Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

23. fejezet -

DEMETER Zsuzsanna

DEMETER Zsuzsanna

Plakátok! Plakátok?

„A magyar plakátművészetnek, mint a magyar képzőművészet egyik ágának fejlődése is része a magyar kultúrforradalom fejlődésének…, és a kultúrforradalom további kibontakozásának szolgálnia kell a felemelt ötéves terv megvalósítását, ipari fejlődésünket, valamint a mezőgazdaság szocialista átalakítását” – jelentette ki Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes 1952. február 14-én a Művészek Házában megtartott ankéton. A Képző- és Iparművészek Szövetsége grafikus alosztálya által megrendezett tanácskozás célja a magyar plakátművészet helyzetének elemzése, s feladatainak – az MDP II. kongresszusának a kultúrforradalomról szóló határozatával és Révai József beszédével összhangban – egy központi szerv, a Népművelési Minisztérium általi meghatározása volt.

Elvárások – elméletben

A miniszterhelyettes előadásának kiindulópontja egy 1951. december 10-én készített felmérés: milyen plakátok találhatók ezen a napon Budapest utcáin? Az eredmény „nem megnyugtató”. Moziműsorok, színházi, kiállítás- és sportplakátok, rendőrségi és hatósági hirdetmények, néhány a „kapitalista gazdasági élet reklámplakátjai”-ra emlékeztető kereskedelmi hirdetmény, kevés viszont a politikai plakát. Elsődleges cél – mondja a miniszterhelyettes – ennek az utcaképnek az átalakítása, amelyhez feltétlenül példának kell tekinteni a szovjet plakátművészet eredményeit. Mihályfi Ernő hivatkozik az SZKP KB 1948 novemberében hozott határozatára, amely hangsúlyozza a plakátok rendkívüli fontosságát, mint a politikai agitációnak egyik legszélesebb, közvetlenül a tömegekre ható formáját. Idézi a szöveget, mely szerint a plakátnak „az aktuális politikai és építő megmozdulásokba kell bekapcsolódnia”, legfontosabb feladata, hogy „hazafiasságra, a kommunizmus ügye, Lenin–Sztálin pártjának ügye iránti odaadásra nevelje a tömegeket, … meg kell mutatnia a bolsevik párt vezető szerepét, világos és közérthető, a szovjet nép erejéről és hatalmáról beszélő alakokat kell alkotnia, alakokat, amelyek a haza iránti aktív szeretetre nevelnek”. Ezért a plakátokkal szembeni első számú követelmény a pártosság és a megfelelés a szocialista realizmus kritériumainak, a művészekkel szembeni követelmény pedig a politikai és ideológiai felkészültség.

Fontos továbbá a miniszterhelyettes szerint az ember reális ábrázolása, a megfelelő típus kialakítása, és végül, de nem utolsósorban a „nagy Sztálin, az emberiség vezérének méltó megjelenítése”.

A miniszterhelyettes felvetette továbbá annak lehetőségét – szintén szovjet példával illusztrálva –, hogy a politikai plakátok ne csak az utcákon kapjanak helyet, hanem legyenek a gyárak, üzemek, hivatalok falain belül, a községi tanácsok folyosóin, irodákban, szövetkezeti boltokban, gépállomásokon, hogy a dolgozók minél jobban elmélyülhessenek bennük. 1952 februárjában konkrétan a következők a politikai plakátok feladatai Magyarországon: felsorakozás a „béke frontján”, az ötéves terv feladatainak propagálása, a „klerikális reakció” és a „Tito-banda” elleni harc.

Létezett tehát 1952-ben egy központi, irányadó program. Vajon hogyan jelent meg ez az adott korszak plakátművészetében, azaz a valóságban?

Elvárások – rajzasztalon

A plakát – köztudottan – funkcionális művészet. A grafikus egy megrendelő személy vagy intézmény igényeinek megfelelően old meg egy adott feladatot. A megrendelő joga, hogy – akár a művészi kivitelezés rovására is – a legapróbb részletekig meghatározza a plakátokkal szembeni követelményeit.

Magyarországon 1949 és 1955 között nem volt központi plakátkiadás. Az MDP agitációs és propaganda osztálya, az egyes minisztériumok saját agitációs és propaganda osztályai ugyanúgy rendelhettek meg és adtak ki politikai plakátokat, mint a különböző szövetségek, gyárak, vagy éppen a helyi tanácsok. Néhány kiragadott példa: „Éljen az MDP” (1951), kiadja az MDP agitációs és propaganda osztálya; „Kizsákmányolók, kulákok ellen. Boldogabb jövőnkért fogunk össze” (1950), Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége; „Éljen a Néphadsereg napja!” (1951), HM Politikai Főcsoportfőnökség; „Békekölcsön” (1952), Országos Béketanács; „A Sztálini-műszakkal előre az 5 éves tervért!” (1950), Magyar Vegyipari Munkások Országos Szabad Szakszervezete. De például Erdei Ferenc földművelési miniszter személyes megrendelésére készültek a „Heterózis vetőmag”, „Hibrid kukorica”, „Rizsföldön nevelj halat” című plakátok.

A különböző igénylő szervek képviselői, szakmailag hozzá nem értő, a szocialista realizmust, pártosságot, a szovjet példát mind egyénileg értelmező tisztviselők döntöttek a plakátok végső megjelenési formájáról. (Legtöbbször a grafikus eredeti terveinek figyelembe vétele nélkül.) A földművelésügyi minisztérium agit. prop. osztálya például a szovjet mezőgazdasági minisztériumtól kapott 30 mintaplakát alapján rendelte meg a mezőgazdaság szocializálását propagáló plakátokat. (Mai szemmel azonnal feltűnő sztereotípiák, „kincstári optimizmus” mindenütt.). A rajzolók néha 6-8 ember közvetítésével kapták meg a feladatokat, amelyek kivitelezéséhez rendkívül rövid idő, gyakran csak egy délután vagy éjszaka, jobb esetben 2-3 nap állt rendelkezésükre „… egyszerűen elmondják [ti. a megrendelők], hogy mi mindent kérnek a plakátra, amit ha az ember elkészít, akkor az már nem plakát többé, hanem egy miniszteri rendelet képben kifejezve…” – panaszkodott Pál György grafikus 1953. szeptember 11-én az Ernst Múzeumban megtartott Grafikai Kiállítás politikai plakáttermének kiértékelő vitáján. Ugyanitt „mesélte” el egy másik művész, Gönczi Tibor az MDP agit. prop. osztályával való „munkakapcsolatát”: „Bevallom őszintén, kicsit drukkolunk, amikor a Párt behív bennünket, hogy plakátot rendeljen. A kérés, illetve a meghatározó követelmény mindig az, hogy ház, katona, katonaság és sok-sok zászló legyen a plakáton.”

De a grafikus és a megrendelő viszonyát legjobban talán a SZÖVOSZ III. küldöttgyűlésére elkészített plakát „története” érzékelteti: „Több grafikus adott vázlatot, volt benne kiváló vázlat, amelyet a zsűri jóváhagyott. A plakát már majdnem a kivitelezésig jutott, amikor megállapították, hogy hiányoznak belőle a választott szervek – olvashatjuk a „Jó plakátért” című ankét fennmaradt jegyzőkönyvében. – Tettünk bele két dolgozó parasztot. Le kellett vinni a vázlatot a kereskedelmi osztályra is jóváhagyásra. Ott megállapították, hogy hiányzik a vázlatból a vásárlási visszatérítés propagálása… Erre a grafikus felírta a keresztgerendára, hogy a paraszt vásárlási visszatérítésben részesül… Hiányzik a mezőgazdaság szocialista fejlődésének értékelése – közölték a tömegszervezési osztályon. Ügyes ötlettel sikerült közös nevezőre jutni. Kirakatot vágtunk a bolton, melyen keresztül látszott, hogy a mezőn megy a traktor.”

Sematikus és művészileg értéktelen plakátokat eredményeztek a korszak pályázatai is. Az 1951-ben kiírt A béke ellenségei című pályázaton – amely szovjet hagyományok nyomán a szatirikus plakát műfaját akarta meghonosítani – a Béketanács előre elhatározott és a grafikai megoldás szintjéig aprólékosan kidolgozott normatívákat állított a művészek elé. A beérkezett mintegy 40 vázlat közül kiválasztott 7-8 grafika ismét csak hivatali és minisztériumi tisztviselők egyéni elképzelésével készült. „Annyira, hogy az egyik elvtársnő egy listáról olvasta fel pontról pontra, hogy mely rajzokon mit kíván változtatni és hogyan” – kesereg Gerő Sándor, a plakátok kivitelezésének lebonyolításával megbízott karikaturista, a Képző- és Iparművészek Szövetségének grafikus alosztályában 1951. március 6-án tartott pályázati beszámolójában. De a példákat szaporíthatnánk a következő év, 1952 pályázatainak (Az ötéves terv eredményei, Béke-plakát) történelméből is.

Plakát? Faliújság?

1949 és 1955 között több ezer plakát készült. A kulturális, mozi és színház, egészségügyi felvilágosító, közlekedésbiztonsági plakátok mellett kb. 800–1000-re becsülhető azoknak a grafikáknak a száma, amelyek a kor politikai és gazdasági életének aktuális eseményeire készültek, illetve azok sikereit, eredményeit propagálták. Az aktuális eseményekre (ünnepek, pártkongresszus, különböző szövetségek tanácskozásai, Sztálin, Rákosi születésnapja) megrendelt plakátok középpontjában a „megelégedett dolgozó ember” típusa állt. Ilyenek az MDP II. kongresszusára Konecsni György által készített Éljen a Magyar Dolgozók Pártja II. Kongresszusa (1951); Előre a béke és a szocializmus ifjú harcosainak kongresszusáért (1950); Dicsőség Sztálinnak (1951); Éljen április 4. hazánk felszabadulásának ünnepe (1953) plakátok.

Mellettük megjelentek azonban „új műfajú” politikai grafikák is. Amíg a plakátok ugyanis még az első időben megmaradnak a hagyományos plakátműfaj keretei között: néhány alakkal, rövid, fölszólító jellegű szöveggel jelölve ki mozgósító céljukat vagy tartalmukat, egy-egy politikai eseményt, addig az „új műfajú” plakátok már általánosító, perspektívában gondolkodtatni akaró, rajzos-fényképes egyveleget tartalmaznak. Egy „plakáton” egymás mellé állítva találunk falusi traktorosokat, üzemben dolgozó munkásokat, ragyogó arcú gyermekeket és mindezek fölött az optimista fejlődést biztosító vezető alakokat. Sőt, tanulságos élettörténeteket, életutak megjelenítését. Faliújságok ezek, többé már nem is plakátok. Ezek a „művek” a párt és az ország eredményeit, az ötéves terv és a sztahanovista-mozgalom sikereit, a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a nagy építkezések létesítményeit mutatják be, illetve a hétköznapok általános munkával, szocialista kultúrával kapcsolatos szabályait fogalmazzák meg. 1953-ra már ez a típus válik uralkodóvá! A plakát itt már elveszítette műfaji sajátosságait, nincs „blickfang” (amiről első ránézésre tudni, miről szól), nincsenek egyszerű formák, figyelemfelkeltő színek. Gyárak, kultúrházak, kirakatok, iskolák falain megjelenő faliújságok ezek. Ilyenek: És Sztálin útmutatásával építi a magyar nép a szocializmust (1949); Előre a szovjet sztahanovisták példája nyomán, magasabb termelékenységért, ötéves tervünk győzelméért! (1950); A Szakszervezeti Világszövetség erős fegyver a békéért (1950); Mit nyújt az ötéves terv (1950); Ne felejtsd el soha a múltat, ha a jövődet építed! (1951); A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé (1952). A feliratok hosszúak, a párt- és állami vezetők beszédeiből idéznek. A rajzok háttérbe szorulnak, a művészek fényképekkel illusztrálnak, a grafika csak dekoráció marad. Állandósulnak az eszközök: zászlók, drapériák, emblémák, uralkodóvá válik a piros szín, „barokkosan” zsúfoltak a kompozíciók.

A két teljesen különböző plakátcsoport, a napi aktualitású, valamint az általános eszmei „faliújság-plakátok” megjelenésében csak egy alapvető azonosság van. Mindkét típusban jelentős azoknak a grafikáknak a száma, amelyek valamilyen formában azt az eszmeiséget sugallják, hogy a dolgozó nép eredményei mögött elsősorban „a vezérek” (Sztálin és Rákosi Mátyás), illetve a Szovjetunió példája és segítsége vannak. A grafikus plakátokon ez Rákosi vagy Sztálin alakjának közvetlen megformálásában, vagy apró jelzéssel jelentkezik, mint például a Jó könyvvel a falu boldog jövőjéért! (1951) plakáton, ahol a mosolygó parasztgazda egy Rákosi-kötetet tart a kezében. A „faliújság-plakátok”-on pedig Lenin, Sztálin, Rákosi portréjának vagy az összefonódó nemzeti jelképeknek emblémaként való megjelenítése az általános.

Hogy a különböző megrendelő intézmények tisztviselői által egyesített politikai szlogenek, a művész egy ideig őszinte hite, majd kiábrándulása, és mindennek kihatása a művészi munkára, hogyan eredményezte ezeket az olyannyira félresikerült, néha már torz alkotásokat, arról még a történetírás, művészettörténet sokat fog beszélni. Most csak egy apró adalék, önvallomás mindehhez 1953-bó1, a Szabad Művészet című hivatalos képzőművészeti folyóirat 5. számából: „A művész nemcsak az eszme éhező harcosa akar lenni, hanem munkájából szeretne rendesen megélni. Ezért … már úgy alakítja saját alkotó gondolatait, hogy a legutóbb elfogadott művek szellemének megfeleljenek, még akkor is, ha önmaga meg van győződve a kontraszelekció helytelen és igazságtalan voltáról.”

Jegyzet

A hivatkozott dokumentumok az új Magyar Központi Levéltárban, a Képző- és Iparművészeti Szövetség anyagában (XVIII-I-8 jelzeten), a plakátok az OSZK plakátgyűjteményében és a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum plakátgyűjteményében találhatók.