Ugrás a tartalomhoz

História 1992-056

Borsányi László , Burucs Kornélia , Burucs Kornélia , Kalmár János , Székely György , Niederhauser Emil , Hegyi Klára , Ecsedy Csaba , Wojtilla Gyula , Jamadzsi Maszanori , Glatz Ferenc , Vörös Károly , Maróti Egon , Maróti György , Riklin, Alois , Juhari Zsuzsa , Pach Zsigmond Pál , Németh György , Tóth István György , Zinner Tibor , Hajdu Tibor , Hanák Péter

História

12. fejezet -

Sakk török módra. Törökország 500 évvel ezelõtt

HEGYI Klára

Sakk török módra

Törökország 500 évvel ezelőtt

1492 nyarán, a szélütött VIII. Ince pápa haláltusájának utolsó napjaiban, a Vatikán egyik fejedelmi lakosztályából egy testőrcsapat egy török herceget menekített át a bevehetetlen Angyalvár biztonságába. Pár hét múlva, amikor a VI. Sándorrá előlépett Rodrigo Borgia megválasztásával újra tetterős pápa szavatolta biztonságát, a furcsa menet visszatért az egyházfői palotába. A tarka lovagok gyűrűjében bizonytalan járású, hízásnak indult férfi lépdelt, valamikor pompás, arannyal szőtt, akkor azonban már kopott és pecsétes kaftánban, turbánban, szőke szakálla és bajusza mögött halottsápadt arccal. A herceg Dzsem volt, II. Bajezid szultán testvéröccse. Egy évtizede még minden ízében uralkodásra termett, sudár, életvidám ifjú, katonái bálványa, verhetetlen lovas és birkózó, de leginkább az akkor születő oszmán–török költészet nagy ígérete. Római „vendégeskedése” idején már megtörte és közönyössé tette tízéves, rabságnak is beillő számkivetettsége. A testőrök valójában nem egyszerűen a szultáni herceget rejtegették, hanem az 1480–90-es évek európai hatalmi harcainak értékes ütőkártyáját.

A sakkfigura

1481. május 3-án, soron következő hadjáratának előkészületei közben, egészen váratlanul meghalt II. Mehmed, a Hódító. Mindössze negyvenkilenc évet élt, de azóta, hogy 1453-ban huszonegy évesen bevette Konstantinápolyt, mindent elért, amit egy uralkodó akkor elérhetett. Országok sorát igázta le, megerősítette a szultáni hatalmat, törvényeket alkotott, támogatásának köszönhetően rohamos fejlődésnek indultak a tudományok és a művészetek. Nehéz az övénél teljesebb életművet elképzelni. Kortársai azonban bízvást úgy érezhették, hogy a mindenben egyedül döntő uralkodó bizonytalanságot és befejezetlenséget hagyott maga után. Még az sem volt világos, hogy éppen hova készült hadjáratra, s ami ennél fontosabb, melyik fiát szánta utódául. A szerzetesekhez húzó, békeszerető, rosszkedélyű elsőszülött Bajezidet, akit a janicsárok pártfogoltak? Vagy az életvidám költőt, a másodszülött Dzsemet, akit a szpáhik kedveltek? Csak a kemény törvényt hagyta rájuk: a belső béke érdekében minden új uralkodó köteles kiirtani a trónkövetelőként számba jöhető többi családtagot.

A két fiú összecsapott. Dzsem vesztett és Rodosz szigetére a johannitákhoz menekült. A rend nagymestere hamarosan franciaországi birtokára szállíttatta, itt élt Bourganeuf várának külön az ő számára épített, megközelíthetetlen lakótornyában. 1489-ben Rómába, a pápa őrizete alá lopták. 1494-ben VIII. Károly francia király – Nápolyt megszerzendő – Itáliába tört, s útközben, az év utolsó napján bevonult Rómába, és a pápát Dzsem kiadására kényszerítette. Amikor a herceggel az oldalán kilovagolt a városból, a herceg testében már dolgozott a lassan ölő méreg. Dzsem, aki egy évtizeden át arról álmodozott, hogy egyesült európai had élén bátyja ellen vonulhat, a Bajezid és a Borgia pápa által közösen kevert méregtől 1495 februárjában Nápolyban meghalt.

Amíg élt, minden valamire való uralkodó megpróbálta őt megkaparintani: Dzsem mérhetetlen kincs volt. Zsarolni lehetett vele a vészesen megerősödött oszmán birodalom szultánját. És egymás fölébe lehetett kerekedni, hiszen az, aki őt „birtokolta”, eljátszhatta a törökellenes keresztes hadjáratra készülődő vezér szerepét. A szerencsétlen sorsú herceg emellett nem megvetendő anyagi hasznot is hozott „védelmezőinek”. A szultán nem garasoskodott: például a johannitáknak évi 45 000 aranydukátot (nagyjából annyit, amennyire zsoldos hadseregének fenntartása került) fizetett öccse biztos őrizetéért. Nem csoda, hogy Dzsemet a pápa, a német császár, a francia és a nápolyi királyok, Hunyadi Mátyás, a velencei köztársaság és Egyiptom szultánja is magának követelte.

A kísérlet: egy herceget kijátszani a szultán ellen, folytatás nélküli epizódnak bizonyult a kialakuló újkori Európa történetében. Mégsem csak könnyeztető és hátborzongató részletei miatt szokás megemlékezni róla, hanem, mert mindaz, ami vele történt, csak a 15. század végi Európában történhetett meg.

II. Mehmed öröksége

Amikor Hódító Mehmed szultán meghalt, birodalma Boszniától és az Al-Dunától Kis-Ázsia keleti határáig ért, legészakibb helyőrségei a Krím-félszigeten, a legdélibbek Irak határán és Dél-Görögországban állomásoztak.

Az oszmán–törökök 1326-ban foglalták el Bizánctól első fővárosukat, Brusszát, és másfél évszázad alatt két kontinensre kiterjedő világbirodalmat teremtettek. Ez a százötven év az oszmán birodalom történetének első szakasza, II. Mehmed uralkodásának harminc éve pedig mindenben az őt megelőző évszázad eredményeinek összegzése és lezárása volt. Az ő nevéhez fűződik a megelőző szultánok által függetlenségükben már alaposan megtépázott Szerbia, Bosznia, Albánia és Görögország végleges leigázása – a Balkán-fél „törökké” egységesítése –, s Kis-Ázsia egészén is ő tette visszafordíthatatlan ténnyé az oszmán uralmat. Bevégezte az elődöktől megkezdett munkát, s utána belevágott az új korszak új feladataiba. A krimi helyőrségek felállításával és a tatárok függőségbe kényszerítésével hozzálátott a Fekete- tenger török bekerítéséhez, az itáliai Otranto rövid életű megszállásával pedig megnyitotta a földközi-tengeri frontot, amely ezután egy évszázadra Európa és az oszmánok összecsapásainak egyik legfontosabb helyszíne lett. Kelet-anatóliai harcaiban már felsejlett a következő évszázad ádáz perzsa–török háborúskodása.

A Hódító új belső rendet szabott birodalmának. Egyetlen tollvonással minden földet szultáni tulajdonba vett, majd a generációk óta szolgáló, régi török családok tagjait birtokaik után az államvezetés felső szintjeiről is kikergette. Helyükre gyökereiktől megfosztott, áttérített keresztényekből kiképzett katonákat és hivatalnokokat állított. A rabok térnyerése már korábban megindult, s a 15. század második felében minden fontos pozíciót elleptek. A török szultánok hatalma Mehmed alatt nőtt despotikussá.

Európában a török hódításra a közvetlenül veszélyeztetett balkáni országok reagáltak leghamarabb, majd azok, akik mögöttük következtek a sorban: a tengeri kereskedelemben érdekelt itáliai kereskedővárosok, mindenekelőtt Velence, északabbra a román vajdaságok és Magyarország. Nyugat-Európa – távol a fegyver zajtól – időről-időre megkísérelte felszítani a Krisztus sírját meggyalázó „hitetlenek” elleni keresztes eszme pislákoló tüzét, néhány tényleges katonai akción kívül azonban érthetően arra szorítkozott, hogy gazdasági érdekeit próbálja védeni. Mert először éppen a Távol-Kelet és Nyugat-Európa kereskedelmi kapcsolataiban kellett megegyezni az oszmánokkal, akik a távolsági kereskedelemnek először a Balkánon és Kis-Ázsián átmenő útvonalait szerezték meg, azután rátelepedtek a tengerszorosokra, ellenőrzésük alá vonták a fekete-tengeri hajózást és a Krím-félszigetet érintő, kelet–nyugati ősi karavánút európai szakaszát. Velence és Raguza szerződésekkel és pénzzel sietett a törököktől kereskedelmi engedményeket szerezni. Nyugat-Európa államai és az oszmánok még csak első diplomáciai lépéseiknél tartottak. Államközi alkuk hiányában az osztozkodásból kiszorult Portugália és Genova hajósaira hárult, hogy a törököket és a velük elsőként megegyező velenceieket kikerülve új utakat nyissanak Kelet felé.

II. Bajezid birodalma

A hódításokra berendezkedett oszmán társadalom minden politizáló egyéne és rétege – az állam és a hadsereg vezetői, a vallás emberei és a hivatásos katonaság – állandó hódítást, két–három évenként hadjáratot követelt uralkodójától. II. Mehmed teljesítménye messze kielégítette igényeiket, mint ahogy unokája, I. Szelim is megtette a magáét a Közel-Kelet lerohanásával. Kettőjük között és hozzájuk képes Bajezid három évtizede (1481–1512) maga volt a béke korszaka.

A fegyverzaj csendesültét leggyakrabban a szultán békés természetével magyarázzák. Nyilván egyéni hajlamai is sokat számítottak, hiszen felfogása nemcsak a háború kérdésében, hanem sok másban is jócskán eltért apjáétól. Első ténykedéseként például visszaadta a Mehmed által elvett birtokok egy részét, és újra magas méltóságokat juttatott néhány régi arisztokratának (más kérdés, hogy az elit-váltást már nem lehetett visszafordítani).

A századforduló évtizedeit Bajezid adottságain kívül külső és belső körülmények tették a szokásosnál nyugodtabbá. Az első mindjárt a trónkövetelő Dzsem és otthoni párthívei. Ha ő egy egyesült európai keresztes had élén visszatér – ami persze illúzió volt –‚ az nemcsak külső támadást, nehéz katonai erőpróbát jelent, hanem a testvérharc kiújulását is. Bajezid nem habozott, Dzsem menekülésével egy időben megkezdte a 45 000 aranydukát folyósítását. A szultán jól számított: előbb a johanniták, később a pápa előbbre tartották e hallatlan summát, mint a kereszténység „szent ügyét”, s Dzsemet senki igénylőnek nem adták oda. Dzsem puszta léte és a bőkezű tartásdíj egy másodlagos, de nem megvetendő hasznot is hozott: még jobban megosztotta Európa amúgy sem összetartó uralkodóit. Egyszeriben mind hadat akart vezetni a törökök ellen, a tényleges harcról azonban ki-ki csak akkor kívánt tárgyalni, ha már megkapta a herceget (hogy végre ő választhasson a pénz és szent ügy között).

A századforduló koronás fői fura játszma szereplői lettek. Dzsem számkivetettségének tizenhárom éve alatt Bajezid hatalmas, több mint félmillió arany dukátos áldozat árán sakkban tartotta a nyugati uralkodókat, miközben ő maga is polarizálódott. Soha nem zárhatott ki olyan fordulatot, amelynek a végén ő veszít (nem véletlen, hogy Dzsem megmérgeztetésére akkor szánta el magát, amikor öccse a francia király hadizsákmányaként kikerült a biztos őrizetből). Attól pedig jó oka volt tartani, hogy apja agresszív terjeszkedésének folytatása felboríthatja az érzékeny egyensúlyt.

Viszonya Magyarországhoz különösen kényes volt. A hódításban Magyarország déli védelmi vonala került sorra. Ezt azonban kemény ellenfél, Hunyadi Mátyás őrizte, aki ráadásul élete végéig nem adta fel Dzsem iránti igényét (reményei 1489-ben már-már teljesülni látszottak). Mátyás aktívan védekező török politikájának ismeretében joggal feltételezhetjük, hogy a herceg neki sem egy törökellenes támadó hadjárat zászlajául kellett, hanem inkább Bajezid távoltartására. A nyugaton hadakozó magyar király és a belső „országépítéssel” elfoglalt török szultán jobbnak látta elnapolni a megmérettetést. 1483-ban fegyverszünetet kötöttek, ami rövid megszakításokkal közel négy évtizedig kitartott. A két udvar között sűrűn jártak a követek, s ha Mátyás éppen Bécsben időzött, Bajezid emberei ott keresték fel.

Ha nincs Dzsem, a szultáni követek bécsi kiruccanásai újdonságszámba mentek volna. Dzsem miatt azonban korábban elképzelhetetlen helyeken, Rhodoszon, Itáliában, Franciaországban is gyakran meg kellett fordulniuk. A szultán nem akart látatlanban fizetni, követei évente elzarándokoltak megbizonyosodni arról, hogy a herceg él. Sűrűn tárgyaltak sorsáról, s a kezdeti elfogódottságot leküzdve, a pápával is magabiztosan egyezkedtek. Egyébként is eljött az ideje annak, hogy a nagyhatalommá nőtt oszmán birodalom szalonképessé váljék az európai királyi udvarokban; Dzsem jó ürügyet adott arra, hogy a diplomáciai kapcsolatok könnyen, gyorsan, fájdalom nélkül megszülessenek.

Erőgyűjtés

Az öccsével sakkban tartott szultán hivatalosan békére kényszerült, ami nem jelentett egyszersmind tétlenséget. Bajezid erőt gyűjtött, birodalmán belül építkezett. Akkor is ezt kellett volna tennie, ha nincs Dzsem.

A török katonaság számában, szervezettségében, fegyelmezettségében és ellátásában már jó ideje Európa legjobb hadseregeivel vetekedett. Különösen azóta vált félelmetessé, hogy a rab gyerekekből nevelt, kaszárnyákban tartott janicsárság megszervezésével – Európában időben elsőként – állandó zsoldos magja lett. II. Bajezid elsősorban a tűzerőt fejlesztette. A katonák puskát kaptak, a kor követelményeinek megfelelően megnőtt az ágyúpark. Bajezid fia, Szelim az 1510-es években alapvetően a korszerű tüzérségnek köszönheti majd a perzsák és az arabok fölötti győzelmeit.

Hódító Mehmed rövid időre elfoglalta ugyan az itáliai Otrantót, a török flotta azonban ekkor még igencsak elmaradt az európai hajóhadak, különösen Velence tengeri ereje mögött. Pedig nemcsak az Égei-tengeri-szigetek megszerzéséhez kellett erős flotta, hanem a fővárostól egyre messzebb harcoló szárazföldi csapatok ellátásához is. 1495-ig Bajezid több kalózkapitányt csábított magához az Égei-tenger szigetvilágából. Magas rangban, állami szolgálatba fogadta őket, ők viszonzásképpen szaktudásukat és tapasztalataikat adták. Megismertették a törököket a Mediterráneum földrajzi és politikai viszonyaival, a korszerű hajóépítés és a tengeri harc tudományával.

A béke a gazdaságnak is javára vált. Az oszmán–törökök ősi városa, a birodalomalapító szultánok nyugvóhelye, Brussza, a távolsági kereskedelem legnagyobb kis-ázsiai központjává nőtt. A többi nagyváros fejlődése is meglódult. Megindult az a nagy építkezési hullám, amely másfélszáz évig tartott, s amelyet csak a birodalom kezdődő hanyatlása tört meg a 17. században.

Tengeri hatalom születik

Az oszmán–törököknél a hivatalos béke soha nem jelentett teljes fegyvernyugvást, csupán azt, hogy a partnerországnak nem kellett nagy török támadástól tartania. Kisebb csetepatékból Bajezid békeévtizedeire is jutott (a törökök magyarországi betörései Mátyás halála után meg is szaporodtak), ezeket azonban senki nem vette tragikusan.

Dzsem életében a szultán kétszer indított komoly háborút. Mindkétszer apja nyomdokában járt; olyan országot támadott meg, ahonnan nem kellett öccse visszatértétől tartania. 1484-ben Moldvára támadt, s tatár segítséggel bevette a Duna-deltától északra fekvő Kiliát és Akkermant. II. Mehmed műve bevégeztetett: a Fekete-tenger török beltengerré vált. Másik vállalkozása egy hat évre (1485–91) elhúzódó háború volt Egyiptom és az arab Közel-Kelet uralkodója, a mameluk szultán ellen.

Dzsem halála új helyzetet teremtett. Bajezid gyászruhát öltött, s amikor a pápa az öccse megmérgezéséért ígért 300 ezer aranyat követelte tőle, megvető hallgatásba burkolózott. Gyilkosokkal nem tárgyalt, helyette bekebelezte Montenegrót. Dzsem koporsója még négy évig Nápolyban maradt. 1499-ben, amikorra mindenki belátta, hogy a szegény herceg porhüvelye nem hoz több pénzt, Bajezid ingyen visszakapta. Ugyanebben az évben a szultán háborút indított Velence ellen.

Az új török flotta – benne az akkori Földközi-tenger két legnagyobb testű hajójával – Velence moreai támaszpontjait vette célba. Elragadta Navarinót, Lepantót, Koront és Modont. A négyéves háború nagy újdonságot hozott: a török flotta már a nyílt tengeren is egyenrangú ellenfele lett a velenceinek Az oszmánok hozzákezdtek a Földközi-tenger keleti medencéjének bekerítéséhez. Már II. Mehmed megelőlegezte magának a „két tenger ura” címet, Bajezid immár teljes joggal viselte azt.

Uralkodása utolsó éveiben a szultánt keleti gondok aggasztották. Nem volt kétséges, hogy az Iszmail sah vezetésével megújuló Perzsia és az oszmán birodalom között véres konfliktus érlelődik. A harc tétje nagy volt. El kellett dönteni, kié lesz az arab Közel-Kelet, vele a távolsági kereskedelem levantei végpontjai és az iszlám vallási és politikai vezérszerepe. A Perzsiából terjedő siitizmus polgárháborúval fenyegető, veszélyes népmozgalmat támasztott a birodalom délkeleti határvidékén.

A betegeskedő Bajezid sem a keletről fenyegető veszélyen, sem a családján belül támadt indulatokon nem tudott úrrá lenni. Uralkodását testvérháborúval kezdte, s most arra eszmélt, hogy ezúttal az ő fiai támadnak egymásra. Ebből a három testvér közül a legkisebb, Szelim került ki győztesen. A lázadó janicsárok támogatásával lemondatta, majd hamarosan megmérgeztette apját (1512).

A Rettenetesnek elnevezett, vad Szelim a trónon töltött nyolc rövid éve alatt (1512–1520) legyőzte Iszmail sahot (1514) és elkergette Egyiptom uralkodóját (1517), s ezzel a Közel-Kelet ura és az iszlám világ feje lett. Fia, Szulejmán (1521–1566), délkeleti hódításaival kijutott az Indiai-óceánra, Észak-Afrika megszerzésével bekerítette a Földközi-tengert. Itt V. Károly császárral háborúzott, Magyarországon a másik Habsburggal, Ferdinánddal. A törökök a franciák szövetségeseként és a Habsburgok ellenfeleként minden addiginál erőszakosabban szóltak bele az európai nagypolitikába.