Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

28. fejezet -

Az osztrák hadsereg Magyarországon, 1849–1859

HIDAS Péter

Az osztrák hadsereg Magyarországon, 1849–1859

A História 1984/5–6. száma a hadsereg mindenkori társadalmi szerepéről közölt összeállítást. Több olvasónk és kollégánk juttatott el hozzánk kéziratot e kérdéskörrel kapcsolatban. Alábbiakban Hidas Péternek az osztrák hadsereg 1849 utáni társadalmi-politikai szerepéről szóló írását közöljük.

Hazánkban három hadsereg állt fegyverben 1849 nyarán: az osztrák, az orosz és a magyar. Az év végén már csak egy: az osztrák. Ferenc József hadseregének egynegyede hosszú időre berendezkedett a visszahódított Magyarországon.

Ez a hadsereg régimódi, a francia forradalom előtti szervezési elveken nyugodott. Ennek legnyilvánvalóbb jele rekrutációja volt: nem alkothatnak modern hadsereget olyan úri tisztek, akiknek az előléptetés növekvő társadalmi rangjukkal függött össze, és olyan közkatonák, akik eleve vagy alacsony társadalmi helyzetük, vagy államellenes magatartásuk folytán kerültek kötelékébe.

A tisztikar nagy része külföldről származott, zömmel Németországból, kisebb számban Angliából. 1859-ben a tisztek 52%-a volt külföldi. Az ilyen parancsnokokból nagyon sokszor hiányzott a bajtársiasság és a megértés katonáik iránt.

A közkatonákat úgy szerezték, ahogy tudták. 1849 őszén a levert magyar hadsereg állományának egy részét besorozták – büntetésül. Nyilvánvaló, hogy ezek a katonák – különösen a császári ezredekbe közkatonaként besorozott korábbi honvédtisztek – a hadsereg ugyancsak ingatag elemét képezték. Ezért, amint a rendszer konszolidálódott, elbocsátották a szabadságharc legtöbb volt katonáját, főleg azokat, akik potenciálisan veszélyeztették a hadsereg fegyelmét.

1851. október 2-án császári leirat rendelte el a hadsereg törzstiszti létszámának csökkentését és egyes ezredek feloszlatását. Ugyanakkor sok más ezredet is feloszlattak vagy létszámukat csökkentették, s katonák tömegét küldték meghatározatlan idejű szabadságra.

1851 közepétől, amikor már a sorozás megszokottá vált, a lakosság az élet részeként fogadta el az éves behívásokat. A kormány azonban óvatos maradt. A lakosság megnövekedett száma ellenére a legtöbb megyétől ugyanolyan létszámú ezredek felállítását követelték 1853-ban, mint 1817-ben. A megnövekedett létszámú ezredek Máramaros, Heves, Borsod, Bereg, Békés, Csanád és Csongrád megyéből jöttek, ahol a népesség növekedése jóval fölötte volt az átlagnak.

A sorozás a polgári hatóságok feladata volt, amit általában évente egyszer, február és április között ejtettek meg. Felmentést nyertek a nős férfiak, az idős szülők egyetlen fiai, a köztisztviselők, a papok, a tanítók és a jó előmenetelű főiskolai hallgatók. A hatalmon levő osztrák centralista-liberálisok eleinte demokratizálták a sorozást: nem lehetett fejpénz lefizetése ellenében megszabadulni a katonáskodástól. Később visszaállították a régi rendszert, de a felmentésért fizetendő összeget olyan magasan állapították meg, hogy még a legtöbb nemes számára is megfizethetetlen volt. (Összege 1500 forint, ami egy főispán átlagos évi fizetésének felelt meg.) A bevonulásra kötelezetteknek csak 10–25 százaléka töltötte le a nyolcéves katonaidőt. A budai katonai köretben például, ahol 1856-ban 30 114 főt írtak össze, 67-en lefizették a felmentés összegét, 3975-en igazolatlanul távol maradtak, 8542 elköltözött, kivándorolt vagy meghalt az 1851-es népszámlálás óta. Ténylegesen bevonult 3940 fő.

A katonáskodás tehát nem volt hatalmas tehertétel a lakosságon. A titkos ügynökök jelentései szerint sem volt sok panasz. Egy jelentés szerint a sorozás körüli elégedetlenség azonnal megszűnt, mihelyt elengedték a volt honvédeket és nemzetőröket. Az évtized végére azonban a sorozások nyugalmát megzavarták a nehéz idők: politikai feszültség és katonai kudarcok.

1859-ben a 46. gróf Jelačić gyalogezred egyik zászlóalja panaszkodott az újoncok gyakori szökései miatt. A soproni katonai körzet hangulatjelentései, ekkor emelnek szót első ízben a sorozás módjai ellen, és hibáztatják a katonahiányért. A hangulatjelentések arra figyelmeztettek, hogy az önként jelentkező és besorozott bűnözők csatlakozni fognak a dezertálókhoz, és veszélyeztethetik a közrendet. Egy bizalmas jelentés őszintén elmondta, hogy az úgynevezett önkénteseket már „kötéllel fogják”. A következő évben egyre több szabadságolt katona nem tért vissza egységéhez. A parancsnokok azonban nem szívesen ismerték el ezeket a fegyelemsértéseket, mert ez ártott volna az ezredek hírnevének. A Gömör megyei osgyai parasztok nyíltan tervezték fiaik kivonását a sorozás alól. Egy Zemplén megyei faluban néhány paraszt a megyei nemesség kiújult ellenzéki magatartását okolta a behívandók megnövelt létszáma miatt. Az elégedetlenség gyorsan terjedt, amiért is az 1860. évi sorozásokat fel kellett függeszteni, ami megnyugtatta a parasztságot.

1849 és 1859 között a katonák csak egyszerűen letöltötték katonaidejüket. 1859-ben azonban újra harcolni kellett és talán meghalni a császárért és királyért. 1848 (és 1853), a jobbágyfelszabadítás után, ezt nem lehetett elvárni tőlük.

A beszállásolások és a lakosságtól követelt ingyenmunka, gyakran a kollektív büntetés egyik formája volt és népszerűtlenné tette a hadsereget. Ugyanakkor viszont a helyőrség jelenléte megnövelte a keresletet az élelmiszerek iránt és ez egyre magasabbra nyomta az árakat, amiből hasznot húztak a termelők. A nemesség és a hatóságok (ezen belül a hadsereg) közötti politikai nézeteltérések nem érintették a parasztságot. Az ő általában apolitikus magatartásuk az 1850-es években a törvényesség és rend záloga volt Magyarországon, s ez egyúttal azt is jelentette, hogy a hadseregre mint rendfenntartó erőre alig volt szükség.

1851-ben új törvény szabályozta a császári hadseregnek nyújtandó szolgáltatásokat. Kaszárnyákat építettek, kötelezővé tették a pénzbeli hozzájárulást és megkísérelték igazságosabban elosztani a terheket. A szabadságharc alatt a császári hadseregnek tett és ki nem fizetett szolgálatok értékét le lehetett vonni az adóból.

Az 1850-es években a hadsereg vagy pénzzel vagy adóelismervénnyel fizetett, vagy a kettő kombinálásával. A nyugták használata esetenként gondot okozott vidéken, ahol szűkében voltak a készpénznek. A nehézségek a krími háború idején (1853–1856) megsokszorozódtak, amikor is nagy osztrák katonai egységek vonultak át Magyarországon a birodalom legtávolabb eső keleti és déli határai felé. Az I. lovashadtest például, amely 1855-ben több mint három hónapig tartózkodott Kassa környékén, kiváltotta a lakosság panaszát: Galíciában, Bukovinában és Erdélyben a katonák jobban fizették vendéglátóikat, és jobban is bántak a néppel. Más körzetekből is érkeztek ilyen panaszok. Az előző évben még nem voltak ezek a gondok súlyosak, és inkább gazdaságiak, mint politikaiak voltak.

A hangulatjelentésekből kitűnik, hogy a parasztságot egyáltalán nem érdekelte a keleti kérdés vagy bármely más külpolitikai esemény. Nekik a szállításból és beszállásolásból befolyó külön jövedelem és a megnövekedett mezőgazdasági árak voltak a fontosak. 1854-ben jó volt a termés, de az árak ahelyett, hogy csökkentek volna, tovább nőttek. A kortársak az áremelkedést, helyesen a hadsereg megnövekedett szükségleteinek tulajdonították. Ahol a beszállásolást büntetésből alkalmazták egy faluval vagy várossal szemben, bár ritkán került erre sor, ott erősödött az elégedetlenség, de a parasztság zöme továbbra is együttműködött a hadsereggel. Nem lázongott, és nem volt ellenséges.

1889 és 1867 között az 1849-es és 1862-es éveket leszámítva kevés paraszti zavargásról tudunk Magyarországon. A politikai demonstrációk száma sem volt nagy, ha összevetjük őket a legelő foglalásokkal és a földesúri birtokok megtámadásának számával. Gyakoriak voltak az erőszakig fajuló viták szerződések értelmezése fölött, de az összetűzéseknek kevesebb mint 10%-a végződött halállal vagy sérüléssel. A magyar parasztság történetében nem 1849 augusztusa, a világosi fegyverletétel vagy akár 1860, a neoabszolutizmus vége volt döntő dátum, sőt nem is 1867, amikor létrejött a kiegyezés, hanem 1848 áprilisa, 1853 és 1862. 1853-ban vált véglegessé az 1848-ban megkezdődött emancipációs folyamat, a jobbágyfelszabadítás. Az 1860-as évek elejéig kevesebb összetűzésre került sor a hatóságok és a parasztság között, akkor viszont újra fellobbant az osztályharc az ismét hivatalba került Habsburg-ellenes megyei tisztviselők tevékenysége nyomán.

A rendfenntartás 1850 után a csendőrség kezében volt, s a hadsereg segítségét csak ritkán vették igénybe. Ez az új, 1500 fős, zömmel korábbi magyar katonákból álló rendőri erő idővel kivívta a lakosság tiszteletét. Így a hadsereg szerepe és befolyása a politikai ügyekben fokozatosan csökkent. 1850 novemberétől különvált a polgári és katonai közigazgatás. Már júliusban kivonták a katonai bíróságokat a közalkalmazottak és az oktatásban dolgozók között folytatott tisztogatásból. A katonai bíróságok 1854-ig ítélkeztek aktívan, amikor is a krimi háború ellenére feloldották az ostromállapotot. A kortárs magyarok nem értették ezt az intézkedést, hiszen a háború akkor épp a határok közelében zajlott. A hadsereg létszámának 109 000 fővel való csökkentése s a 3. hadsereg ezzel párhuzamos harci készülődése tovább növelte a zavarukat. Magyarország nagy területein egyetlen katonát sem lehetett látni. A főparancsnokság annyira biztonságban érezte magát, hogy magyar egységekkel pótolta az oroszok ellen délnek vonuló helyőrségi zászlóaljakat. 1857-ben elrendelték a 3. hadsereg további csökkentését, és feloszlatták a katonai biztonsági erőket. A főparancsnokság helyesen látta, hogy a magyarországi viszonyok nem teszik szükségessé a hadsereg aktív részvételét a politikai közigazgatásban. Az 1850-es évek katonai szervezetének gyenge belső kohézióját nem lehet azzal magyarázni, hogy a K.K. hadsereg súlyosan elkötelezte magát a külső biztonság érdekében. Nem azért szenvedett Ausztria vereséget Solferinónál, mert nem tudta 1859-ben teljes haderejét felvonultatni, vagy mert állítólag nagy egységekkel kellett Magyarországot és Horvátországot őriznie egy felkelés veszélye miatt.

A magyar egységek 1859-es olaszországi magatartásának, a tömeges dezertálásoknak és az általános megbízhatatlanságnak nem a hazai magyar viszonyokban kell keresni az okait, hanem talán az emigrációs propaganda, valamint Kossuth büntetésből besorozott volt tisztjeinek agitációs tevékenységében.

1849 és 1859 között az emigrációban élő nemesek legradikálisabb szárnya – akár a hadseregben, akár vidéki visszavonultságban töltötte napjait – politikailag hitelét vesztette. A Béccsel szembeni ellenállásuk csak minimális volt. Az arisztokraták a dzsentri támogatásával kampányt indítottak a bécsi liberális-centralisták ellen, de nem értek el politikai engedményeket, bár hozzájárultak a reformista kormány felbomlásához és egy magyar szempontból sokkal rosszabb abszolutista-centralista kormány megalakulásához. A dzsentri ragaszkodott az arisztokrata vezetéshez, és az ókonzervatívokkal együtt türelmesen várta az engedményeket, kitartóan kollaborált, bajt nem okozott és nem adott okot katonai beavatkozásra. Csak Solferino (1859) után, ahol Ferenc József hadserege döntő vereséget szenvedett a francia–piemonti csapatoktól, kényszerült a hadsereg megfékezni és megfélemlíteni a magyar városok dzsentri-nacionalista elemek által vezetett tüntetőit. 1859 előtt azonban a nemesség kollabrált. Lehet, hogy rendre utasítottak katonatiszteket egy bálon, vagy Ausztria vereségének szurkoltak a krimi háborúban, de az ókonzervatívokba vetett hitük, 1849 miatti csalódottságuk, a csendőrségtől és az alsóbb néprétegektől való félelmük, a jobbágyfelszabadítás utáni gazdasági rossz közérzetük politikailag egy évtizedre megbénította őket. A hadsereg nem tartozott a nemesség legfontosabb gondjai közé, az pedig tehetetlen álmodozóknak tartotta őket. 1859 és 1866 között felcserélődtek a szerepek: ahogy a hadsereg gyengéi nyilvánvalóvá váltak, úgy nőtt a magyar nemesség befolyása. Az osztrák liberális-centralistákat elsöpörték, a parasztságot semlegesítették, az abszolutista-centralisták hitele pedig elveszett a harcmezőn. Most már kinyújtotta a kezét a dzsentri a politikai hatalomért, egy olyan szerződés érdekében, amely Magyarországon – magyar hadsereggel biztosítja a hatalmat az osztrák helyett. A szerződést 1867-ben kötötték meg. Az új hadsereget egy évvel később hozták létre.