Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

13. fejezet -

“...e törvény szavára dalol a szívünk.” Személyi kultusz és dalkultúra.

POLÓNYI Péter

„… e törvény szavára dalol a szívünk”

Személyi kultusz és dalkultúra

Ha a korabeli műsorokat böngésszük, 1949–1953 között hirtelen, gombamód elszaporodnak a Sztálinhoz és Rákosihoz írott dalok, kantáták, kórusművek. A koalíciós korszakban (1945–1948) nemigen voltak a Sztálin-dalok népszerűek. A NÉKOSZ-osok például csupán azért tettek kivételt Alexandrov Sztálin-kantátájával, mert jól értesült körökben elterjedt róla egy máig nem bizonyított hír, miszerint az egy pogány himnusz pravoszláv egyházi feldolgozása, új szöveggel ellátva. Ebben az időszakban, mikor az önként szerveződő dalos közösségek még léteztek és ízlésük is tükröződött a repertoárokban, nem találunk olyan dalokat, amelyek magyar politikusokhoz szóltak volna. Az okok keresése helyett elégedjünk meg annak leszögezésével, hogy nálunk nem voltak a forradalmi változásokkal a tömegek szemében oly egyértelműen összefonódó népszerű személyiségek, mint Lenin a Szovjetunióban, vagy Tito Jugoszláviában. Ebből következően nálunk a Rákosihoz írott, s 1950-től megjelenő művekre fokozottan nehezedett az arctalan, ismeretlen pártvezér népszerűsítésének terhe.

Gyökeres változások észlelhetők tehát 1949-tól. Sok minden megváltozik. A műsorokból kiszorulnak az addig használatos, többnyire háború előtti mozgalmi dalok. Ez funkcióváltozásra is utal. A régi mozgalmi dalok egy-egy közösség, mozgalom, vagy akár párt hétköznapi, spontán „mozgalmi mulatásaihoz” tartoztak. A fordulat éve után – mivel a cél minden önszerveződésű közösség, mozgalom és a politikai pluralitás felszámolása – nemkívánatosak többé az ezekhez az intézményekhez kötődő, azokban használatban volt dalok sem. Az új daloknál a reprezentációs, ünnepi funkció kerül előtérbe.

Politikai-ideológiai elvárások

A második világháború előtti dalok időszerűsége már a felszabadulást követő pezsgő politikai élet művelődéspolitikai vitáiban megkérdőjeleződött. Problémát jelentettek a népdalok – pesszimista szövegeik miatt; a szocdem mozgalmi dalok „liedertafeles”-nek mi nősültek. Más munkásdalok avantgardnak vagy proletkultosnak „bizonyultak”, a slágerek, operettek kispolgári és giccses mivoltuk, a magyar nóták nacionalizmusuk, dzsentriességük miatt lettek kifogásolhatókká. Már a koalíciós korszakban kezd megfogalmazódni a személyi kultusz nálunk született műveit is meghatározó elképzelés a tömegdalokról. Idézzük a szovjet hadsereg katonatisztjeként hazatérő Szabó Ferenc szavait: „A magyar demokráciába beletartozik az egész dolgozó magyar nép. A magyar tömegdaloknak éppen ezért új tömegdaltípus felé kell orientálódnia… [Ennek] zenei nyelvezete legyen magyar. Dallamanyagát merítse a parasztdalok tősgyökeresen magyar fordulataiból. Mindenekfelett olyan legyen, hogy magának, sajátjának érezze a magyar munkás, magyar paraszt és magyar értelmiség.” Székely Endre (ekkor a Magyar Zeneművészek Szabadszervezetének főtitkára) a sztálini, zsdanovi megfogalmazásokig jutott el: „…ehhez az (új) zenekultúrához az összes társadalmi tétegek hozzáadják a tarsolyukban őrzött kincseket: a földműves adja a népdalban rejlő zenei anyanyelvet, a munkás az öntudatos szociális tartalmat, az értelmiség az európai műveltséget. Legyen tehát a mi dalunk formájában népi, tartalmában haladó, demokratikus és kifejezésmódjában a legjobb hagyományokat továbbfejlesztő.” Székely esztétikai kategóriáit az MKP szövetségi politikájából vezette le. Legyen tehát az újtömegdal, közérthető s lehetőleg az aktuális politikai problémákat művészi színvonalon tükröző. A politikai hatalomért folytatott harcban az „ismeretlenségből” kilépni szándékozó. MKP – a tömegdalt is felhasználta. Ezek megítélésében a legfontosabb ezért a használhatóság, a szocialista mondanivaló közvetlen érvényesülése volt. Sárai Tibor 1949-ben az MDP programjának egyik vitáján így nyilatkozott: „…azt a zenét érzi sajátjának a nép, mely a küzdés eredményességét hirdeti…” – vagyis az optimista zenét. A korabeli – mai szemnek már ordítóan sematikusnak ható – megfogalmazások szerint: a kapitalista művész magányosan dolgozó művész, formalista, dekadens és pesszimista; a szocialista művész a tömegekkel együtt lélegzik, és optimista műveket hoz létre. (Több javaslat hangzott el, hogy a szerzők hívják meg alkotóközösségeikbe a dolgozó tömegek képviselőit, látogassák az üzemeket, sőt a Népművelési Minisztérium 1951-ben magukat a tömegeket is komponálásra biztatta.)

Később a „szocialista zene” fogalmának definiálása során még inkább előtérbe került a „pártszerűség” követelménye. Eszerint a műveknek tükröznie kell a marxizmus eszméjét és a párt legutolsó határozatát; s ezt mindenki számára felismerhető és érthető módon. A művészetpolitikai bürokrácia – az említett követelményekhez igazodva, azt műfajilag is értelmezve – elsősorban a könnyebben ellenőrizhető vokális programzenét támogatta. „A kantáták szövege annak a biztosítéka, hogy egy nagyobb embercsoport érzelmeit, állásfoglalását kifejezze”, „a szöveg fontosabb, mint a zene” – mondogatták a zeneszerzők is. A szövegen viszonylag egyszerűen számon lehetett kérni az előírt „aktualitást”, a „mozgósító erőt”, az ünnepélyességet. Sárai Tibor mondotta: „a tömegdal esztétikája a harcban álló proletár.”

Nehezebb volt a zene szocialista tartalmának meghatározása. A szocialista zene tartalmát az életigenlő, hősies, himnikus, patetikus hang adja meg. „Optimizmus, vidámság, tetterő” – mondja Tardos Béla zeneszerző, a Vándor-kórus egykori karnagya, a Vezess minket Rákosi Elvtárs s a Háladal Sztálinnak kompozíciók szerzője. 1950-ben az MDP Művészeti Bizottsága vitát rendezett a zenéről, amelyen Révai József a következőket mondta: „Én nem vagyok zenész. Én irodalmár vagyok. Én irodalomról fogok beszélni, fogom a példákat hozni, az Önök feladata az; hogy zenére fordítsák. S ha tőlem ma azt kérdezik, hogy kit kövessen a magyar író, József Attilát vagy Petőfit, Adyt vagy Arany Jánost, akkor azt mondom, hogy Petőfit és Arany Jánost.” „Hogy lehetett ezt másképp értelmezni – teszi hozzá Székely Endre majdnem három évtized múlva visszaemlékezésében –, mint úgy, hogy nem Bartókot és Kodályt, hanem Erkelt és Lisztet kellett volna követni.” Nem csoda azután, ha korabeli műsorok programjait nézzük, mennyire virágzásnak indultak a verbunkosokra építő dalok. (Ma már csak az idősebb korosztály emlékezhet Halász Sándor Rákosi jár előttünk című művére.)

Hamarosan felbukkant azonban a felismerés: a mindenkire egyformán ható dal, a tömegdal ilyen kompozíciója illúzió. Az ízlésbeli különbségek figyelmen kívül hagyása már önmagában is a sikeresség akadálya, 1950-ben Kadosa Pál – természetesen szovjet szerzőre – Novikovra hivatkozva kijelentette: „…másképp kell komponálni a kolhozparasztoknak, másképp a munkásoknak, diákoknak, értelmiségieknek.”

A dal mindennapi kenyér

1952-ben a követelményekben gyökeres változás áll be. Új igény született: igény a vezetők dicséretének bensőséges, lírai, őszintének ható kifejezésére. Egy kortárs, Mihály András elbeszélése 1952-ből: „A felszabadulás idejében vezéreink még nem voltak olyan közvetlen és sokszínű élmény számunkra, egy kicsit olyan hatás alatt éltünk, hogy amikor a felszabadulásra és rájuk gondoltunk »mintha trombiták szólaltak volna meg«. Ez a viszonyunk nem hasonlított ahhoz a meleg, mondhatnók apa és gyermeke közötti viszonyhoz, amely ma fennáll.” Ezzel egy időben a népi táncok (hajdútánc, kanásztánc stb.) hangvételének alkalmazásától várták a dalok nagyobb népszerűségét. „Rákosiról olyan tömegdalok kellenek, amelyek táncos jellegűek, vidámak.”

A Szovjetunióban is sok ilyen (táncos) tömegdal keletkezett állapították meg a Magyar Zeneművészek Szabadszervezetének néhány nappal Rákosi 60. születésnapja után tartott ülésén. A művekkel, szemben támasztott követelmények mégoly vázlatos áttekintése után is megállapítható, hogy a személyi kultusz szolgálatába kényszerült szerzők meglehetősen teoretikus és paradox elvárásoknak próbáltak megfelelni. Nálunk sosem került sor azonban arra, hogy a tömegek sikeresebb befolyásolásának érdekében feladjanak minden művészi igényt és oly mértékben közeledjenek a slágerhez, mint szovjet kollégáik. (Természetesen voltak ilyen egyedi kezdeményezések nálunk is.) Kérdés természetesen: a siker vajon a művészi silányság miatt maradt el, vagy azért, mert a feldolgozott politikai mondanivalót a tömegek elutasították. A további kutatások valószínűleg mindkét tényező szerepét kimutathatnák.

Az MDP művészetpolitikája, amely a műveket csupán a politikai használhatóság alapján ítélte meg, a művészi alkotás és fogyasztás rendszerét az ipari termelés analógiájára szervezte meg. „A zeneművészet a dolgozók erejét fokozza!”, „Mindennapi kenyér mellé minden napra szép dallamot!” – olvashatjuk az Éneklő Nép című lapban. Erre annál is inkább szükség volt, mivel az új dalok maguktól, spontán módon nem terjedtek volna el. A terjesztés legfontosabb eszközei a kórusok. Fontos szerepüket jelzi, hogy az 1945–1953 között megjelent zenei cikkek 66,9%-a velük kapcsolatos. 1948-tól a legfontosabb feladat a kórusmozgalom számbeli gyarapítása. Az üzemeknek, vállalatoknak illett énekkarokat tartaniuk. 1948-ban 650, 1951-ben 5874 felnőtt kórust tartanak számon. A Népművészeti Intézet adatai szerint 1949–1951 között 776-ról 9584-re nőtt a kórusok száma. A kórustagok száma is ugrásszerűen emelkedik, 1948-ban 18 ezer fő, 1952-ben 138 ezer fő. 1953 után a számok esése figyelhető meg. A műsorok összeállításában többek között az 1948-ban megalakult Bartók Béla Szövetség (BBSZ) segédkezik, ahová a kórusok kötelesek munkatervüket beküldeni. 1949-ben a BBSZ valamennyi kórusát kötelezte 4 tömegdal megtanulására. A beavatkozás eredményéről Szabó Ferenc így nyilatkozik: „Pár hónapja [1949-tel] azonban visszhangzik az utca a dúdoló magánosoktól és különösen egypár szovjet tömegdal, a Sztálin-kantáta… stb… vált Magyarországon a szó legszorosabb értelmében tömegdallá.” Ennek a korabeli optimista felfogásnak ellentmond a visszaemlékezések alapján összeállított népszerűségi lista, amelynek 37. helyén áll Alekszandrov kantátája. (Tokaji András adata.) Ha viszont azt kívánjuk megtudni, hogyan akarták „felülről” a tömegízlést befolyásolni, akkor helyesebb a terjesztést (kottakiadványok), az eladások gyakoriságát vizsgálni. Nézzük, milyen dalokkal ünnepeltük Sztálin 70. születésnapját! (1949. december 21. munkaszüneti nap volt!) A hozzá írott legfontosabb, legtöbbet játszott művek a következők:

1. Alekszandrov: Sztálin-kantáta

2. Hacsaturján: Dal Sztálinról

3. Kadosa: Sztálin esküje

4. Zsdanov: Sztálini aratás

5. Szabó: A sztálini törvény

6. Tardos: Hódolat a nagy Sztálinhoz

Vessük ezzel egybe a kottakiadást. 1945–1948 között még csupán Szabó Ferenc Dal Sztálinról című, 1937-ben írott művét nyomtatták ki. 1949-ben, a születésnap évében, a politikai fordulat után tizenegy Sztálint köszöntő művet adtak ki. (Rákosiról szóló dal csak a „sztálini-év után, 1950-ben jelenik meg.) A Sztálin-témához viszont 1949-ben hirtelen igen sok zeneszerző fordul. Legtöbbjük, mondhatni a névsor nevesebbjei – Szabó, Kadosa, Tardos, Raics – Kodály-tanítvány volt. Ez a munkássághoz való kötődésen túl – Szabó és Tardos a második világháború antifasiszta küzdelmeiben váltak kommunistákká – eleve feltételezett valamilyen fogékonyságot a népi kultúra iránt is. Ez a kettős kötődés érzelmi alapot jelenthetett a „tartalmukban szocialista, formájukban népi, nemzeti” dalok – ahogy a korabeli esztétikai szlogenek mondották – elkészítéséhez. A jutalom, az elismerés nem is maradt el. Novikov a Szovjet Zeneszerzők Szövetségében 1950-ben kijelentette: „…az a körülmény, hogy a legjobb magyar kompozíciók alkalmakra készülnek és az a tény, hogy Sztálin születésnapjára a magyar zeneszerzők sora lépett fel új kompozíciókkal, … a magyar zenei élet fejlettségét bizonyítja.” (A bizonytalanság időszakában a szovjet elismerés megnyugtató hatásáról talán nem is szükséges külön szólni. Azonban anyagilag sem fizettek rá a sikeres dalokra a szerzők sem nálunk, sem a Szovjetunióban. Szabó Ferenc sokáig emlegette, hogy egy ilyen mű jogdíjából, 40 ezer rubelből, évekig élt a Szovjetunióban.) A magyar szerzőek megélénkült „termékenysége” és az 1948-ban jelentősen növekvő szovjet import következtében a „tömegdalínség” enyhült. (Ami azt jelenti természetesen, hogy kevésbé a tömegek, mintsem inkább a politikai struktúra igényelte mind nagyobb számban a tömegdalokat.)

Propaganda és új „műfaj”

A Sztálin-kantáta és más Sztálin-dalok betörése Magyarországra egyrészt azt eredményezte, hogy a magyar szerzők utánozni kezdték a szláv–orosz paraszti stílust. A legnyilvánvalóbban ez Tardosnál érződött, aki a Híven a sztálini párthoz és Hódolat a nagy Sztálinhoz című munkáiban az orosz népi kórusokra jellemző oktávugrást és a „mi, re, lá” zárlatot használta. Kurtág Üdvözlő ének Sztálinhoz című műve tökéletes orosz népdal-kórusutánzat. A szláv dalokra jellemző hosszan ívelő, dallamvezetés, a ritmus másodlagossá válása elfogadott – Zsdanov általános esztétikai normáinak is megfelelő – sajátossággá lesz. A magyar szerzők többsége számára a szovjet kantáták slágerszerűsége is meghökkentő lehetett. (Zsdanov Sztálini aratásának dallamkezdete, f-moll akkordfelbontásra épül és emlékeztet a Moszkva parti esték című slágerre. Tardos Vezess minket Rákosi Elvtársa ilyen előképek nélkül nyilván nem mert volna operettes lenni.)

A kantáták írására is a Sztálin-kantáták bátorították a hazai szerzőket. A fordulat éve után; a polgári induló-kultúrában gyökerező munkásmozgalmi dalok kiszorultak. (Talán nem túlzott általánosítás azt mondani: a hagyományos szociáldemokrata műveltségi elemek kiszorításának részeként.) Az új műfaj, a kantáta egyik jellemzője: már nem egy társadalmi-politikai célra mozgósít, hanem „dicsőít” valamit vagy valakit. Az indulóból himnusz lesz. A mozgalmi dalok még lüktető, pontozott menetritmusa most lelassul, statikussá válik, csökken a szöveg aktivitása, harciassága, és ezt egyre inkább felváltja a lelkesedés, a magasztalás. A zene a beérkezettséget sugalló szövegeket elsősorban a diadalittas, optimista dallamvégekkel támogatta. Ha a dallam mollban kezdődik (Alekszandrov Sztálin-kantátája esetében például g-moll), a himnikus, dicsőítő refrén (esetünkben a Sztálin, ó Sztálin, Te lángszínű zászló) már dúrban (ez esetben b-dúrban) szól. A dalokat, kantátákat gyakran magasan végződő kódák fejezik be. Gyakori a moll dallamok dúr harmóniájú lezárása, az ún. picardiai terc alkalmazása, amint ez példáinknál is megfigyelhető. A Sztálin-dalok szövegeihez visszatérve a fényszimbólum alkalmazása figyelhető meg. A harmonizálás dúrosodása, csillogása ilyen szövegekhez kötődik: „Sztálin, Kinek tündöklő a feje, s neve ragyog a csillagon, magas égen, bevilágítja az országot, világot, A győztes fénnyel született, minden napját ez járja át s a teremtő fényben szikrázó jövő ragyogja vissza mosolyát” (Devecseri–Kadosa: Terjed a fény. Kantáta 1949). (Paradoxon: míg egyrészt a szociáldemokrata szervezett munkásság hagyományos mozgalmi kultúráját irtották, ugyanakkor a századelő szocdem mozgalmának egyik alapmotívuma, hogy a „megváltás egyenlő a forradalommal”, „sztálinizálva” megjelenik.)

A tömegdalok műfaji ellentmondásosságát, különböző hatásokat szintetizáló jellegét a Rákosihoz írott dalok közül a legkiemeltebb, a Rákosi a jelszónk példázza a legjobban. E mű a népdal modális gondolkodását a dúr–moll hangrendszerrel, a verbunkos ritmikáját és hangszeres fogantatású fejlesztésmódját pedig a dalszerűséggel egyesíti. A verbunkosnak a munkásindulók szellemében való megkeményítése figyelhető meg. A refrén dallama az orosz népzenére jellemző szó-lá-szó hangoknál tetőzik, amire a „Rákosi” szövegrész esik. (A Rákosihoz írott dalokban gyakori, hogy a dallam tetőzése egybeesik Rákosinak szövegbeli említésével, pl. Tardos: Vezess minket Rákosi Elvtárs, Halász: Rákosi jár előttünk.) Az új stílusú „népdal”, a munkásindulók, a verbunkos, az orosz népdalok együttes felhasználása – a korszak propaganda-esztétikája szerint – a munkás–paraszt szövetséget és a szovjet és magyar nép barátságát fejelte ki, vagy akarta kifejezni.