Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

7. fejezet -

Mindszenty József. 1956. november 3.

GERGELY Jenő

Mindszenty József

1956. november 3.

Mindszenty József bíboros prímás, esztergomi érseket a Budapesti Népbíróság 1949. február 8-án az ismert perben életfogytig szóló fegyházbüntetésre ítélte. A bíboros büntetését 1955-ben felfüggesztették, és előbb Püspökszentlászlón, majd a Nógrád megyei Felsőpetényben, az Almássy-kastélyban tartották fogva. Mindszenty bíborost 1956. október 30-án este a Nagy Imre-kormány utasítására a közeli Rétságon állomásozó páncélos alakulat egy különítménye, amelyet Pálinkás (Pallavicini őrgróf) Antal őrnagy vezetett, kiszabadította, majd másnap reggel, október 31-én katonai kísérettel Budapestre hozta. Mindszenty úticélja tehát nem székvárosa, Esztergom volt, hanem a főváros, ahol a Várban levő prímási palotában rendezkedett be. (Az Úri utcában levő palotát az említett páncélos különítmény november 4-ig őrizte, biztosította.)

Az a tény, hogy a szabaddá vált bíboros prímás nem Esztergomba, hanem Budára ment, már jelezte, hogy egyházkormányzati funkcióinak felvétele mellett a prímási tisztéből folyó közéleti-politikai feladatoknak legalább ekkora figyelmet szentel. „Budán 1956. október 31-én kora reggeltől estig a magyar és a külföldi küldöttségek hosszú sorát fogadtam, egyháziakat és világiakat egyaránt. A megbeszéléseket arra használtam, hogy a szabadságharc folytán kialakult politikai és vallási helyzetet minél jobban áttekintsem” – írta emlékirataiban1. A prímási várószoba a következő napokban is zsúfolt volt, minden rendű és rangú személy, politikus, diplomata, újságíró tolongott ott audienciára várva. Összeköttetésben állt a Nagy Imre-kormánnyal is. Elsősorban Tildy Zoltánnal érintkezett, de tárgyalt Maléter Pállal is. Egyházkormányzati teendői között elsőként eltávolította Budapestről az ún. békepapokat, és ugyanerre szólította fel a többi püspököt is.

A prímás kiszabadulásáról és funkciói felvételéről a világ a rádióból is értesülhetett. Mindszenty november 1-jén rövid bejelentést tett, amiben közölte, hogy szabad, és az eseményekről szólva azokat nem forradalomnak, hanem nemzeti szabadságharcnak mi nősítette. A körülmények azt aligha tették volna lehetővé, hogy a teendőket megtárgyaló püspökkari konferenciát hívjon egybe. Így november 2-án a rangban utána következő Grősz József kalocsai érsekkel, továbbá Shvoy Lajos székesfehérvári és Pétery József váci megyéspüspökkel tárgyalt. Grősz rangja miatt sem volt megkerülhető, s az ötvenes években ő is börtönt szenvedett. Shvoy püspök állt Mindszentyhez a legközelebb, nemcsak elvi-politikai mentalitása miatt, hanem emberileg is. Mindszenty és Shvoy, a két „szomszéd” püspök 1944-ben mély barátságot kötött már a nyilasok fogságában. Pétery váci püspök 1952 óta Hejcén élt kényszerlakhelyen, megyéspüspöki funkcióit nem gyakorolhatta. Az 1956. októberi események idején a Széher úti kórházban gyógykezelték, így a prímás rendelkezésére állhatott, akivel egyébként korábban is egyetértett.

A bíboros szabadon engedését a kormány saját helyzetének javítására próbálta kiaknázni. Egy politikai nyilatkozatban „a magyar nemzeti kormány megállapítja, hogy az 1948-ban Mindszenty József hercegprímás ellen emelt vádak minden törvényességet nélkülöztek. Ezek értelmében a hercegprímás ellen történt összes intézkedések megsemmisülnek és a hercegprímás minden eddigi polgári és egyházi tisztségét felveheti és szabadon gyakorolhatja.”2 A deklarációt azonban nem követte jogi processzus, törvényes rehabilitálás.

A kormány nevében Tildy államminiszter kérte fel a prímást arra, hogy november 3-án este mondjon rádióbeszédet. A programatikus megnyilatkozással kapcsolatban a kormány kérése az volt, hogy abban ne érintse a földbirtokkérdést és „kíméletesen szóljon az oroszokról”. A rádiószózatot Mindszenty november 3-án este 8 órakor olvasta mikrofonbaa Parlament épületében, amit a rádió élő adásban közvetített. (A prímás nem volt hajlandó sem viaszlemezre, sem magnószalagra mondani a beszédet, nehogy az manipulálható legyen.) A beszéd elhangzását követő órákban megindult a szovjet offenzíva, és november 4-én hajnalban Mindszenty bíboros titkárával együtt a közeli amerikai követségre menekült, ahol Nagy Imre előzetes közbenjárására menedékjogot kapott.

1962-ben Mindszentyvel szemben – távollétében – újabb büntetőeljárást folytattak le, amelyben 1956-os ténykedéséért ítélték el. 1971-ben történt távozásakor mindkét ítéletre vonatkozó kegyelemben részesült, ami a távozás jogi előfeltétele volt.

Mindszenty programjellegű rádiószózata az általános politikai követeléseket tekintve összefoglalta az akkori különböző pártok programjaiban ismétlődő célokat. Kiindulópontja az volt, hogy a szocializmus mint rendszer megbukott, és annak „örökösei” (a Nagy-kormány tagjai) is felelősek az 1945 óta történtekért. Nemcsak a Rákosi-korszak „sérelmeit” kívánta orvosoltatni, hanem az egyházra nézve sérelmesnek tartott valamennyi intézkedést hatályon kívül akarta helyezni. Programjának lényege: „Jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni.”3 Ez sokféleképpen volt értelmezhető, de a prímás mint pártokon kívül és felett álló tényező, tudatosan fogalmazott általánosságokban.

Az a kitétele, hogy nem kíván szembehelyezkedni a történelmi haladás igazolta iránnyal, sőt az egészséges fejlődést előmozdítja, jelenthette az 1945. évi földreform elfogadását is. De „a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodnunk kell” – állította, és nem csak remélte a prímás. Nyitva hagyta a kérdést, hogy mik is azok a nagy múltú intézmények. Lehettek az iskolák, kórházak, menhelyek, sajtó, könyvkiadók, egyesületek, társulatok és főként a szerzetesrendek, amelyek fenntartásáról a 6,5 millió katolikusnak „gondoskodni kell”. De hogy miből és hogyan – ezt a bíboros ugyancsak homályban hagyta.

„A bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk” – mondta a prímás.4 Az első lépés, a békepapi mozgalom felszámolása megtörtént. A többi alatt pedig a liberális és demokratikus egyházpolitikai reformokat éppúgy érthette, mint az értelmetlen túlkapásokat, adminisztratív korlátozásokat, amelyek nemegyszer összekeveredve és egyidejűleg érték az egyházat. De hogy mégse legyen teljesen bizonytalanság e téren, konkrétan is megjelölte a legsürgősebb teendőket: a hitoktatás szabadságának biztosítását, az egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását.

A beszéd nem a kormány várakozásainak felelt meg, hanem Mindszenty céljait szolgálta: a frontok tisztázását. Azzal, hogy a prímás a „bukott rendszer örököseivel”, tehát Nagy Imrével és koalíciós partnereivel sem kívánt együttműködni, hanem egyetemlegesen felelősnek nyilvánította őket az 1945 óta történtekért, funkcióját tekintve a nyílt polgári restauráció bejelentésével volt egyenlő. A kortársak többsége a prímási szózatból éppen az egyházi nagybirtokok visszakövetelését hallotta ki, és a kibontakozó politikai-ideológiai harcban ezt mint a beszédben expressis verbis elhangzott kitételként idézték. A fegyveres küzdelem eldőltével a Kádár-kormány főként erre a Mindszenty-beszédre hivatkozhatott hívők és nemhívők tömegei előtt annak bizonyságaként, hogy itt már a nyílt ellenforradalmi, restaurációs politika zászlóbontásáról van szó.

Jegyzetek

1 Mindszenty József: Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, 1974. 435.

2 Ugyanott, 318. A kormány által kiadott nyilatkozat jogalap nélkül nevezte Mindszentyt hercegprímásnak. A magyar törvényhozás 1947-ben eltörölte Magyarországon a feudális címek és rangok használatát, és 1951-ben kiadott rendelkezésében XII. Pius pápa is megtiltotta az egyházi személyek számára ezek használatát.

3 Ugyanott, 440.

4 Ugyanott. Megjegyezzük, hogy a rádiószózat Mindszenty által leírt szövegét november 4-én hajnalban magával vitte az amerikai követségre, és azt Emlékirataiban szöveghű formában publikálta.

DOKUMENTUM

Mindszenty József bíboros prímás, esztergomi érsek szózata

Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.

Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.

Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, amikor közvetlenül, személyesen, tehát nem magnetofon hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez.

Rendkívül súlyos helyzetünkről külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meglegyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.

A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenek előtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus Egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk állt és segít. Ez számunkra ugyanis nagy erőt jelent, nagyobbat, mint amennyi magunknak van. Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön.

Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500-ik évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk.

Most történt először a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetődve s egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart… Nyújts feléje védő kart.

Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk. Mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni fejlődésének jegyeit. Korunknak azonban általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előreviszi.

Természetszerű okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket. Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében s a nemzet életének folytatásához szükséges ez – haladéktalanul.

Amikor ezt megtesszük, ne tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén.

A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen.

Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.

A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért. Leleplező vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lehet feladatunk.

Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus Egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell. Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és félmillió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondtam, világos és elég.

De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.

Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben. – S nem hiába.

(Elhangzott a magyar rádióban 1956. november 3-án este8 órai kezdettel. Közli Mindszenly József. – Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, /974.437–44/. A szöveget az Emlékiratban követett helyesírás szerint közöljük.)