Ugrás a tartalomhoz

História 1992-01

Glatz Ferenc , Hóvári János , Engel Pál , Kovács Éva , Hegyi Klára , Szakály Ferenc , Heckenast Gusztáv , Kovács Éva , Szász Zoltán , Palovics Lajos , Zinner Tibor , Oplatka, Andreas , Sipos András , Glatz Ferenc , Békés Csaba , Bach Melitta , Lackó Mihály

História

5. fejezet -

Törökvilág, rácvilág Temesvár, 17. század

HEGYI Klára

Törökvilág, rácvilág

1652–53 fordulóján Temesvár török előkelői fellázadtak mindenható főnökük, Musztafa pasa ellen. A vár és több környékbeli erődítés tisztjei sorra a kádi elé járultak, és a pasa képviselőjének jelenlétében jegyzőkönyvbe vétették Musztafa visszaéléseit: több tisztet önkényesen rabságra vetett, körútjai során hosszabb időre beszállásolja magát a várakba és pazarul elláttatja magát, a szolgálati úton járó hivatalnokokat és saját kíséretét kapuk feltörésével, háztulajdonosok bántalmazásával kvártélyozza be temesvári török házakba stb. Míg a tisztek sérelmeiket sorolták, a város civil előkelőinek csapata tanúsította a bíró előtt, hogy a panaszosok egytől egyig feddhetetlen jelleműek, bejelentésük tisztán az igazság kiderítését szolgálja.

Abban az évben, amikor mindez és még sok más történt, Temesvár éppen száz éve élt török uralom alatt. Elfoglalása óta a törökök második magyarországi tartományának (vilájetjének) – amelynek területe a Tiszántúlt foglalta magába – székhelye volt. Kormányzójának fontossága csak annyival maradt el a budaié mögött, amennyivel Bécs fontosabb volt az Oszmán Birodalom életében Gyulafehérvárnál. Míg ugyanis a budai pasa a nagy ellenféllel, a Habsburgokkal, addig a temesvári pasa a vazallus Erdélyi Fejedelemséggel szemben képviselte birodalma katonai és diplomáciai érdekeit.

Ideje nagyobb részében a pasa persze nem Erdély ügyeivel foglalkozott, hanem tartománya katonai és polgári igazgatásával. Szerteágazó munkájában Temesvár ezer körüli (1625-ben 956 fős) őrségének tisztikara, közigazgatási, gazdasági, pénzügyi és vallási alkalmazottak kisebb hadserege segítette.

Lakosok, utcák, középületek

A századközi Temesvár életét egy ritka török forrás őrizte meg számunkra, a város török bírójának, a kádinak jegyző könyve, tele perekkel és szerződésekkel. Háromszáz bejegyzése nemcsak a város, hanem messzi falvak mindennapi ügyeit is megörökítette.

Mivel egy bírósági jegyzőkönyv csak azoknak a neveit tartalmazza, akik a bíró elé kerültek, névanyaga nem ér fel egy népesség-összeíráséval. Mégsem lehet véletlen, hogy a kádi mindössze három magyar ügyével foglalkozott (Ők sem temesvári lakosok). E hármon kívül a jegyzőkönyvben kizárólag török és dél-szláv nevek szerepelnek.

Ennek alapján persze nem állítható, hogy a városban egyáltalán nem maradt magyar lakosság. Ottendorff Henrik, a császár 1663-as belgrádi követségének tagja, azt állította, hogy „Temesváron és a környező falvakban igen sok katolikus és görög keresztény él”. Temesvár külvárosában mindkét vallásnak külön temploma van, a katolikus „akkora, hogy legalább 500–600 ember belefér”, mellette egy ferences lakik. Nem tudjuk, hogy a hatalmas építményt hányan látogatták, de ha voltak hívei, azoknak magyaroknak kellett lenniük. A kádijegyzőkönyv alapján viszont nyilvánvaló, hogy nem az esetleg töredékében megmaradt magyar őslakosság határozta meg a város életét és arculatát.

Temesvár a 17. század közepén is őrizte egy évszázaddal korábbi formáját és beosztását. A régi, négyszög alakú várat belsővárként kezelték, erődítésül a híddal hozzá kapcsolódó, vastag és fehérre meszelt tömésfallal megerősített város szolgált. A falakat mindenütt mély árok vette körül, amelyet a Temes természetes vagy odavezetett folyásai töltöttek meg. Az erődítést kelet felé a Sziget nevű külváros, nyugatra és északra a Rácváros koszorúzta.

Úgy látszik, hogy a különböző vallású lakosok továbbra is igyekeztek külön városrészekben lakni. A régi várból kitiltották a polgári lakosokat, itt csak a parancsnok lakott néhány beosztottjával. Ide idegen csak külön engedéllyel, fegyverei leadása után léphetett be, vagy éppen be sem engedték, ahogy az 1663. évi követség tagjaival is tették. A belső vár lezárása megnövelte a megerősített város értékét, amelyet a helyi hierarchia rangos tagjai, mindenekelőtt katonatisztek laktak. Nem maradt adat olyan délszlávról, akit a várul szolgáló városban engedtek volna lakni.

A város négy városrészre tagolódott, a két külváros pedig további tizennégyre. A helyi törökség majdnem az egész várost belakta: még a rác külváros legtávolibb csücskében is volt mecsetje. Csak a Rácváros északra elterülő részében nem maradt nyoma muszlim templomnak, feltehetőleg itt feküdt az a két városrész, amelyben csak keresztények – rácok – éltek. Az egész település tizennyolc kerületéből csak kettőről állítható biztosan, hogy muszlimok és keresztények vegyesen lakták.

A mecsetek mellett a törökök több jellegzetes középülete és közintézménye is megjelent a városban. Az 1660-ban ott járt Evlia Cselebi három vendégfogadóról emlékezett meg, amelyek közül legalább egy szabályszerű karavánszeráj volt, fülkékre tagolódó kőépületekkel, előudvarral és sok istállóval. A városban négy fürdő nyújtott enyhülést, s ha igaz, kávézók kínálták a divatossá vált új élvezetet. Hét dzsámiban elemi iskola működött. Az Evlia Cselebi által felsorolt négy derviskolostor egyikét, amelyik a Rácvároson kívül, északra feküdt, Ottendorff is felkereste.

A városképet meghatározó valamennyi török építmény közül – akkor is, ma is – a bazárt tartja minden utazó a legjellegzetesebbnek. A 17. század közepi Temesvárnak nem volt nagy, fedett vásárcsarnoka (bedesztánja), volt viszont piacszerű bazárja (csarsija) mind a városban, mind a külvárosban. Az előbbi volt a nagyobb, a város központját és onnan kiindulva egy hosszú keresztutcáját foglalta el. Boltjaiban mindenféle portékát árultak, a központi téren pedig, szabad ég alatt, kikiáltáson találták meg legtöbbet ígérő gazdáikat az élőállatok és a rabnak eladott szerencsétlen emberek.

Temesvár közvetlen környékét a Temes kanyargó főfolyása és ágas-bogas mellékágai mocsárrá lágyították (és láss csodát: Evlia szerint a városban ismeretlen a szúnyog), de magának a településnek is oly mértékben süppedékes volt a talaja, hogy csak a régi vár belseje kaphatott malteros kőborítást, a város és a külvárosok valamennyi utcáját cölöpökre erősített deszkapallóval kellett lefedni. „Olyan ez, mint egy híd” – írta Ottendorff, Evlia Cselebi pedig magyarázatul hozzáfűzte: ha eső esik, „a városon kívül fekvő süppedékes helyen még egy elefánt is elmerül”.

Régi porták, új viskók

A kádijegyzőkönyvben szereplő értékesebb ingatlanok megtartották magyar parasztporta jellegüket, függetlenül attól, hogy törökök vagy rácok lakták őket. A leggazdagabbakban a hátsó udvaron folyt a gazdálkodás, amelyen egy második, esetleg többszobás ház és különféle gazdasági épületek álltak. Ez a magyar parasztporta egészült ki néhány olyan tartozékkal, amely már a városlakó törökök igényeit mutatja: műhellyel, bolttal, kioszkkal, kiugró tornáccal.

A házaknak persze csak kisebb részében találjuk meg mindezeket a tartozékokat, összességükön a lakóhelyükre igénytelen törökök százéves jelenléte érződik. A jegyzőkönyvben leírt házak közül csak négy értékesebb válik ki. A legrangosabb a vilájet egyik nagyságának, a birtokos szpáhi-katonák elöljárójának volt a tulajdona. Két udvarán két ház állt, az első kétszobás, konyhás, tornácos, előteres épület, előtte kert két sütőkemencével és kúttal, a második hatszobás, előtte gazdasági udvar istállóval. Ezt egy szpáhi tulajdonos követi: a házban három szoba, konyha, kamra, fedett tornác és két bolt, az udvarban istálló, szénapajta, mellette gyümölcsöskert.

A jegyzőkönyvben szereplő ingatlanok nagy többsége egyszobás, konyhás, kamrás, kertes ház, udvarukon kevés gazdasági tartozékkal.

Törökök és rácok

Temesvár sűrűn lakott városrészeit s körül az egész várost kertek övezték. Mindkét vallású lakosai nagy igyekezettel gyűjtötték a szőlőket, gyümölcsöskerteket, réteket, nyilván csak pénzbefektetésre szánt üres telkeket, ritkábban egy-egy malmot vagy majort.

A városkép jellegzetes tartozéka volt a tekergőző Temes, a vár védelmének része és az ivóvíz forrása. A vár sarkánál, ott, ahol több ága összefolyt, vize tiszta, ivásra alkalmas maradt. A város előkelői szolgáikkal innen hordatták az ivóvizet. A távolabb lakó és a folyóvizet a legjobb kútvíznél is többre becsülő törökök a városfal előtti árokból merítettek. „Pedig ez rendesen igen szennyes, mivel mindenféle piszkos dolgot mosnak benne és vetnek belé, úgyhogy néha az egyik ... lábat vagy rongyot mos benne, vagy a leölt birkák beleit veti bele, egy másik viszont a közelben vizeskorsóját meríti meg ivásra” – rémüldözött Ottendorff, aki inkább a messzi derviskolostor ásott kútjából hordatta a vizet.

A magyarországi török hódítás első évtizedeiben maradt hagyatéki leltárak arról vallanak, hogy a megszállók többsége egyedül, család nélkül, többnyire szegényen, egy szál lovon, egy rend ruhával érkezett az új tartományba. Száz év alatt a hódoltság töröksége megállapodott, helyi gyökereket eresztett.

Temesvár házaiban egy-egy család élt, nem-rokonok ritkán laktak együtt. A kádijegyzőkönyv örökösödési ügyeiben hiába keressük az elképzeléseinknek megfelelő családtípust, a népes háremekből kinövő hadseregnyi famíliákat. Az egész jegyzőkönyvben egyetlen olyan török férfi szerepel, aki két özvegyet hagyott maga után. Az is ritkaságszámba ment, ha egy-egy örökség három vagy négy nagykorú testvér között oszlott meg. A házi szolgálók száma is kisebb a vártnál, alig tízet számolhatunk össze.

A kevés változatosságot kínáló életben megnőtt a rang jelentősége. A helyi hierarchiában mindenki gondosan vigyázta helyét és ápolta kapcsolatait. A katonatisztek, a rangosabb hivatalnokok és különösen a dzsámik és mecsetek alkalmazottai köztiszteletnek örvendtek. Őket tették meg kiskorúak gyámjául, kérték fel házassági tanúnak, ők ülnökösködtek a bírósági tárgyalásokon.

A város délszláv népessége a hódítókkal együtt, részben az ő szolgálatukban érkezett a városba és környékére. A temesvári rácok egy része – pravoszláv hitét és szláv neveit megtartva – a várőrség kevéssé becsült alakulataiban, mindenekelőtt martalócként szolgált. Nagyobb részük önállóan vagy egy török földbirtokos alkalmazásában gazdálkodott: állatot tenyésztettek, iparoskodtak, s egészen Belgrádig jártak bort felvásárolni, hogy a szőlőkben szegény Temesvár törökjeinek magányos ivászataihoz a nélkülözhetetlen nedűt biztosítsák.

Ha nem is szomszédokként, mégis szoros közelségben éltek együtt a törökökkel, s egészen más kapcsolatok épültek ki közöttük, mint amilyenek egy alföldi magyar mezőváros lakossága és a tőle távol élő török katonák és hivatalnokok között. Temesvárott és környékén a gazdálkodás és a társadalmi érintkezés sok szálával összekapcsolódva éltek együtt muszlim törökök és keresztény rácok. Legegyszerűbb kapcsolatként a törökök rácokat foglalkoztattak alkalmi munkákon, de sokszor egyenrangúakként fogtak közös vállalkozásokba, amiről közös tulajdonok, adásvételek, kereskedelmi ügyletek, hitelek és adósságok vallanak. Nem ritkák a társadalmi érintkezés nyomai sem. Kiskorú rácok gyámjai, nagykorúak vagyonának kezelői, asszonyok jogi képviselői között törökökkel is találkozunk.

Nem dőlt össze a világ, ha rácok citáltak bíró elé hatalmaskodó török hivatalnokot. S talán még a kádi is kuncogott, amikor egy méltóságában vérig sértett török tiszt perelt előtte egy rác parasztot, aki őt (ha nem is pontos fordításban, de hangulati értékét tekintve) ‘hé, te kurafi’ szitokkal illette, méghozzá nyilvánosan. Törökök és délszlávok között szilárd volt a legemberibb kapcsolat, a veszekedés is.