Ugrás a tartalomhoz

História 1989-03

Glatz Ferenc , Kralovánszky Alán , Engel Pál , Kovács Péter, E. , Barta Gábor , Fodor Pál , Szabó Péter , Bánkúti Imre , Katona Tamás , Katona Tamás , Sipos Péter , Hellner Zoltán , Kun Béla , Ólmosi Zoltán , Simon Péter , Arrabona Júlia

História

8. fejezet -

Rákóczi két temetése

BÁNKUTI Imre

Rákóczi két temetése

II. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelmet és a szabadságért összeszövetkezett magyarországi rendek vezérlő fejedelmét az 1715: 49. tc. 2–3. pontja a király, a haza ellenségének és örökre száműzöttnek nyilvánította, miután nem fogadta el a szatmári békekötésben számára biztosított amnesztiát, s nem mondott le az erdélyi fejedelemségről. Száműzetése a kor jogfelfogása szerint „törvényes” volt; a vonatkozó törvénycikket a rendek hozták, s az uralkodó szentesítette.

Amikor 1735. április 8-án Rodostóban meghalt, itthon már nagyon kevesen emlékeztek rá, s haláláról az országban szinte senki sem értesült. A fejedelem haláláról és első temetéséről Mikes Kelemen levelei számolnak be. „A testet másnap felbontottuk és az aprólékját egy ládába téve a görög templomban [ti. Rodostóban] eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyba... A szívét Franciaországban hadta hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harminc török is volt egyszersmind, aki látta és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának. Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy Konstancinápolyban vihessük.” (Április 18.) „A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belézárattam, hajóra tétettem és egynéhány magammal [július] 4-ik-ben megindultam, 6-ikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak koponyáját találták meg és aztat a fia koporsójába bézárták és együtt eltemették.” (Július 18.)

Függetlenségi kultusz-temetés

Az 1867-es kiegyezés után, amikor a Rákóczi-szabadságharc emléke a magyar nemzettudat integer részévé vált, azonnal felmerült a fejedelem hamvai hazaszállításának gondolata. Megvalósítására azonban csak a század elejének élesedő társadalmi, politikai és nemzetiségi ellentétei közepette került sor. Az egyre erősödő követelésnek, hogy Rákóczi és bujdosótársai hazai földben nyugodjanak, jó taktikai érzékkel maga I. Ferenc József ment elébe. 1904. április 18-án királyi kézirat érkezett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, hogy intézkedjék a hamvak hazaszállításáról. „Hála legyen érte az isteni Gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik. Király és nemzet kölcsönös bizalma és az alkotmány visszaállított békés uralma megteremtették a trón és a nemzet közt a sikeres egyesült munkásság alapfeltételét képező összhangot.” A Tisza-kormány azonban megbukott, és így Rákóczi második temetését csak a Wekerle-kormány rendezhette meg 1906. október 27–30-a között.

Thaly Kálmán már 1889-ben azonosította Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és társaik maradványait, s vezetésével 1906. október 14-én öttagú küldöttség utazott Konstantinápolyba, s a lazariták szuperiorjától ünnepélyesen átvette Rákóczi hamvait. Közben itthon az országgyűlés október 19-én emlékülést tartott, s megteremtette a hazaszállítás jogi feltételeit is: az 1906: 20. tc. hatálytalanította az 1715: 49. tc. 2–3. pontját, és egyúttal 550 000 koronát szavazott meg a temetés és a felállítandó emlékmű költségeire. A király 24-én sietve szentesítette a törvényt.

A különvonat a koporsókkal 1906. október 26-án indult Constantából és 27-én reggel Orsovánál ért magyar földre. Ugyanide érkezett az a négy különvonat, amely a kormány tagjait, főrendiházi tagokat, országgyűlési képviselőket és más előkelőségeket hozott. Thaly Kálmán ünnepélyesen átadta a hamvakat Wekerle Sándor miniszterelnöknek. És ezzel páratlan ünnepségsorozat kezdődött.

A koporsókat vivő különvonat Mehádián, Temesszlatinán, Karánsebesen, Lugoson, Temesváron, Nagykikindán, Szegeden, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden át haladva 28-án fél 9-kor gördült be a Keleti pályaudvarra. Útközben az állomások feldíszítve; lobogók, díszkapuk, küldöttségek, tömegek s harangzúgás, ágyúdörgés, ünnepi szónoklatok fogadták a fejedelem koporsóját.

Az ünnepségek csúcspontja a fővárosi fogadtatás volt. Budapest e napokban a Rákóczi-kori Magyarország képét idézte. Az úri osztály tagjai természetesen díszmagyarban jelentek meg, sokan lovon, csatlósoktól, heroldoktól, trombitásoktól kísérve, aztán lovasbandériumok, gyászhintók. A koporsókat szállító kocsik a gyászdrapériákkal borított, fellobogózott Kerepesi út – Károly körút – Deák tér – Váci körút útvonalon – mindenütt óriási tömeg között– a Szent István bazilikához vonultak. Bár fényes nappal volt, a gázlámpák az út mentén végig égtek, s zúgtak a templomok harangjai.

Thököly Imre koporsóját a Deák-téri evangélikus templomban, Rákócziét és a többiekét a Szent István bazilikában helyezték el. Mindkét helyen ünnepi mise volt, a kormány, főrendiházi tagok, képviselők jelenlétében. Este a koporsókat visszavitték a különvonatra, amely – Gödöllőn, Hatvanon, Füzesabonyon, Miskolcon, Szerencsen, Olaszliszkán, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen át – 29-én reggel érkezett Kassára. Itt megismétlődtek a fővárosi jelenetek. Jelen voltak a környező megyék hivatalos küldöttségei, lovasbandériumok, egyházi delegációk, a bujdosók leszármazottai. A kormány tagjainak jelenlétében nyolc püspök celebrált ünnepi misét, majd a dóm sírboltjában elhelyezték II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós és felesége, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós szarkofágjait. A különvonat 30-án éjfél után folytatta útját Késmárk felé, ahol az evangélikus templom kriptájában a kassaihoz hasonló ünnepségek keretében elhelyezték Thököly Imre koporsóját.

Temetés után...

A millenniumi rendezvények mellett ez a négy nap volt a dualista Magyarország leglátványosabb ünnepsége. Felülmúlta Kossuth Lajos temetésének komor pompáját, s elhomályosította az utolsó királykoronázás (1916) fényét is. Rákóczi második, „nagy temetését” a dualizmus uralkodó osztálya a maga képére formálta. Miközben nem kevesen már hallották, érezték annak a földindulásnak a morajlását, amely a monarchiát 1918-ban romba döntötte, a feudális múlt dicsőségének látványos, de sokban hamis és romantikus felidézésével akarták demonstrálni a nemzet és a maguk erejét. Elsősorban a nemzetiségek felé demonstrálták a magyar uralkodó osztály elszántságát a politikai nemzet fogalmának és a nemzetállam igényének fenntartására. A nép háttérbe szorult ezen a pompázatosan megrendezett temetésen. A parasztok, mesteremberek, a munkások csak a hátsó sorokból nézhették végig a szertartásokat. De a sok díszmagyar, püspöki palást, lobogó nem fedte el előlük az ő Rákóczijukat, az igazság és szabadság harcosát. A lelkük mélyén talán a rendezők is érezték, hogy a múlt kevés az ország jelen bajainak orvoslására. És éppen ezért lett Rákóczi temetése túlságosan is hivalkodó, színpadias, sőt bizonyos mértékig önmaga ellentétébe átcsapó ünnepségsorozat.

A földindulás bekövetkezett: elsöpörte a monarchiát, benne a történeti Magyarországot is. Az 1906-ban oly káprázatos történeti külsőségek közepette hazatért bujdosók hamvai 1918 után ismét „külföldre” távoztak – ezúttal anélkül, hogy új nyugvóhelyükről elmozdultak volna.