Ugrás a tartalomhoz

História 1989-06

Glatz Ferenc , Hegyi Dolores , Kertész István , Zachar József , Szabad György , Litván György , Borsányi György , Strassenreiter Erzsébet , Czigány Lóránt , Tóth Pál Péter , Vida István , Varga László , Sipos Péter , Vörös Vince , Vida István , Vörös Vince , Vida István , Nagy Zsuzsa, L.

História

10. fejezet -

Szabó Zoltán az emigrációban

CZIGÁNY Lóránt (Nagy-Britannia)

Szabó az emigrációban

Szabó Zoltán 1941 szeptemberében elvállalta a Magyar Köztársaság kulturális külképviseletét Párizsban, Károlyi Mihály követségén. 1949 júniusában, miután számot vetett az akkor már véglegesnek tűnő helyzettel, disszidált. Egész Kelet-Európában befejeződéséhez közeledett ugyanis az a folyamat, ami a Kommunista Párt hatalmát monopolhelyzetbe hozta: a „törvénysértő” perek kora ez.

Mit érezhetett ez a közösség szolgálatára a belső kényszer imperatívuszát soha leküzdeni nem bíró ember, amikor 1949 júniusában, 37-ik születésnapján Doverben angol földre lépett? Mint író többé-kevésbé már 1947-ben elhallgatott. A demokratikus átalakulás kudarca elapasztotta benne az alkotásvágyat, most elveszítette megélhetési lehetőségét és mint író, a közönségét. Családi bajok is tetézték az emigráns létbizonytalanság személyiségromboló hatását.

Újrakezdés – Londonban

Londonban, ahol számos magyar élt, társaságot elsősorban Révai András személyében talált. Révai is akkoriban lett „igazi” emigráns, noha 1935 óta élt Angliában, s a háború után csak látogatóban járt Budapesten. A „túlsó parton” is a magyar demokrácia lelkes híve, segítségére a kormány is számított. (Gyöngyösi külügyminiszter táviratos kérésére tájékoztatja az angol közvéleményt a csehszlovák kormány antihumánus intézkedéseiről a kitelepítések idején.) A magyar köztársaság süllyedő hajóját elhagyó mentőcsónakok utasai lassan megtalálták egymást. Fenyő Miksa révén Szabó Zoltán 1950 májusában kapcsolatba került Cs. Szabó Lászlóval, későbbi elválaszthatatlan szellemi szövetségesével, aki olaszországi ösztöndíjáról lemondva maradt külföldön. Jórészt a fegyvertársakat kereső Szabó Zoltán érdeme, hogy Cs. Szabó 1951 nyarán Londonba került a BBC-hez.

Mivel 1951 derekára már mindketten újrateremtett egzisztenciával rendelkeztek (Cs. Szabó a BBC-nél, Szabó Zoltán a Szabad Európa Rádiónál), első feladatuknak azt tekintették, hogy az elveszített fórumokat is pótolják. A kőnyomatos Látóhatárt tartották mindketten a kiszélesítésre alkalmas platformnak. 1952 végén Borsody Istvánnal (aki szintén diplomáciai szolgálatból disszidált Amerikába) megalapították a Látóhatár Baráti Társaságot, melynek célja a folyóirat nyomdaköltségének előteremtése volt. Tekintélyükkel biztosították, hogy a nyugati magyar szellemi élet színvonalas nyomtatott folyóiratra tegyen szert.

A Látóhatár (ellentétben sok más emigrációs kezdeményezéssel) izmosodott: a Szabad Európa Rádiónak készült írások javát közölte.

A Szabad Európa Rádió, s általában a magyar nyelvű adások hatása a nyugati magyar szellemiség alakulására meghatározó jellegű volt: a politikai emigráció itt jutott szóhoz, a száműzetésbe került írók pedig kenyérkereseti lehetőséghez. (A másik értelmiségi jellegű elhelyezkedési lehetőség: az egyetemi katedra nem minden író alkatának felelt meg.)

Amikor a Szabad Európa Bizottság meghívta a rádió munkatársának, Szabó Zoltán ugyanúgy feltételeket szabott, mint amikor a Parasztpárt akarta jelölni a miniszteri bársonyszékbe: Londonban marad saját rovattal, melyben hétről-hétre saját maga által választott kulturális témákról írhat. Szabó Zoltán majdnem egy negyed századig, 1951-től 1974-ig mint a Szabad Európa Rádió londoni levelezője, mintegy 5-6 ezer flekket írt. Írásainak csak kisebb részét dolgozta át és jelentette meg.

A rádió mint fórum a nyilvánosságot pótolta a maga tökéletlen módján, mivel a hidegháború intellektuálisan reménytelen korszakában visszajelzés alig érkezhetett. Rákosiék országát vasfüggöny zárta el a Nyugaton élő íróktól, s a megfélemlített országban a külföldi rádióadásokat titokban hallgatták az emberek, és egymással is alig beszélték meg, nemhogy a londoni írónak visszajelezték volna. Az éterben elhangzó üzenet így visszhangtalan maradt.

Marad közegnek tehát az emigráció. Ha ebből kitekintett tájékozódás céljából, szemügyre vehette a tapasztaltabb emigrációk tevékenységét. Amikor a példásan eredményes észt emigráns könyvkiadást felfedezte magának, ugyanazzal a gyakorlott mozdulattal tekintett „oldalra”, mint amikor a harmincas években felmérte a szomszédos országok intellektuális erőviszonyait, lehetőségeit. Az ötvenes évek közepére azonban mintha megtorpant volna a kifelé tekintő érdeklődés, s elérte az emigráns betegségek legmakacsabbja: a dolgok értelmüket vesztik.

A magyar forradalom zökkentette ki ebből az állapotából. Szabó Zoltán a forradalomról írt naplójegyzeteiben a maga rendkívüliségében ábrázolja azt a folyamatot, ami mint nagyfeszültségű áramütés galvanizálja az elméket, mozgásba hozza a már csüggedésre hajlamos emigráns szellemiséget. A szolgálatnak ismét volt értelme: a rádión keresztül tájékoztatta a magyarországi hallgatókat a forradalom nyugati, főként angliai visszhangjáról. A kibontakozás lehetőségeinek megítélésében soha nem ragadtatta magát a vágyak diktálta túlzások birodalmába. Amikor papírra vetette sokszor idézett mondatát, mely szerint: „Budapesten vér folyik, odaát [Münchenben] szó, itt [Londonban] tinta”, egy csapásra, aforisztikus tömörséggel teszi helyére az emigráció túlméretezett önérzetét; s külső perspektívából is érvényes értékrendet teremt.

Az 56-os emigráció mentora

A forradalom azonban mint az üstökös tűnt fel és el: mire felocsúdtak a szemtanúk, már csak a csóvája által felperzselt országból kiáramló menekültek jelentették a kézzelfogható valóságot. 1956 decemberében az angliai Save Hungary Committee segélyegyesület Magyar Szó címmel hetilap kiadását határozta el, a szerkesztést Szabó Zoltán vállalta. Beköszöntőjében hangsúlyozta, hogy a lap „magyar szót akar adni azoknak, akik most érkeztek Angliába” és biztosította olvasóit: „mind Angliáról, mind Magyarországról, mind a jövő lehetőségeiről a valóságot kívánjuk elmondani.” A lap profilját a politikai kommentárokat író Révai Andrással közösen alakították ki, s a szerkesztésbe bevonták a forradalom fiataljait: András Sándort, Krassó Miklóst, Márton Lászlót, Ormay Antalt és Zádor Istvánt. Amikor azonban kiderült, hogy a pénzadó bizottság az egyik fiatal írását nem úgy ítéli meg, mint a lap felelős szerkesztője, Szabó Zoltán integritásának megőrzését összeegyeztethetetlennek tartva a lap szerkesztésével, Révai Andrással és a melléálló fiatalokkal együtt leköszönt.

A forradalom után hirtelen felpezsdülő irodalmi életbe agilisan bekapcsolódott: elvállalta az 1957 tavaszán alakuló Magyar Írók Szövetsége Külföldön főtitkári teendőit. Régebbi tervéhez most kap keretet: létrehozza a Magyar Könyves Céhet. A Nyugat emblémával jegyzett könyves céh az Erdélyi Szépmíves Céhet tekintette a mintának, s az irodalmi élet kibővítését tűzte ki céljául. Mint sorozatszerkesztő, irodalompolitikai szükségszerűségnek érezte, hogy elsőnek Déry Tibor novelláskötetét jelentesse meg: a bebörtönzött írónak több olyan novelláját tartalmazza a kötet, melyek Déry munkáinak gyűjteményes kiadásából a legutóbbi időkig hiányoztak. A legjelentősebb vállalkozás azonban Bibó István aktuális tanulmányainak a kiadása volt. Ezek az ő bevezetőjével és az általa adott Harmadik út címen jelentek meg 1960-ban. A kötet a Bibó István eszméivel (is) éledő hazai politikai gondolkodás közvetlen előzménye és sokáig egyetlen alapműve lett. Az 1963-ban szabadlábra helyezett Bibó Istvánnal kerülő utakon felújította kapcsolatát, s Révai Andrással közös érdemük, hogy Bibó egyik munkája 1976-ban napvilágot látott angolul. Szabó Zoltán szerepe a Bibó-életmű térképre kerülésében olyan jelentőségű, mint A tardi helyzet volt a paraszti létforma kilátástalanságának bemutatásában: az ő következetes Bibó-kultusza volt a közvetlen előzménye az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott négy kötetes, illetve az erre „válaszul” megjelentetett magyarországi háromkötetes Bibó kiadásnak.

Írószövetségi tevékenységét a megalkuvás nélküli következetesség jellemezte. Szabó Zoltán értékrendjében a fiatalok nézetei prioritást élveztek, s már 1957 decemberében kritikával illeti az Irodalmi Újságot, mivel az, mint Borbándi Gyula idézi véleményét: „nem képviseli a forradalmi szellemet és nem irodalmi műhely, mert nem neveli közös munkára a fiatalokat.” Az Irodalmi Újság akkori szerkesztője, Faludy György antikommunista aggályoskodásai gyakran késleltettek, illetve akadályoztak meg olyan írások megjelenését, melyek Szabó Zoltán szerint csupán szerzőik hatalmi tömböktől független gondolkodását jelezték.

A fiatal tehetségeket pártoló irodalompolitika eredménye a Kilenc költő (1959), melyben az önálló kötettel még nem rendelkező költők egy részét szólaltatta meg. A kiadvány fő érdeme, hogy az 1956 előtt külföldön jelentkező költők közül a három legmarkánsabb költőegyéniség (Bikich Gábor, Csokits János és Kibédi Varga Áron) itt mutatkozott be kötetben. Az oxfordi fiatalok nemzedéki folyóiratát, az Eszméletet is pártfogolta. Az Oxfordból feljáró és Londonban élő fiatalokat a szó szoros értelmében maga köré gyűjtötte, rendszeres találkozók formájában egy dél-kensingtoni kávéházban. Az asztalfőn ülő, s a delelőn túljutott írónak talán a Centrál kávéházat idézte, a fiatal írójelölteknek pedig eleven kapcsolatot jelentett a múlttal, az irodalmi tudat újrateremtését külföldön. Különbség csak a díszletekben mutatkozott: a meghívottak piros buszon érkeznek, nem sárga villamoson, de a beszélgetések Babitsot, Illyést, Sárközi Györgyöt és Bibót idézik meg.

A hatvanas évek elejétől ő is a nyugat-európai emigráns „repülő egyetem” rendkívüli tanára. Fejtegetéseit a magyarságtudatról, a népi mozgalomról, vagy a távollét értelméről szívesen és figyelmesen hallgatják meg a Hollandiai Mikes Kelemen Körben vagy az európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciákon. Már az 1959-es doorni találkozón megállapította, hogy „az Új magyar alkat az ifjabb nemzedék észjárásában bontakozik-tapogatózik”, s hogy ez az alkat igyekezik megszabadulni a Hamletek és Don Quijoték pózaitól: „Sárkányeregető nép voltunk... ennek van vége.”

Az emigráns sárkányeregetésnek csakugyan vége volt: a rakoncátlankodó írószövetségtől az amerikaiak megvonták az anyagi támogatást, s ettől azonnal szétesett. 1962-ben Horváth Béla és Vámos Imre hazatért, de előzőleg alaposan kiteregették az emigráció szennyesét. Az alakuló intézmények csak a saját erejükre támaszkodhattak. Ilyen az 1962-ben alakuló Magyar Műhely, mely szakított a hagyományos magyar nemzetközpontú irodalomszemlélettel, s az avantgarde hagyományokból építkezett. Szabó Zoltán értékrendje szerint olyan fényűzés volt ez, amit a külföldre került, feladatokkal rendelkező magyar szellemiség nem engedhetett meg magának. Az 1964 legvégén alakuló Szepsi Csombor Körnek viszont egyik mentora lett, kritikus szemléletű, de nélkülözhetetlen alappillére.

Új helyzetben – konok következetességgel

Magyarországon is változások történtek, s a változások nemcsak a személyes kapcsolatok újrateremtését jelentették, bár ezek szerepe sem lebecsülendő. Amikor, első fecskeként, 1960-ban Tamási Áron egy íródelegációval elkerül Londonba, szíverősítő szentenciát hoz magával: „akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme.” Illyés Gyula, akivel 1963-ban találkozhat ismét személyesen, – hatvanadik születésnapját még csak az Új Látóhatár ünnepelte méltó módon, éppen a Szabó Zoltán által szerkesztett különszámban – már az országon belüli és kívüli írók között meginduló szellemi ozmózis titkos nagykövete. A megbékítés politikája a forradalom utáni konszolidáció egyik sarktétele, s e konszolidációnak külföldön is két eltérő szemléletű felfogása alakult ki. A kristályosodási pont e két nézet között Németh László darabja, Az utazás volt, amelyben Németh László mindenáron jobb jövőt kémlelő tekintete kompromisszumos megoldást keres és talál a darab egyetlen rokonszenves kommunista figurájában, aki így beszél: „Sokunk derekán egy öv van: amivel a hatalom lógat a társadalomba. Az én derekamon azonban ott a másik is, amellyel a nép, a maga lehetőségeit kémlelve, mint egy sziklamászót felküld a cselekvés világába.” Mircse Zoltán immár irodalomtörténeti alakját Cs. Szabó László és Szabó Zoltán is reális lehetőségként veszi tudomásul, de Mircséék példaadó szereplésével a „cselekvés világában” fenntartásaik voltak, s talán Szabó Zoltán fogalmazta meg ezeket a fenntartásokat félreérthetetlenül: „…a mű a használni akarás írói jó szándéka és az igazság teljes feltárásának lehetetlensége közé szorul.”

Szabó Zoltán szemléletét egyfelől korábbi történelmi tapasztalatai határozták meg, másfelől az erkölcsi maximalizmus megalkuvásokat nem tűrő igénye. Ugyanilyen következetes az álláspontja a külföldön kialakuló új magatartásformákkal szemben is, melyeket a hazalátogatás ténye és a dialógus lehetősége lendít mozgásba. Ennek megvitatására az 1964-es Slagelsei Konferencián került sor Cs. Szabó László és Szabó Zoltán között. Szabó Zoltán a dialógussal nem állt ab ovo szemben, de szigorú feltételeket szabott: „a kívánatos dialógus alatt én olyan eszmecserét értek, ahol a párbeszéd résztvevőinek mindegyike tudomásul veszi a másiknak nemcsak a létét, hanem nézeteit is, ezt nyíltan kifejezi, a maga mondandóját úgy folytatja, hogy a másik szempontjaiba belekapcsolódik... Ez ugyanis biztosítja, hegy a nyugat-európai magyar hozzáállás szót kapjon Magyarországon…” Mivel ennek lehetőségeit a hatvanas évek közepén nem látta biztosítottnak, a magyarországi publikálást hosszú időn keresztül olyan engedménynek tekintette, melynek kárvallottja csak a Nyugaton élő magyar író lehet. Ez a nézete összefüggött azzal a koncepcióval is, melyet az emigráns Teleki Lászlóról elmélkedve írt le: „az emigráció a hazai valóságtól független helyzetben van, ebből adódik bizonytalansága és intellektuális értéke.” Egyfelől félti az emigrációban élő író szellemi függetlenségét, másfelől tudja, hogy a közönségnélküliség írói elbizonytalanodáshoz vezet, s ez éppen úgy intellektuális értékcsökkenést eredményezhet, mint a függetlenség feladása.

Szabó Zoltán vállalta a kockázatot, s elvei szerint élt: élete utolsó harmincöt évében nem járt Magyarországon, s noha a hazai szellemi élet jelenségei között mindig talált figyelemreméltót, az ország helyzetét ugyan olyan vigasztalannak találta, mint amikor emigrációba kényszerült. Bibó nyomán „hazugság-rendszernek” nevezte azt, amire a hatalom legitimitása épült: „Ha a függőségeket függetlenségnek, kis szabadságokat szabadelvűségnek, forradalmat ellenforradalomnak kell mondani, maga a rendszer lehet aránylag türelmes, józan vagy okos egyben másban. Ám ettől az alapvető hazugság hazugság marad.”

Véleménye az értelmiség és a hatalom kiegyezéséről, melyet közmegegyezésként, konszenzusként emlegettek, s mely embrionális formájában az idézett Németh László darabban bukkant fel, nem is annyira lesújtó vagy elítélő, mint inkább kesernyés és rezignált: „Számos művelt és jószándékú hazai barátom hangoztatja, kecsegtetésként, hogy a mostani szakasz éppúgy megvalósítja 56 céljait, ahogy hatvanhét 48-ét, hogy ma Budapesten a Monarchia régi szép napjaira emlékeztető atmoszféra érzékelhető, s valójában kiegyezés történt. S ha megkérdezem, ki egyezett ki kivel, mi most a XII. törvénycikk, hány paragrafusból áll, és hol olvashatók ezek, hogy hívják az új Könnigrätzet, ki vert le kit? – elszomorodott pillantás a válasz.” Ezek a kérdések a derűlátó hatvanas években kerültek papírra...

Végleges látleletet a nyolcvanas évek elején fogalmazott meg. Ebben már a post mortem vizsgálat eredményét vetette papírra: Az országot szélvédett helyen megfeneklett hajóhoz hasonlítja, melynek helyzete stabilizálódott. A hajó kapitánya csupán a matrózlázadást tartja egyedül veszélyesnek az oldalára dőlt hajó helyzetére nézve, melyről egyébként is kimutatták szakszerű magyarázatokkal, „hogy a megfeneklés révbeérés volt, s a zátony: kikötő.” Érvényes konklúziója ez egy olyan elmének, mely alkatilag hajlamos volt szembenézni kellemetlen igazságokkal... Reménykedni azonban sohasem szűnt meg, a hatvanas évek végén a Prágai Tavasz lelkesítette, utolsó éveiben pedig a hetvenes évek végén kibontakozó hazai demokratikus ellenzéki mozgalom.