Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

9. fejezet -

“...de megmásítani sem szabad”. A sztálinizmusról

SZAMSZONOV, A. M.

„,..de megmásítani sem szabad”

Országunk történelme, amelyben „minden új volt”, szenvedélyesen érdekel mindenkit – gépkocsivezetőket és mérnököket, költőket és akadémikusokat. Ivan Jevszejevics Karaszov olvasónk levelét külső tudósítónk, Edmund Jodkavszkij átadta Alekszander Mihajlovics Szamszonov akadémikusnak, az ismert szovjet történésznek. […] A leendő akadémikus katonai pályafutása 1939 fagyos telén kezdődött a Baltikumban, a Nagy Honvédő Háborút pedig a Sztálingrádi 3. gépesített gárdahadosztály tagjaként harcolta végig. […] Alekszander Mihajlovics nagy elfoglaltsága ellenére is vállalta, hogy válaszol a penzai gépkocsivezető levelére. (Szocialisztyicseszkaja Indusztrija, 1987. május 24.).

Vonzónak találom Iván Jevszejevics Karaszov mély érdeklődését a történelem iránt, és azt a vágyát, hogy mindenben alaposan eligazodjon, mindenkinek megadja, ami jár neki. Azt javasolja, hogy emeljünk emlékművet J. V. Sztálinnak. Amikor e gondolata mellett érvel, részben azt írja, hogy a súlyos háborús megpróbáltatások éveiben a szovjet harcosok „A hazáért, Sztálinért” felkiáltással mentek rohamra.

Az én személyes fronttapasztalatom lehetővé teszi, hogy meggyőződéssel állítsam: sok minden megtörtént ugyan a fronton, de a szovjet emberek a Hazájukért harcoltak, nem pedig egy emberért. Szó se róla, az olvasó által idézett formula létezett a sajtóban, a frontsajtóban is (újságokban, röplapokon), de ez a személyi kultusz egy megnyilvánulása volt. „A hazáért, Sztálinért” formula legendájának széles körű elterjedéséhez hozzájárultak azok a levelek is, amelyeket a parancsnokságok az elesettek özvegyeinek küldtek. Például barátomnak, Nyikolaj Kruglovnak az özvegye a következő levelet kapta a frontról (új könyvemben idézem ezt a levelet): „1942. szeptember elsejére virradó éjjel Nyikolaj Alekszejevics elkeseredett harcban »A hazáért, Sztálinért« szavakkal hősi halált halt a Haza igaz fiaként.”

Én viszont, aki jól ismertem leningrádi bajtársam nézeteit, ha felidézem háború előtti beszélgetéseinket Sztálinról, mind a mai napig nem tudom elhinni, hogy éppen ezekkel a szavakkal ment volna rohamra. Nyikolaj Kruglov hősként halt meg, de ezeket az utolsó szavakat nyilvánvalóan csak ráruházták.

Attól a társadalomtól, amelyet a Nagy Október hozott létre, idegen magának a személyi kultusznak az elve is. Hiszen a forradalom által felszabadított nép vezéreinek tekintélyét elismerte, de istenítésüket ellenezte: így tanította, és ehhez adott nagyszerű személyes példát V. I. Lenin. Az emberiség történelmének alkotói mindig is a néptömegek voltak; nem pedig az egyes személyek.

Azt jelenti ez, hogy Sztálinnak nem voltak érdemei a nép előtt? Nem, természetesen voltak érdemei (helyesen említi ezeket I. Karaszov): a szocialista építés terveinek megvalósításában, az ország védelmi képességének megerősítésében, a hadsereg vezetésében a fasiszta agresszióelleni háború éveiben. Ugyanakkor valamennyi sikert, amelyet a párt és a nép ért el, helytelen Sztálin nevéhez kapcsolni, „a népek zseniális vezére”, „a nagy hadvezér” tulajdonságait tulajdonítva neki.

Meggyőződésem szerint Sztálin nem volt sem zseniális vezér, sem nagy hadvezér; már csak azért sem, mert tragikus következményekkel járó hibákat követett el. És ráadásul elősegítette a marxizmus-leninizmus számára idegen személyi kultusz megszilárdulását. (I. Karaszovnak nincsen igaza, amikor azt állítja, hogy „Sztálin ebben nem hibás”.) 1937-ben, amikor a szocializmus már győzött országunkban, Sztálin azt állította, hogy ahogy, haladunk a szocializmus felé, az osztályharc fokozatosan egyre élesedik. És ez a hibás elméleti tétel a gyakorlatban alapjául szolgált a törvényesség durva megsértésének, alaptalan tömeges megtorlásoknak, a rágalmazók, névtelen feljelentők ösztönzésének; a karrieristák pedig, akik beférkőztek a párt és állami szervekbe, tetteiket az éberségről szóló jelszavakkal leplezték. Mindez oda vezetett, hogy a légkör egyre jobban megtelt gyanakvással és bizalmatlansággal.

A bonyolult negatív folyamatokat még az is súlyosbította, hogy az állambiztonsági szervek párt- és kormányellenőrzését Sztálin személyes ellenőrzése váltotta fel, ez pedig elősegítette nemcsak Jagoda, Jezsov és Berija, hanem a nép más igazi ellenségeinek bűnös tevékenységét is.

Egy példa erre: a német fasiszták, hogy gyengítsék a Szovjetuniót, hamis dokumentumokat fabrikáltak az ún. „Tuhacsevszkij-összeesküvésről”, egy nem létező ellenforradalmi összeesküvésről a Vörös Hadsereg legmagasabb vezető köreiben. A német dokumentumokat ravaszul kitervelten Prágán keresztül juttatták Moszkvába, és a szörnyűséges provokáció sikerült. Áldozatul estek neki a legjelentősebb szovjet katonai vezetők: M. N. Tuhacsevszkij, I. E. Jakir, V. K. Bljuher, I. P. Udorevics, A. I. Jegorov és a tisztikar sok más tagja. Mindez pedig hozzájárult ahhoz, hogy a német tábornoki kar szabad kezet kapjon a „Barbarossa-terv” kidolgozásához.

És bár a háború előestéjén a megtorló intézkedések áldozatainak egy részét rehabilitálták (köztük K. K. Rokoszovszkijt), az alaptalan megtorlások eredménye már komoly veszteséget jelentett.

A nagy honvédő háborúról már sok könyvet írtak, sokat kutatták, de még távolról sem mindent, ami a valóságban történt, rekonstruált pontosan, a tényeknek megfelelően a történeti irodalom. A hitleri agressziót megelőzően katonai doktrínánk azt hangsúlyozta: ha ellenség támad ránk, az ő területén fogjuk a háborút folytatni. De egyáltalán nem úgy alakult, a támadás időpontjának megállapítását illetően a számítási hiba ugyanis végzetesnek bizonyult. A. M. Vasziljevszkij ezzel kapcsolatban így írt: „Sztálin kemény vonalát, eltekintve attól, hogy Németország felhasználhatta volna mint ürügyet a háború kirobbantására, megkívánták szocialista Hazánk történelmi érdekei. Sztálin hibája az, hogy nem látta meg, nem érzékelte azt a határt, amelyen túl ez a politika nemcsak szükségtelenné, hanem veszélyessé is vált. Ezt a határt bátran át kellett volna lépni, maximális gyorsasággal teljes készültségbe hozni a fegyveres erőket, végrehajtani a mozgósítást, az országot katonai táborrá alakítani. Látszólag húzni az időt valahogy maximum júniusig (1941), de a nyíltan elvégezhető munkákat már korábban elvégezni. Elég bizonyíték volt arra, hogy Németország országunk katonai megtámadására készül – századunkban az ilyesmit leplezni nehéz.”

Richard Sorge már 1941. március 5-én lemásolt és a Szovjetunióba juttatott fotókópiákat titkos dokumentumokról – Ribbentrop Oltnak, a tokiói követnek küldött táviratairól van szó –, amelyben Németország a Szovjetunió elleni, június második felére tervezett támadásáról értesít. Május 19-én pontos adatokat közölt a Szovjetunió nyugati határán 150 német hadosztály összpontosításáról, június 15-én pedig, egy héttel a támadás előtt, hihetetlen nehézségeket legyőzve, életét kockáztatva le tudott adni Moszkvának egy rövid, de a legnagyobb mértékben fontos közleményt: „A háborút június 22-én kezdik.”

Ennek ellenére csapataink nem voltak teljes harckészültségben. Sőt, ugyanebben az időben tilos volt tüzet nyitniuk a határt megsértő német repülőgépekre. 1940 októberétől 1941 júniusáig a Szovjetunió állami határát 185 repülőgép sértette meg. Közismert, hogy a német pilóták lefényképezték a katonai objektumokat. 1941. május–júniusában 461 határsértőt tartóztattak fel a határőrök. Fegyveres és rádióállomással felszerelt diverzáns csoportokat dobtak területünkre. Egyszóval, azt a verziót, hogy „Németország, váratlanul támadta meg a Szovjetuniót”, nem fogadhatjuk el feltétlenül, valójában minden sokkal bonyolultabb volt. A legfelsőbb német vezetés sikeresen valósította meg a szovjet fél dezinformálását olyan anyagok fabrikálásával, amelyek eljutottak Sztálin asztalára.

Meg vagyok róla győződve, ha nem lettek volna Sztálin tévedései, akkor a Wehrmacht csapatai, ha be is hatoltak volna területünkre, nem jutottak volna el Leningrádig és Moszkváig. A háború előestéjén elkövetett végzetes hibák okozták a bekerített hadseregek tragédiáját, amit a történészek csak mellesleg szoktak emlegetni, pedig nem egy hadseregünket bekerítették: 1941-ben Umany körzetében, Kijev alatt és Vjazma körzetében, 1942-ben Harkov körzetében.

Egyáltalán, nem egyszerű értékelni Sztálin szerepét a háborúban. Nagy hadvezér azonban nem volt. Súlyos tévedéseket követett el a fegyveres harc irányításában a háború kezdetétől 1942 őszéig. A későbbiekben azonban, amikor már támaszkodott a hivatásos katonák szakszerű ismereteire, sikerült elsajátítania a korszerű hadviselést, és – mint Legfelső Főparancsnok és a Honvédelmi Állami Bizottság elnöke – fontos szerepet játszott a szovjet nép győzelmének kivívásában.

Ha valakit a második világháború nagy hadvezérének nevezhetünk, az Georgij Konsztantyinovics Zsukov, a Szovjetunió négyszeres Hőse. A második világháború képes történelme című nemzetközi kiadványban (Pernell kiadó, London, 1966–1968) a 2. kötet Zsukovnak szentelt 16. fejezetének azt a címet adták: „A tábornok, aki egyetlen csatát sem vesztett el.” És ez igaz is.

Nézzük most az 1942. év eseményeit. A hitleri hadvezetésnek ismét sikerült Sztálint félrevezetnie. Még A sztálingrádi csata című doktori disszertációs könyvemben megírtam ezzel kapcsolatban: „A hitleri hadvezetés intézkedései között nem utolsó helyet foglalt el a »Kreml« elnevezésű álhadműveleti terv.” Ennek célja a szovjet hadvezetés félrevezetése volt az 1942 nyarán tervezett német hadjáratokat illetően. A „Kreml” hadműveletet a Szárazföldi Erők Vezérkarának és Hitlernek az utasítására az ún. Közép hadseregcsoport törzskara dolgozta ki. A Moszkva elleni támadásra felszólító hadparancsban, amelyet, május 29-én irt alá Kluge vezértábornagy, főparancsnok és Wehler tábornok, vezérkari főnök, a Közép hadseregcsoport csapategységei elé azt a feladatot tűzték ki, „Bekeríteni Moszkvát és szilárdan birtokunkban tartani a Moszkva körüli területet.” E cél elérése érdekében konkrétan megjelölték a feladatokat a 2. és 3. páncélos hadseregnek, a 4. és 9. hadseregnek és az 59-es számú hadseregtörzsnek. A „Kreml” álhadművelet és a valódi „Blau” hadművelet (mely a déli előrenyomulást jelentette a Kaukázus elfoglalása céljából) kezdési időpontja egybeesett. Az ellenség mindent megtett, beleértve a rádión leadott félre vezető információkat is, hogy a „Kreml” hadműveleti tervről a Vörös Hadsereg parancsnoksága tudomást szerezzen. Bizonyos mértékig sikeres is volt az ellenségnek ez a ravaszkodása. Pedig az állambiztonsági szervek már március 23-án jelentették a Honvédelmi Állami Bizottság Főparancsnokságnak (GKO-nak), hogy: „A fő csapást a déli területre fogják mérni, azzal a feladattal, hogy Rosztovon át Sztálingrád felé az Észak-Kaukázusba betörjenek, onnan pedig tovább a Kaszpi-tenger irányába. Ezen az úton remélik a németek elérni a kaukázusi olajkutakat.”

Az 1942-es nyári visszavonulás tehát nem lett volna feltétlenül szükséges, de Sztálin nem hitt a szovjet felderítésnek.

A Legfelső Főparancsnok nevezetes 227-es, 1942. július 28-án kelt parancsát az irodalomban az „Egy lépést sem hátra” szavakkal szokták emlegetni, de mind a mai napig nem tették közzé teljes egészében. (A sztálingrádi csata című könyvem 4. kiadásában igyekszem majd mindenféle kihagyás nélkül közreadni.) Ugyanis ez a parancs egyenesen, leplezetlenül kimondta, hogy az ország kétségbeejtő helyzetben van, és hogy tovább visszavonulni nem szabad. A háborús veteránok tudják, hogy ez a parancs nagyon szigorú volt. Mindazonáltal szükséges volt az akkor kialakult helyzetben, és sokban hozzájárult a fronton végbemenő fordulathoz. Hiszen pl. a 126. lövészhadosztály, élén V. E. Szorokin ezredes parancsnokkal, inkább ott pusztult el a védelmi vonalban, de nem vonult vissza.

Azoknak a csapatainknak a sorsa, amelyek bekerítve harcoltak a Sztálingrádot megközelítő utak távoli szakaszain, nem kevésbé volt tragikus. Felkerestem a katonai levéltárakat, hogy kiderítsem a 33. gárdahadosztály és a 181. és 192. hadosztály sorsát, de azt a választ kaptam, hogy semmiféle dokumentum nem maradt fenn utánuk, mindent megsemmisítettek, amikor a csapatokat bekerítették. Egyetlen út marad, megkeresni az események közvetlen résztvevőit, de ezekből egyre kevesebb és kevesebb van. A háború alatt minden katonától megkövetelték, kezdve a közkatonától a legfelsőbb tiszti állományig: ha kiúttalan helyzetbe kerülnek, inkább a halált kell választaniuk, mint a fogságot. Bekerítésbe, vagy fogságba kerülni szégyennek számított. Azokat pedig, akik oda kerültek, nagy gyanakvással fogadták. Egyszóval mindezek még feltáratlan oldalai a háborúnak, „fehér foltok” a történelemben. Egyáltalán nem könnyű őket megközelíteni.

Egyébként az első munkák, amelyeket a bekerített hadseregek sorsának szenteltek, írók tollából kerültek ki, nem pedig történészekéből. E. Dolmatovszkij Zöld Brama (Zeljonnaja Brama) című könyvét értékesnek tartom.

Meg kell itt említenem azt is, hogy a történelmet nem lehet csak regények és filmek alapján tanulmányozni. A történészek között is vannak azonban olyanok, akik kiegyengetik a múlt valós tényeit, olyan történészek, akik nem tudták legyőzni a szubjektivizmust és hívei az események lakkozásának. A történész nem mindig tud egyetérteni azzal, ahogyan a művészi alkotásokban értelmezik a múlt eseményeit, bár sok mindent nagy meggyőző erővel feltártak már úgy, hogy történetileg is hiteles.

Ezzel kapcsolatban megállok I. Sztadnyuk Háború című regényénél. A regény részletesen elemzi D. G. Pavlov hadseregtábornok, a Nyugati Front főparancsnoka és legközelebbi segítőtársai, V: E. Klimovszkij, A. G. Grigorjev, N. A. Klics és A. A. Korobkov tragikus sorsát. A háború 9. napján felmentették tisztségükből és katonai törvényszék elé állították őket. Sajnos sok regény lapján szerepel az a motívum, hogy a Nyugati Front vezetői az ország kritikus háborús helyzetében nagymértékben vétkesek voltak. Az olvasónak azt sugallják, hogy éppen a parancsnokság volt a hibás abban, hogy a Nyugati Front csapatai nem voltak teljes harckészültségben, és abban is, hogy bűnös módon nem tudták irányítani csapataikat a kibontakozó harcokban. Megdöbbentő az a kendőzetlenségében szörnyű kijelentés, amikor Tyimosenko ellenvetéseit, hogy ugyanis lehetetlenség, hogy Pavlov összeesküdött volna a fasisztákkal, Mehlisz így hárítja el: „De hiszen arra is gondolnunk kell, hogyan magyarázzuk meg népünknek és az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg visszavonul…” Ezt a koholmányt Pavlovnak a fasisztákkal kötött egyezségéről Sztálin elvetette, de a bűnös tétlenség vádja megmaradt. A regényíró még magának Pavlovnak is bizonyos mértékig ilyen gondolatokat tulajdonít: „És szembenézve az igazsággal, el kellett ismernie, hogy a háború küszöbén ő, mint a körzet parancsnoka, sok mindent nem tett meg, amit még kellett volna tennie.”

Egyébként a jogászok nyelvén szólva, a „sok mindent nem tett meg” kifejezés nem azonos a „bűn” és „árulás” formulákkal. A háború első napján légierőnk 1200 gépét semmisítették meg a repülőtereken és egyenlőtlen harcokban, megszakadt az összeköttetés, a csapatok egy időre elveszítették irányításukat. De ez nem csak a nyugati vonalon volt így, ahová az ellenség a főcsapást mérte. Vajon nem majdnem ugyanez történt-e az északnyugati és a délnyugati vonalakon is? Ideje nyíltan megmondani: D. G. Pavlov és bajtársai nem voltak vétkesek azokban a bűnökben, amelyekkel vádolták őket.

I. Sztadnyuk regényében a szigorú büntetés, az agyonlövetés igazságosságát Sztálin és W M. Saposnyikov beszélgetése hivatott alátámasztani. Viszont Sztálin békeidőben is különböző ürügyekkel lövette agyon mindazokat, akik ellene felléptek…

Remélem, Ivan Jevszejevics Karaszov megnézte már a Vezeklés című filmet. Megdöbbenti a nézőket ez a film. Történelmi emlékezetünk felkeltését célozza, az idősebb nemzedékek leckéinek felidézését.

Igen, nem szabad mindezt elfelejteni, azzal nyugtatni magunkat, hogy a szovjet társadalom hatalmas sikert aratott az anyagi és szellemi élet mindenszférájában. Lám, Ivan Jevszejevics is azt írja, hogy „a történelmet nem szabad elfelejteni”. Miben különbözik mégis az álláspontunk?

Arról van szó, hogy Sztálin személyi kultuszát nem egyedül Ny. Sz. Hruscsov ítélte el, hanem az egész párt, az SZKP Központi Bizottságának 1956. június 30-i, A személyi kultusz és következményeinek felszámolásáról szóló határozatával. Ez a határozat megemlíti azt is, hogy 1922 végén 1923 elején V. I. Lenin Levél a kongresszushoz című ismert írásában néhány személyes tulajdonságára való tekintettel javasolta Sztálin elhelyezését a főtitkári posztról.

Most a társadalom forradalmi megújulásának folyamatát éljük, s ez a szocializmus legfontosabb vívmányaira támaszkodik, beleértve a demokratizmust és a nyilvánosságot, a tudatos részvételt a munkában és a társadalmi tevékenységben. Az előrehaladásunkat akadályozó tehetetlenséget azonban nem lehet legyőzni a múltról szóló igazság nélkül.

A legjobbakat szeretném kívánni befejezésül Önnek, Ivan Jevszejevics – és természetesen ajánlom, hogy mélyebbed gondolkozzon el J. V. Sztálin szerepének értékeléséről a közelmúlt történelmében.