviddel hadba lépése után szakemberekből álló ún. Inguiry Bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy olyan irányelveket és terveket dolgozzon ki a háború utáni világ elrendezésére, amelyek hosszú időre biztosítanák a békét.

Ez a bizottság dolgozta ki az Ausztria–Magyarország föderalizálására vonatkozó tervet. A terv az Osztrák–Magyar Monarchia területén hat szövetségi államból államszövetséget kívánt létrehozni. A legnagyobb a 16 milliós Magyarország, s a legkisebb a közel 3 milliós Erdély lett volna. Csehország – lakóinak számát tekintve – a federáció második állama lett volna.

Közép-európai unió helyett kisantant

A párizsi Csehszlovák Nemzeti Bizottság most már egyik legfontosabb feladatának tekintette: a háborúban egyre nagyobb szerepet játszó Wilsont megnyerni programjuk számára.

Masaryk, a bizottság elnöke, aki Oroszországban tartózkodott, és ott igyekezett szláv szövetségesét megnyerni a Monarchia felbontásához, 1918 januárjában, Wilson beszédének elhangzása után – Szibérián keresztül – azonnal Washingtonba indult. 1918. május elején érkezett meg az USA-ba.

Wilson azonban Masarykot nem fogadta. Erre csak egy hónappal később, júniusban került sor, amikor Wilson kénytelen volt feladni a Monarchia egységének megmentésére és föderalizálására vonatkozó tervét. Wilson és az USA álláspontjának megváltozásában szerepet játszott a Szövetségi Hatalmak 1918. júniusi versailles-i döntése. Miután Ausztria–Magyarországot nem sikerült leválasztani Németországról s különbékét kötni vele, felosztása mellett döntöttek. Röviddel ezután Franciaország, majd Anglia elismerte a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, s ezzel ítéletet mondtak a Monarchia felett.

Wilson, noha e változások után – 1918 júniusában – már fogadta Masarykot, a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot nem ismerte el. A Habsburg Monarchiával kapcsolatos politikájában majdnem a háború végéig egy erős kettősség volt tapasztalható. Wilson azt remélte, hogy IV. Károly császár-királynak talán sikerül megegyeznie a Monarchia nemzeteinek vezetőivel, s egy federációt – vagy legalábbis trialista birodalmat lehet létrehozni.

Masaryknak tudomásul kellett vennie, hogy semmi befolyása nincs az amerikai elnökre. (Erről maga ír.) Eredetileg rövidre tervezett amerikai útját fél évvel meghosszabbította. Tovább fáradozott azon, hogy Wilsont megnyerje, elismertesse vele a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, és megnyerje Csehszlovákia új határai és a tervezett közép-európai unió számára. Törekvését végül – mint mondottuk, az amerikai, illetve szövetséges álláspont változása miatt – siker koronázta. 1918 szeptemberében Wilson elismerte a bizottságot. Wilson akkor kezdett odafigyelni Masaryk közép-európai unió-tervére, miután saját föderációs tervét 1918 nyarán félre kellett tennie.

Masaryk amerikai tartózkodása alatt állandó kapcsolatban állt Benešsel, informálta a helyzetről, s kikérte levélben a véleményét. Masaryk közép-európai uniós terve a hónapok során, és a háború befejező hónapjainak hatására, állandóan változott, módosult s mindig az integráció szűkítése irányában. Benešnek 1918 decemberében Amerikából írt levelében a szövetséget már csak három államra: Csehszlovákiára, Jugoszláviára és Romániára korlátozta.

Feltehető, hogy az unió tervének szűkülésében Beneš befolyása is érvényesült. Beneš – Masarykkal ellentétben – egy Magyarország nélküli Közép-Európa Uniót képzelt el, ami végül is a későbbi kisantant államszövetségben valósult meg. Ennek azonban semmi köze nem volt Masaryk eredeti, a térség minden nemzetét magába foglaló uniós elképzeléseihez.

A Beneš-féle terv győzelméhez és történeti értékeléséhez hozzátartozik, hogy Masaryk másfél évtized múlva, Hitler hatalomra jutását követően, felmérte a súlyos helyzetet, belátta, hogy a fenti hármas szövetség nem tudja és nem is fogja megoldani Közép-Európa problémáit. 1933. IX. 27-én Marek prágai osztrák követtel a Közép-Európa helyzetéről folytatott beszélgetése során kijelentette: „Az adott helyzetben nem szabad maradni. Államaink és általában az egész Közép-Európa számára a legjobb, és lehet, hogy egyedüli jelszó lehetne, ha »mi hárman«: vagyis Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország újra egyesülnénk. Röviden szólva, létre kellene hozni egy új Ausztria–Magyarország-félét.”

1937: kéznyújtás a magyaroknak

A harmincas évek elején Beneš kezdte felismerni, hogy Közép-Európa gazdasági összefogása a térség és Csehszlovákia érdeke.

Míg a húszas években a leghatározottabban szembeszállt a nyugati integrációs törekvésekkel, most maga dolgozott ki egy közép-európai tervet, amely öt dunai állam: Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia és Románia gazdasági összefogását, egy preferenciális rendszer bevezetését tűzte ki célul. Magyarország megnyerésére nagy súlyt fektetett. Kész volt Budapestre utazni.

A Beneš közép-európai koncepciójában bekövetkezett változás azonban későn jött. Későn jött, mert a húszas évektől eltérően – ez már nemcsak a közép-európai államokon múlott. A nagyhatalmi vákuum megszűnt. A közép-európai államok, győzők és legyőzöttek, egyre inkább kényszerpályán mozogtak.

Németország – amely időközben gazdasági pozíciói révén befolyásos tényező lett a térségben – szembeszegült nem csak a Beneš, hanem az azzal majdnem egy időben született francia és brit integrációs tervekkel is. A közép-európai államok ugyanakkor a Németországgal való létfontosságú gazdasági kapcsolataikat féltették, ezért nem hagyhatták figyelmen kívül Berlin álláspontját.

Beneš csak 1937-ben kezdett komolyabban foglalkozni a közép-európai államok politikai problémáival. Az 1935-ös s 1936-os év eseményei rendkívül veszélyes helyzetet teremtettek Közép-Európa s mindenekelőtt Csehszlovákia számára. Németország befolyása a térségben továbbnőtt. Ebben a helyzetben a kisantant – Beneš kezdeményezésére – kezet nyújtott Magyarországnak. A román ellenállást letörve – azok hagyományos magyarellenességét visszaszorítva – hozzájárult, hogy a megbeszélések napirendjén a magyar kisebbségi kérdés is szerepeljen. A térségben lévő feszültség enyhítése szempontjából fontosnak tartotta a magyar kisebbség helyzetének a javítását. Azonban ez az elhatározás is későn jött. Későn jött, mert a magyar kormány az adott nemzetközi konstellációban a kisebbségi kérdésben tett engedményekért csak Jugoszláviával és Romániával kívánt megegyezni, s meg is egyezett, Csehszlovákiával azonban nem. Hiszen ezt Németország a leghatározottabban ellenezte. A kényszerpályán mozgó Magyarország ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Annál is inkább, mert ezzel elzárta volna az egyetlen lehetőséget a revízióra. Hitler ugyanis a tárgyalt időben csakis ez irányban – azaz Csehszlovákia irányában – támogatta a magyar revíziós törekvéseket. Jugoszláviával és Romániával szemben nem. Az előbbivel megegyezett, az utóbbival egy modus vivendi létrehozását javasolta.

1940: csehszlovák–lengyel konföderáció

Beneš párizsi tartózkodása alatt foglalkozni kezdett a háború utáni Közép-Európa újjászervezésével. Egy esetleges konföderáció létrehozásával. Először egy csehszlovák–lengyel konföderáció gondolatával foglalkozott, amely kiindulópontja lett volna egy szélesebb szövetségnek. A csehszlovák–lengyel konföderációt hosszú távon ki akarta szélesíteni. Két szárnya lett volna. Az északi szárnyba Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország és Ausztria tartozott volna.

A déli szárnyba: Jugoszlávia, Románia, Bulgária és Görögország. Hasonló elképzelésekkel foglalkozott a Párizsban tartózkodó politikai ellenfele, Hodza is, aki konkrét lépéseket tett ebben az irányban. Felvette a kapcsolatot a Londonban tartózkodó lengyel Sikorskyval. Beneštől eltérően Hodza egy cseh–szlovák–lengyel konföderációra gondolt. Beneš és Hodza egymástól függetlenül tevékenykedett (külön bizottságokat hoztak létre), majd Franciaország megszállása után mindketten Londonba költöztek. Itt kibékültek. Hodza átadta eddig kiépített kapcsolatait Beneš, aki megkezdte Szlovákiával a konkrét tárgyalásokat egy cseh–szlovák–lengyel konföderációról. Megállapodtak abban, hogy kapcsolatba lépnek ama államokkal, amelyeknek sorsa azonos az övékével, s felkérik őket a csatlakozásra. Ez ügyből kifolyólag Beneš tárgyalt a Londonban tartózkodó Károlyi Mihállyal is. Úgy tűnt, hogy Beneš tanult a múltból.

A lényeg: a vélt cseh–szlovák érdek. 1942-ben az angol–szovjet megegyezés után azonban Beneš felfogásában gyökeres fordulat következett be. Az angol–szovjet tárgyalásokon – amelyek Londonban és Moszkvában folytak – a britek nem követelték, hogy a szovjetek adják vissza Lengyelország 1939-ben megszállt keleti részét. Ezt pedig mind Beneš mind Sikorsky várták. Az angolok ezen engedékenységéből Beneš azt a következtetést vonta le, hogy a háború utáni Szovjetunió a térségben jelentős szerepet fog játszani. Ez pedig kizárja a kisállamok konföderációját. A Londonban tartózkodó Molotov ennek hangot is adott, amikor kijelentette: „A lengyel–cseh tárgyalások egy konföderációról sértik a Szovjetunió érdekeit.” Ebben a helyzetben Beneš látványos módon szakított Sikorskyval, elfordult tőle. Közeledni kezdett Sztálinhoz. A konföderációs elképzelésről lemondott.

***

Millerand a kisantantról

„Ez a politika – (a kisantantról van szó) – azzal a súlyos kellemetlenséggel járhat, hogy elszigeteli a magyar kormányt, amely elkerülhetetlenül megkísérelheti, hogy Németország oldalára álljon, s ott találjon támogatást. A mi mindennapi gondunk pedig éppen ellenkezőleg az, hogy elkerüljük a konfliktusokat, hogy a közeledés és az egyetértés elemeit keressük Közép-Európa különböző államai között. (Millerand körtáviratából – 1920 tavasza.)