Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

21. fejezet -

Festett valóság? Sztálinizmus a festészetben

BURUCS Kornélia

Festett valóság?

„Egy igazán jó könyv, színdarab, film vagy vers éppúgy növeli pártunk erejét, mint egy új gyár, egy új bánya” – hirdette Zsdanov, akinek dogmatikus kultúrpolitikai tételei az ötvenes évek első felének magyar művészete számára is irányadók voltak. S jóllehet e felsorolásból hiányzik a képzőművész, de tudjuk – s az alábbiakban ezt próbáljuk bizonyítani –, hogy az is a politikai befolyásolás eszközévé vált.

Politika és művészet

Már az MDP 1948. évi programnyilatkozata elutasítja „a művészet a művészetért” reakciós polgári elvét, [és] magas színvonalú, a valóságot, tehát a nép életét és harcait ábrázoló, az igazságot kereső, a demokratikus népi eszmék győzelmét hirdető optimista” művészet kialakítását tűzi ki célul. Az alkotmány 53. §-a is kimondja: „A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet…” Sőt a művészetet – ahogyan ezt Révai József az MDP 1951. évi II. kongresszusán a kulturális forradalom kapcsán kijelentette – „népünk szocialista átnevelésének szolgálatába kell állítanunk”, az iskolával, a filmmel, az irodalommal stb. együtt.

Míg azonban az irodalmárokkal, filmesekkel Révai személyesen is találkozott, a központi elvárások szinte tételes lebontását közvetítendő, addig a képzőművészet terén nem érvényesült ilyen mérvű központi ideológiai irányadás. Csak 1952 januárjában tűzte napirendjére a képzőművészet helyzetének megvitatását az MDP Előadói Iroda Kultúrpolitikai Munkaközössége (Horváth Márton itt elhangzott, a kibővített zárszava könyv alakban is megjelent), s csak 1954-ben találkozott először a népművelési miniszter (akkor már Darvas József) egy ankéton a művészekkel. A képzőművészet bizonyos periferiális helyzetét mutatja a politikai elképzelések szempontjából az is, hogy a funkcionáriusok zöme – a párt- és ideológiai vezetés szólamszerű kinyilatkoztatásai ellenére – maga is lebecsülte e művészeti ág „társadalomátalakító” szerepét, s alig volt elképzelésük arról, hogyan járulhatna ez hatékonyan hozzá a nép neveléséhez. (A képzőművészeti ágak közül elsősorban a monumentális szobrászat és a napi politika szolgálatába állított, zsurnalisztikus feladatokat magára vállaló politikai plakát iránt alakult ki társadalminak minősített igény.)

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a vezetés által a „kultúrfronton” támasztott elvárások ne jutottak volna el a művészekhez. Ezt biztosította a művészeti élet terén is kialakult centralizált intézményhálózat. A Népművelési Minisztérium művészeti főosztályán kívül megalakult a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége (különböző szakosztályokkal), amelynek – a fennmaradt források, jegyzőkönyvek alapján kideríthetetlen gyakorisággal tartott – tanácskozásai, egy-egy éves kiállítás kapcsán tartott kiértékelő ankétjai, elméleti, művészeti kérdésekről tartott – a korabeli bírálatok szerint elenyésző számú – vitái jelentették a központi elvárások, normatívák „kiközvetítését”, aprópénzre váltását. Erre álljon itt két példa. Rákosinak az 1949. májusi KV-ülésen a „kultúrfronton tátongó rések”-ről elhangzott beszéde után megindult a művészek hathatósabb ideológiai „felvértezése”. 1950. július 6-án fejeződött be a Szövetség szemináriuma, amelynek – az MDP által is támogatott célja: „öntudatunknak, szemléletünknek marxista-leninista irányú átalakítása, a magunkkal hozott burzsoá gondolkodás maradványainak leküzdése” volt. Az MDP 1951. évi II. kongresszusán a sematizmust, papírmasé figurákat, a kincstári optimizmust bíráló Révai-megjegyzések tanúságát pedig így összegezték: a művészet „kevesebb harciasságot, hitet vagy legalábbis jámbor szándékot árul el az országépítésről, az osztályharcról, a békéért folyó küzdelemről, mint amennyit népünk ideológiai megerősödése, a nemzetközi helyzet kiéleződése, felemelt ötéves Tervünk hősi teljesítése indokolna”. A párt ideológiai iniciatíváit közvetítette a Szövetségen belül, 1949 augusztusa óta működő 14 tagú kommunista vezetőség, a munkáját, hatáskörét, befolyását tekintve eléggé misztifikált Képzőművészek Pártaktíva Vezetősége is, amely munkájában támaszkodhatott a pártközpontban létrehozott kulturális alosztályra.

A centralizáció azonban nemcsak a politikai ideológia közvetítése, hanem a terjesztés terén is érvényesült. Már 1949 végén felmerült a szüksége egy olyan vállalat (Művészeti Alkotások Nemzeti Vállalat) létrehozásának, „amely a Magyar Dolgozók Pártjának kultúrpolitikai célkitűzéseit szem előtt” tartva ellátja „tömegszervezeteinket, Népboltjainkat, Állami Áruházainkat… olyan művészi alkotásokkal, amelyek a tömegek ízlését a szocialista realizmushoz közelebb hozzák”.

A mintakép

Az új típusú művészet létrehozásában – mint a gazdasági és társadalmi szféra egyéb területein – természetesen „támaszkodhattak” a művészek a szovjet példára. Már az 1949-ben megrendezett szovjet festészeti, majd az 1950. márciusi grafikai kiállítás „utat mutat, példát ad”, „a felszabadulást követő anarchisztikus, tétova, útkereső periódus után … a művészi hivatás megtalálását jelentette, azt a kontaktust; amely a nép és a művészet találkozásával az alkotómunkát a magasrendű eszmei célok ihlető áramával telíti”. A tematikai és stílusigazodást pedig az 1950. évi első nagy művészeti seregszemlén elhangzott Révai-megnyitó tette kétségtelenné. „A mi (festészetünk tanult Münchentől és tanult, Párizstól – mondta –, … nem volna itt az ideje másféle iskolák után nézni? … Nagy festészet nem elsősorban a színeken, a kompozíciókon, a formai mozzanatokon múlik, … hanem elsősorban az eszmei tartalmon.” A Révai által megjelölt példakép – természetesen – a Szovjetunió volt, amelynek művészeti szellemét nemcsak a képek, reprodukciók, az 1951 szeptemberétől külön lapban megjelentetett, lefordított elméleti cikkek közvetítették, hanem számos művészdelegáció szovjetunióbeli tanulmányútja is. A peredvizsnyik hagyományokon nevelkedett orosz-szovjet piktúra mechanikus másolásakor annak ideológiai, erkölcsi, stílusbeli jegyeit követelményrendszerré tették, s jószerével a megjelenítés közérthetőségének és befejezettségének kérdésére korlátozták. (Ezen elvárások 3-4 éven át a magyar – s a többi európai szocialista ország – művészetére meghatározóan hatottak.) A festészeti hagyományok megítélése és vállalása szintén a szovjet mintát követte. Évekig – a társadalmi elhivatottsággal felruházott – Munkácsy-hagyomány, a századvég realizmusa volt a kizárólagos példa. 1953 után bővül ez ki a plen-airt (korabeli szóhasználattal: „látványfestészetet”) művelő Nagybányával, s csak 1955 körültől – az általános politikai, ideológiai és így művészeti erjedés időszakában – a derkovitsi hagyományokkal.

Propaganda és művészet

A művészeteket a témakeresés fáradalmaitól voltak hivatva megkímélni a kiállításokra kiadott, az új élet „sokszínűségét” reprezentáló hosszú (1950-ben 70 pontból álló 1), „gondolatébresztő” témajavaslatok, tulajdonképpen receptkönyvek. A témakidolgozást akkoriban amúgy is állami feladatnak tekintették, s ideológusok és művészek egyaránt szültségét érezték, hogy egyes témáknál előre tisztázzák az eszmei mondanivalót, a téma köré csoportosuló politikai kérdéseket. Ezen „eszmei mankók” kiválóan tükrözik az adott időszak központi, aktuális kérdéseit. Pl. 1950-ben az akadémián több száz résztvevőnek olyan témákat javasoltak, amelyek tükrözik „az Alkotmány által lehetővé tett nagy fordulatot; fejlődést, hősi munkát”. Az aktualitás jegyében ihletet adó téma volt többek között: az első traktor megérkezése, bevezetik a villanyt X helységbe, sztahanovista munka közben, szövetkezet alakuló gyűlése, helyi tanácsok választása, üzemi pártnap stb. A vázlatos felsorolás is érzékelteti, hogy a párt politikája pozitívumainak vizuális megjelenítésén van a hangsúly. Ugyanez áll a felszabadulás 10. évfordulójára a Népművelési Minisztérium által már 1953 végén meghirdetett pályázatra. A témakörök szintén az – MKP/MDP által okkal vagy ok nélkül magának tulajdonított – sikerek, pozitívumok megörökítésére utalnak. (Nemzeti bizottságok, az első legális Szabad Nép, földosztás, „földet vissza nem adunk” korszak, stabilizáció, a 3 és az 5 éves terv teljesítése, nagy építkezések, a Szovjetunió segítsége stb.) Közvetlen napi politikai célokat szolgált az 1951 tavaszán nyílt Magyar katona a szabadságért című kiállítás is, amelynek apropója – az ekkor készült történeti munkákhoz hasonlóan – a hidegháborús veszélyre való hivatkozás, a külső betolakodók elleni harcra buzdítás. (Az viszont már külön tanulmány tárgya lehetne, hogy melyek és miért azok a vállalt történelmi előképek, hogy az ún. haladó, legegyértelműbben forradalmi hagyományok láncára – magyar parasztháború, törökellenes harc, kuruc kor, 1848, 1919 – felfűzött történelmet mennyiben használták fel az éppen aktuális osztályharc, a függetlenségi hagyományok erősítése stb. történeti alátámasztására.)

A témaajánlások – végignézve a kiállítási katalógusokat – „termékenyítően” hatottak az alkotókra. Különösen az 1950. és 1951. évi I. és II. MKK-n (Magyar Képzőművészeti Kiállítás) dominált a közéleti témaválasztás, „az új valóság, az új ember” felé fordulás. Számtalan kép témája volt a munkás és sztahanovista, a traktoros, a dolgozó nő, a pártmunkás, a honvéd és a szocialista ifjúság pozitív hőssé transzponált típusa. (Nem célunk e képek elemzésébe bocsátkozni. Esztétikai szempontból ez amúgy is nehezen lenne indokolható. Tartalmi vonatkozásban azonban elmondható: nem a valóságot, hanem a politikus, a propagandista eszményeit, jelszavait testesítik meg. Akár a filmművészet vagy az irodalom – ahol fekete-fehér szereplőkkel mondatják ki a követendő vagy elítélt tételeket –, a festészet is befejezett tényként szuggerálja a célkitűzéseket. Így születnek a szinte idilli témájú „szocialista pasztorálék”, sugárzó derűvel, felhőtlen optimizmussal, konfliktusmentességgel.)

Az aktualitás jegyében természetesen nemcsak a „szocialista átalakítás heroikus munkája”, hanem annak vezérei – akik nemcsak nép- és pártgyűlések viharos tapsot kiváltó szereplői voltak – is „ecsetvégre” kerültek. 1950–52 között kulminált az a folyamat, aminek eredményeképp „festménybe-szoborba foglalták művészeink a nép hálaérzését a Szovjetunió iránt a felszabadulásért és az azóta is tapasztalható szüntelen segítségért…”

A képeken megjelentek a hős szovjet katonák vagy a mindennapi életben segítő szovjet kultivátorok, sztalinyecek. A Munkácsy-díj II. fokozatával kitüntetett Mit láttam a Szovjetunióban? című képről pedig a tárlatlátogató – a kritikát idézve – „a még szebb élet közelségét látja a hazatért fiú beszámolója nyomán. Valamikor túl a tengeren keresték hasztalan, reménytelenül a boldogabb élet titkát. Most nem kell messzire menni. A boldog élet idejön hozzánk az első szocialista országból, a szomszédos, baráti Szovjetunióból.” Természetesen Sztálin is megihlette a magyar festőket, legismertebb hazai portréját 1950-ben festette Pór Bertalan. (A kép eredetije Rákosi miniszterelnöki szobáját, kisebb másolata az írószövetség klubszobáját, az 1953 elejéig megjelent 80 ezer reprodukciója pedig a közintézmények falait „ékesítette”.) A portré a kritikus szerint bensőséges viszonyba hozta a magyar festészetet Sztálinnal, s megütötte azt a szeretetteljes hangot, mely a legméltóbb nemzeti hálánkhoz és tanítványi hűségünkhöz”.

De nemcsak Sztálin, hanem sokkal gyakrabban „legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás is „visszaköszönt” a vásznakról. Hivatásos propagandistákat megszégyenítő hozsannát zengett exponens műkritikusunk a születésnapi ünnepség alkalmából. Szépülő jelenünkért, reményteljes jövőnkért – írja – feléje száll a köszönet… Minden pozitív gondolat, feladat, esemény, ami gazdag, új életünket kíséri, valamilyen formában Rákosi elvtárshoz köt valamennyiünket…” S valóban, a Rákosi iránti „rajongó szeretet” ékes bizonyítékai a bölcs, népét vezető vezér ábrázolásai. Portréin kívül láthatták át monumentális méretű életképek hőseként, így 1950-ben (1) termelőszövetkezeti parasztküldöttek körében a parlamentben. Pór mester képe „a nép bizalmától körülvett államférfit, a mindenre figyelő, a dolgozók boldogulását szívén viselő kommunistát”, a „magyar nép vezérét és atyját” örökítette meg – korabeli híradás szerint. Rákosi a központi figurája a sztahanovista munkással való kézfogás szimbolikus jelenetének is (300x450 cm). De elment Rákosi elvtárs az első szövetkezeti faluba, Túrkevére (190x250 cm), megjelent az első szocialista város, Sztálinváros építkezésein (170x200 cm), s megfordult a hazát védő honvédek és az új élet zálogai, az úttörők körében, bölcs tanítóként pedig ott szerepel a Kossuth-díjas művészek (azaz értelmiségiek) társaságában is. S ha testi valójában nem volt jelen a képen, akkor is feléje nyíltak a szívek: az ő rádióbeszédét hallgatják átszellemülten a dolgozók, a szolnoki járműjavítói műhelyükben neki írják felajánlásuk teljesítéséről szóló levelüket. De nemcsak a jelen sorsdöntő kérdéseivel kapcsolatban ábrázolják őt. A párt és az ő uralma legitimációs kísérleteként értékelhetjük a történelemből előbányászott jeleneteket is. A képeken Rákosi jelenik meg, amint gyújtó hangú beszédet tart 1912-ben, a véres csütörtökön. Ő az, aki hadifogolytársait az orosz nép forradalmához való csatlakozásra buzdítja. Ő tart toborzóbeszédet 1919-ben a Vérmezőn, ő menetel az első sorban a salgótarjáni fronton, ő tárgyal 1920-ban Leninnel, s az ő kiszabadítását követelik osztályos társai…

Végezetül a személyi kultusz torzító hatásának a festészet területén is meglevő eleméről, a nagyméretűségről, ahogyan ők gondolták, a monumentalitásról. A „monumentális propaganda” szellemében a freskók, pannók, mozaikok, illetve a közéleti mondanivalójukkal nagy méretre „jogosult” táblaképek kaptak elsőséget. Ez a személyi kultusz hatalmi reprezentációjának, megalomániás ideáljának visszatükröződése volt. Csak jelzésszerűen említve néhány, témájában és méretében is „nagy” festményt, 1951-ből: Bán Béla: Első szabad május l. 314 x173; Bernáth Aurél: A munkásmozgalom kezdete az építőiparban 173x314; Benedek Jenő: A tanács első ülése 340x200; Szentiványi Lajos: Romeltakarítás – tervmegbeszélés az újjáépítés elindulása 1945. 170x315; uő.: Sztahanovista munkamódszer-átadás 170x315 stb. (1953 után azonban változott a helyzet. A politikának az egyéni érdekeket is toleráló fordulata hatására a képzőművészétben is felerősödnek, sőt a IV–V. MKK-ra lényegében túlsúlyra jutnak az „apolitikus”, kis méretű, az intimebb szférát ábrázoló életképek, csendéletek, tájképek.)

„…titokban áldoztak”

Az eddig elmondottak talán érzékeltettek valamit abból a deformáló hatásból, amelyet a személyi kultusz 5-6 éve jelentett. A „burzsoá dekadenciá”-nak bélyegzett absztrakt, szürrealista stb. törekvéseknek a művészeti életből való kiszorításával a sokszínűség helyett egy stilárisan és tartalmilag megkötött, pályázatok, kiállítási témajavaslatok által pontosan körülírt művészetet kívánt a politika. Ennek ellenére a korszak, lezárásaként értékelhető 1957 tavaszi tárlaton már ismét a stílus-sokféleség uralkodott, nyoma sem volt a stílus egységének. Bizonyítva, hogy a kifelé szóló, „hivatalos”, látszatra a szocialista realizmus felé fejlődő művészet mellett volt egy belső, a műtermek mélyébe rejtett „igazi”, kísérletező kedvű művészet is, amelynek a hivatalos alkotási adó lerovása után, titokban áldoztak.

(Az idézetek és az említett adatok az UMKL iratanyagából és a korabeli képzőművészeti sajtóból származnak.)