Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

24. fejezet -

Magyar divattörténet. II. rész 1949–1958

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet – II. rész

1949–1958

A „dolgozó nők tömege”

A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvélemény-kutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „Így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák kijavításával – folytatja munkáját. Így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.”

Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.”

Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek. Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15 centit vétet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.”

Élmunkásnő és selyem

Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy selyemruhában járhasson” – hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kivasaltak, lévén egyetlenke – valóban jelképe is lehetett volna az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt – hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az 1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése 320–500 Ft közötti, előadóé 500–1620, egyetemi tanáré 1250–2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!)

Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatárá”-ban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája – mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében. nem is volt állapotos – csak külföldi lehetett!

Szocialista ruházati verseny

A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly sikereket értünk el – a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezentatív célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” – írta az Ez a divat 1954-ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart!

A nők elégedetlenek

A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek: „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10–25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” – büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról.

A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kashaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” – írta Borbás Béláné Szegedről.

Szemléletváltás (1955)

1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia nem rendszerellenes többé. 1957-től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”. – Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a „rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt.

Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „…valami öltözködési düh tört ki a nőkön… Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül… Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség, tisztviselőnő – aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!

A cikk első részét a História 1991/4. számában közöltük. (A szerk.)