Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

22. fejezet -

“Sztálinizmus” és centralizált államhatalom. Vázlatos gondolatok

MENYHÁRT Lajos

„Sztálinizmus” és centralizált államhatalom

Vázlatos gondolatok

Az idézőjelben szereplő fogalommal kapcsolatban – annak teljes tartalmi kimerítése nélkül – a személyi kultusz, a centralizált politikai intézményrendszer és a szocialista törvényesség megsértése kérdéseit szükséges megvizsgálni. A személyi kultusz mint az első számú vezetők túlzott tisztelete taglalásától ehelyütt eltekintünk. Megjegyezzük viszont, hogy ez a szocializmushoz méltatlan jelenség egy demokratikus társadalmi kontrollt nélkülöző, centralizált politikai intézményrendszerben jöhet létre. Ilyen értelemben kialakulóban volt Lenin körül, kulminált Sztálin idejében, funkcionált a hruscsovi politikában, s restaurálódott 1965–1982 között. Politikai funkciója elsődlegesen a mindenkori társadalmi, politikai viszonyoktól függött, de a személyiségek tulajdonságai is befolyásolták határát.

Elmaradott társadalom

Miért és hogyan alakult ki a centralizált politikai intézményrendszer 1917 után a Szovjetunióban (s eddig a létező szocializmus minden országában)?

Lenin Októbere egyetemes jelentőségű, világtörténelmi korszakhatár, de nem klasszikus, egyetemes jellegű szocialista forradalom. Mindenekelőtt az előfeltételek, az orosz történelmi, társadalmi fejlődés sajátosságai miatt. Részletezés nélkül, szinte csak címszószerűen a cári birodalom viszonylagos elmaradottságára, a századfordulóra kialakult tőkés világrendszerben elfoglalt „periféria” státusára, a kapitalista fejlődés torz voltára, a társadalmi szerkezet torlódottságára utalunk. A torlódott struktúrát az erőviszonyok kiegyenlítettsége (szövetségi politika), a komponensek – osztályok, rétegek átmeneti állapota (bomlás, friss formálódás) és politikai éretlensége, az önérdek-érvényesítő képesség erőtlensége jellemezte. Ezek a körülmények tették szükségszerűvé 1917-ben a bolsevikok győzelmét.

Október előestéjén valóban kialakult egy történelmi, politikai pillanat, amikor az aktív társadalmi erők többsége – a hatalmi központot jelentő burzsoá Ideiglenes Kormánnyal szemben – a bolsevikokat követte. Lenin Októberének másnapján, a győzelmet követően viszont már az új, a bolsevik szovjethatalomhoz, a proletárszocialista alternatívához viszonyították érdekeiket és törekvéseiket a különböző társadalmi, politikai erők. Kialakult a polgárháborús helyet. A rendkívüli körülmények közepette (a hatalom élethalálharca) csorbult a forradalom hajtóerejét jelentő közvetlen, szovjet demokrácia, eluralkodott a centralizáció, meghatározó lett a bolsevikok (egy párt) politikai vezető szerepe. Rosa Luxemburg, Martov és mások is aggodalommal figyelték ezt a tendenciát.

A szocialista forradalom győzelme ebben az elmaradott országban alapvető ellentmondásokat szült (miközben más feszültségeket természetesen megoldott). Diszkrepancia (lényegbeli különbség) alakult ki a hatalom társadalmi tartalma, természete, fejlettsége és az elmaradott orosz gazdasági, társadalmi viszonyok (dominánsan kispolgári, paraszti érdekviszonyok) között. Legalább két évtized kellett ennek a feszültségnek a feloldásához. A tankönyvek szerint az 1936. évi (sztálini!) alkotmány rögzítette az érdekviszonyok homogenizálódását, tükrözte a hatalom és az osztályok, a rétegek érdekeinek – szocialista bázisú – összhangját. Ez elvben létrejöhetett, de kérdés, mennyiben azonosultak új társadalmi helyzetükkel a kolhozparasztok, a szocialista nagyipar új sütetű munkásai?

Egy párt – sokféle erő

A szűken értelmezett hatalom aspektusából kezdettől egypártrendszerről beszélhetünk. A bolsevikok csak azokkal osztották meg a hatalmat, akik magukévá tették a Szovjetek II. Összoroszországi kongresszusának a határozatait. Ezek bölcs, a társadalom zömének megnyerésére alkalmas határozatok voltak (béke- és földdekrétum stb.), de egy pártnak a határozatai. A pártpolitikai viszonyok szempontjából az 1920-as évek közepe tekinthető fordulópontnak. 1925-től csak két kategóriát jegyeztek a szovjet választásokon bolsevikok és pártonkívüliek. Más szervezett politikai erők nem képviseltették magukat. (Miközben a NEP következtében differenciálódott a társadalom érdektagoltsága.)

A párt és a szovjetek: 1917-ben ez a két tényező biztosította a győzelmet. Együttesen, egyenlő súllyal. A párt a céltudatos centralizációt testesítette meg (Lenin). A szovjetek jelentették a szinte parttalan, közvetlen, alig intézményesülő demokráciát (Trockij). Az 1920-as évek közepére az ország belpolitikai életének meghatározó tényezője a párt lett. Az a párt, amelyik a reakciós cári abszolutizmussal szembeni harcban fejlődött ki, mint centralizált, szervezett politikai erő. A szovjetek politikai szerepe csökkent. Megbillent a demokratikus centralizmus egyensúlya. Annál is inkább, mert a tömegek forradalmi szerveiből, a közvetlen demokrácia intézményeiből a szovjetek fokozatosan hatalmi szervekké váltak, az intézményesült, közvetett demokrácia fórumait jelentették. A változás természetes folyamat eredménye, de az 1918–20 közötti polgárháborús viszonyok felgyorsították. A szovjethatalom győzelme a bolsevikok hegemóniáját jelentette.

Ugyanebbe az irányba hatott az új hatalom intézményrendszerének törvényszerű, természetes kiépülése is. Maga után vonva a hierarchizálódást, a centralizációt, s az adott, éretlen, ellentmondásokkal terhes körülmények között a bürokráciát és a korrupciót is. Ezek a jelenségek Lenint és Trockijt egyaránt aggasztották, sőt maga Sztálin is ostorozta a szovjet bürokráciát.

A vezető réteg

A centralizáció túlsúlyra jutása iktatta ki a demokratikus társadalmi kontrollt, tette mintegy függetlenné a vezető réteget. A vezető réteg előtt két alapvető követelmény állt: elkötelezettség, hozzáértés. Ebből a szempontból is tagolódott ez a vezető réteg. Voltak, akik mindkét követelménynek megfeleltek. Mások vagy az egyik, vagy a másik paramétert elégítették ki. De a legtöbben azok voltak, akik egyik követelményt sem tudták teljesíteni. Egy elmaradott ország alig strukturált társadalma gyenge kínálattal rendelkezett, miközben egy grandiózus modernizáció (szocializmus-építés) bontakozott ki, hallatlan keresletet teremtve. Ilyen körülmények között sokan felkerültek a „társadalom parancsnoki hídjaira” (bekerültek a vezető rétegbe), akik arra alkalmatlannak bizonyultak. A centralizáció körülményei között bürokratákká váltak, kiélezett politikai helyzetben pedig – mert átörökítődött a „csinovnyik szellem” is – eluralkodott a korrupció, a törvényesség megsértése.

A centralizált politikai intézményrendszer kialakulásának további összetevőit is számba kell vennünk. Például az 1929-es gazdaságpolitikai fordulatot. A termelő erők fejlettségi szintjéhez igazodó, a társadalom tagoltságát erősítő, a demokratizmus bázisát is szélesítő NEP-et felváltotta a centralizált direkt gazdaságirányítási rendszer. A szovjet szocializmus-építés (és minden eddigi!) sajátos feltételei – elmaradottság, agrárjelleg, kispolgári rétegek túlsúlya stb. – meghatványozták a gazdaságpolitika jelentőségét. Így, nem csupán a termelési szféra általános fontossága, hanem kiemelt szerepe is tovább sugározta a többi létszférába a centralizációt.

Annál is inkább, mert feszültségeket, szinte kiélezett társadalmi-politikai helyzetet indukált. Számos szakember nem azonosult az új gazdaságirányítási rendszerrel. A mezőgazdaság kollektivizálása sem a lenini követelmények szerint ment végbe. (Kérdés: mehetett volna egyáltalán?) S történelmileg túlságosan is rövid idő alatt hajtottak végre grandiózus átalakításokat (értek el nagy eredményeket). Egy évtized alatt több tízmillió ember társadalmi (és lak-) helye változott meg. A szociális helyzet (életnívó) javulása viszont elmaradt az ígéretektől és a várakozástól (gondoljunk csak a jegyrendszerre). Mindezek megalapozottá teszik annak leszögezését, hogy az 1920–30-as évek fordulóján a szovjethatalom társadalmi bázisának heterogenitása a labilitás veszélyét hordozta magában. 1927-ben, a tizedik évfordulón a munkások tízezrei tüntettek a pártvezetés ellen. Igaz, az ellenzék befolyására, de azért is, mert a NEP a kispolgári egzisztenciákat szilárdította, miközben 2 millió munkanélküli volt. A nepmanok értelemszerűen nem lehettek a rendszer támaszai és a társadalom zömét jelentő, ekkorra már differenciálódott parasztság sem. A gazdag parasztok nem tűrték az agrárollót, szabotálták a felemelt adót, nem adták el olcsón az állam számára létfontosságú árugabonát. A végrehajtókat pedig lelőtték. 1928 májusában kb. 3 ezret. Mivel a falvakban tekintélynek örvendtek, magukkal ragadhatták az egyre nagyobb számú, bizonytalan, kiúttalan helyzetben lévő kisparaszti tömeget. Paraszti ellenforradalom vagy falusi osztályharc? Ez volt a kérdés. A hatalomnak létkérdés.

A biztonsági szervek

Ez a feszültség párosult azzal, hogy egyetlen országban épült a szocializmus. A Szovjetuniót társadalmi és hatalmi-politikai szempontból egyaránt ellenséges környezet vette körül. Előtérbe került a védelmi képességek fejlesztése (nehézipar), háttérbe szorultak alapvető közgazdaság-elméleti paraméterek (értéktörvény, árucsere- és pénzviszonyok, érdekeltség stb.). Ezt a „fejleményt” az ideológiai torzulások (dogmatizmus) egyik eredőjének, a szellemi szféra centralizálódása (sematizmus) gyökerének tartjuk.

Itt eljutottunk egy véleményünk szerint nem egyértelműen tisztázott problémához: a hatalom belső biztonságához, illetve az állam külső biztonságához. Ezek a politikai labilitás, veszélyeztetettség esetén a centralizáció forrásai. Kérdés, milyen összefüggés van (volt akkor) ,a társadalmi, politikai célok és érdekek érvényesítése és a biztonsági (kül-, bel-) szempontok között? Úgy véljük, ez nem egyszerű „fehér folt”. Eltüntetése nem is elsősorban történészi, inkább ideológiai feladat. Tény viszont, hogy a társadalmi, politikai eszközök „kifáradása” (jegyrendszer stb.) megnövelte a külső veszélyeztetettség, mint manipulatív politikai eszköz szerepét. A szovjet haza ellenségei lettek a más szocializmus-koncepciót vallók, az uralkodó irányvonalat, Sztálin tévedhetetlenségét vitatók (Oroszország anyácska + szocializmus),

Centralizmust indukáló szerepet tulajdoníthatunk az 1920-as évtized párton belüli vitáinak, a különböző ellenzéki irányzatok sorjázásának – katonai ellenzék, baloldali kommunisták, munkás ellenzék, trockizmus, újellenzék, jobboldal stb. Mozgalomtörténeti gyökerekre is visszanyúltak, de elsődlegesen a szovjet szocializmusépítés sajátos, ellentmondásos feltételei, körülményei hívták életre őket. A szocializmus lehetőségeiről, hogyanjáról vallott – nem mindig megalapozott – nézetek képezték alapjukat. Elvi-politikai felfogások ütköztek meg elsősorban, mégha gyakran politikai pozíció volt is a tét. Végeredményben azonban politikai eszközökkel (párthatározat) döntöttek el – ha ez egyáltalán lehetséges volt – elvi -kérdéseket, ami ismét a szellemi szféra homogenizálódását, centralizálódását vonta maga után.

Az ellenzéki irányzatok háttérbe szorítása, a célirányos (szocializmusorientált) gazdaság- és társadalompolitika érvényesítése megszilárdítani látszott a (sztálini) vezetés pozícióját, kiépült a centralizált politikai intézményrendszer. A folyamat további elemeinek számbavétele, működésének részletezése helyett nézzük a harmadik választott fogalmat: a szocialista törvényesség megsértését.

Törvénytelenségek

Általában ezt azonosítják a „sztálinizmussal” – helytelenül –, s ezt tekintik valódi „fehér foltnak” – a XX., XXII. kongresszus ellenére – nem ok nélkül. Sajnálatos módon még lesz mit feltárni. A konkrétumok teljessége, a folyamat egésze még tisztázásra vár. (N. Sz. Hruscsov a XX. kongresszuson egyértelműen feleslegesnek, károsnak ítélte a tömeges megtorlás gyakorlatát, azzal érvelve, hogy az áldozatokat politikailag már régen legyőzte a párt.) Az 1929-es fordulat úgy is értelmezhető, hogy a proletár szocialista hatalom saját társadalmi természetét, érdekviszonyait (kollektivizálás, feszített ütemű iparosítás) preferálta egy heterogén érdekstruktúrájú közegben, a közeg számos eleme ellenére. Ez pedig a feszültségek élesedését eredményezte. Átmenetileg, nem elvi érvénnyel, de 1929–1933 között kétségtelenül. Elég csupán a kollektivizálás történetére utalnunk. Hivatkozhatunk egy japán tanulmányra, s nem csupán a kuriózum kedvéért. (Nabuko Shimotomai: A kubanyi ügy kérdéséhez – 1932–1933. Acta Slavica Japanica, 1983. 1. 39–56. l. oroszul). „A forradalom megeszi a gyermekeit” közkeletű, de vitatható tételét igazolja, Míg korábban – 1929–1931 – közvetlenül a parasztokat vonták felelősségre, ha nem haladt a kollektivizálás, 1932–33-ban azokat a funkcionáriusokat, akiknek a körzetében nem teljesítették a beszolgáltatást stb. egy az „élesedés” szituáció más közegbe transzponálódott, s időben elhúzódott. A hatalmon lévők – országszerte! – egyértelmű eredmény, eszmei győzelem híján a haza biztonságát, a szovjethatalom biztonságát, a „vezetők” csalhatatlanságát állították előtérbe és érvényesítették. Eszközökben alig válogatva, az orosz történelemből örökölt „politikai kultúrával”.

N. Sz. Hruscsov megrázó leleplezéseket közölt. Említhetjük pl. Eiche esetét, aki 1905-ös bolsevik volt, a Politikai Bizottság tagja. 1938. április végén tartóztatták le. Kínzással kényszerítették, hogy önmaga ellen valljon. Ennek ellenére 1939 októberében levelet írt Sztálinhoz. Újabb vizsgálatot kért. 1940 februárjában kivégezték. A hruscsovi leleplezéseket még sorolhatnánk, de csupán egy – véleményünk szerint – kulcsmondat idézésére szorítkozunk: „A perhamisítás vidéken még nagyobb méreteket öltött.” Példaként az urali felkelési központ leleplezését említette, amelynek „vezetője” a területi párttitkár volt. A „csisztka” méreteiről, az áldozatok számáról hiteles adatok egyelőre nincsenek. De az tudott dolog, hogy a XVII. kongresszuson (1934) megválasztott KB 60, a küldöttek 40 százaléka esett áldozatul. A piramis grádicsain lefelé haladva ez a „hatékonyság” bizonyosan mérséklődött, de így is társadalmi méretű tragédiát jelentett.

A társadalom demokratikus kontrollja alól kicsúszott vezető réteg a centralizált intézményrendszerben, feszültségekkel terhes társadalmi, politikai szituációban tömegesen sértette meg a törvényességet. Eszközként a belügyi szerveket használta. 1927 óta egyre szisztematikusabban. Az alkalmazás fejlődésében három szakaszt érdemes elkülöníteni. Kezdetben a politikai harc eszközei voltak a belügyi szervek. A következő periódusban egy politikai manipuláció kiszolgálói (perek). Az 1940–50-es évek fordulóján az inercia folytán, minden valós alap híján eszközből kezdeményezőkké váltak. Berija önállóan konstruált akciókat. Ez már az ún. sztálinizmus vadhajtása volt, a rendszer funkciózavarait mutatta. A fenyegető katasztrófát N. Sz. Hruscsov már 1950-ben felismerte, de eredményes fellépésre csak 1953 márciusa után vállalkozhatott, és meg is ragadta a lehetőséget.

A XX. kongresszus

A XX. kongresszus és az azt követő évek olvadást hoztak a Szovjetunióban. Feltárták a Sztálin életében elkövetett törvénysértéseket, rehabilitálták az áldozatok egy részét, meghirdették a lenini elvek, a vezetési stílus visszaállítását, decentralizációs lépéseket tettek. Az elért igen pozitív eredmények ellenére megmaradt a centralizált politikai intézményrendszer, az ideológiai, szellemi életben is óvatos volt a változás, különösen 1964 után. Megítélésünk szerint az ún. sztálinizmus durva kinövéseit és felszíni jelenségeit számolták fel. Egyik alapja, a kiélezett társadalmi-politikai helyzet – a világháborús győzelem mentalitást homogenizáló hatására is – objektíve megszűnt. Az ideológiai, szellemi élet kötetlen fejlődése, a politikai demokrácia hatékonyságának javítása teljesítheti ki az ún. desztalinizációs folyamatot. Ez ma is aktuális, napirenden van.