Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

18. fejezet -

“...öltözzetek fehérbe”. Felülrõl szervezett népi kultúra

STEFÁNY Judit

„…öltözzetek fehérbe”

Felülről szervezett népi kultúra

Révai József egy megbeszélés alkalmával röviden úgy értelmezte a tennivalókat: „a népdal az kifejezi a nép elégedetlenségét, a nép jobb iránti vágyát, de egy nincs benne a népdalban, a szocializmus eszméje, és ezt nekünk kell belevinni a népművészetbe.” Vagyis: felülről bele kell vinni az új eszmét, de mégis úgy kell tűnnie, mintha a spontán, alulról jövő népi akarat és teremtő képesség megnyilvánulása lenne.

Ehhez létre kellett hozni olyan intézményeket, intézményrendszereket, amelyek irányítják és koordinálják a „spontán népi mozgalmakat”. Természetesen tömegessé is kellett tenni mindezt, hiszen akkor igazán „népi”. A szovjet példa már adva volt, csak át kellett ültetni azt. Emeljünk ki néhányat a születő intézmények közül!

1950 júliusában a Politikai Bizottság határozatot hozott – a Szovjetunió klubhálózatának mintájára kultúrotthonok hálózatának tervszerű kiépítéséről. Révai József szavaival élve, a kultúrotthonoknak a „kocsma és a templom helyett a falu kulturális és társadalmi életének központjaivá kell válniok”. 1951-ben több mint ezer, az ötéves terv végére (1955) pedig 630 üzemi és 1850 falusi kultúrotthon létrehozását tervezték. A járási kultúrházak legfontosabb feladata (a rangsorban az első pont): „segíteni a dolgozók ideológiai és politikai színvonalának emelését, a marxizmusleninizmus műveinek tanulmányozását, Lenin, Sztálin és Rákosi Mátyás műveinek tanulmányozását”. Tizedik helyen szerepel csak a „haladó nemzeti hagyományok és a szocialista kultúra eredményeinek” népszerűsítése. A községi művészeti csoportok szervezése és segítése csak egyik alpont ezen belül. Tehát a politikai és aktuálpolitikai feladatok mellett vajmi kevés időt terveztek a „népi kultúra” kialakítására és propagálására.

Ezt a szerepet – a szovjetunióbeli Népi Alkotások Háza mintájára – az 1951-ben létrehozott Népművészeti Intézetnek kellett magára vállalnia. A 9/1951. /1. 6./ M. T. számú rendelet szerint az Intézet feladata „1. A szakszervezetekben és a többi tömegszervezetekben egyre szélesedő, kultúrotthonokban kibontakozó kulturális tömegmozgalom művészi irányításának elősegítése.” Ebbe beletartozott a kultúrműsor-füzetek kiadása, néprajzi anyag gyűjtése és visszajuttatása a „kulturális tömegmozgalomhoz”, az „új népdal” és az „új tömegtánc” kialakítása, művészi tehetségek felkutatása. Az 1953. évi munkaterv a Néprajzi Osztály feladatairól írja: „A népet népművészeti alkotásokra inspirálni úgy, hogy egyre tisztábban az új életet, a szocialista mondanivalót tükrözze.”

Arról, hogy ezt sikerült-e megoldani, álljon itt ismét egy idézet, Lontai Sándor, Széll Jenővel, az Intézet igazgatójával – az 1970-es években – készített interjújából: „[Lontai:] Tehát a népművészet autonóm művészet, nem tartalmazta a szocializmus eszméjét, bizonyos mértékig meg kellett változtatni tartalmában, jellegében. [Széll:] Igen, ilyesmit elvártak tőlünk. Nem is annyira megváltoztatni, mint azt, hogy gyűjteni olyan népdalokat, amibe már benne van a szocializmus.

[Lontai:] Voltak ilyen népdalok?

[Széll:] Voltak. De aztán kiderült, hogy azt a gyűjtő találta ki.”

Kancsók, szőttesek

Mindamellett, hogy leszögezzük, mennyire propagandisztikus céllal közelített a kor művelődéspolitikája a népművészethez, igazságtalanságot követnénk el, ha nem szögeznénk le azt is: paradox módon e kultúrpolitika emelte a népi díszítőművészetet valóban a művészet rangjára, tette az alkotókat elismert művészekké.

Az új eszmények népművészeti formába öntésének bizonyságtételére nagy seregszemléket szerveztek. Az alkotók bizonyították is, hogy megértették az „idők szavá”-t. „Bemelegítésnek” tekinthetők azok az ajándékok, amelyeket 1950 júliusában a Szovjetunióba, „a világ legfejlettebb mezőgazdaságának” tanulmányozására induló 200 tagú parasztküldöttség vitt. „Valamennyiünk érzését kifejezi a művészien elkészített mezőkövesdi tulipános láda táblácskáján a felirat »Forró köszönet a nagy Sztálinnak szabadságért, a földért és a mi boldog jövőnkért!«„ A dolgozó parasztokhoz sem mentek üres kézzel. Kendők készültek Éljen a szovjet és magyar nép barátsága felirattal, a sarokban vöröscsillagos traktorok és egy gyár képe volt látható, szintén vörös csillaggal.

Az első igazi megméretés 1952-ben volt. „A falu népe nemcsak a begyűjtés sikeres végrehajtásával, nemcsak jobb munkával, hanem szerte az országban népművészeti ajándékokkal is készül, hogy évszázados művészeti hagyományait, kincseit annak nyújthassa át, akit legjobban szeret.” A helyi intézmények – miután a népművészet a korszak egyik varázsszava volt – kötelességüknek érezték, hogy a helyi hagyományoknak megfelelő tárgyakból ők is átnyújtsanak egy csokorra valót. Megrendelték ezeket a népművészeknél. S a hivatalnokok „megsúgták” nekik: ők maguk is rukkoljanak ki valamivel. A megrendelők között nevezetes személyek is voltak. Így a karcagi Kántor Sándor, a világhírű fazekas műhelyében maga Rákosiné rendelt születésnapi ajándékképpen egy miskakancsót, amelynek eredetije a Néprajzi Múzeumban igen megtetszett neki. A megfelelő ajándékok készítése „kicsit talán tapogatózás is volt, mert nem egészen úgy értettük még akkor a fogalmat, lehet, mint ahogy kellett volna érezni, vagy pedig ahogy fentről érezték, vagy akarták éreztetni velünk” – emlékezett vissza Szabó Mihály karcagi fazekas. Mindenesetre a népművészeti ágak mindegyike felhasználta, alkotásaiba beleillesztette az ünnepelt nevét, a szocializmus vélt vagy valós jelképeit (ötágú csillag, címer, békegalamb, traktoros stb.). Jellemző, hogy e tárgyak közül a korabeli méltatók mit emelnek ki. „Tóth Zoltán balmazújvárosi népművész… karikásostor-nyele (az ottani pártbizottság ajándéka), amin a falu mindennapi életének jelképei közt ott találjuk a Kreml népi fantáziával megmunkált képét.” A Kalocsa járási hímzőasszonyok kötényét „nagy és apró virágokból álló koszorú tölti be… szegélyén pedig változatos fehér, csipkemintájú dísz vonul az ötágú csillagvirág motívumával gazdagodva”. A Hajdú-Bihar megyei tanács ajándékán „különösen mesterien sikerült címerünk szerves beillesztése a hagyományos díszítésben egy bihari szűrrátétes albumfedélen”. A magyarszombatfai fazekas szövetkezet készítette „szép, mutatós kulacs közepébe domborúan formált ötágú csillag van, rajta színes pártjelvény és lelkes hangú felirat: »Békeőrségként sorakozunk Rákosi elvtárs mögé. Vas megye dolgozói.«„ Emlékezetes darab Szabó Mihály butellája is, melyen – mint sok butellán – versike is áll: „E butéliát készítettem én Rákosi elvtárs 60-ik születésnapjára úti butélának. E butéliát tedd a zsebbe, ebből igyál reggel este. Aki iszik belőle, váljon egészségére.” Kántor Sándor miskakancsójának felirata: „Készült 1952-ik évben Rákosi Mátyás apánknak, hogy magát és sok jó emberét kínálgassa belőle.” Aztán se szeri, se száma a békegalamboknak (ezeknek csak új értelmet kellett adni, hiszen a galamb hagyományos motívuma a népművészetnek).

Mozgalmas év volt 1953 is. A Népművelési Minisztérium pályázatot írt ki népi díszítőművészek számára. Ennek eredményeként kétszáznál több népművész ezer alkotást küldött. Ebből állt össze a Moszkvába küldendő Népművészeti Kiállítás anyagának az a része, amely a fejlődést kívánta reprezentálni. A hagyományos tartalmú és formájú tárgyakon kívül szerepelt itt szilke traktorossal, versikével: „A traktoros talpig ember, minden reggel korán felkel, jól meghúzza kis butykosát, felszántja a széles határt”; ötös hordóskulacs, közepén ötágú csillaggal; faragott széktámla az új életet traktorossal, a régit ökrök húzta ekével jelképezve; tükrös doboz, közepén „virággá változott” ötágú csillaggal; asztali tükrös címerrel; sakk-készlet, amelynek kockáiban pártjelvény, ötágú csillag, címer, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság jelvénye illeszkedett.

Arról sajnos nincsenek adataink, hogy áruként mennyire voltak eladhatók e darabok, s hogy ezeket magánszemélyek megvették-e, de azt tudjuk, hogy a kultúrotthonokat, a középületeket szívesen díszítették a népi kultúra e „remekeivel”.

Témánktól messze vinne minket, ha a népművészeti szövetkezetek kialakítását végigkísérnénk. Mégis pillantsunk be Sztálin 73. születésnapján (1952) avatott első Népművészeti Központ, a Matyóház életébe. „Az ő kezük nyomán a régi művészi forma-új szocialista tartalommal telítődik. Bővül a témakör, megjelenik a varrottasokon az új címer, melyet maguknak éreznek, és finom öltésekkel hímezik munkájukba Sztálin elvtárs arcképét.”

A tartalmi törekvések mellett új anyagokkal is kísérleteznek. Tiszaigaron például a hagyományos aratókoszorút immáron az új, szocializmus hozta gabonafajtából, a rizsből készítették el.

Népi rigmusokban

A kultúra korabeli felfogásának egyik alaptétele, hogy a művészet a propaganda fegyvere. Ez a gondolat határozta meg az állami s helyi ünnepek szervezőinek, a műsorfüzetek kiadóinak, az apparátus dolgozóinak munkáját. Így az egyszerű dolgozók életébe a jeles és kevésbé jeles napokon, az ünnepek, a szórakozás kapcsán is bekerült a politika. Az ünnepi vagy egyszerűen csak a hétköznapokat színesítő műsorokkal kapcsolatosan kétféle elvárás uralkodott, ugyanúgy, ahogy a népi kultúra” egészével szemben. Legyen benne felülről értelmezett új eszmények sokasága, de úgy, mintha a „nép” igénye teremtette volna azokat.

Korszakunk a nagy művészeti csoportok, kultúrcsoportok alakításának kora. Ezeket a valóban öntevékeny vagy kötelességből összehozott együtteseket először is ki kellett vonni a „klerikális reakció”, az „ellenséges politikai szervezetek” irányítása alól. Ezt a Népművészeti Intézet megalakulásáig az ún. szakmai szövetségek, a Bartók Béla Szövetség, a Bábos Szövetség, a Szabad Színjátszók Szövetsége végezte.

A művészeti együttesek esetében is a körzeti, megyei vagy országos bemutatók jelentették a megméretést. „Az 1950/51. évi falusi és városi kultúrveseny [3770 falusi, 5000 üzemi csoport részvételével] jelentős eseménye volt kulturális forradalmunknak. Itt mutatkozott meg először, hogy pártunk útmutatása nyomán, a Szovjetunió példájából tanulva milyen széles méretekben bontakozott ki dolgozóink művészeti tevékenysége, milyen mérhetetlen igény él dolgozóink széles köreiben a művészet szépségei iránt” (Sz. J.). Ugyanakkor B. I. a Művelt Nép (1951/4) hasábjain megjelenő elemző cikkében a doboziak lakodalmas játékában látta leginkább a régi és az új ötvözésének szép példáját. „Még a lakodalmas tart, két vénasszony »megbeszéli« a nagy eseményt. Kiderül, hogy a vőlegény a szomszédos gépállomás sztahanovista traktorosa, a lány pedig olyan derék tagja a helyi tsz-nek, hogy 300 munkaegységet teljesített… Milyen szépen és kedvesen kapcsolja a régit a mával az az eldalolt rigmusrészlet, amelyben a lányok azt mesélik el, hol ismerkedtek meg a fiatalok: a dobozi Rákosi-kertben / kinyílott egy rózsa, / Arra járt a kisangyalom, / Szakajt egyet róla… Nem kell nagy dialektikus műveltség ahhoz, hogy az ember ebben a szintézisben megpillantsa a jövőt.”

1952-ben a népi sport és gyermekjátékokat bemutató ünnepélyen a néző láthatta, „hogy a gyermekek is változtatják, alakítják a hagyományos anyagot: Ha te vagy az anyudnak legkedvesebb lánya, / Én meg vagyok Rákosinak vitéz katonája.”

Az, hogy az együttesek ne csak egy-egy nagy bemutatón versengjenek, s nehogy csak ezekre verbuválódjanak össze, arról az ún. teljesítményverseny gondoskodott. Ennek keretében 1952. április 4-ig legalább nyolc műsort kellett készíteniük, Sztálin születésnapja; karácsonyi békeműsor; tervünnepély; Lenin halála; a Vörös Hadsereg napja; Rákosi születésnapja; március 15. és április 4. alkalmából.

Az együttesek művészi munkáját a műsorfüzetek és a Művészeti Tanácsa jól segítették.

Ezek kiadására és szerkesztésére 1951 után a Népművelési Minisztérium Műsor Bizottságával karöltve a Népművészeti Intézet felügyelt. Nem feladatunk most részletezni a műsorkiadás elveit és eredményeit, mindössze csak a felvillantás erejéig. Például 1953-ban a Népművészeti Intézet tervei között a Színjátszók Könyvtára sorozatban hét munkás, öt falusi, négy ifjúsági, két békeharcos, három zenés, négy választási és hat agitációs műsorfüzet megírása szerepelt. Arra is lássunk példákat – a címek alapján mi mindenre terjed ki a műsorkiadás figyelme: Köszöntjük az új csoporttagokat; Híre szállt a tszcs-nek; Sztálini Alkotmány; Választ a Nép; A béke érdekében; Kezünk nyomán erdők nőnek; Megérett a búzánk; Könyvvel, tudással a békéért és ötéves tervért; Jobb munkával segítsd a tervet; Ki mint vet, úgy arat.

A műsorfüzetek általában komplett anyagot tartalmaztak, versek, jelenetek, konferansz-anyag, tömegdalok, táncok és csasztuskák, néha még dekorációs tanácsok is (pl. Ünnepi műsorkönyv Sztálin 70. születésnapjára) szerepeltek bennük. Voltak tematikus kiadványok is. Ilyen a Dalok Sztálinról című, amelyben együvé gyűjtötték a róla szóló népdalokat, verseket, énekeket, lehetőséget nyújtva, hogy ki-ki az alkalomhoz illőt, a kedvére valót válassza közülük. Hogy ezek a műsorfüzesek mindenhová eljussanak, arról a minisztériumban gondoskodtak. Javasolták a megyei Népművelési Osztályoknak, hogy fizessenek elő minden kultúrotthon részére a műsorfüzetekre. (8794-Ált.-6-2/1952. VI.) Az is megtörtént, hogy ilyen magas szintről, a Népművelési Közlönyön keresztül ajánlottak műsort, mint 1951, november 7. megünneplésére.

Tulajdonképpen kialakították az állami ünnepek teljes népi koreográfiáját. Az új típusú ünneplés „beüzemelése” ismét a Népművészeti Intézet szakembereire várt. Az ország egyes településein mintaünnepeket rendeztek. 1951-ben május 1-jét, aratóünnepet, az alkotmány és új kenyér ünnepét, november 7-ét, szüreti és újévi ünnepséget szerveztek.

1951. augusztus 4-én Karcag termelőszövetkezeti város is színhelye volt egy mintaünnepnek. Az év júniusában Aratóünnep Előkészítő Bizottság alakult, amely mindenkit kért, „hogy járuljon hozzá az ünnep sikeréhez”. Ez az első kollektív aratás ünnepe, amely feleleveníti az „ősi” néphagyományokat és „szocialista tartalommal tölti meg”. Most nem részletezzük a nagy eseményt a műsor pontos leírásával, csak fénypontját, az aratókoszorúk átadását emeljük ki. Délelőtt 11 órakor a szövetkezetek képviselői aratókoszorúkat nyújtottak át az elnöknek, amely „azt jelképezi, hogy dolgozó parasztságunk munkája eredményét, az egész dolgozó népnek, a közösségnek, az államnak ajánlja föl”. Az esti ünnepség keretében, a bál előtt a tanácselnök visszaadta a koszorúkat a párt- és tömegszervezetek képviselőink. „Ez azt jelképezi, hogy a társadalom visszakapja az államtól mindazt, amit ő adott neki, amint hogy az életszínvonal emelkedésében, ruházati cikkekben és a kultúra vonalán visszatérül mindaz, amit az államnak adott.” A tanácselnök a legszebb koszorút „átadja Holló elvtársnak, a megyei pártbizottság kiküldöttjének azzal, hogy juttassa el Rákosi elvtárshoz városunk dolgozói nevében”. Az ezt követő bálon azután „vidáman táncolt mindenki, addig, amíg az eső szét nem verte az ünneplő közönséget”.

Rigmus és csasztuska

A következetes hagyománygyűjtés, a régi szokások, a népművészeti alkotások újrafogalmazásakor, ha nem is sikerült teljesen „belevinni” a szocialista tartalmat, a vezérhez való hűség eszméjét a népművészetbe, ezt maradéktalanul meg tudta valósítani a rigmusköltészet. Népköltészetünk ezen úgymond kisepikai – műfaja mindig kedvelt volt. Mégis: a rigmusok mondásában rejlő politikai erőt nem hazai kultúrmunkásaink fedezték fel. Az 1950 elején itt vendégszereplő Pjatnyickij-kórus műsorában szereplő csasztuskák irányították rá a figyelmet. A népdal ugyanis nem tudott igazán aktualizálni. Ezért dallamát meghagyva új szöveget komponáltak rá, s máris készen lett a dalosrigmus. Az a költészeti ág lett, amelyben közvetlenül a nép alkotó részvételére kellett építeni, amely kifejezte a közösség legbelsőbb érzéseit. És „okosan élve vele… a művészeti agitáció sava-borsa”. Tehát a rövidke szöveg állandó újraírása lehetőséget adott a legaktuálisabb politikai, gazdasági eredmények, gondok „kiéneklésére” is.

Egyre-másra szaporodtak a felhívások a helyi és országos lapokban, amelyek a mindennapi élet rigmusokba szedésére buzdítottak, s közölték is a legjobban sikerülteket. Végül is az élet minden pillanatáról lehetett néhány frappáns sort fabrikálni! S az előadáshoz sem kellett sok minden. Nem kellett színpad, jó volt hozzá az utca, vagy a tarló. Szereplőnek 4-5 fő megtette. Így szaporodtak meg a nagyobb művészeti együttesekből ki-kiszakadva vagy a munkahelyi kollektívákban a rigmusbrigádok. Fellépéseik a műsoros estek elmaradhatatlan részeivé, tartozékaivá lettek. De ami fontosabb: rigmusaik bevetésre kerültek a munka és a politikai harcok frontjain.

Miután még nem áll rendelkezésünkre „rigmus-kataszter”, csak felvillantani tudunk néhány jellemző példát az óriási anyagból.

Az 1951. évi választások előtt „a brigádok feladata az, hogy kisgyűléseken, forgalmasabb helyeken, autóbuszban, vonaton, várótermekben, mindenütt, ahol emberek csoportosulnak, rövid választási műsorokat mutassanak be, amelyeknek mondanivalója szorosan kapcsolódik a helyi problémákhoz. Népszerűsíti a tanács jelöltjeit, rámutat kiemelkedő helyi eredményekre, kigúnyolja az elmaradottakat, s leleplezi az ellenség aknamunkáját.”

A rigmusokkal kapcsolatos formai követelmény mindössze az volt, hogy ne magyar nóta, vagy operett dalalmára fújják, hanem kizárólag népdalokat válasszanak e célra. (Később kiegészült a tömegdalok dallamvilágával is.) Egy központi műsorfüzet a következő dallamokat ajánlotta: Kolozsváros, híres város; Ugyan édes komámasszony; Hármat tojott; Megismerni a kanászt; Virágéknál; A jó lovas katonának; Sűrű csillag ritkán ragyog

A választási rigmusok jó részében szerepelt a követendő vezér név szerint is. „Ötéves terv, munkaverseny, / így épül az ország. / Munkás, paraszt, értelmiség / most dönti el sorsát. / Leszámolunk sötétséggel, szárazsággal, gonddal. / Rákosi a mi vezérünk, / megyünk a Népfronttal.” (Csinom Palkó dallamára.) Műsorkönyv ajánlja falusi választási ünnepségekre a „Megismerni a kanász” dallamára: „(4. versszak) A sztahanovmozgalom egyre jobban terjed, / Újítóink segítik az ötéves tervet. / Sej! Küld a szovjet gépeket, így jutunk előre, / A föld minden munkásának haszna lesz belőle. (7. versszak) Míg a tőkés-nyugaton fegyvert kovácsolnak, / Minálunk a Sztálin-hídon vígan kopácsolnak. / Sej! Épül már a földalatti, csodájára járnak, / Vesszenek el, akik itt háborúra várnak! (12. versszak) Vezet minket Rákosi, gondol a parasztra, / Annak aki vele tart, nincs oka panaszra. / Sej ! Pártunk egyre fokozza elért eredményét, / Szabad földön tanáccsal védjük meg a békét.”

A korabeli felfogás szerint a kultúra, a művészet közvetlenül hat a termelésre. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy a nagy mezőgazdasági munkák idején a rigmusbrigádok kis műsorral „serkentették” a mezőkön dolgozókat. „A nyárra 5-6 tagú brigádokra osztják fel a nagy együtteseket. Őcsényben, Sárpilisen, a decsi állami gazdaságban és Bátán is. Ezek a brigádok kerékpáron, gyalog, kocsin sietnek minden nap az arató- és cséplőmunkások köszöntésére, szórakoztatására. Őcsényben népi zenekarokkal együtt este keresik fel a legjobb brigádokat, s vidám kultúrműsor keretében nyújtják át a vándorzászlót.” Meg is volt az eredménye! A Tolna megyei Kisvejke járási első helyezett a tavaszi munkák elvégzésében, s ebben – „mindenki belátta” – érdem illette a kultúrbrigádok felvilágosító, serkentő munkáját. A Szovjetunióban ugyanez a helyzet. A nagy munkákból – olvashatjuk – a moszkvai művészek is kivették részüket. „Bizony nem csekély feladat – ismerte e1 az újságíró – a mezőn hajnaltól alkonyatig elfoglalt emberek kultúrigényét kielégíteni.” Aratás, cséplési munkák segítségére kiadott műsorfüzetből való a következő két rigmus: „Arass veszteség nélkül. Az »Egy szem búza…« dallamára. (3. versszak) Búza, búza, ma már a magadét aratod. / Te is vesztesz, hogyha veszni hagyod a magot. / A sok kis szem, gyűljön össze a zsákba, / Mindenkinek jusson kenyér hazánkban.” „Nóta a Bredjuk-cséplésről. »Huszár gyerek, huszár gyerek szereti a táncot…« dallamára. (2-3. versszak) Cséplő dobja csattog, pattog, erős traktor hajtja, / Búzakéve nem menyasszony, mit ölelgetsz rajta? / Aki híres »Bredjuk«-módra eteti a gépet / Dobba veti percenként / Az 50. kévét. // Bredjuk-elvtárs brigádjának csak ott akad párja, / Hol a cséplő brigádmunka szovjet módra járja. / Szovjet földön úgy kapják a kévét villavégre / Dobba kerül percenként / Az 50. kéve.”

„Szórjunk rózsát…”

Kifejezetten Rákosiról, Rákosihoz szóló rigmusok is születtek. Ezek körül megint csak kettőt emelünk ki. Az első nagy karriert futott be, a Hét évszázad legszebb magyar versei (1951) között népköltésként számon tartott versike: „Gyertek lányok öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe, / Hadd járjon ő a rózsába bokáig, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig! // Gyertek lányok öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe, / Pusztuljon a reakció egy szálig / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!

A másik egy üzenet (ami egyébként nagyon kedvelt forma) a ”Márvány kőből van a Tisza…” dallamára „Madár, madár ideszállj ablakunkra! / Szép levelet írunk, vidd el, repülj vele magasba! / Vidd el gyorsan jó Rákosi elvtársnak…”

Valószínűleg ezekre a műsorfüzetekben megjelenő rigmusokra gondolt Száll Jenő, amikor arról beszélt, hogy a népdalokat, amelyekben már „benne van a szocializmus”, maguk a gyűjtők írták.

Szerencsére ezek a „tévutak” amilyen erővel keresztül akarták verni magukat a hagyományozódás, a népművészeti alkotások keletkezésének törvényszerűségein, olyan hamar el is enyésztek.