Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

15. fejezet -

A sztálini rendszer és kritikusai

GLATZ Ferenc

A sztálini rendszer és kritikusai

Harmincegy évvel ezelőtt világossá vált minden gondolkodó és baloldali érzelmű ember előtt: mindaz, ami Lenin után rendszerszinten kijegecesedett a Szovjetunióban, s ami bevezetésre került 1949 után nálunk is, nem azonosítható egészében a szocializmus mint társadalmi rendszer modelljével. Csak jelenünk konzervatív kritikusai – és a régihez neveltetésével, érdekeivel kötődő réteg – állíthatják: a szocializmus okvetlenül együtt jár az éhezésig eljutó ellátási nehézségekkel, a szakszerű emberi munka háttérbe szorításával, törvénytelenségekkel, tömeggyilkosságokkal (milliókéval). Most, 1987 késő nyarán, gyűjtve a Szovjetunióban megjelent közleményeket (még mindig kevés jön át hozzánk, Magyarországra, sokkal kevesebb, mint berendezkedésünk idején, 1948–1953 között), ismét a leghangosabb kérdéssé nőtt: mi és hogyan idézte elő a „sztálinizmus”, „személyi kultusz” jelenségét. (S azt már csak itt, a kis-dunai mólón mondjuk: reméljük, hamarosan felteszi a társadalom a kérdést a történettudománynak: miért és kiknek a felelősségéből maradhatott fenn a XX. kongresszus után három évtizedig a különböző reformtörekvések kiszorításával a Sztálin nélküli „sztálini rendszer”?) Ennek egyik szakaszáról, az 1956–1968 közötti időszakról vö. História, 1986/5–6. sz.)

És a további kérdések – itt, a Duna-parti csendben, nem értelmiségi szomszédaim kérdései – természetesen a mai magyarországi állapotokbó1 erednek: vajon mi az eredője annak a sokféle politikai indulatnak, amely a magyar társadalmat feszíti? Néhány hónappal ezelőtt még csak egyének beszéltek válsághangulatról, ma már társadalmi szintű a félelem az ígért inflációtól, adópolitikától. Nyugdíjasok, bérből és fizetésből élők (szomszédaim itt munkások, kistisztviselők) kezdik félteni egzisztenciájukat. Mindennek, egyszerűen rossz kormánypolitika, rossz „háztartásvezetés” az oka, amit most majd egy új kormány rendbe hoz? – kérdik. Vajon nem rendszerszintűek-e a bajok? A folytonos válság Lengyelországban? S miért érzi szükségét az új szovjet vezetés, hogy radikális és nem csak gazdasági reformprogramot hirdessen? Bulgáriában is már a politikai rendszer reformjáról beszélnek. (Feltehetően a csehszlovák és NDK-apparátus sem utasítja el sokáig a reformot.) És miért megy tönkre a most nálunk gyógyírként tekintett inflációs politika útját megjárt Jugoszlávia? És a „radikális reform” meghirdetése miért kötődik szorosan össze Sztálin személyének, politikájának bírálatával? Hiszen Sztálin 35 éve halott – így szomszédaim.

A kérdésre a válasz: itt nem a „sztálinizmus”, a „személyi kultusz” politikájának kritikájáról folyik a szó, hanem egy koherens, jórészt Sztálin személyéhez köthető, 1927–1953 között kiépült kormányzati rendszerről, amely rendszer alapjaiban, intézményeiben jelenünkig fennmaradt. Nem kedvtelő történészek tehát a szovjet politika vezetői (és mindazok, akik a jobbítást radikális reformmal látják egyedül lehetségesnek), amikor az új program meghirdetését ilyen szorosan összekötik az ún. sztálini korszak kritikájával.

A fogalomtisztázás mindig a legnehezebb. A „sztálinizmus” rossz kifejezés. Azt sugallhatja: mindaz, ami 1927–1953 között történt a szocialista világrendszer történetében – és főként ami abban elfogadhatatlan az emberiség számára –, az egy személyhez, Sztálinhoz kötődik. Meghalt Sztálin, maga a rendszer pedig, amely győztesen kiállt világháborút, hidegháborút stb., nem szorul érintésre. Vagy csupán „személyi kultusz”-ról volna szó? Kétségtelen: Sztálin (és a kis sztálinok, így a magyar Rákosi Mátyás) rendkívül szerették magukat éltetni a tömegek által, viszontlátni képüket, neveiket az őket éljenzők felvonulási tábláin, vállalatok, sőt városok elnevezéseként. De, a személyi kultusznak feltétlenül csak külső jelei vannak a történelemben? A csendes, visszahúzódó, képét hordozni nem engedő egyéniségnek nem lehet ugyanolyan ellentmondást nem tűrő és mindent egyszemélyben eldöntő személyi kultusza?

A magyar értelmiség nehezen érti: az utóbbi fél évszázad magyar történelmét nem lehet érteni a Szovjetunió ismerete nélkül…

A „kísérlet”

A polgárháború (1918–1922) után az amúgy is elmaradott ország, a Szovjetunió, gazdaságilag teljesen tönkrement: mind ipari, mind gabonatermelése a háború előttinek egyharmadára esett. A földosztás óriási erőket szabadított fel, de szét is zilálta a régi termelési rendet. Az iparban az államosítással hasonló a helyzet. A régi burzsoázia szétverve, de szétverve az az üzemi és birtokadminisztráció is, amelyik a cári Oroszország gazdaságát – a maga módján, de – működtette. Az ipari proletariátus és a paraszti munkaerő színe-javát fölemésztette a polgárháború, a politika. Lenin tisztában van vele: az új társadalom építésére nincsenek receptek. Kísérletezik. A volt orosz állam területi együtt-tartását akarja, de látja a nem orosz népek idegenkedését – a rossz, évszázados tapasztalat alapján – a centralizált orosz államtól; ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy közös, központosított szövetségi – külügyi, katonai, belügyi, igazságügyi és pénzügyi – adminisztráció nélkül az új szovjet állam sem működhet. De szemben áll a centralizációt hirdető Sztálinnal, de híveivel is, akik az egyes nemzeti államalakulatokat (grúzok, örmények, kirgizek stb.) egyszerűen be akarják léptetni az Orosz Köztársaságba, s alárendelni annak. Látja az energiatermelés és a nehézipar döntő szerepét a gazdaság talpra állításában, de látva a nélkülözéseket, feladja a hadikommunizmus programját, „új gazdasági politiká”-t vezet be: ösztönözni kívánja a magánvállalkozókat, a kisárutermelőket. A gazdálkodásban élhetnek a spontán kezdeményezések, a régi szervezeti formák között megmarad pl. a tőzsde is (1929-ig). Tisztában van a régi szakembergárda fontosságával. (És a versenyben ügyesen vállalkozó paraszti kisárutermelők is jórészt a legügyesebb, legjobb „szakemberek”-ből kerülnek ki.) Lenin szülötte az egypártrendszer is, de ő a fő szervező-végrehajtó erőnek az állami adminisztrációt tartja (maga is a Népbiztosok Tanácsának elnöke, azaz „miniszterelnök”) de a társadalom érdekképviseleti (pl. szakszervezetek), eszmei-ideológiai csoportosulásainak természetességgel enged teret, még ha vitatkozik is legjobb képviselőikkel: A párton belül – Lenin így képzelte el a politikai élcsapatot – elkeseredett viták. A szakirodalomban nagyrészt ismertek: felépíthető-e a szocialista rendszer az eredetileg elképzelt világforradalom nélkül? S ha igen, hogyan az elmaradott országban? A szakszervezetek, a munkások érdekképviselete mennyire legyen az államtól, a párttól független? A kisparaszti gazdagodás engedélyezése nem engedmény-e a szocialista alapelvekből? Az állam szervezésében milyen szintű legyen a központosítás (pl. szövetségi vagy köztársasági bíróságok, gazdasági döntések stb. esetében)? Máig utolérhetetlen színgazdagság az ötletek, politikai kezdeményezések, programok, vitairatok terén: milyen legyen az új állam viszonya a nyugati világhoz: gazdasági együttműködés? Költészetben, szépirodalomban, képzőművészetben felszabadult sokszínűség. Ugyanakkor tragikus tévedések a forradalom szellemében: az egységes (régi) iskolarendszer helyett üzemi és önképzés, analfabéta-tanfolyamok, a történelemből kiűzni a „nemzeti szellemet”, helyébe az általános törvényszerűségeket megragadó szociológiát ültetni. Az irodalmi mű értékmérője a proletár politika: ifjú, huszonéves neofiták hadjárata a régi orosz kultúra és irodalom ellen az internacionális proletárforradalom szellemében. Lenin éles vitatkozó, szervezi a maga táborát, de eszébe sem jut adminisztratív eszközökhöz nyúlni az új világ értelmezéséről szóló ideológiai vitákban (elsősorban a „balos”, a hagyományos értékeket elvető ultraforradalmárokkal harcol, de a párt szégyenének nevezi az esetet, amikor a konzervatív, orosz nemzeti hagyományokhoz húzó Sztálin és Ordzsonikidze a nemzetiségi ellentétek során erőszakhoz folyamodnak.) A történettudomány adós még ezeknek az éveknek az elemzésével, de egy világos: Lenin, aki 1922 után amúgy is keveset dolgozhatott betegsége miatt, nem hagyott hátra koherens, egységes államszervezési modellt. S az 1917–1924 között alakuló alapelveket sem tekintette változtathatatlanoknak. A bolsevik párt ekkor – utólagos, szubjektív összehasonlítás – Európa legmagasabb intellektuális szinten álló politikai pártja. A forradalom győzelme mögött is ez áll elsősorban: a rendkívüli ideológiai (elemző) és gyakorlati képességekkel megáldott Lenin és a rendkívül okos Trockij a nemzeti forradalom eszméje mellé vonzotta az orosz mellett a nemzetiségi forradalmi értelmiséget és az orosz hadifogságban lévő monarchiabeli internacionalisták százezreit. Buharin, Zinovjev, Kamenyev, a szervezésben kiváló, de szürkébb Sztálin, Ordzsonikidze, a szakapparátusban Lunacsarszkij, Csicserin s mögöttük a középvezetők ezrei.

Sztálin, aki 1922 óta főtitkár, a politikai fegyelemhez szoktatott pártot és annak apparátusát maga mögött tudva, a különböző csoportosulások közötti ellentéteket kihasználva, 1927-re már kiszorítja a lehetséges vetélytársakat: egyik személyes riválisát, Trockijt Közép-Ázsiába száműzi, a másikat, Zinovjevet – híveivel együtt kizárja a pártból.

A „rendszer” kialakulása

1927: megkezdődik a nehézipari bázis kiépítésének gyorsítása, „óriás üzemek” (Volga menti traktorgyár, moszkvai autógyár, dnyeperi vízerőmű) építése. Megrendezik a honvédelmi képesség fokozása érdekében a „Védelem heté”-t (a Vörös Hadsereget már 1925-ben átszervezték)

December: a XIV. kongresszus szakít az új gazdasági politikával, célul tűzi ki a városi és falusi „kapitalista elemek” kiszorítását, s mezőgazdaság kollektivizálásának meggyorsítását. A párton belüli ellenzékre már elhangzik: „az imperialisták fizetett ügynökei”. Sztálin – Lenin vitáit a szociáldemokratákkal végsőkig fokozva – elméletileg szakítást hirdet a bolsevikok és a nyugati munkáspártok törzsét adó szociáldemokraták között: „Nem lehet a kapitalizmussal végezni, ha nem végzünk a szociáldemokratizmussal a munkásmozgalomban.”

1928: a rossz termés és a rendkívül alacsony szintű gépesítés, rossz szervezettség okozta nehézségek okaiként a gazdag parasztokat jelölik meg. Kenyérjegy, cukorjegy, majd fejadag kiszabása. – Az iparban a nehézségek okai állítólag a régi polgári szakemberek, akik úgymond szabotálják a termelést. Kirakatper az iparban, 11 régi polgári szakembert golyó általi halálra ítélnek. – 1928 végéig azon a címen, hogy elbürokratizálódott a szovjet igazgatás, több mint 50 ezer hivatalnokot távolítanak el. A régi középrétegek helyett proletár beiskolázási program: kommunistákat, ifjúmunkásokat küldenek egyetemre, gyors átképzéssel. Már 1927-től folyik a munkások beültetése állami hivatalokba. (Járatlanságukról az írásbeliségben, ügyintézésben nincsenek statisztikák.)

1929 (a „fordulat” éve) január: Trockijt kiutasítják a Szovjetunióból. – Március 5.: az első munkaverseny-szerződés Leningrádban, kihívják az egész országot. (Nyilvánvaló a munkában az ösztönző erő nem az anyagi érdekeltség, hanem a propagandával életre keltett lelkesedés.) – Áprilisi a KB-ülésén a régi bolsevikok közül néhány politikai bizottsági tag, Buharin – a Komintern elnöke –, Bikov – Lenin után a Népbiztosok Tanácsának elnöke – és Tomazkij fellépnek a körvonalozódó sztálini program ellen. Ellenzik a középparasztság felszámolását, a mezőgazdasági kollektivizálás erőltetését adminisztratív eszközökkel; a nehézipar mellett nem akarják a fogyasztásorientált könnyűipart elhanyagolni, s főként szemben állnak az új sztálini tétellel, miszerint a szocializmus építésének előrehaladása során az osztályellentétek fokozódnak. Őszerintük éppen csökkennek, tehát az adminisztratív módszerek feleslegesek. A mindenáron önálló, a Nyugattól elkülönülő „orosz” fejlesztést nacionalizmusnak tartják, szemben a forradalom eredeti internacionalizmusával. – A párt már 1928 végén kidolgozta a centralizált gazdaságirányítás keretintézményét, a népgazdasági tervet, amely látszólag pontosan, áttekinthetően meghatározza a gazdasági építés és ezáltal az egész társadalom munkarendjét. Az „állami vonal” csak jóval később, a szovjetek 1929. május 20–28-i kongresszusán értesül erről és fogadja el az első ötéves tervet. (A párt – nyilvánvalóan – maga alá gyűrte az állami szektort.) Irányszámok: nehéziparra essék a befektetések 78%-a, a mezőgazdaság 85%-a legyen kollektivizálva, vezessék be a kötelező állami oktatást. Az óriási nehézipari beruházásokhoz agitációval és politikai kényszerítéssel hatalmas embertömegeket mozgósítanak az ország különböző részeiből. Országszerte élmunkás-brigádok alakulnak. – Októberi a tömeges népvándorlás fokozódik: a falusi gépállomásokra és a kollektivizálás végrehajtására megkezdődik majd 300 ezer munkás átcsoportosítása. Indok: „politikailag képzett” erők szükségesek a mezőgazdaság kollektivizálásához. (Arról nincsenek statisztikáink, leírásunk is kevés: az átcsoportosítás mit jelentett a családok, feleségek, gyermekek számára.) – November: Buharint leváltják (azaz Sztálin leváltja) a Komintern VB elnökségéről, a Kominternt gyakorlatilag Manuilszkij, a Sztálin körül csoportosuló legfiatalabb garnitúra tagja irányítja. (A nemzetközi kommunista mozgalmat – ez is mutatja – fiókpártokként kezelik.) – December: Sztálin 50. születésnapja, az utcákon már plakátok, kirakatokban szobrok éltetik a „vezér”-t.

És itt megszakítjuk a kronológiát egy rövid összegezés kedvéért. A sztálini modell államépítkezésének gondolatmenete: ahhoz, hogy a Szovjetunió ütőképes, önálló nagyhatalommá váljék, önálló nehézipari bázist kell létrehozni. Ez energiatermelést és gépgyártást jelent: a nehézipar alapja lehet a hadiiparnak és a mezőgazdasági gépgyártásnak. A hiányzó technológiát nyers emberanyaggal kell pótolni (filmek örökítették meg lelkesítő szándékkal a marokkal betont hordó és lábbal csömöszölő erőmű-munkásokat), az emberanyagot pedig a mezőgazdaságból elvándorlókból kell feltölteni. A rendkívül alacsony szakszínvonalú munkaerőt gazdaságon kívüli kényszerrel, azaz nem fizetéssel, hanem politikailag szervezett munkaversennyel, mozgalmakkal kell teljesítményre szorítani. A program szakszerűtlensége ellen a potenciális társadalmi ellenzéket, a középrétegeket, értelmiséget meg kell félemlíteni, a középvezető tisztségeket „alulról” felemelt munkáskáderekkel kell feltölteni. Az állam teljesen felszámolja a piacmechanizmusokat, elméletileg kinyilvánítja, hogy a szocialista tulajdon azonos a kollektív – s mindenekelőtt az állami – tulajdonnal. A kis magántulajdont mind a városban, mind a falun rekvirálni kell. Az állam minden polgáráról az állam gondoskodik: meghatározza a termelési mutatókat; és fenntartja magának a megtermelt javak szétosztásának monopóliumát; egy központi terv keretében határozza meg a gyártandó traktorok, tankok számát éppúgy, mint a lakáshoz jutást vagy a letelepedést. És az állami centralizált irányítás meghatározza a társadalom új hierarchiáját a munkaszervezet egészében. A kiterjedt területű országban mozgatott hadsereg, de a nehéz fizikai munkára igénybe vett férfi munkaerőhöz fel kellett zárkóznia a női munkaerőnek, s bizonyos területeken (egészségügy, oktatás, közlekedés, hivatalok, könnyűipar) kellett helyüket megtalálni. Ez a fizetésben is, de a presztízsben is átértékelést kíván, látszólag a fizikai munka rendkívüli megbecsülését, a korábbi középosztály-központú társadalmi hierarchiával szemben. Az állam és a termelés szakigazgatási apparátusának működését a pártapparátus ellenőrzése, illetve a munkahelyi pártszervezetek pártellenőrzése alá kell helyezni. Mivel minden megtermelt munkadarab „politika”, a szocializmus győzelmének kérdése, így a párt a termelést is ellenőrzi.

A „rendszer” kiépülése

Sztálin születésnapján a terv évi előirányzatát túlteljesítették – szól a hivatalos értékelés.

1930. január–február: Sztálin személyes indítványára hajszát és mozgalmat indítanak a mezőgazdaság kollektivizálása ügyében. Már nemcsak a gazdag paraszt ellen, de kisajátítják az aprójószágot, az egy szál lovat is. A vonakodóktól elveszik a politikai választójogot (csak becslések szerint is minden ötödik parasztot érint ez), évente több százezer család menekül el lakóhelyéről. A korábban jól termő vidékeken is éhínség, elvész az amúgy is gyenge belterjes gazdálkodás fő ereje, az állatállomány (becslés szerint harmada), a marhaállomány az 1914 előtti színvonal alá süllyed. Kezdenek a falusi és a városi középrétegekből feltöltődni a hírhedt északi és szibériai munkatáborok. Milliók halálhelyei. (A kronológia olvasását megszakító közbeszólás: mi, történészek és a politikusok könnyen mondjuk ki az áldozatok számát, de egy-egy halál, meghurcolás mögött nem látjuk a siratókat, a megalázott és megfélemlített hozzátartozókat, szomszédokat, ismerősöket.) – óriási hajsza a papság és az egyház ellen, amelyik természetesen egybefonódott a hagyományos falusi társadalommal. Templomok bezárása. (A „szovjetellenes” patriarkát már 1922-ben letartóztatták, majd kiengedték azzal, hogy a szovjethatalom elismerésére szólítsa fel a hívőket.) – Június 26.: a XVI. kongresszus a honvédelmi felkészüléshez létrehozatja az urali ipari-katonai bázist de az 1930–31-es tanévtől bevezeti a kötelező elemi oktatást. (A forradalom után a Szovjetunió területén – becslések szerint – analfabéta a lakosság 2/3-a.) – November: ismét perek – ma már tudjuk, konstruáltak – az „iparpárt” és a mezőgazdasági dolgozók pártja ellen. Demonstrálandó: míg a nép hősiesen vállalja az intézményesített szegénység terheit, addig a belső ellenség okozza a nehézségeket. 1931: az év végére sok üzem 3 év alatt befejezi az ötéves tervet.

1931–32: megkezdik a termelést az elei nagyüzemek; a kuznyecki fémipari kombinát 23 hónap alatt, a gorkiji autógyár 17 hónap, a harkovi traktorgyár 15 hónap, a magnyitogorszki kombinát első nagyolvasztója 3 év alatt, majd hamarosan a dnyeperi vízerőmű. A sztálini eredmények csodálata világszerte. – Közben megtörténik a „rendteremtés” a szellemi élet területén is. A túlságosan intellektuális és türelmes Lunacsarszkijt leváltják a kulturális népbiztosságról, a különböző író- és művészeti csoportosulásokat – közöttük az említett ultraforradalmár „kártevőket” is – feloszlatják, egységes (és ellenőrizhető) írói és művészi szövetségekbe tömörítik őket. Kialakul az oktatás egységes rendszere – több vonatkozásban visszatérve Az 1917 előtti hagyományokhoz: a nemzeti történelem a legfontosabb társadalomszemléleti tárgy: az orosz nagyhatalmat építő uralkodók és a birodalomfenntartó parasztság–munkásság történelmi szerepének kiemelésével. Az „ideológiai reform” ellenzőit eltávolítják, elhallgattatják, vagy táborba zárják. Az egyetemi, főiskolai karokon kiépítik a marxizmus tanszékek rendszerét, amelyek a társadalmi ismeretek terén a politikai-ideológiai helyes irányt hivatottak biztosítani.

1934. január: a XVII. pártkongresszus a sztálini rendszer kiépítésének teljes győzelmét ismeri el. (A volt politikai ellenzék is.) – És ekkor – miután Sztálin az Állambiztonsági Hivatalt beolvasztja a belügyminisztériumba – megkezdődik a párton belüli tisztogatások (a „csisztka”) sorozata. – Október: tagkönyvcsere, ami a meghurcolásokig terjedő kritikákat, ellenségkereséseket provokál. – December 1.: merénylő lelövi a párt „második” emberét, a leningrádi párttitkárt és Sztálin potenciális riválisát, Kirovot. (Máig nem tisztázott, vajon nem Sztálintól indult-e ki a gyilkosság gondolata? Alkalom, hogy az imperialisták ügynökeit, kémeket keressenek a korábbi bolsevikok sorában, mindenekelőtt a túlságosan is intellektuális leningrádiak (Zinovjev, Kamenyev) körében.

Miközben (1935. augusztus 30–31-én) Sztahanov donyeci bányász napi normájának tizennégyszeresét teljesíti, építik a művelődési otthonok sorát, népi együttesek töltik meg a termelési ünnepségek rögtönzött színtereit, és a mostoha viszonyokat túlélő fiatalok lendülettel élik meg a „világmegforgatás” hangulatát, megindul a terrorhulám, amikor senki nem tudhatta, mikor a miért „jönnek érte”. (Kibontakozik a sztálini rendszer Sztálin személyiségéhez kötődő vonása: a félelemkeltés, a „senki nem érezheti magát biztonságban”, a vezető káderek önhatalmú, a kollektív testületek meghallgatása nélküli mozgatása.)

A párton belül mindehhez generációváltás, Sztálin a harmincévesekkel veszi körül magát, akik az ő rendszerének feltétlen hívei (Molotov, Zsdanov, Saganovics, Malenkov, Manuilszkij stb.), és a régi internacionális, forradalmi eseményeket magukban őrző gárdát, rendszerének feltételezett ellenségeit irtani kezdi.

1936. augusztus 19–24.: a „tizenhatok peré”-ben halálra ítélik a Zinovjev–Kamenyev csoport immáron 10 éve nem politizáló tagjait. – 1937 márciusában, a „tizenhetek peré”-ben a lenini garnitúra ifjabb csoportja következik, a német, de japán ügynök”-séggel vádolt Pjatakov, Radek, majd 1938-ben az 1927 óta az Izvesztyija főszerkesztőjeként lojális Buharin, akik állítólag el akarták szakítani a Szovjetunió távol-keleti, tengermelléki területeit. – Júniusban a tisztogatás átcsap a Vörös Hadseregre is, hamisított dokumentumok alapján lefogják Tuhacsevszkijt és a vezető tisztek jelentős részét, s rövidesen agyonlövik őket. – A perekben beismerő vallomások születnek, mindenekelőtt külföldi hatalmak érdekében végzett kémkedésről, belső diverzáns akciókról, szervezkedésekről. Eszköz ehhez: Sztálin személyes parancsára 1937-től megengedett a vallatásoknál a fizikai erőszak. Eredménye: 1936-ra a Központi Bizottság 1934-ben megválasztott 139 tagjából 98-at „letartóztattak és fejbelőttek”, a Politikai Iroda 12 tagjából csak 8 volt szabadlábon. (Ezt először természetesen 1956-ben, a XX. kongresszuson Hruscsov tárta fel, a korabeli újságok nem összegezték.) – Ezt követte 1938 márciusában a „huszonegyek pere”, ahol a leniniek közül Rikov, Kresztyiaszkij és a Moszkvában tartózkodó Komintern-funkcionáriusok (így a magyar Kun Béla) is sorra kerültek…

Mindezek után jött a világháború és a Szovjetunió győz – vetik közbe szomszédaim. Mi a magyarázat?

A „magyarázó történetírás”

A történetírás még vissza-visszatérően sokat fogja vitatni a sztálini rendszer fejlődésének magyarázatát. A történetírás első számú feladata, hogy diagnosztizáljon, az események okaira magyarázatot találjon. Ami természetesen nem jelentheti az utólagos igazolást. A sztálini rendszer egészét máris hajlik a történetírás úgy felfogni, mint a rendkívül elmaradott volt cári Oroszország modernizációs modelljét. Kétségtelen, a történetírás a vaskorszak, az utóbbi kétezer esztendő utolsó monumentális vállalkozásának fogja tekinteni a földrész nagyságú ország nehézipari bázisának kialakítását. Amelynek azonban egész gazdasági-munkaszervezési rendje pillanatok alatt elavulttá válik az atom és mikroelektronika korszakában, de a gyors mennyiségi fejlődést egy hirtelen minőségi lemaradás követi. De magyarázatra szorul majd: miért következett be az 1920-as évek végén ennek a modernizációnak elszakítása a nyugat-európai fejlődéstől? Hiszen mindez a nyugat-európai fejlett technológiák importjával is lehetséges lett volna. Lehet, hogy a történetírás a magyarázatot a sztálini államépítési elv belpolitikai koncepciójában fogja megtalálni. Ősközösségi és fejlett ipari szintre eljutó népek ugyanúgy egymás mellett éltek a birodalomban, mint ahogy az évezredes szokásrendeket rögzítő különböző egyházak (mohamedán, pravoszláv, katolikus, sámánizmus), sőt természeti vallások.

A centralizált államapparátus (természetesen a közlekedést, az egységes adminisztrációt, irányítást lehetővé tevő egy, azaz orosz nyelven), az egységes hadsereg és a területileg kiépített, a nemzeti-felekezeti különbözőségeken felül álló egyetlen párt, illetve apparátusa kétségtelenül összetartói lettek a volt cári birodalom határain építkező új államnak. Magyaráznia kell majd a történetírásnak: vajon ez a hatalmas területen fekvő orosz birodalom a maga nemzeti, szokásrendi sokszínűségével csak azt az egyetlen utat kínálta a területén élő népek termelési-kulturális erejének kibontakoztatására? Igaz-e, hogy az állam széthullott volna egy demokratikus berendezkedés esetén? Meg kell magyaráznia a történetírásnak, mennyiben jelent a sztálini rendszer (szemben a leninivel) visszatérhet a cári birodalomszervezés hagyományaihoz? A legerősebb és legfejlettebb nemzet (az orosz) nemzeti kultúrájára ráépíteni az új állam rendszerét? Az októberi forradalom generációja egy internacionalista alapokon berendezkedő szocialista államról gondolkodott. Sztálin – nyilvánvalóan több magyarázat fog így szólni – az évszázados orosz államszervezési hagyományokhoz igazította a maga módján Lenin azon alaptézisét, miszerint a szocialista állam nemcsak nemzetközi forradalommal, hanem egy országban is és ilyen elmaradott körülmények között is felépíthető. Meg kell majd magyarázni a pravoszláv egyházi hagyományok beépülését a sztálini rendszerbe. Miközben ismert volt Sztálin durva egyházellenessége, már a kortársak felfigyeltek arra, hogy Lenin temetésén a kor szokásos nemzetközi forradalmi eszméjének szellemében beszélő Zinovjev mellett a másik szónok, Sztálin mennyire egyházias ihletettségig (esküvéssel fűszerezett) szöveget olvasott fel. Vajon abban, hogy a szovjet társadalom évtizedekig elfogadta a sztálini rendszert, milyen szerepe van a Nagy Péter által államosított pravoszláv egyház hagyományának? Ahol az államfő egyben az egyház feje is, amelyik egyház mind a templomban, mind a politikában feltétlen engedelmességre szoktatta híveit. Az orosz nemzeti (mindenekelőtt a honvédő) hagyományok kultusza mennyire épül egybe a pravoszlávia évszázados ideológiájával, a nyugattól való elzárkózással? Sztálin személyes politikai akaratán kívül mivel magyarázható még, hogy a világ baloldali-forradalmi mozgalmával való állandó együtt haladás és szövetségtartás helyett egy nagyhatalmi elfordulás és a százesztendős munkásmozgalmi erőkkel való szakítás következik be? Vajon a bolsevizmus ilyen mérvű elszakítása a szociáldemokráciától, már szinte hisztérikus szembeállítása azzal és a hagyományos polgári baloldallal, nem magyarázza-e részben azt az általános meghasonlottságot, részben programtalanságot, amely ma, a nyolcvanas években jellemzi a világ baloldali erőit?

A következő évtizedek történészének, aki a 20. századig akkor már történeti térképen látja a nagy népek birodalommá szerveződését, az angolszász Egyesült Államokat, a távol-keleti térségben Kínáét, meg kell majd birkóznia azzal a magyarázattal is, amelyik a sztálini rendszerben egy birodalomépítkezés első nagy korszakát látja. Amelynek eredménye az állam egybekovácsolása, egyúttal katonai nagyhatalommá emelése, s ezt követte a hruscsovi korszak (1964-ig), amikor az állam nemzetközi, diplomáciai téren nő világhatalommá, s ezután a brezsnyevi korszak, amelyik az Egyesült Államok mellé a legnagyobb (interkontinentális) rakétahatalommá emelte, s amelynek a konzerváló elzárkózás okozta belső lemaradását az 1985-ben megkezdődött folyamat kívánja felszámolni?

Magyarázatot kell találni a sztálini rendszer legfeltűnőbb antihumanizmusára, személyi diktatórikus vonásaira is. Vajon az, hogy a végső periódusban egyes köztársaságok (Belorusszia, Grúzia) központi pártvezetésének tagjait Sztálin Moszkvából „kiszálló” munkatársai egyik napról a másikra tucatjával lövetik (és lövik) agyon, magyarázható-e az orosz forradalmi hagyományokban mindig is meglevő „a cé1 szentesíti az eszközt” felfogással? Vagy helyet kap-e majd a magyarázatban, hogy a harmincas évek Európájának a munkásmozgalom mellett legdinamikusabb szociális gondolata, a fasizmus szintén a diktatórikus uralmi formákat hirdette az alul levők felemelésének egyetlen lehetséges politikai eszközeként? Vagy Sztálin „beteges” tulajdonságaira fog terelődni a magyarázat?

És egyáltalán, magyarázatot kell találni Lenin és Sztálin gondolatrendszerében nemcsak az eltérésekre, de az azonosságokra is. Ezekhez a kérdésekhez a történetírás ma még csak a problémafelvetés szintjén tud szólni.

Mint ahogy még azt sem vizsgáltuk tudományos eszközökkel: hogyan lett a lenini nemzetközi kommunista mozgalom egységének elvéből a sztálini elv, amely megkövetelte a más országokbeli kommunista pártoktól a Szovjetunióban kialakult rendszer feltétlen másolását.

És ez már a magyar fejlődéshez, a rendszer magyarországi kialakulásához vezet.

A „másolatok”

1948. június 12.: a két munkáspárt (a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt) kimondja egyesülését. Elnök a szociáldemokrata Szakasits Árpád, főtitkár az 1945-ben Moszkvából hazajött Rákosi Mátyás. – Június 27.: a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) bukaresti ülésén elítélik a szocializmus építésének szovjet stratégiáját el nem fogadó Jugoszláviát. – Júliusban per a Földművelésügyi Minisztériumban, november: per a MAORT-ban (külföldi kémkedés vádja), december: kormányrendelet a mezőgazdasági tsz-ek szervezéséről és működéséről. – A 250. faluban gyullad ki a villany a 3 éves terv keretében. (Az elmaradottság behozásának szimbóluma.)

1949. január: létrejön a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa a népi demokratikus országok között. (Miután 1948 januárjában a Pravda, illetve a szovjet vezetés hatalmi szóval elvágta az esetleges bolgár–jugoszláv–román–magyar gazdasági, föderációs perspektívájú közeledés lehetőségét.) – Február: a magyarországi katolikus egyház letartóztatott feje, Mindszenty bíboros ellen óriási hecckampány, nyugat-, mindenekelőtt Amerika-ellenesség és egyházellenesség szítása. – Február 19.: a diósgyőri vasgyár dolgozói munkaversenyre hívják ki az ország üzemeit. – Március 5.: Rákosi Mátyás beszéde a gazdag parasztság, a kulákság megrendszabályozásáról. – Június 16.: a Magyar Dolgozók Pártjának közleménye: a párton belül trockista kémcsoportot lepleztek le, melynek vezetője Rajk László, az 1945 előtti itthoni mozgalom több más tagjával. Kirakatperben – ahol mindent „beismernek” – elítélik, majd kivégzik őket. – Hamarosan következik az új, kommunista hadseregvezetés is Pálffy tábornokkal az élen. Ez esetben is látványos ítéletek, kivégzések. – Augusztus 18.: új alkotmány, amely többek között kimondja a munkához való jogot. – Szeptember: Nagy Imre „jobboldali opportunista” elhajlásának bírálata (ellenzi a mezőgazdaság és ipar fejlesztésének arányait). – Decemberi törvény az első ötéves tervről. (Ahogy a Szovjetunióban államkölcsönt, nálunk tervkölcsönt jegyeztetnek: a rendszerrel való azonosulás szimbólumai.) Sztálin születésnapján Sztálin harcos élete címmel kiállítás nyílik.

1950. január: az IDP határozata a munkaversenyről. – Március: a Weiss Manfréd Műveket Rákosi Mátyásról nevezik el. – Üzembe lép a Mátravidéki Erőmű. (Az önálló nehézipari bázis megteremtésének jelképe is.) – április 25.: a volt szociáldemokrata Szakasits Árpádot lemondatják az Elnöki Tanács elnökségéről, majd börtönbe vetik. – Május 31.: az MDP Központi Vezetőségének határozata a mezőgazdaság fejlesztéséről és a klerikalizmus elleni küzdelemről. – Augusztus–szeptember: a Központi Vezetőség kizárja, majd letartóztatják Marosán Györgyöt, Ries Istvánt, a közgazdász Vajda Imrét, volt szociáldemokrata politikusokat. (A munkásmozgalom hagyományaihoz, forradalomeszményeihez ragaszkodó erők adminisztratív előreállítása.) – Augusztus 22.: a Szovjetunióból hazatért parasztküldöttség felhívása: a szovjet példát kell követni, lépjen be a parasztság a termelőszövetkezetekbe. (Mind több nyílt megfogalmazása: a Szovjetunióban kialakult társadalmi-politikai rendszer a szocializmus építésének egyetlen modellje.) – Október 14.: felhívás az ifjúsághoz a Dunai Vasmű építésére. (Magyarországon is mozgósító felhívások a munkaerő iparba áramlására.)

1951. február–március: az MDP II. kongresszusa határoz az iparosítás gyorsításáról, a mezőgazdaság „elmaradottságának felszámolásáról”, a kollektivizálási kampányról, túlteljesítésekre ösztönözve emeli a tervszámokat. (Szolgai módon másolva az 1930. évi sztálini módszereket, gondolatmenetet.) Kimondják a sztálini tételt: a szocializmus építése során az osztályharc élesedik. Március: törvényerejű rendelet a begyűjtésről, majd a szappan- és szénjegy után a kenyérjegy, húsjegy bevezetése, nyomasztó élelmiszerhiány. Április: a magyar írók egységes szövetségének, az Írószövetségnek létrehozása (az Akadémia kutatóhálózatát már 1949-ben létrehozták), a csepeli gyorsvasút átadása. Az „eredmények” mellett, ugyanúgy, mint a Szovjetunióban, tisztogatás a párton belül: a Moszkvából hazajöttek klikkje (Rákosi, Farkas, Gerő, Révai) az itthoniakkal szemben a közvetlenül irányított Államvédelmi Hatóság segítségével lép fel. (Kádár János, Kállai Gyula, Losonczy Géza, Donáth Ferenc letartóztatása.) – Januárban adminisztratív lépés a „volt kizsákmányolók” és vezető hivatalnokok ellen, kitelepítik őket kijelölt, félreeső helyekre. Megkezdődik a hajsza a belső árulók ellen. (A kronológiában még fel nem tüntetett munkatáborokról kérdeznek szomszédaim.)

És sorolódnak az aláhúzások az oldalakon, adatok „a rendszer” feltétlen másolásáról: a mindent-államosításról, a kötelezően termelendő növényekről, az idegen betolakodók elleni történeti kultuszról, Rákosi, a „vezér” 60. születésnapjának kultuszos ünnepléséről, ugyanakkor – elismerést kiváltóan – az állami kulturális, szociális gondoskodás kiterjesztéséről és így tovább.

Egyszerű a következtetés: a Rákosi vezette MDP 1948 után a sztálini rendszert a szocialista rendszerrel azonosította, és mindazt végig akarta járatni Magyarországgal, amit a Szovjetunió végigjárt teljesen más földrajzi, gazdasági, történelmi adottságokkal, teljesen más politikai helyzetben. És lemásolta a párt–állam–társadalom viszonyáról kialakított sztálini receptet, mint ahogy a gazdaság szerkezetének átalakítása (nehézipar primátusa, erőszakolt mezőgazdasági kollektivizálás), a gazdaság vezetésének módszerei (a tervutasításos módszerek primátusa,) de a gazdaságon kívüli adminisztratív eszközök és propaganda igénybevétele is a szovjetunióbeli sztálini rendszer másolásából eredt.

Az értékelő történetírás

A történetírás nem maradhat meg a magyarázatok szintjén. Az értékelés – bérmennyire is nem tetszik ez a tudomány művelőinek – nem más, mint a tudományos eszközökkel megindokoltan feltett – mi lett volna, ha – kérdése.

1948-ban a közép-európai népi demokratikus országokban, így Magyarországon is, bevezetésre került a sztálini rendszer. Vajon ha a fasizmus leverése után megindult demokratikus fejlődés mehetett a maga útján, nem tudták volna a magyar demokrácia erői biztosítani hosszú távon is a szocialista irányú átalakulást? Ha ez nem történik meg, vajon szükség volna-e lépten-nyomon figyelmeztetni fiataljainkat (s öregjeinket is) a Szovjetunió tényleges világtörténelmi szerepének megbecsülésére, nagyszerű kultúrájának szeretetére? – A magyar párt vezetése lemásolta a szovjetunióbeli gazdasági rendszert és módszereket. De van-e értelme a nehézipari alapozottságú elzárkózásra épülő politikának olyan ország esetében, melynek nincs ehhez nyersanyaga, s ami természeti adottsága van (mezőgazdaság, viszonylagosan fejlett szakértelem), az éppen a szovjetunióbelivel ellentétes irányú fejlesztést kíván, ekképpen mindenféle nemzeti autarchia kiküszöbölését. Vajon ha ez a túlfejlesztés nem következik be, szükség volna-e ma ilyen arányú nehézipari csődtömeget magával cipelnie a magyar társadalomnak? Az ipari munka értékrendjében átvettük a Szovjetunióban a nagy építkezéseken kialakult mennyiségi alapelvet és a régi szakembergárda lebecsülését. Vajon ha nem tesszük ezzel tönkre a hagyományos munkásosztály szakmai értékrendjét, melyben a szakszerűség volt a döntő tényező, akkor is bekövetkezett volna az ipari szakmunkásság szakértelmének ilyen tragikus elmaradása a világ élvonalától? S ha mindehhez nem párosítjuk a százezres szervezett – és szakértelmet tekintve legjobb munkást mozgató – szociáldemokrata mozgalom szétverését, vajon eltűnt volna-e az a közösségtisztelő, munkaszerető és -becsülő munkásmagatartás üzemeinkből, amelyet a hazai magyar munkásmozgalom (mind szocdem, mind kommunista) kialakított? S szakmunkásképzőink – a jövő alapozói – tanulmányi átlaga akkor is az elégséges (2) osztályzat körül állna-e? (Közbeszólás: higgyem el, a legfájóbb kérdés!) – Magyarország követte az erőltetett mezőgazdasági kollektivizálás útját. De szükség lett volna-e az elmúlt két évtized nehéz és agyondotált gazdaságpolitikai korrekcióira, ha a belterjesség kisgazdaságokhoz kötődő hagyományait hagyjuk továbbélni a nagyüzem mellett? – (A sztálini rendszer korrekciós történetére lásd ismét História, 1986/5–6. sz.) A magyar vezetés az erős politikai centralizációt és az egypárt politikai-állami szervező funkcióját átvette a Szovjetunióból. De egy ilyen kis területű országban, mint Magyarország, vajon indokolt-e egy ilyen erős és területileg ennyire felfejlesztett politikai és propagandista apparátust, eltartani? És a társadalom hétköznapjait is bürokratikus területi központokból kézben tartani akaró tanácsi (gazdasági, tanügyi, stb.) ágazati bürokrácia? Ha ez nem következik be 1948 után, vajon szükség volna-e ma szinte már erőltetve ösztönözni a társadalmat az alulról jövő kezdeményezésekre, politikai együttgondolkodásra? Létrejött volna-e a hazai baloldal, a munkásmozgalom (1948-ben mennyivel erősebb és fejlettebb, mint a Szovjetunióban 1929-ben) álma: az önmagából közösséget szervező, közösségközpontú társadalomról. S vajon szükség volna-e olyan nagy agitációt kifejteni, hogy a fiatalok lépjenek be a társadalmi-politikai szervezetekbe?

A magyar politikai vezetés 1948 után módszereiben is másolta a sztálini rendszert. Nemcsak a „vezér” kultuszában, de abban is, hogy a napi élet átalakításának egészét elsősorban meggyőzés kérdésének tekintette. Az ideológia így azonosult a propagandával, azon érvek keresésével, amelyekkel az éppen adott napi politikai programot alátámaszthatta. Vajon lecsökkent volna-e ennyire a magyar társadalomban a jövőkép (így egy szocialista jövőkép) mindennapos tiszteletben tartása, bekövetkezett volna-e tiszta alapelveinkből való kiábrándulása, ha nem számoljuk fel a friss eszmecserét, elemzést jelentő valódi ideológiai tevékenységet? S kellene-e lépten-nyomon figyelmeztetni gyermekeinket s egymást is azon vívmányokra, melyeket az elmúlt évtizedek fejlődése elért a foglalkoztatottság, s kulturálódás, az utódgondozás (bölcsőde, óvoda), a kezdődő környezetvédelem terén, amelyet most kezdenek csak értékelni, amikor ezeket „reform” címén „értéktörvénynek” vetik alá.

Minden társadalmi rend megmaradásának alapkövetelménye a folytonos megújulás (a reform). Minden megújulás alapja a jelen s a jelenhez vezető múlt őszinte elemzése. Vajon ha ezt az elmúlt évtizedekben állandóan szem előtt tartjuk, nem lennénk-e felkészültebbek mai esélyeink felmérésére, megtalálására?…