Ugrás a tartalomhoz

História 1992-01

Glatz Ferenc , Hóvári János , Engel Pál , Kovács Éva , Hegyi Klára , Szakály Ferenc , Heckenast Gusztáv , Kovács Éva , Szász Zoltán , Palovics Lajos , Zinner Tibor , Oplatka, Andreas , Sipos András , Glatz Ferenc , Békés Csaba , Bach Melitta , Lackó Mihály

História

3. fejezet -

Város és vidéke a középkorban Temesvár

ENGEL Pál Város és vidéke a középkorban

Ha Temesvár múltját meg akarjuk érteni, mindenekelőtt el kell felejtenünk a mai államhatárokat. A város története ugyanis a magyar államalapítástól kezdve 900 éven át szorosan összekapcsolódott egy ma már nem létező régió történetével. Egy országrésznyi (28 500 km2) területről van szó, amely Szegedtől délkelet felé, a Maros, a Tisza és a Duna között, Erdély határáig terült el. Ezt a sok tekintetben természetes tájegységet, amelyet a köznyelv a 18. század óta Bánátnak nevezett, az 1920. évi trianoni béke szüntette meg – néhány Maros menti község kivételével, amelyek ma is Magyarországhoz tartoznak –‚ megosztván a földjét Románia és Jugoszlávia között. A középkorról szólva meg kell most próbálnunk újból egységként felidézni magunkban ezt a tájat, megfeledkezve a román–szerb határról, amely kettévágja.

A középkori táj

Földrajzilag a vidék elég élesen két részre különül. Nagyobbik fele a Nagyalföldhöz tartozó termékeny síkság, amelyet kelet felől zord, erdős hegyvidékek szegélyeznek, csúcsaik némelyike az 1000 métert is jóval meghaladja. Ott erednek a sík vidéket öntöző folyók, köztük is a legnagyobb, a Temes, amely széles ívben délnyugatnak fordulva Belgrád alatt ömlik a Dunába. A mai, jól áttekinthető vízrajz azonban már az utolsó két-három száz év folyamszabályozásainak eredménye. A középkorban, sőt egészen a 18. századig, a vizek a síkságra kilépve épp olyan rakoncátlanul kóboroltak hatalmas árterületükön, mint másutt az Alföldön tették, és gyakorta kerestek új medret maguknak. A Temes például akkoriban még nem a Dunába, hanem Titel környékén a Tiszába torkollott, és szétterülő belvizei, akárcsak a kisebb folyóké, hatalmas lápvidékeket tápláltak, amelyek kedveztek ugyan a halászatnak, de jócskán nehezítették mind a földművelést, mind a közlekedést. A Béga, amely ma a Tisza mellékvize, a 18. századig a Temes egyik ága volt, sőt a középkorban ugyanúgy Temesnek hívták, mint a mai Temes folyó elődjét. A partján épült királyi vár, Temesvár erről a másik, északi Temes folyóról kapta a nevét. A két Temes között egy viszonylag száraz és sűrűn lakott vidék terült el, amelynek a középkorban Temesköz volt a neve. A táj sajátos színfoltjai voltak a vizek által érintetlenül hagyott homokos, szinte sivatagos hátságok, mint délen a Duna közelében a delibláti puszta, amely a középkorban Makszond nevet viselte, vagy északnyugaton egy másik, ahol a középkor végéig éppúgy pásztorkodó kunok tartották szállásaikat, mint a Kis- és Nagykunságban.

A táj régmúlt történetének tanulmányozását nagyban megnehezíti, hogy középkori iratanyagának zöme megsemmisült a török hódítás idején. Az általános pusztulást csak egy-két olyan család iratai vészelték át, amelyeknek sikerült értékeiket idejekorán Erdélybe vagy Magyarország védettebb megyéibe menekíteni. Ezért a vidék korai településviszonyairól a viszonylag leghívebb képet azokból a listákból kapjuk, amelyeket XXII. János pápa magyarországi adószedői állítottak össze az 1330-as években az ország plébániaegyházairól. Ezekből az ún. pápai tizedjegyzékekből mindenekelőtt az állapítható meg, hogy az egész táj, amelyről szóltunk, a csanádi püspök egyházmegyéjéhez tartozott és összesen nem kevesebb, mint 173 templomot írtak benne össze. Ez az akkori viszonyok között igen jelentős szám. Említésre méltó az is, hogy az összeírt helységek neve túlnyomó részben magyar, szembetűnő továbbá, hogy egy-két kivétellel a síksági részen feküdtek. Ezekből a tényekből elég megbízhatóan tudunk következtetni a megtelepedés korábbi állapotára. A 14. századi plébániák hálózata országszerte azt tükrözi, mely határon belül és milyen sűrűn települt be a magyar királyság az Árpád-kor végére. Mármost, ami Temesvárt és tágabb vidékét illeti, megállapítható, hogy a 12–13. században az ország viszonylag sűrűn benépesült tájainak egyike. Népessége, mint a helynévanyagból kitűnik, eredetileg magyar volt. Világos tehát, hogy – mint az országban másfelé, így a mai Szlovákiában, a Kárpátalján vagy Erdélyben történt – a honfoglaló magyarság eredetileg itt is csak a sík vagy dombos vidéket szállta meg, és a hegyvidéket szinte lakatlanul hagyta.

Ezekről a korai évszázadokról más tekintetben kevés érdemlegeset lehet tudni. Annyi biztos, hogy az Árpád-házi uralkodók néhány palánkvárat emeltek itt uralmuk biztosítására, amelyekhez egy-egy körzet (megye) tartozott, és az országrészt a várakba ültetett ispánjuk útján kormányozták. E korai várak egyike volt az először 1177-ben említett Temesvár, amelynek aljában a hetente tartott vásárból utóbb város is fejlődött. Temesvárnál azonban ekkortájt még fontosabb hely volt északon a Maros melletti Csanád (Őscsanád, ma Cenadu Vechi), a püspök és a csanádi ispán székhelye, valamint délen Keve (a mai Kovin), amelyből a király kevei ispánja a Duna eme szakaszának legfontosabb átkelőhelyét őrizte.

Királyi székhely

A 14. század elején Temesvár váratlanul nevezetességre tett szert, és ezt többé nem veszítette el. Az Anjou-dinasztia alapítója, I. Károly (azaz Károly Róbert) 1315 nyarán ideiglenesen ide tette át székhelyét Budáról, és innen vívta döntő harcát Csák Mátéval és szövetségeseivel az ország fölötti uralomért. Választásának okait csak sejtjük: úgy látszik, párthíveinek tábora errefelé volt a legerősebb, itt tehát viszonylag biztonságban érezhette magát. A város történetének kutatói úgy tartják, hogy a király tartózkodásához jelentős építkezések fűződnek: Károly lett volna az, aki az Árpád-kori palánkvár helyett új kővárat emelt, benne palotával a királyi udvar számára. Ez azonban csak feltevés, és talán valószínűbb, hogy a kővár már a király odaérkezésekor állt. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy ne megerősített helyet választott volna hadműveleti bázisul, emellett azt is tekintetbe kell venni, hogy az ott töltött viharos esztendők semmiképp sem voltak alkalmasak nagyobb szabású építkezések lebonyolítására. Akármint volt is, azt már tudni lehet, hogy Károly a továbbiakban innen indította évről-évre újabb hadjáratait ellenségei ellen, hol a Tiszántúlra, hol a Dunántúlra, hol pedig Erdélybe, egészen 1322 őszéig, amikor a harcok az Anjou-király győzelmével véget értek, és Temesvár átmeneti kulcsszerepe megszűnt. A következő év tavaszán a király visszaköltözhetett az ország centrumába, és Visegrádon új, megfelelőbb fekvésű székhelyet alapított. Temesvár várában ettől fogva újból a király ispánja lakott.

Kulcs a Balkánhoz

A hely fontosságáról azonban sem Károly, sem utódai nem feledkeztek meg. Nagy Lajos 1349 és 1375 között legalább hétszer fordult meg benne, Zsigmond király (1387–1437) pedig nem kevesebb, mint tizennyolc alkalommal. Ha azt kutatjuk, mi tette Temesvárt ennyire kedvelt tartózkodási hellyé, könnyű felfigyelnünk kiváló stratégiai fekvésére. A magyar királyság külpolitikájában első rendű szerepet kapott ekkoriban a Balkán, különösen pedig Szerbia, Bulgária és a havasalföldi román fejedelemség, amelyeket az Anjou-királyok egytől egyig vazallusuknak tekintettek, és leigázásukra rendszeresen indítottak változó sikerű hadjáratokat. Mármost, ha a magyar seregek az Al-Dunán túlra tartottak, természetes bázisuk Temesvár volt, ahonnan két fontos hadiúton vonulhattak tovább: vagy Karánsebesen és Orsován át Bulgária, illetve Havasalföld felé, vagy a Duna kevei gázlóján át Szerbiába. Emellett még nyitva maradt számukra az a lehetőség is, hogy ha úgy esett, a Szerémségen át Nándorfehérvár – azaz Belgrád – irányába induljanak.

Az aktív balkáni politika nemcsak Temesvár hadászati jelentőségét növelte meg, hanem kormányzóinak szerepét is. Amikor Nagy Lajos 1365-ben átmenetileg elfoglalta a bulgáriai Vidint és magyar bánt állított az élére, egyúttal a bán felügyelete alá helyezte a hátország királyi várait, köztük Temesvárt is. A „bolgár bánságnak” nevezett intézmény. 1369-ben megszűnt ugyan, de a bán megnövelt hatáskörét a király a temesi ispánra ruházta át, aki ettől fogva egyike lett az ország legfontosabb méltóságainak.

1366–69 és 1371–75 között Lajos kedvelt hadvezére, Himfi Benedek állt a bánság illetve Temesvár élén. Az ő fennmaradt levelezéséből és más irataiból viszonylag szemléletes képet kapunk, ha nem is Temesvár, de a vidék akkori életéről. Megtudjuk például, hogy a várhoz hatalmas kiterjedésű uradalmak, mezővárosok és falvak tucatjai szolgáltak a Marostól a Dunáig, jobbágycsaládok ezrei éltek rajtuk és fizették évi adójukat az ispánnak és embereinek, marhában és főleg pénzben. Voltak, méghozzá számosan, olyan parasztok, akik katonáskodásra is kötelezve voltak, ha pedig a király járt ott, kötelesek voltak őt egész udvarával együtt vendégül látni. Különösen tanulságos olvasmány a karánsebesi kerület népeinek panaszlevele, mert azt is megtudhatjuk belőle, mint érzékelte az ország egyszerű népe az Anjouk diadalmas háborúit. „A király úr serege – írják Himfinek évekkel később – felégette összes kertünket, házunkat és a nem lakott [ti. gazdasági] épületeket, erőszakkal elvette szénánkat és más holminkat, úgy hogy nyájaink éhen pusztultak, mi magunk pedig végső ínségre jutottunk...”

Kapu a törökök előtt

Ezek a dolgok még akkor történtek, amikor a Balkán felé Magyarország volt a támadó fél. Nemsokára kiderült, hogy a „honfitársak” pusztításainál jöhet még rosszabb is: amikor ellenség teszi ugyanezt. Idegen betörés addig csak kivételképpen fordulhatott elő ezen a tájon, a Balkán-félszigeten azonban időközben új hatalom lépett színre, az Ázsia felől rohamosan terjeszkedő oszmán–török birodalom. Nem sokkal Nagy Lajos halála után a török hódítás elérte a magyar határt, 1389-ben Szerbia török vazallusállam lett, és ezzel a külpolitikai helyzet egy csapásra és végleg megváltozott. Magyarországnak ezentúl nem a megszokott gyenge szomszédokkal, hanem egy nála erősebb, fékezhetetlen ellenséggel kellett szembenéznie, és a következmények nem is maradtak el.

A magyar királyság egyelőre megállította az addig töretlen oszmán előrenyomulást. A török berendezkedésnek azonban a lényegéhez tartozott, hogy határ menti seregei a szomszéd országok fosztogatásából tartják fenn magukat. Ennélfogva, noha hódításról egyelőre nem volt szó, a török határvárak martalócai nyomban megkezdték rendszeres portyáikat Dél-Magyarország földjére, és évtizedeken át kíméletlenül folytatták. Mozgékony lovasaik a Dunán átúsztatva beszáguldozták a déli végvidéket egészen Temesvárig, sőt időnként messze túl az ország szívébe, felgyújtották a falvakat és a vetést, elhajtották az állatokat, rabláncra fűzték a nőket és gyermekeket, és legyilkolták a férfiakat, ha megpróbáltak ellenállni. Az addig virágzó táj néhány évtized alatt úgyszólván pusztasággá változott. Nemcsak falvak, hanem népes mezővárosok néptelenedtek el és tűntek el a föld színéről oly mértékben, hogy ma már gyakran a helyüket sem vagyunk képesek megállapítani. A csapás egyformán sújtott urat és parasztot, sőt a legnagyobbakat sem kímélte. Az egyik legelső török betöréskor az elhurcoltak között volt Himfi Benedek bán egyik leánya is, rokonai évtizedek múlva találtak rá Kréta szigetén. Egy velencei kereskedő háremében élt, akit korábban gyermekekkel is megajándékozott.

Beáramló románok, szerbek

A pusztulás gyökeresen átalakította a táj népességét. A falvak magyar lakossága már a középkor végére jóvátehetetlen vérveszteséget szenvedett és az újkorra gyakorlatilag eltűnt. Magyarok inkább csak a nagyobb helyeken, így Temesvárott éltek még egy ideig jelentősebb számban. A vidék mégsem maradt lakatlan, mert a kipusztult vagy elvándorolt lakosok helyére folyamatosan szerb és román népesség költözött. A románság délkelet felől már a 13. századtól kezdve nagy tömegben áramlott be, elsősorban a lakatlan hegyvidék völgyeiben és lejtőin keresve szálláshelyet. Bevándorlása később sem szűnt meg. A síkság magyar lakosainak helyére viszont leginkább szerbek érkeztek a Balkánról népes rajokban, talán mert úgy találták, hogy életük magyar földesurak uralma alatt, martalócoktól zaklatva még mindig elviselhetőbb, mint török uralom alatt.

A magyar királyok az új helyzetben úgy védekeztek, ahogy tudtak. Zsigmond a töröktől elszenvedett 1396. évi nikápolyi vereség után védelemre rendezkedett be, és új határvárak építésével próbálta elejét venni a törökök betörésének. Temesi ispánja és hadvezére, az olasz kereskedősegédből országbáróvá avanzsált Ozorai Pipó (Filippo Scolari) az 1420-as évekre építette ki Szörény (a mai Turnu–Severin) és Belgrád között hatalmas költséggel azt a sűrű szövésű erődláncot, amely azután száz éven át őrködött a Dunának ezen a fenyegetett szakaszán. A portyákat természetesen nem tudta megszüntetni, legfeljebb megnehezíteni, viszont a várak magyar helyőrsége a török dúlásokat ezentúl hasonlóval viszonozhatta – szerb területen.

Az „alsó részek főkapitánya”

Ezekben az évtizedekben vált Temesvár a déli határvédelem természetes központjává. Ispánja már Zsigmond idején is többnyire felelős volt az egész országrész védelmének irányításáért és tekintélye vetekedett az erdélyi vajdáéval. Tovább nőtt a vár és város szerepe Zsigmond halála után, amikor 15 éven át (1441–1556) Hunyadi Jánosnak volt egyik kedvelt székhelye. Mátyás király 1477 körül kiváló hadvezérét, Kinizsi Pált állította a tartomány élére, „az alsó részek főkapitánya” címmel ruházta fel és tizennégy vármegyét rendelt a kormányzása alá rendes évi adójukkal egyetemben. Ekkorra az első kővár helyén már új, korszerű vár emelkedett, amelynek szabályos négyszög alaprajzú alapjait a múlt században tárták fel. Építését korábban Hunyadinak tulajdonították, de valószínűbb, hogy elődje, Ozorai Pipó műve, aki – olasz életrajzírója szerint – a várost is „sok épülettel ékesítette”.