Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

25. fejezet -

A harmadik gyermek az ókori Rómában

CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA

MARÓTI Egon

A harmadik gyermek

Az ókori Rómában

A cenzori szigoráról legendássá vált kiváló római hadvezér és politikus, M. Porcius Cato (Kr. e. 234–149) a mezőgazdaságról írott művének előszavában az alábbiakat írja: „Őseink, amikor egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda.” Majd: „a földművelőkből lesznek a legedzettebb férfiak és a legrátermettebb katonák”.

A római paraszt évszázadokon át szívós küzdelmet vívott a földért, a földdel: a föld megszerzéséért egyfelől, gyümölcsözővé tételéért, megműveléséért – a család létfenntartásának biztosítására – másfelől. Ezek a családok pedig kezdettől fogva igen népesek voltak. Jellemző erre a római névadás alakulása: az első négy (!) fiúgyermek kapta meghatározott rend szerint a személynevét (praenomen) – az első fiú pl. mindig az apjáét. A 4. után született további fiúk egyszerűen csak sorszámot kaptak névként; így lett Quintus = az ötödik, Sextus = a hatodik …, Decimus = a tizedik. (Idővel ezek a megjelölések mint nevek önállósultak, elváltak eredeti jelentésüktől, ekkor pl. a Decimus már nem volt feltétlenül a tizedik fiú.)

A család fenntartásához, a családi vagyon gyarapításához kellett tehát a munkáskéz, s kellett a kardforgatásra alkalmas férfikar is a hadsereg, az állam, a res publica számára. A római polgár 18-tól 60 éves koráig volt katonai szolgálatra kötelezhető, de csak akkor, ha volt bizonyos mértékű, a család fenntartására elvben elegendő földbirtok magántulajdona. Ezt a gondot a római államvezetés, a senatus elsősorban a hódító hadjáratok során szerzett földterületekkel igyekezett megoldani. Kulcsmondatnak tekinthető az a közlés, amelyet Liviusnál olvashatunk a Rómához közeli etruszk Veii (393. évi) elfoglalásával kapcsolatban: „… a consulok javaslatára a senatus úgy határozott, hogy a veii földből osszanak ki a polgárok számára hét-hét iugerumot (1 iugerum=2523,3 m2); s ne csak a családfők kapjanak belőle, hanem gondoljanak a családok minden szabad születésű férfi tagjára, hogy a további földszerzés reményében ezek is kedvet kapjanak gyermekek vállalására és fölnevelésére”.

Szilárd család, szilárd társadalom

A régi római paraszti társadalomban tehát hagyományos volt a bőséges gyermekáldás. S nem volt ez másként a meggazdagodott parasztokból szerveződött uralkodó osztály, az államvezetést kezében tartó senatori rend körében sem. Az ismeretes, hogy a néptribunus Gracchusok anyja, Cornelia Scipio Africanus lánya volt: az már talán kevésbé, hogy a két nevezetes fiún kívül még tíz gyermeket hozott a világra. Az ősök hírének-nevének, s természetesen vagyonának gyarapítása, átörökítése kötelességnek, egyben érdemnek számított; ennek érdekében pedig az utódok vállalása, felnevelése kifejezetten erénynek – erről számos irodalmi és feliratos emlék tanúskodik.

Jellemző adalékot találunk pl. a Caecilius Metellusok „családi krónikájában”. L. Caecilius Metellus az első pun háború idején két ízben, Kr. e. 251-ben és 247-ben volt consul. A két háború közötti időben, Kr. e. 243–221 között ő volt a pontifex maximus (főpap). Temetésén egyik fia, Quintus – aki viszont a 2. pun háború során, Kr. e. 206-ban volt consul – mondta el a búcsúbeszédet. Ebben hangoztatta, hogy apja megvalósította a legnagyobb és legfontosabb dolgokat, amelyek elérésére a bölcs rómaiak életük során törekednek: kiváló harcos, bátor parancsnok, sikeres hadvezér, nagyszerű szónok volt, elérte a legmagasabb tisztségeket, hírnév övezte polgártársai körében, tisztességes úton nagy vagyont szerzett, és számos fiúgyermeket hagyott maga után. Ez utóbbi a katonai teljesítmények és közéleti kiválóságok regisztrálása mellett kissé meghökkentő számunkra. Meghökkentő, de nem kivételes. Hasonló szemlélet nyilatkozik meg pl. a Scipio család egyik tagjának a sírfeliratán, amely nemzetsége hírnevét gyarapító érdemei mellett azt is megemlíti az elhunytról, hogy utódokat nemzett. Miért kézenfekvő, hogy a családi vagyon biztosítása, gyarapítása szempontjából minden szinten kedvező lehetett a bőséges gyermekáldás? Az önellátásra berendezkedett kisparaszti gazdáságokban nélkülözhetetlen volt a családtagok munkaereje. A vagyonosabb birtokos családok földtulajdona viszont általában egymástól távol eső birtoktestekre tagoltan helyezkedtek el. Ez annak volt a következménye, hogy a fokozatos római terjeszkedés során különböző vidékeken szereztek földet egyéni juttatás ill. foglalás révén. S ezeknek a – rabszolga-munkaerőre alapozott – gazdaságoknak kézben tartásában, irányításában ugyancsak hasznos volt a fiak segítsége. S nemcsak a magántulajdonban lévő ingatlanoknál, hanem a bérleti lehetőségek terén is adódtak előnyök. Az adott összefüggésben talán elég arra utalni, hogy Tib. Gracchus a földtörvényjavaslatával szemben várható ellenállás enyhítésére úgy mérsékelte a fennálló törvény előírásait, hogy az ager publicusból minden családfő a maga nevében 500 iugerumot bérelhet, két felnőtt fia nevében pedig további 250-250 iugerum bérletére tarthatott igényt.

Másfelől, e családok szaporasága biztosította egy olyan vezetőréteg, elit gyarapodását, amelynek tagjai nagy számban voltak alkalmasak pl. fontos katonai és politikai feladatok ellátására. A hadvezér ugyanis hivatalos tisztikarán kívül hadjáratára magával vihette megfelelő korú fiait, rokonait, akik ily módon a hadszíntéren szerezhettek tapasztalatokat, a gyakorlatban sajátíthatták el a hadvezetés tudományát. S hadd utaljunk még egyszer a Metellusokra. Q. Caecilius Macedonicusnak – aki Kr. e. 143-ban volt consul, majd 131-ben censor –, négy fia nyerte el Kr. e. 123 és 113 között a consulságot. Az egyének, családok illetve az állam érdekei ily módon ebben a vonatkozásban lényegében találkoztak.

A Marius és Sulla, valamint a Caesar és Pompeius közötti polgárháborúk a római polgárságnak hatalmas véráldozatba kerültek. Megtizedelődött a vezetőréteg is, a senatori és a lovagrend. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Caesar nem újította fel Sulla proscriptióit, hanem meglepő elnézést, kíméletet („clementia”) tanúsított legyőzött ellenfeleivel szemben. Mint ismeretes, ez az eljárás nem vált be: megkímélt ellenfelei összeesküvést szőttek ellene és megölték. A halálát követe újabb polgárháborúk további vérontást eredményeztek. A küzdelemből végül Augustus került ki győztesként, Caesarnak végrendeletben örökbefogadott unokaöccse. Miután hatalmát megszilárdította, a helyzet konszolidálása során jutalmakkal és büntetésekkel egyaránt megpróbált úrrá lenni az aggasztó népesedési jelenségeken. Törvényt hozott pl. arról, hogy a senatori és lovagrendi férfiak 25–60, a nők 20–50 éves koruk között kötelesek házasságban élni. A házasságköteles korú senator és lovag, ha nem volt házas, nem örökölhetett. A cél természetesen a vezető réteg szaporodása, az utódok biztosítása volt. Ennek érdekében egy az ő ösztönzésére benyújtott – és természetesen elfogadott – törvényjavaslat kimondta, hogy a magasabb hivatalok elnyerésében fontos tényező lesz a pályázók gyermekeinek a száma. Megszületett az ún. ius trium liberorum, tehát a három gyermekesek (elő)joga. Hivatalra pályázásnál a pályázók az előírt korhatárból annyi évet vonhattak le, ahány gyermekük volt. A többgyermekes jogosultaknak a tartományok kisorsolásában nem kellett részt venniük, hanem kiválaszthatták a nekik tetszőt. Ennek érdekében többen fiktív örökbefogadást hajtottak végre, tehát – a jelenségről beszámoló Tacitus szerint – nem vállalták a nevelés fáradalmait, hanem minden ilyen teher nélkül igyekeztek előnyökhöz jutni.

A consulság elnyeréséhez is előnyt jelentő ius triuni liberorumot kivételesen megkaphatták olyanok is, akikről vélelmezhető volt, hogy nem szándékosan, hanem „önhibájukon kívül” maradtak gyermektelenek, mint pl. Traianus császár idejében az irodalmi levelei révén ismert Plinius, akinek három házassága maradt gyermekáldás nélkül.

A gyermekek száma mint minősítő szempont széles körben, alsóbb szinteken is érvényesült. Így pl. Domitianus idejéből (81–96) fennmaradt egy municipális rendtartás Hispaniából, amely kimondja, hogy a tisztségekre leadott szavazatok egyenlősége esetén a követendő sorrend az, hogy a házasokat a nőtlenek, a gyermekeseket a gyermektelenek, a többgyermekeseket a kevesebb gyermekkel bírók elé kell helyezni.

Nem érdektelen a témánkba vágó törvényes előírások sorában, hogy pl. a háromgyermekes felszabadított rabszolga (libertus) felett volt gazdája elvesztette patronusi jogait, a négy gyermekes volt rabszolganő (liberta) esetében hasonlóképpen…

Több munkáskéz, több haszon

A római parasztságnak a hannibáli háborút követő elszegényedésével, az itáliai parasztgazdaságoknak fokozatos tönkremenésével kapcsolatosan nem esett szó egy fontos, végzetes hatású tényezőről. Arról nevezetesen, hogy az Itálián kívüli hódító háborúk során hatalmas számú hadifogoly került rabszolgaként a félsziget és Szicília tartomány mezőgazdaságába. Ennek az olcsó munkaerőnek tömeges alkalmazása az árutermelő közép- és nagybirtokokon rendkívüli mértékben hozzájárult az itáliai földbirtokviszonyok és termékstruktúra átalakulásához, valamint a polgárság vagyoni helyzetének fokozódó differenciálódásához.

A rómaiak hódító hadjáratai és a kalózok emberrabló tevékenysége tartósan feltöltötte a rabszolgapiacokat, az olcsó munkaerő-utánpótlás tehát egy jó évszázadon át zavartalan volt. A kalózok tengeri uralmának leverése a Kr. e. 1. század hatvanas éveiben, s az elhúzódó római belviszályok, polgárháborúk azonban jelentős mértékben csökkentették a rabszolga-behozatalt. Mindennek egyenes következményeként merült fel a gondolat a rabszolgák belső szaporodásának előmozdítására, amivel már M. Terentius Varro mezőgazdasági traktátusában találkozunk. A cél érdekében viszont bizonyos kedvezményekre, a rabszolgák helyzetének könnyítésére volt szükség, hiszen a gazdának az érdeke volt, hogy rabszolgáinak egészséges, munkaképes utódai legyenek. Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy a rabszolga a gazdája számára érték, s ezt az értéket befolyásolja a piaci viszonyok által meghatározott vételár, illetve a rabszolga képzettségéből eredő felhasználhatóságának a mértéke. A római gazdáknak rabszolgáikkal szemben követett bánásmódját általában a következetesen érvényesített ökonómiai alapállás, a haszon biztosításának, a jövedelmező felhasználásnak a szempontja határozta meg. A munka eredményessége érdekében egyaránt alkalmazták a szigort, a büntetést, de a kedvezményeket, jutalmakat is.

A rabszolga-utánpótlásnak a belső szaporulat révén való biztosítását illetően igen elgondolkodtató Columellának, az 1. század derekán működő kiváló mezőgazdasági szakírónak alábbi állásfoglalása, tanácsa: „A termékenyebb asszonyokat is – akiket gyermekeik számának megfelelően kivételes elbánás illet – megajándékozzuk a munka alóli mentesítéssel, olykor még a szabadságukkal is, miután több gyermeket felneveltek. Azok ugyanis, akiknek három gyermekük van, felmentést kapnak a munka alól, akiknek még több, azok elnyerhetik a felszabadításukat is.” – A javaslat merőben hasznossági meggondolásból fakad, feltehetően egy kialakulóban lévő gyakorlatot fogalmazott meg, amelynek bizonyos nyomait a jogalkotás területén is megtaláljuk. A Digesta című magánjogi forrásgyűjteményben a következőket olvashatjuk: „Iulianus digestái 16. könyvében azt írja, hogy ha Arethusa azzal a feltétellel kapta meg szabadságát, hogy három gyermeket szül, és az örökösön múlt, hogy nem szülte meg [mert az pl. fogamzásgátló gyógyszert adott be neki], nyomban felszabadul.” A 3. gyermek tehát itt is, a rabszolgák esetében is döntő tényezőként jelentkezik.

A kép teljes: a római társadalom minden rétegében, a szabadok kórében, de a rabszolgák esetében is a racionális, célratörő, ökonomikus szemlélet volt a meghatározó: a gazda és az állam számára egyaránt az emberanyag (munkaerő, katonák, vezetők) biztosítása, gyarapítása bizonyult a leggyümölcsözőbb befektetésnek. Rómában a parasztgazda és a politikus, az egyén és az állam egyaránt eljutott ennek a belátásához, és tett is megvalósításáért. Egy gazdasági-társadalmi rendszert a maga szisztémája, szempontjai szerint lehet megítélni: sikerült-e megvalósítaniuk törekvéseiket. A kis faluból nagyhatalommá, világbirodalommá nőtt Róma esetében ez nem kérdéses.