Ugrás a tartalomhoz

História 1989-03

Glatz Ferenc , Kralovánszky Alán , Engel Pál , Kovács Péter, E. , Barta Gábor , Fodor Pál , Szabó Péter , Bánkúti Imre , Katona Tamás , Katona Tamás , Sipos Péter , Hellner Zoltán , Kun Béla , Ólmosi Zoltán , Simon Péter , Arrabona Júlia

História

9. fejezet -

Batthyány és az aradi vértanúk temetése

KATONA Tamás

Batthyány és az aradi vértanúk temetése

Tizenöt kivégzést hajtottak végre Magyarországon 1849. október 6-án. Aradon reggel fél 6-kor agyonlőtték Kiss Ernő honvéd altábornagyot, Dessewffy Arisztid és Schweidel József vezérőrnagyot, valamint Lázár Vilmos alezredest, 6 és 7 óra közt pedig felakasztották Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Láhner György, Knezic Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly gróf honvéd tábornokokat. Pesten reggel 7 órakor Fekete Imre kóspallagi paraszttal végeztek, este 6 órakor pedig agyonlőtték Batthyány Lajos grófot, az első független és felelős magyar kormány miniszterelnökét.

A hóhér megvesztegetése

Fekete Imre holtteste soha nem került elő – de hát ki is törődött volna ezzel a korán megőszült kis gerilla közvitézzel, akit azért ítéltek akasztófára, mert 1849 augusztusában elfogott (majd az iratok és jelentések elkobzása után elengedett) egy osztrák futártisztet, Achilles von Gröller főhadnagyot. Az aradi vértanúk közül azoknak a holttestét volt könnyebb elvinni a vesztőhelyről, akiket felakasztottak. Howiger vezérőrnagy aradi várparancsnok Haynau utasításának megfelelően szigorú hangon közölte ugyan a papokkal és családtagokkal, hogy a katonának ott kell maradnia, ahol elesett, de érzékeltette, hogy szemet hunynak, ha a kérelmezőknek sikerül megegyezniük a hóhérral. Franz Bott, azelőtt brünni, később majd pesti városi hóhér ez idő tájt sokat panaszkodott a magas megélhetési költségekre, és ezért örömmel vette, ha egy-egy holttest kiszolgáltatásáért pénzt kap. (Mindenképp őt illette a felakasztottak felsőruházata, a fehérnemű pedig a hóhérsegédeket. Bott később Damjanich vörös zsinóros fehér köpenyét használta, valahányszor téli időben kellett mesterségét gyakorolnia.) Török Ignác, Nagysándor és Aulich azonban agglegény volt, értük nem jelentkezett senki. Poeltenberg felesége a három gyerekkel a szabadságharc egész ideje alatt Bécsben tartózkodott, Knezic felesége pedig nem sokkal a kivégzések előtt hazament Egerbe szüretelni – így ennek a két vértanúnak a teteme is a vesztőhelyen maradt. Csernovics Péter főispán kiváltotta rokonának, Damjanichnak és barátjának, Láhnernek a holttestét, a családtagok pedig Leiningenét és Vécseyét.

Damjanich és Láhner holttestét Csernovics Arad vármegyei birtokára, Mácsára szállíttatta azzal az utasítással, hogy a temetéssel várják meg az ő hazaérkezését. Mivel csak október 8-án este tudott elszabadulni a vizsgálati fogságból, a temetésre csak a 9-re virradó éjszaka 2 órakor került sor a kastélyparkban. A kétnapos állásban, meleg őszi idő lévén, „a két hulla erősen föloszlásnak indult, Damjanich kövér holtteste fölpuffadt, és a már leszegezett koporsófedelet ötujjnyira fölemelte” – írja visszaemlékezésében Rátky Frigyes, az eltemetést végző gazdatiszt. A birtok későbbi gazdái, Károlyi Tibor gróf és Degenfeld-Schomburg Emma grófnő szép emlékoszlopot emeltek a sír fölé.

Leiningen holttestét sógora, Urbán Gyula monyorói földbirtokos szállíttatta el. 1876-ig a monyorói birtokon, a még saját maga által kiszemelt helyen volt eltemetve a vértanú. Ekkor azonban a birtok idegen kézre jutott, és Leiningen özvegye a földi maradványokat a borosjenői plébániatemplom kriptájába helyeztette el a kegyúri család, Atzél báróék engedelmével.

Vécsey tetemének kiváltója Urbányi Andrásné, egy aradi ügyvéd özvegye, Vécseyné barátnője volt. A holttestet október 7-én éjszaka az aradi köztemetőben, a Rósa család sírboltjában rejtették el, majd egy év múlva önálló sírboltba helyezték át.

A többi öt felakasztott vértanú maradványaira véletlenül bukkantak rá 1932-ben, árvízvédelmi munkák során. A román hatóságok zaklatásai miatt sebtében, több lelkesedéssel, mint tudományos felkészültséggel végzett – ráadásul egy évre meg is szakított – feltárás után az aradi ún. Kultúrpalota kriptájában helyezték el a csontokat. Ide került be 1916-ban Vécsey Károly teteme is.

A halottakat ellopják, elrejtik

Az agyonlőttek holttestét jóval nehezebb volt megszerezni, hiszen a kivégzés az egyik várkapu mellett a falak tövében történt meg, a várfalakon pedig állandóan őrjáratok cirkáltak. A nagyon csekély mélységben elföldelt áldozatok közül elsőnek Kiss Ernő tetemét szállították el. Kovács Mihály huszár és Vörös Márton komornyik emelte ki a puha homokból harmadnapra virradóan. A holttestet a távolabb elrejtett taligán a huszár aradi szállására vitték, itt összeállították és átkötötték a lövésektől szétroncsolt koponyát, majd az aradi temetőben elhantolták egy hamis feliratú sírkereszt alá. Innen hat év múlva a Torontál vármegyei Katalinfalvára, Kiss Ernő egy rokonának birtokára vitték. Az alsó eleméri plébániatemplom kriptájába, a családi sírboltba 1872-ben került.

Dessewffy holttestét csak 1850 tavaszán tudta megszerezni – hajmeresztő körülmények közt – Dessewffy Kálmán, a vértanú öccse, valamint két unokatestvére, Bánó Miklós volt gerilla százados és Bydeskuthy Ernő volt honvéd őrnagy, egy osztrák törzstiszt segítségével, számos altiszt és katona megvesztegetésével. Mivel koporsót nem vihettek a vár sáncaiba, a halottat kettévágva, két kis ládában szállították el Sáros vármegyébe, Margonyára, Dessewffy özvegyéhez. „Margonyán a család alig ismert rá a holttestre, részint mert már a feloszlás előrehaladott állapotában volt, részint mert a szakáll és hajzat színe egészen elváltozott. Azt hitték, hogy idegen hullát hoztak Margonyára – mindaddig, míg egy ismertetőjel [egy kihúzott fog helye] kétségtelenné nem tette, hogy valósággal Dessewffyé a holttest” – írja visszaemlékezéseiben Bydeskuthy.

Schweidel és Lázár csontjait 1912-ben találták meg és 1913 októberében emelték ki az aradi vár VI. kapuja mellett. A maradványok azonosítását és tudományos vizsgálatát Bartucz Lajos végezte el. Amikor „a várfal hosszában ásott gödörben felhúzott térdekkel fekvő s egymásnak fejjel néző két csontvázat megpillantottuk, egyszerre szinte minden borzalmával megelevenedett előttünk a hatvannégy évvel előbb ott lejátszódott véres tragédia” – emlékezett vissza később a pillanatra a kiváló antropológus. Ezek a csontok jegyzékbe véve és egyenként selyempapírba göngyölve ugyancsak Arad szabad királyi város közművelődési intézetébe kerültek.

Kiss Ernő ma is az eleméri sírboltban nyugszik. A község német lakosságát 1944-ben elvitték, a templom szinte gazdátlanul állt, és mert Kiss Ernő hajdani gazdagságának nagy híre volt, a sírrablók ismételten megkísérelték kifosztani a kriptát. 1978-ban rendbe hozták a sírt, a templomra pedig szerb nyelvű emléktáblát helyeztek el. A magyar katonai attasé minden év október 6-án megkoszorúzza a kriptában levő sírkövet.

Dessewffy a margonyai családi sírkápolnába került. Ezt a kápolnát többször is meggyalázták és feldúlták. 1977-ben a magyar kormány díszes emléktáblát helyezett a kápolnára, itt a pozsonyi magyar főkonzul koszorúzik minden esztendőben.

A Románia területén nyugvó tizenegy vértanú földi maradványait 1974-ben az aradi emlékoszlop tövében kialakított kriptába vitték át, és az új obeliszket kétnyelvű felirattal látták el. Ez az emlékoszlop az akasztások helyét akarja megörökíteni, de téves helyen áll, csaknem kétszer olyan messze az aradi vártól, mint az akasztások tényleges színhelye. Ide október 6-án mind Erdélyből, mind Magyarországról seregestül zarándokolnak az emberek. A vértanúk 1890-ben leleplezett szép aradi emlékszobra azonban már nem látható. Szétszedve állítólag megvan még, vagy negyedszázaddal ezelőtt szóba is került újrafelállítása, de végül a felszabadító román katona emlékműve került a helyére. Az aradi vértanúk közül tehát egyetlenegynek sincs a sírja a mai Magyarország területén.

Batthyány tetemét befalazzák

Batthyányt azért este 6 órakor végezték ki, mert felesége be tudott csempészni a siralomházba egy kis tőrt, amivel a gróf éjszaka elvágta a torkát. Nagy fáradsággal mentették meg az életnek – hogy kivégezhessék. A nyakon lévő seb miatt akasztásról szó sem lehetett, így Kempen altábornagy pesti katonai kerületi parancsnok utasítására agyonlőtték a volt miniszterelnököt. (Kempennek hosszú igazoló jelentést kellett írni a toporzékoló Haynaunak.) A holttest három óra hosszat volt közszemlére kitéve. „Feltűnő látványt nyújtott szép, nagy szakálla, amelyet a lövések által okozott légrezgés úgyszólván művésziesen szétszórt. Fehér mellényét a puskaporfüst egészen megfeketíté szíve táján” – írja egy szemtanú, a Batthyány életre keltésében is segédkező dr. Ludvigh osztrák katonaorvos. Késő este dr. Hausmanri Ferenc vette át a tetemet) hogy az utasításoknak megfelelően a Rókus-kórházba szállítsa, majd pedig a józsefvárosi temetőben jeltelen sírba eltemesse.

Vegye át a szót Szántóffy Antal, az akkori pest-józsefvárosi római katolikus plébános és helyettes alesperes: „Miután színleg plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor és Bártfayné kíséretében esti 10 óra felé bérkocsiban megjelentem a rókusi kóroda kapuja előtt, mely egynehány perc múlva kinyilván, a boldogult miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták, létrásszekér vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temetőbe. Hárman a fiakerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgáltatta a halottas kocsi tartalmát, míg végre a temetőbe érve, leszálltam a kocsiról, és mint a hely ura, színlelten kissé szigorúbb szavakban kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sír nem elegendő mélysége s egyéb célszerűsége felett, ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza, s hajtson, amerre parancsolni fogom. S így történt, hogy ismét a vámház mellett el – hol többé kérdőre sem vontak – egyenesen a szent ferenciek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjel 11 óra felé érkeztünk meg, s hol már vártak bennünket. Boldogult Dank Agáp néhány csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal fogadott bennünket. A halottaskocsi hazarobogott, a holttetemek pedig a sírboltba vitettek, és egyházi szertartás mellett néhány atya és segédkező jelenlétében ünnepélyesen beszenteltettek.”

Az egyszerű koporsót befogadó kriptaüreg egészen a padló szintjén volt, a befalazás után elhelyezett vörös márványlapnak pedig a belső felén volt a felirat: „1849-ben okt. 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. – Áldás és béke hamvaira.”

Ismételt temetés

A sírt huszonegy éven keresztül híven megőrizték a pesti ferencesek, Dank Agáp ház- és tartományfőnök (aki nem sokkal az 1870. évi újratemetés előtt halt meg Rómában a rend fődefinitoraként), majd Piry Cirjék ház- és tartományfőnök. 1870. március 29-én délután bontották ki végre a sírboltot. „A koporsó igen roncsolt állapotban volt, s a legnagyobb elővigyázatra volt szükség, hogy a be nem balzsamozott hulla minden nagyobb rázkódástól megőriztessék. A sírbolt szabad terére kihozatván, a koporsó teljesen széthullott; a tetem is már nagyon enyészetnek indult, s csak e koromfeketeségű hullamaradvány tűnt elő. Az elhunytnak szép, nagy szakálla azonban teljes épségben fennmaradt, s annak veresesbarna színe is bizonyossá tevé az ugyanazonosságot. A koponya már szétmállott, de még mindig meglátszott a golyó helye, mely a nemes életet kioltá. A hulla fekete ruhába volt öltöztetve, s az öltözetdarabok közül a posztómellény maradt meg legjobb épségben. Azonban a fekete bársonykabát, melyben a vértanú elhunyt, szintén megismertetett, s néhány fából készült gomb még ép maradt. Az eredetileg fehér faforgács, melyen a gróf feje nyugodott, vörössé vált.” A holttestet érckoporsóba tették, és június 9-re kitűzték a temetési szertartást.

Június 9-én délután olyan tömeg gyűlt össze a ferences templom előtt, hogy Deák Ferenc például be sem jutott a helyére. Szabó József püspök végezte a gyászszertartást, a szónok pedig Piry Cirjék volt. „A nemzet most kívánja közös részvéttel véghözvinni azt, mit húsz évvel ezelőtt az akkori katonai hatalom nem engedett; most az önkéntelen mulasztást helyrehozni szent feladatának tűzte ki a hazafiúi kegyelet; mert a megboldogultban a már Isten jóvoltából kiderült szabadság és alkotmányosság nemzeti vértanúját ismeri és tiszteli” – mondta.

4 óra tájt indult el a gyászmenet a Kerepesi temető felé. A résztvevők számát kétszázezerre becsülték. (Pest városának 1869-ben 200 476 lakosa volt.) Nemcsak az akadémia, az egyetem, az országgyűlés küldöttei voltak jelen, nemcsak a kormány tagjai: Andrássy, Eötvös, Horvát Boldizsár, Gorove, Kerkápoly, Szlávy és egyszerű fekete ruhájában Deák, hanem közvetlenül a kocsi mögött a munkásegylet is Táncsics Mihály vezetésével, az óbudai hajógyár egész munkássága hét zászló körül csoportosulva, az államvasutak alkalmazottai, az ipartestületek és egyletek. „Mindenek közt legnagyobb számmal volt e menetben a derék budapesti munkásosztály képviselve” – írta a korabeli sajtó. 6 óra tájt tették le a koporsót a nyitott sír mellé. Barna Zsigmond városi főjegyző rövid beszéde után Egressy Béni búcsúztatóját énekelték el az egyesített dalárdák.

A méltóságteljes szertartás, a feledhetetlenül emlékezetes nap végén az emberek gondolatai önkéntelenül is visszaszálltak egy három évvel korábbi fényes ünnepnapra, Ferenc József és Erzsébet koronázásának napjára, így Halász Imrének, a kor kiváló közírójának a gondolatai is: „Három évvel Batthyány temetése előtt, 1867. június 8-án, a koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros. Éjfélig bolyongtam az utcákon. Egy titokzatos nap glóriája sugározta be az akkor még nemigen nagyvárosias Budapestet. Minden ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tüntetni merészel a nemzet nagy örömünnepén? – e kérdés hangzott fel egy felháborodott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok özvegy gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés hallgatása vonult végig az emberek arcán. A toronyóra tizenkettőt vert. A hűvös éjjel borzongása suhant át a csendesülő utcákon. Hazafelé indultam, s egy különös érzés rezegtette meg bensőmet: ha igaz volna a régiek naiv hite, hogy éjfélkor a halottak néha felkelnek sírjaikból, akkor ezen az éjszakán egy szétroncsolt homlokú férfiú szellemárnya bizonyára ott lebegne hosszasan mélázva ama sötét ablakok előtt.”