Ugrás a tartalomhoz

História 1990-03

Lõrincz Barnabás , Szakály Ferenc , Szarka László , Glatz Ferenc , Hajdu Tibor , Juhász Gyula , Ormos Mária , Ádám Magda , Nagy Zsuzsa, L. , Kende János , Hanák Péter , Gergely Jenõ

História

1. fejezet -

A Római Birodalom a Kárpát-medencében

LŐRINCZ Barnabás

A Római Birodalom a Kárpát-medencében

Amikor Kr. u. 69 augusztusában eljutott Pannoniába annak a híre, hogy a keleti légiók Vespasianust kikiáltották császárnak, Poetovióban – a helytartói székhelyen – haditanácsot tartottak. Pannonia csapatai egyöntetűen Vespasianus oldalára álltak, és most arról kellett dönteniük, hogy támadjanak-e az ellencsászár Vitellius ellen, vagy csak a pannoniai Alpok lezárásával akadályozzák meg a vitellianus csapatok előretörését. Antonius Primus, az egyik légióparancsnok meggyőzte a jelenlévőket arról, hogy a támadás előnyösebb számukra, és ennek megfelelően cselekedtek. „Egyébként, hogy a hadiszínteret baj nélkül, sőt haszonnal lehessen Itáliába áttenni, írtak Aponius Saturninusnak: igyekezzék a moesiai hadsereggel. És hogy a csapatoktól megfosztott tartományokat a barbár népeknek oda ne vessék, a szarmata jazigok főembereit, akik a kormányzást kezükben tartották, szövetségükbe fogadták. Ezek népüket és tömérdek lovasukat – egyedüli erősségüket – is ajánlgatták: szolgálatukat azonban visszautasították, hogy sem belviszályok közepette külső háborúkat ne kezdjenek, sem az ellenféltől remélt nagyobb jutalom fejében az emberi s isteni jogot meg ne tagadják. Megnyerik pártjuknak Sidót és Italicust, a suebusok királyait, akik régi barátai voltak a rómaiaknak, és népük is inkább hajlott a hűségre, mint parancsok elviselésére” – írja Tacitus a Korunk történetében (Borzsák István fordítása). A 68–69. év polgárháborúja mutatta meg – legalábbis Pannonia esetében –, hogy az Augustus kialakította biztonsági rendszernek válságos pillanatokban hogyan kell megfelelően működnie. A hadsereg nyugodtan elvonulhatott Itáliába, ahol diadalmaskodott Vitellius seregei felett, és nem kellett attól tartania, hogy távollétében a barbárok feldúlják a védtelen „tartományt.

Róma és a meghódított népek

Róma a Kárpát-medence területén először Pannoniát hódította meg Kr. e. 11-ben, több évi véres harc után. A harcok – jelen ismereteink szerint – a Drávától délre játszódtak le, ahol az ellenállás központja volt. A rómaiak az annektált területen két népcsoportot találtak: a Drávától délre az illyr nyelvű pannonokat (akikről a tartomány a nevét is kapta), illetve a Drávától északra a kelta törzseket. Az eredetileg kelta nyelvű szkordiszkuszok – akik a Szerémségben és annak körzetében éltek – uralmuk több évszázada alatt az illyr környezetben illyr nyelvűvé váltak. A Drávától északra csak egy illyr sziget volt: a Dunakanyar–Balaton–Brigetio (Szőny) háromszög, ahol az azalusok törzse élt. Őket azonban már a rómaiak telepítették át. Róma a meghódított törzsekből civitasokat alakított ki, amelyek élére római katonatiszteket állított. A civitasok törzsi közösségek voltak, de egyes esetekben a hódítók nem hagyták meg az eredeti törzsi határokat. Pannoniában például a stratégiai fontosságú helyen – a Duna–Száva találkozásánál – élő szkordiszkuszok esetében a törzset három civitasba osztották be, amelyek közül csak egy kicsi maradt az eredeti néven a tartományban, a másik kettő Dalmatia, illetve Moesia civitasai közé került. A civitasok katonai ellenőrzése, irányítása a Kr. u. 1. század második feléig maradt fenn, majd a Rómához hű helyi arisztokrácia vette át vezetésüket. Nagyságuk azonban a városi közösségek alapításával – amelyek territóriumát a bennszülött közösségek területéből hasították ki – fokozatosan csökkent.

Pannonián kívül még egy terület került a Kárpát-medencében római fennhatóság alá: Dacia. A dákok a Kr. u. 1. században Róma fő ellenségei közé tartoztak. 69-ben, amikor Moesiát védtelenül hagyták a légiók, hogy Vitellius ellen vonuljanak, a dákok rátörtek a tartományra és feldúlták. A rómaiak helyreállították a rendet, azonban Kr. u. 85-től kezdődően ismét súlyos háborút kellett vívniuk a dákokkal, amelyben több helytartó és hadvezér vesztette életét, és több csapat megsemmisült. Domitianus (Kr. u. 81–96) 88-ban győzelmet aratott felettük, de a 89-ben kitört pannoniai háborúk miatt nem tudta kiaknázni a sikert, és Decebalusszal – aki Kr. u. 87-től volt a dákok királya – csak előnytelen békét köthetett. A békekötésnél ugyan vigyáztak a formákra, így Decebalus szövetséges király lett, azonban Róma ezután a visszavágásra, illetve a végső leszámolásra készülődött. Domitianus halála után, Traianus 98. január végi trónralépését követően, megkezdték a dákok elleni háború előkészítését. A Kr. u. 90-es évek végén nagyarányú haderő-átcsoportosítást hajtottak végre. A csapaterősítések után 101. április 25-én hirdették ki a hadiállapotot a dákokkal. A Vaskapuban Drobetánál (Turnu Severin) hidat vertek a rómaiak a Dunán, amely a továbbiakban az összeköttetést és az utánpótlást biztosította. A háborút maga a császár, Traianus vezette, s három dunai tartomány – Pannonia és a két Moesia – hadserege vett részt benne döntő súllyal. Az első dák háború 102 közepe táján zárult le, a római seregek elfoglalták a dákok síkvidéki területeit. A második háború 105-ben tört ki, ekkor a rómaiak az erdélyi hegyekben lévő dák várakat vették ostrom alá. Utoljára – 106-ban – Sarmizegetusa, a dák királyi főváros esett el. Decebalus, amikor látta az ellenállás kilátástalanságát, öngyilkos lett. Fejét egy római lovastiszt, Ti. Claudius Maximus levágta és elvitte Traianusnak.

A meghódított területből Dacia néven tartományt szervezett Traianus. Pannoniától eltérően itt nem alakítottak ki civitasokat a rómaiak, aminek az volt az oka, hogy a dák lakosság nagy vérveszteségeket szenvedett a háborúk során, és a rómaiak a megmaradtak egy részét rabszolgának adták el. Már Traianus korában elkezdődött a telepesek bevándorlása a Római Birodalom minden részéből Daciába, s ezek alakították ki a tartomány romanizált lakosságát.

Róma és a szövetséges barbár népek

Amikor Róma egy területet meghódított, mindig azon volt, hogy a vele szomszédos területeken élő népeket is ellenőrizze. Ezt az ellenőrzést azonban nem újabb hódítással igyekezett elérni, hanem azzal, hogy a határai mentén élő népek királyaival szövetséget (foedus) kötött, ami egyrészt azt garantálta, hogy ezek a népek nem háborgatják a római határokat és alkalmanként a rómaiaknak fegyveres segítséget adnak, másrészt Róma anyagi támogatást, illetve külső támadás esetén fegyveres segítséget ígért ezeknek a népeknek. Ez utóbbira azonban ténylegesen nemigen került sor, mivel a rómaiak csak a saját határaik védelmére alkalmaztak fegyveres erőt. A szövetségi politika – amely a Rajnától az Al-Dunáig biztonsági rendszerként működött a Római Birodalom európai határai mentén – feladata római szempontból az volt, hogy a kívülről jövő támadásokat ezek a barbár népek felfogják, s „ütközőállamként” őket érje az első csapás. Egy német kutató éppen ezért a szövetségi rendszerben részt vevő barbár népek területeit a Római Birodalom láthatatlan határainak nevezte. Természetesen a szövetségi rendszer működését Róma katonai ereje biztosította, mivel ez garantálta, hogy határait nem támadták meg a „szövetségesei”. Ennek ellenére többször előfordult, hogy a szövetségesi viszony ellenére a határ menti barbár törzsek rátörtek Róma tartományaira. Nem volt ez másként a Kárpát-medencében sem.

Itt a szövetségi rendszert Augustus, (Kr. e. 27–Kr. u. 14) teremtette meg Pannonia meghódítása után. Először több hadjáratot folytatott (melyeket természetesen hadvezérei vezettek) az itt élt népek ellen, s győzelmei után alakította ki velük a szövetséget. A Kárpát-medencében ebben az időszakban a Dunától északra a Morváig a markomannok (egy germán törzs), tőlük keletre pedig különböző kelta törzsek (boiusok, osusok, cotinusok és anartiusok), míg a Tiszától keletre lévő területeken a dákok éltek. Ezen népcsoportokon kívül meg kell említenünk a szarmata jazigokat is, akik feltehetően még Augustus uralkodása idején települtek be a Duna–Tisza közére, és ezt követően a Kr. u. 4. század végéig Róma szövetségesei közé tartoztak.

Természetesen a Dunától északra és keletre élő népek nem önként fogadták el a „szövetséget” Rómától. A Kr. u. első években Maroboduus markomann király kelet felé terjeszkedő politikája provokálta a rómaiakat, ezért Kr. u. 6-ban egy nagyszabású hadműveletet kezdeményeztek ellene. A terv az volt, hogy egyrészt Germaniából a Majna mentén, másrészt Pannoniából egy-egy hadsereg támad a markomann királyra. A pannoniai hadsereget Tiberius, a császár kijelölt utóda vezette. A grandiózus terv kivitelezésére végül azért nem került sor, mert a pannoniai (és dalmatiai) bennszülöttek megtagadták a távoli hadjáratban való részvételt, és fellázadtak a rómaiak ellen. Tiberius kénytelen volt visszafordulni, és a következő éveket (Kr. u. 6–9) a Pannonára és Dalmatiára kiterjedő felkelés leverésével töltötte. Maroboduusszal időközben sikerült kiegyezni, így később nem került sor hadjáratra ellene.

Augustus halála után Kr. u. 17-ben Drusus, Tiberius fia járt a térségben, mivel Maroboduus és Arminius királyok között ellenségeskedés tört ki. (Arminius Kr. u. 9-ben a teutoburgi erdőben tőrbecsalta és megsemmisítette Quintilius Varus germaniai helytartó három légióját, és ez azt eredményezte, hogy Augustus feladta az Elba-határ elérésének koncepcióját.) Maroboduus a rómaiaktól kért segítséget, akik ezt megtagadták tőle. Nehezítette a helyzetét az is, hogy egy markomann nemes, Catualda – feltehetően Drusus támogatásával – szintén országára támadt. Maroboduus ezután a Római Birodalomba menekült, és Tiberius Ravennát jelölte ki tartózkodási helyéül. Hamarosan azonban Catualdát is megbuktatták a markomannok. A két bukott király híveit a rómaiak a Morva folyó körzetében telepítették le, s királyukká a kvád Vanniust iktatta be Drusus. A kvádok (suebusok) Kr. u. 20 és 50 között kelet felé egészen a Duna-kanyarig terjesztették ki hatalmukat. Ezzel kialakult a Kárpát-medence etnikai képe, amely egészen a Kr. u. 160-as évek végéig változatlan maradt.

Vanniust Kr. u. 50-ben unokaöccsei összeesküvése megfosztotta a hatalmától. A menekülő király híveit Claudius Pannoniába telepítette le. Vannius utódai – előbb Vangio és Sido, majd Italicus és Sido – Róma szövetségesei maradtak, amit a 68–69. évi polgárháborúban való részvételük is bizonyít.

A Kr. u. 80-as évek végén értesülünk a szövetségi rendszer első zavarairól. 89-től kezdve Domitianus Pannoniában háborút viselt előbb a markomannok és a kvádok, majd a szarmata jazigok ellen is. 92-ben végleges győzelmet aratott a jazigok felett, de a germánok elleni háborút nem tekintette befejezettnek, mert csak ovatiót és nem triumphust (diadalmenetet) tartott a győzelem után. 96-ban, halála előtt a kvádok elleni háború előkészítésével foglalkozott, de a győztes háborúra már utódja, Nerva alatt 97-ben került sor. A győzelem révén a Dunától északra élő germánokkal egészen a Kr. u. 130-as évek közepéig sikerült biztosítani a békét.

A szarmata jazigok ezzel szemben már a dák háborúk sikeres lezárása után Pannoniára támadtak. Ők a rómaiak szövetségesei voltak a dákok ellen, de a győzelem után Traianus nem adott át nekik egy területet, melyre igényt tartottak. 107-ben Hadrianus, a császár unokaöccse Alsó-Pannonia helytartójaként legyőzte őket. Ez a győzelem azonban nem jelentett végleges békét a Duna-vidéken, ugyanis 117-ben, a császár halálakor a szarmata jazigok és az Al-Duna vidékén élő testvéreik, a roxolánok ismét a római határokra támadtak. Az új császár, Hadrianus lovagrendű barátját, Q. Marcius Turbót bízta meg rendkívüli hatáskörrel a probléma megoldására. A lovag a kétlégiós Dacia és az egylégiós Alsó-Pannonia együttes kormányzását kapta meg, melyeknek egyébként senatori helytartója volt. A császár döntésében az játszott szerepet, hogy bizalmatlan volt a senatorok iránt, akik fel voltak háborodva Hadrianus első döntése miatt, amellyel Traianus összes keleti hódítását – tehát a parthus háború eredményeit – feladta. Emiatt Kr. u. 118-ban összeesküvést is szőttek ellene, mire a császár több senatort kivégeztetett. Emiatt szó sem lehetett arról, hogy erre a kényes feladatra senatort nevezzen ki. Q. Marcius Turbo, aki 118–119-ben mint Egyiptom helytartója sikerrel megoldotta a feladatot, egyrészt megverte a jazigokat és roxolánokat, másrészt kiürítette a Bánátot – amely eddig Dacia része volt –, és az azigoknak engedte át. Az ő nevéhez fűződik Dacia három tartományra osztása is. Természetesen a lovag teljesen a császár instrukciói szerint járt el. Ez a rendezés a Kr. u. 160-as évek közepéig biztosította a békét a jazigokkal.

A Kr. u. 130-as évek közepén a kvádoknál ismét zavargások törtek ki. Ennek az volt az oka, hogy korábbi uralkodójuk elhunyt, és az új király személyében nem tudtak megegyezni. 136-ban Pannoniára támadtak, és az agg császár (Hadrianus) olyan súlyosnak minősítette a helyzetet, hogy kijelölt utódját, Aelius Caesart küldte a helyszínre, rendkívüli meghatalmazással. Erre az időre Pannoniát – amely Kr. u. 106 óta két tartomány volt – ismét egyesítették. Aelius Caesar azonban 138 elején váratlanul elhunyt, így a háborút az új helytartó, Ti. Haterius Nepos fejezte be, sikeresen. Őt tüntették ki utoljára a legnagyobb kitüntetéssel, amit senator a császárkorban megkaphatott, a triumphus jelvényeivel.

A béke megoldás?

Újabb problémák jelentkeztek a 160-as évek elején, ugyanis a gótok északról elindultak dél félé új hazát keresni, és ezzel több népet elvándorlásra kényszerítettek. A dunai határok mentén élő népek két tűz közé kerültek; s a kényszerhelyzetben azt kérték, hogy Róma engedélyezze a birodalomba való letelepedésüket. Ekkor Marcus Aurelius és Lucius Verus közösen uralkodott, és ez utóbbi császár keleten harcolt a parthusok ellen. Erre a hadjáratra a Duna-vidékről is vittek csapatokat, ezért a helytartók azt az utasítást kapták, hogy húzzák az időt. Csak a parthus háború győzelmes befejezése után utasították el a germánok és a szarmaták kérését. Ezután tört ki a markomann–szarmata háború (Kr. u. 166/167–180), amely alapjaiban rázta meg a szövetségi rendszert, és ugyanakkor megmutatta a római határvédelem sebezhetőségét is. Róma ugyanis a Kr. u. 1. században hadereje egy részét Pannonia belsejében állomásoztatta, azonban a 2. század elején a tartomány belsejében lévő katonai táborokat megszüntette, és a Duna mentén egy lineáris határvédelemre rendezkedett be. Ennek a rendszernek az volt a hibája, hogy ha a barbár csapatok egy helyen áttörték, akkor nyitva állt az út a birodalom belső területei felé, ahol nem állomásozott haderő. Bár Marcus Aurelius készült a háborúra – ezt mutatja 165-ben két új légió felállítása –, 168-ban pestisjárvány tört ki, ami meggyengítette a hadsereget is. Ez tette lehetővé, hogy Pannoniában a markomannok áttörték a védelmi vonalat 169-ben vagy 170-ben, és Itáliáig hatoltak előre. Ekkor megindult a római ellentámadás. A háborúnak ez az offenzív szakasza 175-ig tartott, amikor is Avidius Cassius lázadása miatt a császár békét kötött. A harcok 177-ben újultak ki, majd a következő évben vereség érte a rómaiakat. 179-ben a markomannok és a kvádok területére tették át a hadszínteret, és a római hadsereg megszállta őket. Erre e törzsek végső elkeseredésükben el akarták hagyni a Kárpát-medencét, ezt azonban a császár a hágók lezárásával megakadályozta. 180-ban bekövetkezett halála után fia, Commodus még ez évben békét kötött velük, amivel helyreállította a korábbi helyzetet.

A háború, amelyet Róma csak nagy haderő bevetésével tudott sikerre vinni, megmutatta a határvédelmi rendszer gyengeségét. A császárok nem vonták le a tanulságokat, ugyanis Itália közvetlen védelmét – amelyet 170 körül szerveztek meg – még a 170-es évek közepén megszüntették, és az új légiókat is a határokra helyezték át.

Mivel a markomann–szarmata háborúk után nem következett be a védelmi rendszer átszervezése, a későbbiekben a Kr. u. 3. században a határvédelem az állandósuló külső fenyegetettség és a birodalom belső megosztottsága miatt meggyengült. A gótok, akik végül az Al-Dunánál telepedtek le, a 3. századtól állandó fenyegetést jelentenek a balkáni tartományokra és Daciára. Végül Kr. u. 271-ben Aurelianus ezért kénytelen kiüríteni a tarthatatlanná vált dák tartományt. Ezzel viszont a szarmata jazigok váltak kelet felől védtelenné, ami a Kr. u. 4. században okozott problémákat Rómának. Az újabb népmozgások – a legjelentősebb a hunok 375. évi megjelenése a Volgánál, illetve előretörése nyugat felé – azt eredményezték, hogy az 5. században a rómaiak fokozatosan kiszorultak a Kárpát-medencéből. A hunok után különféle germán törzsek lettek a terület birtokosai egészen 568-ig, az avarok megjelenéséig.