Ugrás a tartalomhoz

História 1990-056

Glatz Ferenc , Sipos Péter , Stemlerné Balog Ilona , Demeter Zsuzsanna , Pál Csaba , Soldos László , Romsics Ignác , Vígh Károly , Nagy Zsuzsa, L. , Szûcs László , Dömötörfi Tibor , Vargyai Gyula , Dombrády Loránd , Vida István , Haraszti Éva , Romsics Ignác , Horváth Zsolt , Hajdu Tibor , Vida István , Gyõriványi Sándor , Kosáry Domokos , Egyed Ákos , Petõ Iván , Barcza József , Kapitánffy István , Engel Pál , Fejtõ Ferenc , Glatz Ferenc , Borhi László , Deák István

História

2. fejezet -

A kormányzó. Horthy Miklós

SIPOS Péter

A kormányzó

1919 ősze és 1944 ősze között Horthy Miklós nélkül nem történhetett igazán fontos esemény Magyarországon. Sir George Clerk, az antant párizsi Legfelsőbb Tanácsának képviselője, 1919 novemberében az ő személyében látta a politikai viszonyok rendezésének biztosítékát. Edmund von Veesenmayer, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja pedig a német megszállás utáni hónapokban is váltig arra törekedett, hogy biztosítsa az együttműködést Horthyval, s ezt a taktikát csak 1944. augusztus végén adta fel, amikor bizonyossá vált, hogy az államfő elszánta magát: rövid időn belül kivezeti országát a háborúból.

A huszonöt esztendő teljes históriájának előadására lenne szükség ahhoz, hogy feltárjuk Horthy Miklós szerepét Magyarország történetében, hiszen döntései és tettei az egész országnak és népének sorsát befolyásolták. Itt most azonban csupán arra szorítkozhatunk, hogy néhány fontosnak ítélt mozzanatot felvillantsunk, pályaképének jobb megértéséhez.

A Monarchia admirálisa

Horthy valamivel több politikai tapasztalattal rendelkezett, mint az osztrák–magyar fegyveres erők átlagos tisztjei, tábornokai. Nem abban az értelemben, hogy pártügyekbe bonyolódott volna, hiszen az a tisztikar számára szigorúan tiltott volt Ferenc József birodalmában. Pályafutása során azonban olyan szolgálati beosztásokba került, amelyekben – szem- és fültanúként, majd aktív katonai működésének utolsó esztendejében aktív résztvevőként is – bizonyos politikai jártasságra, ismeretekre tehetett szert.

Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének legjobban minősített tisztjei közé tartozott. Határozott, erőteljes egyéniségnek, nyílt, készséges és előzékeny természetű embernek ismerték. Sok nyelven tudott: kitűnően beszélt magyarul és németül, jó angol, francia, olasz és horvát nyelvtudás birtokában volt. A „nagyon jó” általános katonai minősítést egy körülbelül kilencszáz fős, elit jellegű csoportban érte el.

1915 januárjában Horthy az újonnan épült Novara gyors-könnyűcirkáló parancsnoka lett. Az Adrián külön gondot okozott, hogy Otranto és Brindisi között hálókkal ellátott halászgőzösök akadályozták a központi hatalmak tengeralattjáróinak kifutását adriai bázisaikról a Földközi-tengerre. Horthy azzal szerzett hadi becsületet magának, hogy 1917. május 15-én a parancsnoksága alatt álló hajóegységekkel megtámadta a zárat, elsüllyesztett tizennégy, hálókkal felszerelt halászhajót, egy rombolót és egy lőszerellátó hajót. Az ütközetben maga is megsebesült. Nem volt ez valami világrengető és a háború sorsát eldöntő mérkőzés. Horthy egy eleve nem túlságosan veszedelmes akadályt „átmenetileg, úgy-ahogy elhárított”. Ha mítoszteremtésre nem adott is okot az otrantói csata, kétségkívül Horthy bátorságáról, kockázatvállalási hajlandóságáról tanúskodott. S végre egy győzelem, amely a k.u.k. flottában egy magyar tengerésztiszt nevéhez fűződött!

A császári és királyi udvarnál már jól ismerték Horthyt. Még 1908–1909-ben Isztambulból küldött jelentéseit – ekkor az ottani osztrák–magyar állomáshajó parancsnoka volt – elolvasták a katonai kancelláriában, a hadügyminisztérium elnöki osztályán, a vezérkari főnökségen, a külügyminisztériumban, sőt a trónörökös hivatalában is. A török birodalom fővárosában éppen akkor dúló polgárháborús eseményeket figyelve, Horthy két dolgot vett észre: azt, hogy milyen határozottan használnak fegyvert a lázadók ellen, valamint, hogy a felkelők leverésére bevetett csapatok soraiban minden nyolcadik katona rangjelzés nélküli ruhába bújtatott tiszt. Ekkor még nem tudhatta, hogy e megfigyelésének később mennyire hasznát látja majd. S nyilván arra sem gondolt, hogy az isztambuli angol követség egyik diplomatája, a hozzá hasonlóan kiváló lovas, Thomas Hohler 1919 után majd budapesti angol főmegbízottként egyengeti útját a hatalomhoz.

1909-től majdnem a háború kitöréséig, az uralkodó szárnysegédjeként, öt esztendőt töltött a császár és király előszobájában. Megfordultak ott a Monarchia nagyjai, aki csak számított, mindenki. Nem is kellett a szárnysegédnek udvariatlanul hallgatóznia, hogy a várakozók társalgásából széles körű politikai és társasági értesülésekhez, friss pletykákhoz jusson.

1918-ban azonban már nem maradhatott meg a politika passzív szemlélőjének; a politika betört a hadseregbe és a flottába is. 1918 februárjában zendülés tört ki a cattarói öbölben állomásozó hajókon. Horthy ekkor a Pólában horgonyzó „Prinz Eugen” csatahajó parancsnokaként teljesített szolgálatot. Erélyesen, bár fegyverhasználat nélkül, pusztán testi fenyítéssel elejét vette, hogy hajójának matrózai között szintén zendülés robbanjon ki. Tehát nem „leverte” a cattarói felkelést, ahogy gyakran olvashatjuk róla, hanem megakadályozta a pólai tengerészek csatlakozását a mozgolódáshoz. Ez olyan tekintélyt biztosított számára, hogy Károly István főherceg, aki az uralkodó parancsára vizsgálatot folytatott Cattaro ügyében, javasolta Horthy kinevezését sorhajókapitányból ellentengernagynak, valamint a flotta parancsnokának. Károly császár és király elfogadta az előterjesztést, és Horthy március 2-án átvette új beosztását. Ez a gyors rangemelkedés példa nélkül áll a haditengerészet történetében. Nem fordult még elő, hogy valaki egy csapásra megelőzzön öt altengernagyot, tíz ellentengernagyot és huszonnégy sorhajókapitányt, s úgy kerüljön a flotta élére. Horthy igyekezett méltónak lenni a bizalomra, és el volt szánva rá, hogy minden eszközzel helyreállítja a rendet és a fegyelmet. A forradalmi erjedést azonban 1918 második felében a flottában sem lehetett többé feltartóztatni. Horthyban is megfogalmazódott az a később „tőrdöfési elmélet”-nek nevezett felfogás, amely szerint a politikai agitáció csupán azért terjedhet a fegyveres erők között, mert a hátországban nem tesznek erőteljes intézkedéseket a megakadályozására.

A forradalmi események áradata, az Osztrák–Magyar Monarchia bomlása 1918 novemberében a k.u.k. hadiflotta megszűnését eredményezte. Horthy november 30-án elhagyta Pólát. Egy hónap múlva neki is tudomásul kellett vennie, miként a többi tábornoknak és tengernagynak, az utódállamok kormányainak elhatározását: az V. rangosztály felett nyugdíjaznak mindenkit. Nem egyszerűen állásvesztés volt ez. A k.u.k. tisztikart 1918–1919 fordulóján súlyos identitászavarok jellemezték. „Az összeomláskor a hadsereg dinasztikus, összetartó, »törzsek feletti« alapelve csődöt mondott: a hadsereg és a flotta hirtelen nemzetiségi elemeire bomlott. Az a katona is, aki mindaddig dinasztikus hűségében soha meg nem tántorodott, s nemzeti faji érzését összhangba tudta hozni a monarchia felsőbb keretegységével, most kénytelen volt politikailag állást foglalni, s az eszeveszett szétfutás közepette a saját nemzete kebelébe végleg visszatérni. A birodalomnak tengerészeti főparancsnoka fonák helyzetbe jutott: nem volt már sem monarchia, sem flotta. Dinasztikus katonahűsége mint magánérzelem megmaradt, de a sors megfosztotta ezt a cselekvésbeli szankciótól” – írta, Horthy helyzetét általánosítva, Kornis Gyula.

A szegedi fővezér

A megbolydult helyzetben nem ritkán csak véletlenül vetett kit ide, kit oda a sors. Magyarországon a magukra valamit is adó politikai szervezkedéseknek többnyire megvolt a „saját” grófjuk. Nem volt tehát véletlen, hogy az aradi ellenkormány élére is arisztokratát kerestek. Az viszont véletlen volt, hogy éppen gróf Károlyi Gyula vállalta – habozás, tájékozódás után – a miniszterelnökséget. A román megszálló hatóságok – arra hivatkozva, hogy katonáknak nem engedélyezik az utazást – a Szegedre tartó kormányból „kiemelték” Szabó Zoltán tábornok, hadügyminisztert, s így a hadügyi tárca üresen maradt. Holott ha egyáltalán volt értelme az ellenforradalmi szervezkedésnek, az éppen a fegyveres erők szervezésében állott. Sürgősen keríteni kellett egy alkalmas személyt, Szegeden viszont nem akadt egy sem. Amikor sorra vették a meg nem szállott területen tartózkodó generálisokat – Kelemen Béla tanúsága szerint –, „egyik-másik nevének felemlítésénél csendes derültség vett erőt az egyébként borongós kedélyeken”. Ekkor Károlyi Gyulának mentő ötlete támadt: ismerte Horthy Miklóst, aki egy Arad megyei földbirtokos család leányát vette feleségül, s talán így juthatott eszébe, hogy fel kellene kérni e tisztségre Purgly Magda férjét, a még erőteljes férfikorban lévő nyugalmazott admirálist, aki az időben az onnét nem messze eső kenderesi családi birtokán tartózkodott. Károlyi választása általános egyetértésre talált Szegeden: kíváncsian várták az otrantói hőst, akinek a „híre megelőzte jöttét”.

A véletlen adta lehetőségeket Horthy jól kihasználta. Ügyes manőverezéssel függetlenítette magát az egymást követő kormányoktól, és elérte, hogy a vezetés alatt álló nemzeti hadsereg önálló erővé váljék, amellyel egyedül ő, a fővezér rendelkezik. Sikerült ráhangolódnia a Szegeden összegyülekezett katonatisztek, közhivatalnokok gondolat- és érzelemvilágára.

Horthy politikai-ideológiai „nevelésében” jelentős szerepe volt Gömbös Gyula vezérkari századosnak, a kormány hadügyi államtitkárának. „Gömbös állandó érintkezésben van a tisztikarral, igazi propagandaerő; folyton gyűlésezik; beszél, magyaráz, ágál, lelkesít” – jellemezte tevékenységét Kelemen Béla. A vezérkari századosnak sikerült Horthy köré toboroznia hasonló felfogású elemekből az ún. „szegedi társaságot”, amelynek tagjai közé tartoztak többek között Prónay Pál, Magasházy László, Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Pröhle Vilmos, Zadravecz István, Zsirkay János, Toókos Gyula, Hegyessy Géza, a Görgey és a Ranzenberger fivérek. A legtöbben Horthy legszűkebb környezetéhez tartoztak később, az ellenforradalmi rendszer egész időszakában. Athelstane-Johnson budapesti angol ügyvivő meglepődve állapította meg 1920 nyarán, hogy milyen hallatlan befolyást élveznek mindazok, akik korábban kapcsolatban álltak a szegedi fehérkormánnyal. Mint megjegyezte: aki Szegeden volt, akárha a Parnasszus hegyén aludt volna. A „szegediek” azt vallották, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az összeomlásért és a forradalomért. A területi integritás helyreállítása, a gazdasági és politikai hatalmi viszonyok átrendezése, az „őrségváltás” volt legfőbb céljuk.

A fővezért támogatták 1919 őszén Bethlen István, Teleki Pál és Bánffy Miklós erdélyi mágnások, közülük Bethlen és Bánffy protestánsok. Ők alkották a Horthy körül szerveződő hatalmi csoport kormánypolitikát formáló, nemzetközi kitekintéssel is rendelkező szárnyát. Horthy kevés híján huszonöt esztendős kormányzóságából húsz esztendőn át a „szegediek” közül kikerült miniszterelnökök: Bethlen, Károlyi Gyula, Teleki, Gömbös állottak a végrehajtó hatalom élén.

1919 augusztusában a nemzeti hadsereg s mindenekelőtt élcsapatai, a tiszti különítmények átvonultak a Dunántúlra. Itt megkezdődött a véres fehérterror. Horthy váltig tagadta saját felelősségét, amit pedig még a róla szóló dicshimnuszok szerzői sem nagyon tagadtak, noha iparkodtak mentő érveket találni számára. Doblhoff Lily szerint „nem állt még rendelkezésre sem elegendő fegyelmezett katonaság, sem szervezett hivatali apparátus ahhoz, hogy ezt a [ti. a vörös – S. P.] veszedelmet törvényes formák és keretek között letörhesse. Így az egyéni akcióknak kissé több teret kellett engednie, hogy elvégezzék azt a halaszthatatlan munkát, amire szükség volt, s amit a hatóságok még nem tudtak vállalni: a nyugtalankodók megfékezését, a veszedelmes vörös elemek letörését.” Tény, hogy a fővezér személyesen adott parancsot Prónay Pálnak a kommunistákkal való leszámolásra. Egy másik különítményhez, a Madary-századhoz írt utasításában megállapította, hogy „a tiszti századok már 6 hét óta végzik újra visszafoglalt hazánkban a tisztítás munkáját”. A „tisztítás”, ez időben Horthy kedvelt szavajárása, csupán szépítő kifejezése volt a bosszúhadjáratnak.

Király vagy kormányzó?

1919 őszén, az állami hatalmi viszonyok újjárendezése során, felmerült az államfői tiszt betöltésének kérdése. A nyilvánosság előtt az a gondolat, hogy a fővezér – ha ideiglenes jelleggel is – államfővé emelkedjék, első ízben október 12-én vetődött fel egy kaposvári gazdagyűlésen. Nagyatádi Szabó István, az Országos Kisgazdapárt vezére kijelentette, hogy Horthyt „minden politikától mentes előélete arra predesztinálja, hogy Magyarország kormányzója legyen”. A fővárosba is eljutott a javaslat híre. Károlyi Erzsébet grófnő október 14-én kelt levelében ezt írta József bátyjának: „Szabó kisgazda Dunántúl nagyon támadta a kormányt, ellenben Horthyékkal barátkozott. Azt hirdette, hogy egy kormányzó kellene, aki pártokon kívül áll (ez Horthy lenne), és aki kinevezné a leendő kormányt.” Meglehet, még szeptemberi siófoki megbeszélésük alkalmával alakult ki Nagyatádi Szabóban az a gondolat, hogy Horthy célja az ideiglenes államfői méltóság, és egy gesztussal elébe kívánt menni. A kisgazda vezérjavaslatát az a törekvés is ösztönözhette, hogy megakadályozza valamelyik Habsburg visszatérését a hatalomba. Feltételezhette másfelől, hiszen Horthy politikai mentalitása még nagyon kevéssé volt ismeretes, hogy ha a kisgazdák a kormányzói székbe segítik, elkötelezhetik őt programjuk, mindenekelőtt a földreform megvalósítása mellett.

A nemzeti hadsereg budapesti bevonulása után kezdődött meg a fővezérség irányításával az a nagyszabású kampány, amely végül március 1-jén Horthy Miklós kormányzóvá választását eredményezte.

A kormányzóválasztás azonban nem zárta le a hatalmi harcokat, csupán újabb fejezetet nyitott a politikai küzdelmekben. A „szegediek” katonai csoportjának túlnyomó többsége a kormányzói hatalom megszilárdításának módját a nyílt katonai diktatúra bevezetésében látta, és erre ösztönözte Horthyt. Követelésüket a különítmények törvényen kívüli uralmával, a fehérterrorral támasztották alá. A kilengések 1920 közepére már tűrhetetlen helyzetet teremtettek a gazdaság és a társadalom életműködésében. A hagyományos uralkodó osztályok, elsősorban a burzsoázia képviselői, határozottan követelték a kormányzótól, hogy teremtsen végre rendet. Kívánságaiknak újságcikkekben, parlamenti felszólalásokban adtak hangot. Hasonló kívánsággal fordultak Horthyhoz – a Budapesten állomásozó angol diplomaták kezdeményezésére – az antant hatalmak főmegbízottai is. Különösen a brit hivatalos körök intelmét nem hagyhatta figyelmen kívül a kormányzó, hiszen elsősorban ők teremtették meg hatalomra jutásának nemzetközi feltételeit. Joggal jegyezte meg az egyik angol diplomata, hogy „Őfőméltósága a mi teremtményünk”. Nem kétséges, hogy igaza volt Hohler követnek 1921 októberében: „…a magyar kormány sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít Őfelsége kormánya tanácsainak, mint bármely más kormányénak…” Az angol orientáció lényegében az 1930-as évek elejéig jellemző vonása maradt a magyar külpolitikának.

1920 közepétől más oldalról bontakozott ki minden addiginál veszélyesebb fenyegetés a kormányzói hatalommal szemben: a főként a Dunántúlon és a Kisalföldön honos katolikus arisztokrácia vissza akart térni a hatalomba. Ennek módját sokan abban látták, hogy eltávolítják Horthyt, megszüntetik a kormányzóság intézményét, és helyreállítják IV. Károly uralkodói jogait. Károlyi József szerint: „Horthy lejárta magát és nem imponál senkinek.” A rokon gondolkodású mágnásokkal együtt úgy vélekedett, hogy nem lesz addig rend, amíg nem áll helyre ténylegesen a királyság, „más pedig nem lehet király, a törvények szerint, mint Rögvest”. Ez volt IV. Károlynak – csak szűk körben ismert – gúnyneve, amit kedvenc és nem mindig helyesen használt szaváról kapott.

A legitimisták a jogi érveken kívül két politikai szemponttal kívánták alátámasztani az uralkodó visszatérését: azt hangoztatták, hogy csak ő biztosíthatja a rendet, és hogy csak törvényes király teremtheti meg a területi revíziónak, a történelmi Magyarország helyreállításának feltételeit. A budapesti német főkonzul szerint kedvelt propagandajelszavuk így hangzott: „Integritás a legitimitás révén.”

A szabad királyválasztók viszont úgy vélekedtek, hogy a legitimisták célja nem csupán a történelmi Magyarország, hanem az egész Monarchia helyreállítása, ami veszélyeztetné az ország még alig kivívott függetlenségét. „A valóság az, hogy az utolsó Habsburg éppen úgy nem tudott volna magyar lenni, mint bármelyik elődje. Nem a független magyar állam területi épségét hozta volna a trónjára visszaültetett király, de még a megmaradt csonka országot is tovább darabolni volt szándoka” – fogalmazta meg a kuruc érzelmű szabad királyválasztók aggodalmát Gálócsy Árpád, az Ex egyik publicistája.

Ily módon a különböző társadalmi erők eltérő érdekei – a magyar közélet hagyományai szerint – ismét közjogi ellentét formájában ütköztek meg. A szabad királyválasztók és a legitimisták küzdelme 1921 végén – nagyrészt a nemzetközi viszonyok, a Habsburgok visszatérését casus bellinek tekintő kisantant-magatartás és Anglia egyértelműen elutasító álláspontja következtében – a legitimisták vereségével és a Habsburg-ház trónfosztását kimondó 1921. évi XLVII. tc. elfogadásával ért véget.

A szabad királyválasztás valójában nem jelentett igazi királyválasztást, legfeljebb csak a ködös távoli jövőben; közjogi szempontból azonban fennmaradt a királyság intézménye. Politikailag ez egyértelmű volt Horthy kormányzóságának, az ideiglenes államfői hatalomnak az elfogadásával, vagyis hosszú időre szóló közjogi provizóriummal. Ez mindazok számára előnyös volt, akik gazdasági szempontból sürgették a konszolidációt. A burzsoázia az államformát másodlagosnak tekintette; magatartását az befolyásolta, hogy Bethlen, a szabad királyválasztó tábor politikai vezetője, kezdettől fogva elhatárolta magát a fajvédő jelszavaktól. Így alakult ki az a konszenzus, amely szerint – Kozma Miklós szavaival – „amíg a nemzet a királykérdést békés úton elintézni nem tudja, addig a kormányzó a nemzeti konszolidáció központja, és destruktív mindenki, jobbra és balra egyaránt, aki ezen konszolidációs munkát a kormányzó pozíciójának megingatásával bármely oldalról megingatni (sic!) igyekszik”. Persze ezzel a legitimizmus s általában az üres trón betöltésének kérdése nem került le a napirendről. Horthy magatartását, uralma egész időszakában, erősen befolyásolta méltóságának ideiglenes jellege, személyének választott volta.

A törvényes rend fenntartója

1922–23-tól a kormányzó mind kevésbé avatkozott be a kül- és belpolitika napi ügyeinek intézésébe. Ennek ellenére „semmiféle lényeges kormányzati tevékenység vagy külpolitikai akció nem történhetett tudta és beleegyezése nélkül”. A miniszterek havonta egy alkalommal rendszeresen beszámoltak neki tárcájuk ügyeiről. Az erős államfői hatalom elvét, a burkolt egypártrendszer módszerét és a miniszterelnök megválasztásának kizárólagos jogát példaképétől, Ferenc Józseftől tanulta.

A markáns politikai fordulatokat kormányzósága idején a miniszterelnök-cserék fejezték ki. A végrehajtó hatalom fölénye a törvényhozással szemben többek között abban is kifejezésre jutott, hogy valahányszor a kormányfő és pártja politikája között törés következett be, akkor nem a parlament többségi pártja váltotta le a kormányfőt, hanem ez utóbbi cserélte ki a pártot. Megtehette, hiszen megbízatását nem parlamentáris úton, hanem közvetlenül Horthytól kapta. „…nem hiszem, hogy a kormányváltozás alulról [ti. a kormánypárt részéről – S. P.] kikényszeríthető, a helyzet súlypontja minden vonatkozásban teljesen a Kormányzó Úrnál van” – írta Kozma Miklós, a kulisszák mögötti politika titkainak egyik legjobb ismerője.

A miniszterelnök iránti bizalom egyik legbiztosabb jele az volt, hogy a kormányfő megkapta Horthytól a parlament feloszlatásának és az új választások kiírásának lehetőségét, vagy ha nem, akkor az országgyűlés elnapolását tartalmazó legfelsőbb, bianco kéziratot.

Horthynak – akárcsak példaképének, a császárnak és királynak – eszköztárához tartozott a törvények és fontosabb rendeletek előszentesítésének informális joga. Saját kormányzati tevékenységének eszmei tartalmát ő a felvilágosodott abszolutizmusban jelölte meg. Ennek az ideális kormányformának keretében – ahogyan a budapesti osztrák követnek kifejtette – „a parlamentarizmus és a demokrácia arra jók, hogy az uralkodó intencióinak megvalósítását elősegítsék”. Konzervativizmusát számos kérdésben kifejezésre juttatta, így hosszú időn át hallani sem akart a titkos és általános választójogról. Sajnálkozását fejezte ki, hogy a választójogot nem lehet csupán „a megfelelő emberek” körére korlátozni. Nem értett egyet a földbirtokmegoszlás lényeges módosításával, és hangsúlyozta, hogy a hitbizományi intézmény híve. A vele tárgyaló külföldi diplomaták szerint nézetei a múlt századi eszmékben gyökereztek. Angol beszélgetőpartnerei különös előszeretettel hasonlították szemléletét a vidéki angol közbirtokoséhoz vagy a nyugalmazott brit admirálisokéhoz, valamikor az 1860–70-es évekből.

Legfontosabb belpolitikai törekvése a „törvényes rend” fenntartása volt. Kozma Miklós szükségesnek tartotta egy naplójegyzetében szó szerint rögzíteni Horthy neki tett kijelentését: „…ebben az országban rendnek kell lenni, és én rendet is fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.” Elutasította a társadalmi változásokat és ragaszkodott a rendszer 1921–22-ben kialakult konstrukciójának változatlan fenntartásához. Ezzel összhangban elutasította a fasiszta diktatúra megteremtésére irányuló törekvéseket is.

Lenézte és gyűlölte a nyilasokat, s több alkalommal figyelmeztette őket: el a kezekkel a hadseregtől! Olyannyira biztos volt legfőbb hadúri tekintélyében, hogy elegendőnek vélte az intő szót. Erélyes intézkedéseket a tisztikaron belül folytatott szélsőjobboldali propaganda megfékezésére nem kezdeményezett. Így történhetett meg, hogy kulcsfontosságú beosztásokba, főként a vezérkarba nyilas tisztek és tábornokok kerültek.

A Bethlen István és Chorin Ferenc vezette konzervatív csoporthoz tartozó gazdag és befolyásos arisztokraták és tőkések növekvő aggodalommal figyelték a harmincas évek közepétől, majd különösen az 1938. márciusi „Anschluss” után a magyar bel- és külpolitika mozgását a fasizmus és a nácizmus felé. Igyekezték meggyőzni Horthyt arról, hogy ha a német támogatást felhasználja is a területi revízióra, a visszaszerzett országrészek megtartásához okvetlenül meg kell kapnia a nyugati hatalmak, mindenekelőtt Anglia jóváhagyását is. Ezért Londonnal mindenképpen fenn kell tartania a jó kapcsolatot. E konzervatív körök azt is tagadták, hogy a németbarát külpolitika okvetlenül feltételezi a belső fasizálódást.

Horthy 1938–1941 között lényegében elfogadta ezt a politikai vonalat, és leváltotta azokat a miniszterelnököket, akik ettől, akár Berlin, akár a hazai szélsőjobboldal felé, túlságosan eltértek. Az első bécsi döntés, Kárpátalja visszafoglalása, majd a második bécsi döntés igazolta az alapvetően németbarát, de más nagyhatalmak felé is kisebb-nagyobb kapukat nyitva tartó politizálás eredményességét. Bethlen István a kormányzóság 20 éves jubileumán tartott beszédében hangsúlyozta: „Elsősorban kormányzónknak köszönhetjük, hogy az ország a későbbi időben megmaradt az alkotmányosság útján, és nem szédült bele olyan külföldi talajon nagyra nőtt irányzatokba, amelyek ott a nálunkénál később bekövetkezett ellenforradalmi reakciót jelentették az 1918-as baloldali kilengésekkel szemben… Kormányzójának köszönheti az ország, hogy megmaradtunk történelmi tradícióink útján, és nem kísérleteztünk alkotmányunk diktatórikus módszerek és példák szerint való átalakításával.”

Az első és a második bécsi döntéssel visszakapott területekből akár egy négyzetméternyi megtartására is csak akkor lett volna eshetőség, ha Magyarország mindvégig megőrzi semlegességi politikáját. Teleki Pál miniszterelnök, 1940. március elején, a washingtoni és a londoni magyar követnek címzett feljegyzéseiben nyomatékosan leszögezte, talán minden addigi állásfoglalásánál határozottabban, hogy az országnak feltétlenül távol kell maradnia a fegyveres konfliktusoktól; a kormány első és úgyszólván egyetlen feladata – írta – a magyar katonai és anyagi erők megőrzése, a lakosság átmentése a háború végéig. Ez a politika általánosan elfogadottá vált Magyarországon. A rendszernek és jelképének, Horthy Miklósnak a tekintélye az 1938–1940 közötti esztendőkben érte el tetőpontját.

Országgyarapítás és háború

A kormányzó népszerűségét már a korábbi években is formálta közvetlensége, egyszerűsége, joviális magatartása. Viselkedésében valahol középúton járt a spanyol etikett – ezt Ferenc József udvarában tanulmányozhatta – és a polgári demokratikus politikusok „néppel elvegyülő” magatartása között. Inkább a vidéki földbirtokos patriarkális életviszonyait kedvelte. Magánlakosztálya a budai Vár vendégszárnyában mindössze kilenc szobát foglalt el, holott az egész palotában 814 szoba volt. Napját korán, fél nyolc-nyolckor kezdte, rendszerint vívással vagy lovaglással.

Feleségével reggelizett, kedvelte a teát, a sonkát és a lágytojást. Étkezés közben olvasta át a reggeli lapokat. Tíz órakor kezdte a hivatalos napját, amikor az első szárnysegéd behozta a napi postát. Ezután felváltva fogadta az egyik napon a kabinetiroda, a másik napon a katonai iroda főnökét. Fél tizenkettőtől fél kettőig tartottak a kihallgatások. Ebéd után lepihent, majd délután négy órától fogadta a kormány tagjait s a többi magas rangú katonai és polgári tisztségviselőt. Szerette a színházat, szívesen bridzsezett, vadászott. Olvasmányait inkább szakművek, semmint szépirodalmiak alkották. A kormányzó a nyár egy részét a gödöllői kastélyban, másik részét kenderesi birtokán töltötte. Az uradalom kb. 1700 katasztrális hold nagyságú volt, intenzív állattenyésztéssel. A hivatalos civillista évi százhúszezer pengőt tett ki, ehhez járultak még a dologi költségek. Ez igen jómódú életvitelt tett lehetővé, de vagyon felhalmozására – a birtokon kívül – nem adott módot, erre Horthynak nem is volt igénye.

Nem mondhatni, hogy Horthy a nagypolitika stratégiai kérdéseiben nagy távlatokban gondolkodott vagy önálló judíciummal rendelkezett volna. Persze arról sincs szó, amit többen írnak róla, hogy mindig annak adott igazat, aki utoljára beszélt vele. Ha ez így lett volna, akkor magatartását az állandó kapkodás, a folytonos változtatások jellemezték volna. Eppen ellenkezőleg: egy-egy időszakban mindig egy meghatározott tanácsadói körre hallgatott, s annak a véleményét még akkor is követte, amikor már indokolt lett volna a változtatás. Így többször csak lassan jutott el a helyes felismerésig, és későn cselekedett. Ez történt 1943–44-ben is, amikor – elsősorban a katonai körök befolyására – halogatta a cselekvést, jóllehet már belátta, hogy a németek elvesztették a háborút.

1941 áprilisában lépett a kormányzó a végzetes útra. Nem tudta elszánni magát, hogy lemondjon a csábító lehetőségről: visszaszerezheti a Bácskát, a Bánságot, és megvalósíthatja régi álmát, az adriai kijáratot. Teleki öngyilkossága sem volt elegendő ahhoz, hogy Horthy visszalépjen – még az utolsó pillanatban – a „hullarablásban” való részvételtől. 1941. június 22-én pedig lelkendező hangnemben közölte Erdmannsdorff budapesti német követtel, hogy huszonkét éve sóvárogva várta ezt a napot. Kifejezte azt a meggyőződését is, hogy Hitlernek ez a döntése biztosan meghozza a békét, mert Anglia és az Egyesült Államok belátja, hogy Oroszország meghódítása, a hatalmas nyersanyagforrások és mezőgazdasági területek birtoklása legyőzhetetlenné teszi Németországot. A következő napon Bárdossy – a kormányzó jóváhagyásának birtokában – elfogadtatta a minisztertanáccsal a Szovjetunióval fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítását.

Magyarországon a németbarát, jobboldali kormányzatnak olyan ellenzéke volt, amely hajlandó lett volna még több engedményt tenni Hitlernek, és a totális diktatúra kiépítésére törekedett. A környező országokban a vezető köröknek már nem kellett ilyen tényezővel számolniuk politikájuk kialakításában. Romániában Antonescu rendszere biztosabb garanciát jelentett a németeknek, mint a zavaros Vasgárda; Szlovákiában és Horvátországban kifejezetten fasiszta pártok kerültek hatalomra; Bulgáriában pedig Filov jobboldali színezetű pártja győzelmet aratott a náci jellegű Cankov-mozgalom felett. Magyarországon viszont számolni kellett Szálasi Ferenc Nyilaskeresztes Pártjával, és igen élénken szervezkedett az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja is, amely 1941 őszén szövetségre lépett a Szálasi vezette nyilas egységből kivált Baky László–Pálffy Fidél-féle Magyar Nemzetiszocialista Párttal. A szélsőjobboldali ellenzéknek együttesen több mint hatvan parlamenti képviselője, több ezer szervezete és több tízezernyi aktív tagja volt.

A magyar kormányzatnak a szovjetellenes hadjáratba való bekapcsolódását érzékelhetően befolyásolta a Romániával és Szlovákiával Hitler támogatásáért folytatott versenyfutás is. Antonescu már június 22-én „szent háborút” hirdetett, a német és a román csapatok együtt indultak támadásra Besszarábiában és Észak-Bukovinában. A szlovák kormány június 23-án adta tudtul országa részvételét, és a következő napon egy szlovák dandár is átlépte a szovjet határt.

Molotov szovjet külügyi népbiztos június 23-án hiába közölte Kristóffy moszkvai magyar követtel, hogy a szovjet kormánynak nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, sőt jóindulatú megértést tanúsít további revíziós törekvései iránt. Bárdossy nem is válaszolt az üzenetre, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása volt a felelete. Horthy – mint emlékiratában olvasható – nem kapta kézhez Kristóffy táviratát.

Még alapvetően szovjetellenes platformon is lett volna azonban más módja a keleti hadjáratban való részvételnek. Barcza György magyar diplomata szerint a németek valószínűleg beérték volna egy önkéntes légió útján vállalt demonstratív részvétellel, valamint fokozott gazdasági segítséggel, és elkerülhető lett volna a formális hadiállapot bejelentése, a reguláris magyar hadsereg bekapcsolódása a háborúba.

1944. március 19-e után Horthy a helyén maradt. Így nem csupán azt tette lehetővé, hogy a megszállás ellenállás nélkül menjen végbe, hanem azt is, hogy – személycseréktől eltekintve – a magyar közigazgatás, a hadsereg, a csendőrség és rendőrség, valamint a gazdaság működésében 1944. március 19. után is töretlen folyamatosság érvényesüljön a német érdekek szolgálatában. Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok szerint indokolt lett volna, ha Horthy a dán uralkodó példáját követi, aki a német megszállás után valóban teljes passzivitást tanúsított.

Horthy elvi és meggyőződéses antiszemitának vallotta magát, s úgy vélte, hogy már az 1918–19-es forradalmakat is az okozta, hogy a „söpredék zsidóság cezaromániába esett”. 1927-ben a brit katonai attasénak kifejtette, hogy a zsidóság jelenti a fő veszedelmet, mert célja a haszonlesés és a bajkeverés. Jellemző volt szemléletére viszont, hogy antiszemitizmusa csak a „haszontalannak” minősített zsidók ellen irányult, a jómódú réteget „hasznosnak” és szükségesnek tekintette az ország számára. Nem értett azonban egyet a zsidóság fizikai megsemmisítésével. „Ő mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket” – így mentegetőzött Hitler előtt 1943. áprilisi találkozójukon. Ez nem akadályozta meg abban, hogy 1944. március 19. után, éppen a zsidórendeletekkel kapcsolatban, feladja korábban oly féltve őrzött előszentesítési jogát, és szabad kezet adjon a Sztójay-kormánynak. Ennyiben osztoznia kell a felelősségben a több mint 400 ezer magyarországi zsidó pusztulásáért.

1944 júniusában az országban már csak egyetlen jelentékeny izraelita közösség maradt meg: a fővárosi zsidóság mintegy 200 ezer létszámú tömbje. A németek és a Sztójay-kormány, elsősorban Jaross Andor belügyminiszter és államtitkárai, Endre László és Baky László már előkészítették Budapest „zsidótlanítását” is. A kormányzó azonban ehhez már nem járult hozzá és a június 26-i Koronatanácson követelte a deportálások beszüntetését, július 7-én pedig dekralálta döntését „a zsidók Németországba szállításának” leállításáról. Horthy elhatározását motiválta többek között a szövetségesek normandiai partraszállásának sikere, XII. Pius pápa, Roosevelt elnök és Gusztáv svéd király személyéhez címzett üzenetei, közvetlen családi és baráti környezetének ismételt kérlelése. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy ekkor már ismerte az auschwitzi jegyzőkönyveket, s a kormányzó többé nem áltathatta önmagát a deportált zsidó vallású magyar állampolgárok sorsát illetően.

A bukás

Horthy 1944 nyarától már valóban törekedett rá, hogy „kiugorjon” a háborúból. Hozzá kell tennünk, hogy mind a magyar társadalom, mind a szövetséges hatalmak tőle várták a döntő elhatározást, hiszen úgy tűnt, csak ő rendelkezik a fordulathoz szükséges hatalommal.

A sikeres „kiugrás” minden országban oly módon zajlott le, hogy az államfő, a hadseregre támaszkodva, eltávolította azt a kormányt, amely felelős volt a háborúba való belépésért, illetve annak folytatásáért. Ez nem jelentett okvetlenül rendszerváltozást, hanem inkább olyan kormánycserét, melynek során több-kevesebb szerephez jutottak kifejezetten baloldali pártok, mozgalmak is. Horthy azonban még 1944 őszén sem volt hajlandó a baloldallal együttműködni.

Az államfő a háborúból való kilépést a hadseregre kívánta alapozni. Ő a k.u.k. fegyveres erők függelmi viszonyain nevelkedett, amelyek a tisztikar számára a feltétlen engedelmességet írták elő. Figyelmen kívül hagyta azonban, hogy fegyverszüneti proklamációja szakítást jelent az általa mindvégig hirdetett keresztény nemzeti politikával, amelynek ő volt a megtestesítője. A tisztikar azzal, hogy ellene szegült a „kiugrási” kísérletnek, hűtlenné vált ugyan a legfelsőbb hadúr személyéhez, de kitartott ama gondolkodás mellett, amelyre negyedszázadon át éppen ő nevelte tisztjeit.

Horthy sorsát 1945–46-ban mind a magyar kormány, mind a szövetséges hatalmak kormányai figyelemmel kísérték. Az angolok álláspontja egyértelműen az volt, hogy nem tekintendő háborús bűnösnek. Ehhez a véleményhez 1946 júniusában Sztálin is csatlakozott, amikor Nagy Ferenc miniszterelnöknek kifejtette, hogy bár Horthy gyengének bizonyult az államcsíny megszervezésében, legalább megpróbálta Magyarországot kivezetni a háborúból, és előzetes fegyverszünetet írt alá a Szovjetunióval.

A magyar kormány álláspontját Gyöngyösi János külügyminiszter 1945 júniusában közölte a szövetségesek budapesti képviselőivel kijelentette, hogy nem tud elképzelni egy „élő Horthyt” Magyarországon, viszont nem volna tanácsos bíróság elé állítani sem, netán kivégezni, s így mártírrá avatni. A legjobb megoldásnak azt találta, hogy maradjon külföldön a családjával. Ezzel a véleménnyel a szövetségesek mértékadó politikusai is egyetértettek. Nemzeti szimbólumokat nem nagyon szoktak bíróság elé állítani.

*

Horthyban a magyar társadalom túlnyomó többsége, negyedszázadon keresztül, szuverén államiságának jelképét látta. A volt kormányzó élete mégis tragikusan ért véget. Előítéletei, tétovázásai lehetetlenné tették számára a döntő órákban a nagy tetteket. Éppen az a társadalmi csoport hagyta cserben, amelyhez tartozott, amelyben a legjobban bízott. Nemcsak mint kormányzó, hanem mint hadúr is csődöt mondott; pedig erre a méltóságára volt egész életében a legbüszkébb.