Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

25. fejezet -

Savoyai Jenõ herceg és a magyarok

BENDA Kálmán

Savoyai Jenő herceg és a magyarok

1686-tal kapcsolatban több cikk is érkezett szerkesztőségünkbe. Így Savoyai Jenőről, aki a felszabadító háború legkiemelkedőbb hadvezére volt. (A szerk.)

1711-ben – a kurucok majtényi fegyverletételének hírére – a felső-ausztriai Szent Flórián apátság megbízta Leonhard Sattler szobrászt, hogy készítsen egy díszágyat Savoyai Jenő herceg számára. Az igen nagy méretű ágyon – amely 1933-ban a bécsi Savoyai kiállításon látható volt – a művész színesre festett és aranyozott faragványokon, allegorikus képekben mutatta be a herceg életét. Alul, az ágy lábánál egy katonai sátor előtt a bekötött szemű Ámor áll; fölül, az ágy fejénél virágokkal díszített puttók lebegnek, egyikőjük dobpergéssel hirdeti a hadvezér dicsőségét. Az ágy két oldalán a győzelmi jelvények sorakoznak, az ágy négy sarkán pedig négy alak áll, egyszersmind ők az ágy lábai. A fejnél két gránátos, sisakban, lándzsával, mintha őrségen állnának. Alul Ámortól jobbra és balra – a herceg által legyőzött népek megszemélyesítői – bilincsben –, egy török és egy magyar.

Nem látszik valószínűnek, hogy a művész saját egyéni véleményének adott kifejezést alkotásában. Ez a barokk allegória az osztrák klérus álláspontját fejezte ki, ami lényegében megegyezett a bécsi uralkodó körökével. Kérdés azonban, hogy vajon ez az allegória a herceg érzéseivel és gondolataival is egybevágott-e?

A történetírások „nemzeti szempontjai”

Az osztrák történetírás már a 19. században kinyilvánította azt a véleményét, hogy Jenő herceg megvetette a magyarokat, és az ország teljes behódoltatására törekedett. Alfred Arneth, aki az 1848–49-es szabadságharc után nem titkolt bizalmatlansággal nyilatkozott a magyarokról, érzéseit átvitte Savoyai Jenőre is. Háromkötetes nagy életrajzában úgy vélte, hogy a herceg gyűlölte a magyarokat, mert ez a nép nem ismeri a fegyelmet és a hűséget, nincs benne kötelességérzés és mindig kész a lázadásra.

Arneth véleményét nagyjából és egészében a későbbi osztrák történetírás is átvette, sőt belekerült az egyetemes irodalomba is. Csak az angol Nicholas Henderson merte 1964-ben megkérdőjelezni Savoyai Jenőről szóló életrajzában. Henderson úgy vélte, hogy Jenő herceget nem az érzései, rokonszenv vagy gyűlölet irányította, hanem az államérdek. Nézeteit azonban a történetírás nem vette át. Sőt, Helmuth Rössler német történész 1964-ben a Délnémet Történelmi Bizottság kismartoni konferenciáján kifejtette: Jenő herceg gyűlölte a magyarokat, egyrészt a társadalmon élősködő nemesi rendszerért, másrészt meg azért, mert hadjáratain állandóan a magyarok árulásától kellett rettegnie, ezek ugyanis titokban a törökkel szűrték össze a levet.

Véleményét azonban sem Arneth, sem Rössler nem tudta – nem is törekedett – adatokkal alátámasztani, ilyenféle vizsgálatra másoknál sem került sor.

A magyar történetírás jóformán csak a hadvezérrel foglalkozott. Egy-egy tanulmányban ismertették ráckevei kastélyát, bécsi képzőművészeti gyűjteményét és könyvtárát, a politikusról és az államférfiról azonban hallgattak. Általában úgy tekintették, mint a bécsi udvar politikájának képviselőjét; ez az elképzelés egyébként beleillett az Arneth által rajzolt képbe. Ahogy Acsády Ignác írta az 1898-ban megjelent Magyarország történetében: „A »nemes lovag«, mint katonái nevezték, legfényesebb diadalait magyar földön aratta és nevét nemzeti történelmünk lapjaira soha el nem halványuló fénnyel jegyezte be. Lelkileg mindazáltal nem közeledett a magyarsághoz, s nemzeti és politikai törekvéseivel éppoly idegenen, ellenszenvesen állt szemben, mint az udvar más hangadó egyéniségei.”

Volt néhány magyar patrióta, aki viszont azt bizonygatta, hogy a „nemes lovag” a nemes magyar nemzetnek barátja volt, más nem is lehetett. Balogh Károly, a törökökön aratott 1697. évi nagy zentai győzelem kapcsán kifejtette, hogy Jenő herceg teljes szívéből „szerette a derék magyar népet”. Hóry Etelka Milánóban, olaszul megjelent könyvében azt mondja: Savoyainak köszönhető, hogy a bécsi udvar Magyarország teljes megsemmisítését célzó szándékai nem valósultak meg. Igaz, mondja, öt barátnője, Batthyány gróf özvegye, Strattmann grófnő befolyásolta, aki a könyvben tüzes magyar honleányként jelenik meg. Említsük még meg Horváth Miklósnak 1963-ban megjelent tanulmányát. Eszerint Savoyainak köszönhető, hogy a császár hosszú habozás után, 1683-ban rászánta magát a török elleni támadó háborúra. Nem is vitás – mondja Horváth –, hogy a herceg a magyar érdekeket képviselte.

Annyi bizonyos, hogy nem könnyű dolog Savoyai Jenő érzéseire határozott megnyilatkozásokat találni. Leveleiben, amelyeket szinte kivétel nélkül diktált, rövid, határozott parancsokat közölt, vagy katonai eseményeket irt le szűkszavú mondatokban. Politikai véleményét csak nagyon ritkán nyilvánította ki. Naplót sohasem vezetett, emlékiratokat nem írt (a neve alatt közreadott memoár hamisítvány), a széplelkek mindenáron való közlési vágya idegen volt számára. Mégis, talán nem reménytelen vállalkozás kihámozni, hogyan gondolkozott Magyarországról, mi volt a véleménye a magyar katonákról és csapatokról, egyetértett-e az udvar magyarországi politikájával, és hogyan vélekedett a magyar nemesség nemzeti törekvéseiről.

Államérdekből „magyarbarát”

Savoyai Jenő 1683 őszén került Magyarországra, a törököt üldöző keresztény sereggel. Lehetséges, hogy már Franciaországban is hallott a magyarokról, de az országot és népét most ismerte meg a háborúban, katonaként. Bécsben, a török ostrom idején bizonyára csak rosszat hallott Thököly fejedelemről és a kurucokról. A bécsi udvar és a magyar nemzet közötti viszony már évtizedekkel előbb súlyosan elmérgesedett, s a császár és környezete a magyarokban zabolátlan rebelliseket látott, akikben nem lehet és nem szabad megbízni. Mégis úgy tűnik, hogy a herceg, aki kezdettől fogva éles szemmel figyelte környezetét, a magyarokról való véleményét előítélet nélkül alakította ki. 1693-ban így nyilatkozott a magyar katonaságról: „Tapasztalatból tudom, hogy a magyarok bátorságára és mindig jó időben kimutatott merészségére biztosan lehet számítani.” 1701. augusztus 29-én pedig egy Zinzendorf grófhoz írott levélben ezt írta: „Tudja ön, hogy miért tartom a magyar katonát olyan nagyra? Azért, mert a magyarban azt a páratlan tulajdonságot fedeztem fel, hogy nem kerül fáradtságába azzá lenni, amivé akar. Ebben a vonatkozásban az a legfeltűnőbb, és úgy látom, ezt az udvar sem becsüli eléggé, hogy a nemes és a nem nemes egyaránt rendelkezik ezzel a tulajdonsággal.”

Véleményét később sem változtatta meg. Elsők között ismerte fel a magyar könnyűlovasság használhatóságát, és egyik szószólója volt a magyar huszárezredek felállításának a császári seregben. Számukra a magyar vezényleti nyelvet is engedélyezte, ugyanis ő, a Haditanács elnöke – ellentétben a későbbi állásponttal –, ebben semmi veszélyt nem látott a hadsereg egységére nézve.

A Habsburg monarchia belpolitikájába a herceg csak később kapott beleszólást, ekkor azonban többször védte a Haditanácsban és a minisztertanács konferenciáin a magyarokat, és helytelenítette azokat a rendelkezéseket, amelyek – mintegy büntetésből – hátrányos helyzetbe hozták az országot. Nem értette, hogy miért é1 a kormányzatban állandó gyanakvás a magyarok iránt. Ahogy 1704-ben Adam Liechtenstein hercegnek írta: „A magyarok örökké hálásak lesznek az uralkodónak, hogy a török jármot levette a nyakukról. Nekem úgy tűnik azonban, hogy ezt a bátor és jószívű nemzetet mindenáron be akarják feketíteni a császár előtt.” A minisztertanácsi konferencia elnökeként tiltakozott, amikor emelni akarták Magyarország adóját, mondván, hogy az országot az állandó háborúk elpusztították, és a súlyos adók elviselhetetlenek a parasztok számára. A magyarok alkotmányjogi sérelmeit meg kell vizsgálni – javasolta többször is –, és ha jogosak, orvosolni kell őket. „Attól félek, hogy ha a magyar nemzetnek minden jogát karddal kell kikényszerítenie, ez végül azt eredményezi, hogy a kölcsönös bizalom teljesen elvész, márpedig ezt a kincset, ha elveszett, nem lehet többé visszaszerezni.” Nem értett egyet a protestánsok üldözésével sem, és úgy vélte: „A katolikus papság tevékenységének határt kellene szabni Magyarországon.” A jezsuiták működését teljesen elítélte, és egyáltalában nem rejtette véka alá véleményét, hogy a rend erőszakos térítései nagyban hozzájárulnak az országos elkeseredettséghez. Ahogy mondotta, a jezsuiták állandóan ingerlik a lakosságot, és „a nekikeseredett magyar nem bír többé uralkodni magán”. 1723-ban III. Károly császárkirálynak a következő tanácsot adta: „Felséged adjon Magyarországon vallási ügyekben teljes szabadságot az ágostai és a helvét hitfelekezetnek, és azt, aki a vallási békét megzavarja, törvényesen büntessék meg.”

Magyarországi birtokain több faluban kálvinista vallású jobbágyok éltek, egyrészt a Csepel-szigeten, másrészt Dél-Baranyában, a Duna–Dráva szögben. Utóbbi helyen unitárius és görögkeleti vallásúak is akadtak. A közvetlenül szomszédos egyházi birtokon a pécsi püspök nem engedélyezte a nem katolikusok vallásgyakorlatát, a Savoyai-birtokokon viszont senki nem akadályozta őket.

A Rákóczi-szabadságharc komoly gondokat okozott Savoyainak. Már 1708-ban az volt a véleménye, hogy a magyarországi császári sereg főparancsnokává magyart kell kinevezni, mert – ahogy mondotta – olyan emberekben, mint Heister generális, a magyaroknak nincs bizalmuk. Amikor a szatmári béke hírét Mainzban kézhez vette, öröme határtalan volt. „Tízszer megcsókoltam levelét – írta 1711. június 20-án gróf Pálffy János tábornagynak. – Én kezdettől fogva egy második Teleki Mihályt láttam önben; ő megmentette hazáját, ön pedig inkább okosságával, mint karddal megtartotta azt.

Államérdekből „magyarellenes”

Mindez vajon azt jelentené, hogy Savoyai Jenő barátja és védelmezője volt Magyarországnak? Talán rokonszenvvel, netán különös szeretettel viseltetett a magyar nemzet iránt? Azt hiszem nagyot tévednénk, ha a herceg megnyilatkozásai mögött érzelmeket keresnénk. Henderson helyesen állapította meg: nem az érzelmek irányították őt. Nem vezette őt szeretet a magyarok iránt, ahogy a Habsburg monarchia más népei iránt sem. Franciának érezte magát, aki hűséget esküdött a császárnak, és minden törekvése arra irányult, hogy a dinasztia helyzetét erősítse és francia mintára kiépítse a Habsburgok abszolút hatalmát. Ahogy ezt Alfred Arneth is jól látta: „Mindig és mindegyik ország esetében ellenezte a nép elnyomását, sőt azon volt, hogy gyorsan és hathatósan segítse.” A magunk részéről hozzátennénk: nem a népek iránti együttérzésből, hanem az állam belső nyugalma érdekében. „Sire – mondotta Lipót császárnak 1703-ban –, az állam felséged hadseregén nyugszik, enélkül felséged hatalma ki volna szolgáltatva a törököknek, a franciáknak és talán egy napon a magyaroknak is.” Meg volt róla győződve, hogy az európai nagyhatalmi állásért vívott harcok belső nyugalmat követelnek, és ez a nyugalom csak akkor valósítható meg, ha egyik nép, egyik egyház sem kap kiváltságokat a többi rovására, ha egyikőjük sem érzi magát elnyomva, Ha ezt nem tartják meg – mondotta –, „a hűség és a hit egykettőre semmibe foszlik” és akkor jönnek a zavargások. Vallási dolgokban sem a lelkiismereti szabadság gondolata vezette, hanem egyedül az államérdek, Ahogy 1714-ben írta Passionei pápai nunciusnak; „A vallási viszály eddig még minden államot tönkretett. Itt sem sok hiányzott ahhoz, hogy a jezsuiták Magyarországon a protestánsok üldözésével az Ausztriai Ház uralmát végveszélybe sodorják.”

Ezzel a felfogással függ össze, hogy Savoyai Jenő szerint egyetlen népnek sincs joga arra, hogy magának megkülönböztetett helyzetet követeljen, és hogy ennek érdekében uralkodójával szembeszegüljön. Aki a király ellen fegyvert fog, mindegy, hogy milyen okból, az számára lázadó, rebellis, és fegyverrel kell móresre tanítani. Ő, aki Magyarország alkotmányos jogai érdekében több ízben fölemelte a szavát, minden tárgyalást és engedékenységet ellenzett II. Rákóczi Ferenccel és a kurucokkal. „Az a véleményem – írta 1703-ban, a magyarországi fölkelés első híreire –, hogy ennek a hátunkban támadt rebelliónak nem Ragotzi és Berczeni az elsődleges okozói. A magyar lázadás előidézőit nagy részben itt [Bécsben] kell keresnünk. Ragotzi hercegné (akinek én szívesen megadom a hercegi címet) több alkalommal is mondotta, és nekem is vannak a kezemben erre vonatkozó levelek, hogy a magyar rebellió igazi okozóit Bécsben kell keresni, a fekete reverendások közt…. Mivel azonban a hatalomnak most döntenie kell, így nincs más választás, mint fegyverrel a rebellisekre rámenni, hogy ezzel a külföldi segítségbe vetett minden reményüket meghiúsítsuk.” Ahogy 1706-ban írta: „Csak az ágyúk dönthetnek, a hatalomnak fegyverrel kell eljárnia, hogy aztán jóságot mutathasson.”

Amikor a Bécs és Rákóczi közötti béketárgyalások hírét az itáliai hadszíntéren meghallotta, felháborodottan tiltakozott. „Mióta kell a fejedelemnek alattvalóival, méghozzá rebellis alattvalóival békét kötnie? Egyáltalában, van-e joga a rebellisnek háborút viselni? Milyen törvény kötelezi a fejedelmet a lázadókkal való tárgyalásokra? A császár bármikor kész arra, hogy meghallgassa a magyarok javaslatait a nemzet sérelmeinek orvoslása ügyében; arra is kész, hogy a javaslattevésre maga szólítsa fel a magyarokat, hogy azután a panaszokat óhajuknak és kívánságuknak megfelelően orvosolja. De azt, hogy rebellisekkel egyezkedjék, egy külföldi hatalommal paktálókkal béketárgyalásokat kezdjen, időszerűtlen engedékenységével és a tárgyalásokkal hallgatólagosan elismerje a háborúhoz és a békéhez való jogukat, ezt sem a nemzetközi jog, még kevésbé a magyar alkotmány nem írja elő.”

Az egyszer megkötött szerződést viszont szentnek tekintette. Amikor a bécsi Udvari Kamara vonakodott kifizetni Károlyi Sándornak azt az 50 ezer forintot, amit a szatmári béke körüli kiadásai és fáradozásai ellenértékeként ígértek neki, Jenő herceg haragosan írta Mühlbergből: „Amit az ember megígért, azt meg kell tartania, különben a hűség és a hit semmibe megy. Ezért mindig előzetesen kell mérlegelni, mielőtt valakinek valamit ígérünk, hogy teljesíthető-e; de ha megígértük, akkor teljesíteni kell. Nagyra értékelem az Udvari Kamara takarékoskodását, ahol azonban a császár szava és tekintélye forog kockán, ott hagyjanak fel a takarékoskodással.”

A magyar rendi kiváltságokkal, a magyar nemesi hatalommal sohasem rokonszenvezett, a Rákóczi-szabadságharc után azonban már határozottan ellenségesen állt vele szemben, s ahol tehette, ellene fordult. Hogy a császár abszolút uralmát erősítse, a teljes központosítás mellett volt, és arra törekedett, hogy a rendi önkormányzatot megszüntessék. Az 1718. évi pozsareváci béke után azt tanácsolta az udvarnak, hogy a töröktől visszahódított dél-magyarországi, bánsági részeket a magyar kormányzati szervek kikapcsolásával rendeljék közvetlenül Bécs alá. „Fontos – mondotta –, hogy nemcsak a summus principatus [a legfőbb felségjog], hanem a dominium terrestre [a földesúri jog] is a császár kezében legyen.” Ő javasolta, hogy a Bánságot ne engedjék vissza a régi magyar megyerendszerbe, hanem – ahogy mondotta – „külön szervezetet kell neki adni, és nemcsak most, de majd a béke idején sem szabad ezt a vidéket Magyarországhoz csatolni, hanem minden tekintetben meg kell tartani császári rendelkezés alatt”.

Ugyanebből a meggondolásból pártolta a déli határ mentén húzódó katonai határőrvidék szerb telepesekkel való megerősítését, ahogy támogatta azokat a törekvéseket, amelyek a német elemet kívánták az országban gyarapítani. Ő maga is telepített német parasztokat saját birtokaira. Arra számított, hogy ezzel a határőrvidéken és az ország belsejében is megbízható emberek állnak majd rendelkezésre, akik háború esetén a törökök ellen, de ha a szükség úgy hozza, a magyarokkal szemben is felhasználhatók. Ezeknek a vitathatatlanul magyarellenes javaslatoknak – amelyek részben meg is valósultak – az indítékai azonban ismét nem érzelmek voltak, ellenszenv vagy gyűlölet a magyarok iránt, rokonszenv vagy szeretet a szerb és német telepesek irányában. A herceg úgy vélte, hogy erre államérdekből van szükség.

Mindebből következik, hogy Leonhardt Sattler szobrász tévedett, amikor 1711-ben Savoyai Jenőt és a magyar nemzetet érzelmileg szembeállította, és a herceget Magyarország leigázójaként ábrázolta. Végül is Magyarország Savoyai Jenő hadvezéri zsenijének köszönhette, hogy 150 éves uralom után a törököket kiszorították az országból. A nagyharsányi csata 1687-ben, a megsemmisítő győzelem Zentánál 1697-ben, a péterváradi ütközet és Temesvár bevétele 1716-ban felszabadították az országot. Ezzel lehetővé vált a királyság korábbi területi egységének helyre állítása és az 1541-ben megakadt fejlődés újraindulása. Savoyai Jenő lovas szobra Budapesten a királyi vár Dunára néző bástyáján Magyarország háláját fejezi ki a hadvezér és az államférfi iránt.