Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

6. fejezet -

A Lónyay utcai gimnázium

SZEMTANÚ

BENDA Kálmán

A Lónyay Utcai Gimnázium

Szerkesztőségünk folyamatosan kívánja közölni a magyarországi nagy egyházi iskolák történetét. A református gimnáziumot követi majd az evangélikus, a zsidó, a piarista stb. iskolák történetéről már elkészült kéziratok közlése. (A szerk.)

Az országosan ismert nagy református középiskolák sorában a budapesti volt a legfiatalabb, múltját tekintve nem mérhető a reformáció korába visszanyúló debreceni, sárospataki vagy pápai kollégiumhoz. Pest-Budán református gyülekezet ugyan már a 16. században is volt, de a török uralom idején nem volt lehetősége arra, hogy magasabb iskolát létesítsen. Budavár visszafoglalása pedig az amúgy sem nagyszámú magyar református gyülekezet halálát jelentette. Az 1686. évi ostrom után a romokban heverő város betelepülését a bécsi Haditanács ellenőrizte az ellenreformációs politika szellemében. I. Lipót király 1703. évi kiváltságlevele visszaadta Pest régi szabad királyi városi rangját, azzal a kikötéssel, hogy protestáns vallásúak „semmilyen ürüggyel ne vétethessenek fel polgárnak”. Nyolc évtizeden át protestánsok a városban sem ingatlant nem szerezhettek, sem letelepedési engedélyt nem kaptak.

II. József türelmi rendelete engedélyezte 1781-ben országosan a protestáns vallásgyakorlatot, s az 1790. évi törvény mondotta ki a felekezetek egyenjogúságát. Ettől kezdve jogi akadálya nem volt a protestánsok betelepedésének a fővárosba, a német polgárság azonban továbbra sem látta szívesen a református magyarokat, s azok sem érezték jól magukat az idegen nyelvű környezetben. 1806-ban a kettős város 58 ezer lakosából mindössze 221 volt református, s az 1800 és 1870 között polgárjogot szerző kétezer személyből csak 331 volt magyar nemzetiség. A pesti református gyülekezetű ugyan már 1796-ban megalakult, de sem temploma, sem parókiája nem volt, papja is albérletben lakott. A reformátusok száma 1850-ben is csak 8 ezer, az összlakosság 6,5 százaléka. Az országos százalékarányt pedig csak 1940-ben érték el.

Jelentősen különbözött az országostól a fővárosi gyülekezet társadalmi összetétele is. A kormányhivatalokban tisztviselő nemesurak mellett napszámosok, cselédek, majd növekvő számban gyári munkások alkották a gyülekezetet, s mindvégig nagy volt az értelmiség aránya. Viszont hiányoztak azok a jómódú, önálló egzisztenciák, cívis parasztok vagy kereskedőpolgárok, akik másutt az egyház oszlopai voltak. Szegény gyülekezet volt. Templomukat is csak országos közadakozásból tudták 1830-ban a Kálvin téren felépíteni.

Szintén országos támogatással hozta létre a pesti gyülekezet lelkipásztora, Török Pál, a későbbi püspök 1855-ben a református teológiai akadémiát, majd 1859-ben a kezdetben hat, majd hamarosan nyolc osztályos gimnáziumot.

Iskola és tanárai

Az állami iskolák az 1848–49. évi szabadságharc leverése utáni években a bécsi abszolutizmus érdekeit és a németesítést szolgálták, tanáraikat is többnyire Ausztriából vezényelték ide. Magyar iskola csak egy volt a fővárosban: a piaristák gimnáziuma. Az új református iskola kezdettől fogva (1859) a nemzeti eszme és a magyar kultúra őrállója volt Pest-Budán.

A gimnázium szegény volt és mindvégig az is maradt. Nem voltak ingatlanai, nem állt mögötte támogató város, nem rendelkezett gazdag alapítványokkal. Az első húsz esztendőben saját épülete sem volt, egy Kálvin téri bérház első emeletén folyt a tanítás. Az 1888-ban épült Lónyay utcai iskolaépület pedig kezdettől fogva szűk volt. Évtizedeken át végzett gyűjtés eredményeként 1943-ban nyílt meg az internátussal felszerelt új iskolaépület, 84 évvel az alapítás után. Ebben működött az iskola, amíg 1952-ben meg nem szüntették.

A gimnázium tanári kara kezdettől fogva országosan ismert személyekből állt. Gönczy Pál igazgató, a neves pedagógus a legjobb szakemberekből válogathatott. A magyar irodalmat Tolnai Lajos, a neves író tanította, a poétikát és a retorikát Gyulai Pál, a történelmet Thaly Kálmán, a németet Ballagi Mór, az éneket pedig Bartalus István, a magyar zenetörténet nagy alakja. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után a tanárok egy része magasabb, országos állásokba távozott, de az iskola továbbra is mindvégig gondosan ügyelt a tanári kar szakmai színvonalára.

Protestáns, kuruc hagyományok

A tanterv a klasszikus nyelveket és műveltséget helyezte előtérbe, de nagy hangsúlyt kapott a magyar irodalom és a nemzeti múlt is. Visszagondolva a gimnáziumban töltött nyolc esztendőre (1932-ben érettségiztem), nem szaktudást, hanem általános műveltséget kaptunk. A követelmények nagyok voltak, s az elbírálás szigorú. A tanítás módszerét a mai pedagógia bizonyára maradinak, vaskalaposnak mondaná, de eredményes volt. Az érettségiző diák ismeretei sokkal alaposabbak voltak, mint ma, összehasonlíthatatlanul többet tudott, s ha kellett, tudományát szabad előadásban is bizonyította.

Az iskola azonban nemcsak tanított, hanem nevelt is, embert formált. A világnézetet a hagyományosból megújuló kálvinista szemlélet alakította, mely nemcsak a vallásórákon, a zsoltárénekléskor volt jelen, hanem minden tanórán. Az iskola címerében a négy égő gyertya az összefonódó négyes eszményt hirdette: hit, tudomány, erkölcs és hazaszeretet. Ebben nem volt helye a kegyeskedő, szemforgató vallásoskodásnak. A történetszemléletben a nemzeti függetlenségi törekvések, azoknak a református egyházzal való egybefonódása álltak az előtérben, kálvinista hitünk, világnézetünk és magyarságunk elválaszthatatlan egysége. Mindez jól megfért az egyetemes európai műveltség értékeinek megbecsülésével.

Volt tehát az iskolában világnézeti közösség, de ezt nem mondanám felekezetinek abban az értelemben, hogy hittani, dogmatikai szinten jelentkezett volna. Annál erősebbek voltak a történeti gyökerei, amelyek vitathatatlanul a kuruc hagyományokba nyúltak vissza. Tanáraink sűrűn hangsúlyozták a hűséget a magyar néphez, amelyet – úgy mondották nekünk – az utolsó négy évszázadban a Habsburg-uralom mindig elnyomott, amely nem tudta önmagát megtalálni és tehetségét kifejteni. Ahogy gyakran hallottuk: nektek, akik tanultok, valamilyen fokon majd vezető tisztségeket fogtok betölteni, kötelességetek, hogy ezt a népet segítsétek és emberi sorsra emeljétek. Ezek a protestáns hagyományok keltették életre a két világháború közti népi mozgalmat is.

Katolikusok, evangélikusok, zsidók

Ahogy visszaemlékezem, az iskolában politizálás nem volt. Erős németellenesség, visszavetítve a múltba, de napi politikai megjegyzés legföljebb azon a szinten hangzott el, hogy többet kellene tenni a magyar parasztságért, meg hogy a kormány a németek járószalagjára köti az országot, s a germán kultúra előtt kitárja a kapukat.

A gimnázium szellemét persze nemcsak az igazgató és a tanárok, hanem a diákok is alakították. Ennek a diákságnak a társadalmi összetétele különbözött az ország más református iskoláitól. Az 1859. első tanév 99 főnyi diáksága egy évtized alatt 400-ra, a századfordulón már 600-ra duzzadt, s a két világháború közt 750 körül tetőzött. A tanulók óriási többsége a fővárosból és annak közvetlen környékéről került ki. Közöttük mindig volt néhány arisztokrata és dzsentri, később ritkán iparbáró gyerek, de alig volt parasztfiú. A tanulók zömét a fővárosi kispolgárság és értelmiség adta, az 1920-as évektől kezdve szórványosan munkásgyermekek is bekerültek. Az iskolát a református egyház tartotta fenn, de a tanulók mintegy egynegyede nem volt református. Én is végig olyan osztályba jártam, ahol diáktársaim egy része más felekezetből jött, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok, volt köztünk egy szentendrei görögkeleti vallású szerb és elég nagy számban voltak zsidók, a fővárosi, értelmiségi zsidó családokból. Soha közöttünk felekezeti ellentétek, viták nem voltak, ahogy társadalmi különbségek sem jelentkeztek: az osztályban mindenki egyenlő volt, s azonos elbánásmódban részesült. Amikor eljött a vallásóra, hetente kétszer, akkor ki-ki ment a maga felekezetének az órájára. Nem emlékszem, hogy vallási kérdésekről vitatkoztunk volna, annál inkább a társadalmi problémákról. Ezeket a vitákat mindig teljes nyíltság jellemezte. A diákság társadalmi radikalizmusa, legalábbis az 1930-as évektől, előtte járt az általuk konzervatívnak bélyegzett tanárokénak. Emlékszem: szenvedélyes vitákon tárgyaltuk meg a népi mozgalom céljait, a kommunizmus társadalmi és politikai törekvéseit – ez utóbbiról egyébként tényszerűen alig tudtunk valamit. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy a félfeudális állapotok megváltoztatását a nagybirtok, nagytőke és nagyklérus ellenében lehet és kell kiharcolni. A hangulat élesen ellenzéki volt. Saját kezdeményezésünkből – jórészt a cserkészcsapaton belül – országjáró körutakat szerveztünk, részt vettünk a telepítési mozgalomban, és az önképzőköri dolgozatokban hangosan és harcosan állást foglaltunk a földreform mellett. A tanári kar nem akadályozta ezeknek a törekvéseknek az érvényesülését, a kötelező magyar irodalmi olvasmányokon át pedig támogatta is. Nem volt tehát előzmény nélküli, hogy az 1945-től kezdődő társadalmi átalakulásban az iskola számos diákja tevőlegesen vett részt, s hogy nemcsak az 1944-es ellenállásnak, hanem a munkásmozgalomnak is adott az iskola hősi halottakat és mártírokat.

*

Mindent összevéve jó iskola volt. Tudást, ismereteket és műveltséget, ugyanakkor vallási és erkölcsi alapokon nyugvó református világnézetet és magyar öntudatot adott, önállóan gondolkozó, de a közösségért cselekvő embereket nevelt. Ezért kellett 1952-ben megszüntetni és ezért kívánjuk sokan újra feltámasztani.