Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

8. fejezet -

Aki szembe mert fordulni Sztálinnal. Fjodor Raszkolnyikov

POLIKARPOV, V.

Aki szembe mert fordulni Sztálinnal

„1917–1987. Fjodor Raszkolnyikov.” Ezzel a címmel közölte az Ogonyok című szovjet folyóirat az alábbi cikket a lenini munkatársi garnitúra sokoldalú egyéniségéről F. Raszkolnyikovról, illetve igen tanulságos „utóéletéről”. A cikket igen kis – elsősorban a visszaemlékezéseket érintő – rövidítéssel az alábbiakban közöljük. (A szerk.)

Három forradalmon át

Raszkolnyikov […] 1892 januárjában született Pétervárott egy templomszolga családjában […]

Miközben 1908-tól Pétervárott a Műszaki Főiskolán tanult, magával ragadta a marxista irodalom, és 1910-ben a 19 éves fiatalember belépett a szociáldemokrata pártba. Munkatársa volt a Zvezda című bolsevik újságnak, majd amint megindult a Pravda, annak szerkesztőségi titkára lett. […] 1912–13-ban megismerte, mit jelent a cári börtön és a száműzetés.

1917. március közepén a párt F. Raszkolnyikovot Kronstadtba küldte, szerkeszteni a Golosz Pravdi [Az igazság hangja] című újságot. Bekerülve a kronstadti bolsevik szervezet vezető magjába, nagy tekintélyt szerzett a matrózok, katonák, munkások között. Megválasztják a Kronstadti Szovjet elnökévé.

Április 3-án Raszkolnyikov részt vett Beloosztrov vasútállomáson az emigrációból hazatérő Lenin fogadásán és elkísérte őt Pétervárra. Megismerkedése Leninnel kitörölhetetlen nyomot hagyott Raszkolnyikovban. Erről a napról izgatottan, ragyogva mesél később visszaemlékezéseiben. Találkozása a forradalom vezérével nem csak egy epizód Raszkolnyikov életrajzában. A későbbiekben többször is kellett Lenintől kapott felelősségteljes megbízatásokat teljesítenie.

A júliusi pétervári felvonuláson Raszkolnyikov vezette a Kronstadtból érkezett matrózok sokezres menetoszlopát. Ezekben a napokban készítette elő az Ideiglenes Kormány a Kreszinszkaja-villa szétverését, amelyben a Bolsevik Párt Központi és Pétervári Bizottsága székelt. A KB mellett működő katonai bizottság Raszkolnyikovot bízta meg a párt központi intézményeinek védelmével, az épület parancsnokává nevezte ki.

Az októberi napokban tagja a Pétervári Katonai Forradalmi Tanácsnak. Lenin vele tanácskozza meg, hogyan lehet a támadó Kerenszkij–Krasznov csapatok ellen a hajókat legjobban felhasználni a forradalmi főváros védelmére. Raszkolnyikov maga is részt vesz a Pulkovo alatti harcokban, azután pedig a balti egységek élén indul a felkelt moszkvai proletariátus megsegítésére. Miután visszatér Pétervárra, kinevezik a haditengerészeti vezérkar komisszárjává. […]

Raszkolnyikov segített Leninnek létrehozni a Munkás–Paraszt Vörös Flottát. A Tengeri Ügyek népbiztosának helyetteseként ő is ott volt a híres jég-hadjárat vezetői között – amely során a Balti Flotta hajóit Revelből és Helsingforsból Kronstadtba hozták (így megmentve attól, hogy a Pribaltikumban támadást kezdő német csapatok kezébe kerüljön).

Raszkolnyikovot 1918 júniusában ismét nehéz feladattal bízta meg Lenin – a kormány azon határozatának végrehajtásával, hogy a Fekete-tengeri Flotta hajóit süllyesszék el a novorosszijszki kikötőben. A hajókat ugyanis az ellenforradalmi tisztikar át akarta vinni” Szevasztopolba, ahol a német megszállók kezére kerültek volna. […]

Hamarosan visszatért Moszkvába, és a párt KB rendkívüli meghatalmazottjaként a Volga vidékére küldte, ahol fenyegető helyzet alakult ki. Hogy mennyire nagy volt a KB bizalma Raszkolnyikov iránt, ezt tanúsítja a neki kiadott megbízólevél, amelyben az állt, hogy: „ … az OKP KB kinevezi a párt vizsgáló bizottságának tagjává, amelynek feladata valamennyi párttag magatartásának vizsgálata a front katonai hadműveleteivel kapcsolatban és felhatalmazza, hogy leváltsa bármilyen párt és szovjet munkáról és a pártból is kizárja mindazokat a párttagokat, akinek tevékenysége nem felel meg a párt feladatainak és pillanatnyi követelményeinek.”

1918 júliusában Raszkolnyikovot kinevezik az akkor legfontosabb Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsának tagjává, augusztusban pedig átveszi a Volgai (Volga–Káma) Hadi Flottilla parancsnokságát.

Szeptember 2-án az [Orosz] Köztársaság Forradalmi Katonatanácsának megalakulásakor ennek is tagja lett. Miután sikeresen befejezte a Volgán a hadműveletet, 1918 novemberében visszatért Moszkvába a Tengeri Ügyek Népbiztosságára, de decemberben egy különleges rendeltetésű egység élén tengeri felderítésre küldték Revel alá. A Szpartak nevű naszádot, amelynek fedélzetén Raszkolnyikov tartózkodott, Revel körzetében szerencsétlenség érte és angol cirkálók bekerítették. Raszkolnyikov az egységével együtt fogságba került. Londonba vitték és öt hónapig a breekstoni börtönben tartották fogva. A szovjet kormány energikus intézkedéseinek eredményeképpen 1919 májusában kiszabadult a Szovjet Köztársaság területén korábban fogságba ejtett 19 angol tisztért cserébe. […]

1920 júniusában Raszkolnyikovot kinevezik a Balti Flotta parancsnokává. A szakszervezeti vita idején eleinte az ellenzék nézeteit osztja, de a későbbiekben elvetette ezeket és egész életében következetesen a párt lenini vonaláért harcolt.

1921–1923 között Szovjet-Oroszország meghatalmazott diplomáciai képviselője Afganisztánban. Rendkívüli diplomáciai képességekről téve tanúságot, igen sokat tett a Szovjet-Oroszország és Afganisztán közötti kölcsönös baráti kapcsolatok létesítéséért. A szovjet diplomaták közül elsőként kapott külföldi államtól kitüntetést. 1924-től Raszkolnyikov a Molodaja Gvargyija, a Krasznaja Nov folyóiratok és a Moszkovszkij Rabocsij kiadó főszerkesztője, a Kiadói Főbizottság elnöke, a Művelődésügyi Népbiztosság kollégiumának; tagja, a Művészeti Főbizottság vezetője; 1930–1938 között a Szovjetunió diplomáciai megbízottja Észtországban, Dániában és Bulgáriában.

Raszkolnyikov tehetséges irodalmárként publicisztikai munkák, könyvek és színdarabok szerzőjeként is ismert volt. Kronstadt és Pityer 1917-ben címei könyvében remek művészi formában írt a Balti Flotta matrózainak forradalmi hőstetteiről, a nagy október előkészítéséről és fegyveres védelméről.

Hogyan csinálták belőle a „nép ellenségé”-t

V. Sz. Zajcev 1963-ban a következőket írta Raszkolnyikovról: (…) „A XVII. kongresszus után, külföldön tartózkodva, nyugtalanul figyeli Sztálin személyi kultuszának kifejlődését. Az önkény és a törvénytelenség következtében értelmetlenül pusztultak el a párt és a szovjet állam lenini káderei, kiemelkedő katonai vezetők, akiket Raszkolnyikov személyesen ismert a polgárháborúból, diplomáciai munkatársak, akik nem feleltek meg Sztálinnak. Raszkolnyikov felfigyelt minderre. Bulgáriában dolgozva kezdte észrevenni, hogy Jezsov, majd Berija által kiküldött ügynökök kémkednek utána.

1939 júliusában, amikor éppen Franciaországban tartózkodik, megtudja, hogy otthon »a nép ellenségévé« nyilvánították és törvényen kívül helyezték.

E rendkívül súlyos helyzetbe kerülve Raszkolnyikov elhatározza, hogy harcot kezd Sztálin személyi kultusza ellen. Július 22-én nyilatkozatot tesz közzé Hogyan csináltak belőlem »a nép ellenségé«-t címmel, amelyben határozottan fellép önmaga védelmében és a párt és a szovjet állam többi ártatlanul szenvedett kiemelkedő személyisége védelmében.”

1936–37-ben a Külügyi Népbiztosság többször is hívta Szófiából Moszkvába, hogy megtárgyalják új kinevezését, hol Mexikóba, hol Csehszlovákiába, hol Görögországba, hol Törökországba. Érezve ezen ajánlatok „nyilvánvalóan komolytalan jellegét” (hogy is lehetett volna másként értelmezni, amikor pl. Mexikóval a Szovjetuniónak akkor még nem is volt diplomáciai kapcsolata), Raszkolnyikov visszautasította ezeket az ajánlatokat, kijelentve, hogy ő „elégedett bulgáriai tartózkodásával. Végül a Külügyi Népbiztosság követelte, hogy haladéktalanul térjen vissza Moszkvába, valami bizonytalan „felelősségteljesebb” kinevezést ígérve.

„1938. április 1-jén – írta aztán nyilvános nyilatkozatában Raszkolnyikov – elindultam Szófiából Moszkvába és erről ugyanezen a napon telefonon értesítettem a Külügyi Népbiztosságot… Az egész bulgáriai szovjet kolónia kikísért a pályaudvarra.” Raszkolnyikov azonban nem érkezett meg Moszkvába. Váratlan dolog történt. Ugyanebben a nyilatkozatban így beszéli ezt el:

„1938. április 5-én, amikorra még nem tudtam eljutni a szovjet határig, Moszkvában elvesztették a türelmüket, és miközben én még úton voltam, botrányosan leváltottak a Szovjetunió bulgáriai diplomáciai képviselőjének tisztéből, amiről – csodálkozásomra külföldi lapokból szereztem tudomást. Az illendőség minimumát sem tartották be: nem neveztek elvtársnak sem. Én politikailag tájékozott ember vagyok és tudom, mit jelent ez, amikor valakit ilyen viharos gyorsasággal leváltanak és ezt a rádióban közlik az egész világgal.

Ezek után számomra világossá vált, hogy ha átlépem a határt, haladéktalanul le fognak tartóztatni.

Világossá vált számomra, hogy én is, mint sok régi bolsevik, bűn nélkül lettem bűnös. Tehát az összes ajánlat felelős posztokról – Mexikótól Ankaráig – csapda volt, eszköz arra, hogy Moszkvába csalogassanak.

Ilyen becstelen, az államhoz méltatlan módon csaltak oda sok diplomáciai megbízottat. L. M. Karahanra ráerőszakolták, hogy fogadja el a washingtoni követi tisztséget, amikor pedig megérkezett Moszkvába, letartóztatták és agyonlőtték.

V. A. Antonov-Ovszejenkót Spanyolországból azzal hívták vissza, hogy Szovjet-Oroszország igazságügyi népbiztosává fogják kinevezni. Hogy ennek a kinevezésnek még nagyobb meggyőző erőt adjanak, az erről szóló határozatot közzétették az Izvesztyijában és a Pravdában. Aligha gyanította valaki is az újságolvasók közül, hogy ezeket a sorokat külön csak Antonov-Ovszejenkó számára nyomtatták ki.

Az 1938. április 5-i határozat után, amely felmentett engem a szolgálatból, mint olyan bűnözőt, akinek a bűnössége bizonyított, Moszkvába utazásom teljes esztelenség lett volna, egyenlő az öngyilkossággal.”[…]

Külföldön maradva Raszkolnyikov „a tisztjéből történő hallatlanul felháborító eltávolítása ellenére” is kitartást és lojalitást tanúsított a szovjet kormány irányában. 1938. október 12-én hívatták a Szovjetunió franciaországi diplomáciai képviseletére, ahol J. Z. Szuric követ, miután közölte, hogy a szovjet kormánynak „az önkényes külföldön tartózkodáson kívül semmilyen politikai pretenziója nincs ellene”, felajánlotta Raszkolnyikovnak, hogy utazzon Moszkvába, garantálja, hogy hazaérkezése után „nem fenyegeti semmi”. De Raszkolnyikov jól tudta, hogy egyedül csak az „önkényes külföldön tartózkodás”, függetlenül attól, hogy ezt mi idézte elő, hazaárulásnak számított és megfelelő következményekkel járt.

Október 18-án levelet küldött Sztálinnak, amelyben kijelentette, hogy nem fogadja el megalapozottnak ezt az akkor egyetlen vádat, s kijelenti, hogy ideiglenes külföldi tartózkodása „nem önkényes, hanem kényszerű”. „Soha sem utasítottam el, hogy visszatérjek a Szovjetunióba” – írta Raszkolnyikov.

Arról, hogy mi történt ezután, a fentebb már idézett Hogyan csinálták belőlem „a nép ellenségé”-t című nyilatkozatából [1939. július] értesülünk: „Ettől kezdve hazatérésemre semmilyen újabb felszólítást nem kaptam. A párizsi diplomáciai képviselethez benyújtott kérelmem útlevelem meghosszabbítása ügyében válasz nélkül maradt.

Most [ezt 1939. július 22-én írta – V. P.] értesültem az újságokból a július 17-én távollétemben lezajlott bírósági komédiáról. Miután köteleztek rá, hogy hagyjam el Szófiát, »dezertőrnek« tituláltak: miután önkényesen elbocsátottak a szolgálatból, kijelentik, hogy megtagadtam a Szovjetunióba való visszatérést, semmibe véve Sztálinhoz intézett írásos nyilatkozatomat, hogy soha sem tagadtam meg és nem is fogom megtagadni visszatérésemet a Szovjetunióba.

Lojalitásomat »a nép ellenségeinek táborába való átállásnak« minősítették. Ez a határozat ismételten fényt vet a sztálini igazságszolgáltatásra, a hírhedt, megrendezett perekre, eljárásokra, szemléletesen bizonyítja, hogy fabrikálják a számtalan »nép ellenségé«-t, és milyen alapok elegendőek a Legfelsőbb Bíróságnak ahhoz, hogy a legsúlyosabb büntetésre ítéljen.

Raszkolnyikov ezt a nyilatkozatot a kommunista-leninista és szovjet-polgár teljes méltóságával fejezi be:

„Törvényen kívül helyezésemet az a vad düh diktálta, amelyet egy olyan ember váltott ki, aki megtagadta, hogy engedelmesen a vérpadra hajtsa a fejét és vette a bátorságot, hogy védje az életét, a szabadságát és a becsületét.

Tiltakozom az igazságszolgáltatás ilyen kigúnyolása ellen és követelem ügyem nyilvános felülvizsgálatát úgy, hogy lehetőséget biztosítsanak nekem a védekezésre…”

A bírósági védekezésre nem kapott lehetőséget.

1939 augusztusának végén, röviddel Sztálin-ellenes nyílt levelének publikálása után, Nizzában Raszkolnyikov tüdőgyulladást kapott és súlyos állapotban került kórházba. Hamarosan agyhártyagyulladás is fellépett, s ezt már nem élte túl, szeptember 12-én meghalt. Hamvai egy francia család kriptájában nyugszanak Nizzában.

Negyed századon át a rágalom átka árnyékolta be a forradalmár, a diplomata, az író, a lenini iskola tevékeny politikai személyiségének nevét. Nehéz lenne ezt a rágalmat szétoszlatni, ha nem lennének Raszkolnyikov saját bizonyítékai: a nyilatkozat (Hogyan csinálták belőlem „a nép ellenségé”-t) és utolsó nyílt levele Sztálinhoz. A levélben, amelyet Raszkolnyikov nem sokkal halála előtt irt, mérhetetlenül bízva népének erkölcsi erejében, kifejezte azt a reményét, hogy nincsen messze az az idő, amikor az önkény és törvénytelenség rendszere, amelyet Sztálin vezetett be, majd lelepleződik és győzedelmeskedik az igazságosság, amelyért forradalmárok nemzedékei adták életüket. Ez az idő elérkezett. A XX. és XXII. pártkongresszus jelzi ezt az időt a Szovjetunió életében. 1963. július 10-én a Legfelsőbb Bíróság plénumának határozata törölte az 1939-es határozatot Raszkolnyikov ügyében, mivel tetteiben bűnt nem talált és visszaállította párttagságát, amelynek élete 30 esztendejét szentelte.

Az utolsó hőstett

Negyedszázados elhallgatás és Raszkolnyikov nevének meghurcolása után tudtuk meg, hogy mindez aljas koholmányokon alapult. A Voproszi Isztorii KPSZSZ (című folyóirat 1963-ban) fekete-fehéren leszögezte, hogy október és a polgárháború hősének emlékén nem esett folt, hogy Raszkolnyikov élete utolsó napjáig „megmaradt bolseviknak, leninistának, a Szovjetunió polgárának. A számkivetésben sem kompromittálta magát semmivel.” Ugyanakkor 1963 decemberében értesültünk Raszkolnyikov 1939. augusztus 17-i Sztálinhoz intézett nyílt leveléről, is. Ebből a levélből kitűnt, hogy a pártban a sztálini személyi kultusz idején is voltak egészséges erők, akik nem törődtek bele a kormányzati rangra emelt önkénybe, a lenini társadalmi normák megszegésébe. Különösen nyugtalanította Raszkolnyikovot a hadsereg és a flotta tapasztalt parancsnokainak kiirtása. Figyelmeztetett, hogy ez a szovjet fegyveres erők meggyengüléséhez vezet és rendkívül súlyos következményekkel járhat egy esetleges háború esetén a fasizmussal szemben, márpedig a hitleri Németországgal való összeütközést elkerülhetetlennek tartotta.

Sztálinhoz fordulva nyilvánosan kijelentette:

„Ön mocskos hamisítások segítségével rendezi meg a bírósági eljárásokat, túlszárnyalva a vádak képtelenségét illetően az Ön számára a szemináriumi tankönyvekből ismert középkori boszorkánypereket.*

Ön arra kényszeríti az Önnel együtt haladókat, hogy szenvedve és iszonyodva tegnapi elvtársaik és barátaik vérén gázoljanak át. Az Ön vezetése alatt írott párttörténetben Ön kifosztotta az Ön által meggyilkolt és meggyalázott holtakat, önmagának tulajdonítva azok hőstetteit és érdemeit.”

Csak most, a társadalmi élet átalakításának (peresztrojka) folyamatát értelmezve fedezzük fel a humán tudományokban, a művészetekben a pangást, a dogmatizmust. Raszkolnyikov levele lehetővé teszi, hogy a jelenségek fejlődését nyomon kövessük, feltárjuk forrásaikat, felhívja a figyelmet azokra a tényezőkre, amelyek szívósan életben tartják e jelenségeket, és amelyeknek feltárása nélkül lehetetlen gyökeres kiirtásuk. Raszkolnyikovra az volt jellemző – és ebből ad nekünk leckét a lenini nemzedék bolsevikja –, hogy kíméletlenül leleplezte a kialakult rosszat, és nem tett engedményeket azokra az „objektív okokra” hivatkozva, amelyeket gyakran szándékosan felhasználnak igazolásul.

„Képmutatóan hirdetve, hogy az értelmiség a »föld sója« – írta Raszkolnyikov –, Ön megfosztotta az írót, a tudóst, a festőt a munkájukhoz szükséges belső szabadság minimumától is. Ön olyan satuba szorította a művészetet, amelytől az fulladozik, haldoklik. Az Ön által megfélemlített kíméletlen cenzúra és é mindenért a fejükkel felelő szerkesztők érthető félelme a szovjet irodalmat a megcsontosodáshoz és megbénuláshoz vezették. Az író nem publikálhat, a drámaíró nem viheti színpadra a darabjait, a kritikus nem mondhatja ki személyes véleményét, ha nincsen rajta a kincstári pecsét. Ön megfojtja a szovjet művészetet, udvari talpnyalást követelve tőle, de az inkább hallgat, csak ne kelljen Önnek »hozsannát« zengenie. Ön meghonosítja a pszeudoművészetet, amely untató egyhangúsággal az Ön hírhedt »zsenialitását« énekli meg, amivel már torkig vagyunk. A tehetségtelen grafománok úgy dicsőítik Önt, mint egy félistent, akit a Hold és a Nap szült, Ön pedig, mint egy keleti despota, élvezi a durva hízelgés tömjénfüstjét. Ön kíméletlenül kiirtja a tehetséges, de az Ön számára nem kívánatos írókat. Hol van Borisz Pilnyak? Hol van Szergej Tretyakov? Hol van A. Aroszev? Hol van Mihail Kolcov? Hol van Galina Szerebrjakova, akinek az a bűne, hogy Szokolnyikov felesége volt? Sztálin, Ön letartóztatta őket!”

A sajtóban csak nemrég jelent meg „újdonságként”, hogy a sztálini önkényeskedés éveiben bezárták lehetetlen vádak alapján Sz. P. Koroljovot, D. Sz. Lihacsovot, és a kultúra, a tudomány, a technika más jelentős személyiségeit. És ezért egyenesen szenzációként hatnak a Raszkolnyikov által már akkor megtett leleplezések, amikor mindez történt.

„Ön megfosztotta a szovjet tudósokat – írja »A káderek döntenek el mindent« jelszó szerzőjének –, különösen a humán tudományok terén, a tudományos gondolat szabadságának minimumától, amely nélkül lehetetlenné válik az alkotó munka. Magabiztos tudatlanok intrikákkal, perpatvarokkal, hajtóvadászattal lehetetlenné teszik a tudósok munkáját az egyetemeken, intézetekben, laboratóriumokban. Kiemelkedő, világhírnévvel rendelkező orosz tudósokat, Ignatyev és Csicsibacsin akadémikusokat Ön az egész világban »emigránsoknak« kürtölt ki, naivul azt gondolva, hogy ezzel tönkreteszi a hírnevüket, de csak önmagát hozta ezzel szégyenbe, az egész országnak és a világ közvéleményének is tudomására hozva az Ön rendszerére nézve szégyenletes tényt, hogy a legjobb tudósok elmenekülnek az Ön »paradicsomából«, otthagyva Önnek az Ön »jótéteményeit«: a lakást, az autót és a belépőjegyet a népbiztosok tanácsának ebédlőjébe. Ön kiirtotta a tehetséges orosz tudósokat. Hol van a legjobb szovjet repülőgép-konstruktőr, Tupoljev? Ön nem kímélte még őt sem. Sztálin, Ön letartóztatta Tupoljevet! Nincs olyan terület, nincs olyan sarkocska, ahol nyugodtan foglalkozhatnának kedvelt munkájukkal. A színházigazgató, kitűnő rendező, kiemelkedő művészeti személyiség V. Mejerhold nem foglalkozott politikával. Ön azonban, Sztálin, letartóztatta Mejerholdot is.”

Emlékezzünk, hogy nyílt levelét Sztálinhoz Raszkolnyikov 1939. augusztus 17-én írta, két héttel azelőtt, hogy a fasiszta Németország meg támadta Lengyelországot és ezzel megkezdődött a második világháború. Sztálin akkor a Németországgal bekövetkező háborús konfliktus elkerülhetőségének lehetőségéről szóló illúziók fogságában élt, és ezektől az illúzióktól nem szabadult meg sem 1939-ben, sem 1940-ben, sem 1941-ben. Raszkolnyikov riadót fújt. Már akkor úgy értékelte a helyzetet, mint a „háborús veszély fenyegető óráját, amikor a fasizmus éle a Szovjetunió ellen irányul”. A hadműveletekben [sic!] amelyeket Németország és Japán Nyugat-Európában, illetve Kínában folytatott, azt látta, hogy ez „csak a Szovjetunió ellen bekövetkező intervenció felvonulási területének előkészítése”, úgy vélte, hogy „a német–japán agresszió fő célpontja – a mi hazánk”. A növekvő veszélyre való tekintettel Raszkolnyikov különösen élesen érzékelte, hogy Sztálin aláássa az ország védelmi képességét a legértékesebb káderek kiirtásával.

„Noha tudja, hogy a mi káderhiányos helyzetünkben különösen értékes minden tapasztalt és kulturált diplomata – írta Sztálinnak –, Ön Moszkvába csalogatta és megsemmisítette majdnem az összes szovjet diplomáciai képviselőt. Ön teljesen szétzúzta a Külügyi Népbiztosság apparátusát.”

Nem kisebb fájdalmat váltott ki benne a hadseregben és a flottában kialakult helyzet.

„A háború előestéjén Ön szétrombolja a Vörös Hadsereget, az ország szeretett büszkeségét, hatalmának támaszát. Ön lefejezte a Vörös Hadsereget és a Vörös Flottát. Ön meggyilkolta a legtehetségesebb hadvezéreket, akik a világháború és a polgárháború tapasztalatain nevelkedtek, akik átalakították, a legújabb haditechnika szintjére hozták fel a Vörös Hadsereget és legyőzhetetlenné tették. Ön a legsúlyosabb háborús veszély pillanatában is tovább folytatja a hadsereg vezetőinek, a középszintű és az alsóbb parancsnoki állománynak a kiirtását. Hol van Bljuher marsall? Hol van Jegorov marsall? Sztálin, Ön letartóztatta őket. Az izgatott elmék megnyugtatására Ön félrevezeti az országot azzal, hogy a letartóztatásokkal és kivégzésekkel a Vörös Hadsereg erősebb lett. Tudja pedig, hogy a hadtudomány törvényszerűsége megköveteli a hadseregben az egyszemélyi vezetést a főparancsnoktól kezdve le a szakaszvezetőig, Ön mégis feltámasztotta a politikai komisszárok intézményét, amely a Vörös Hadsereg születésének hajnalán jött létre, amikor még nem voltak saját parancsnokaink, és a régi hadsereg katonai szakembereit politikailag ellenőrizni kellett. Ön nem bízik a vörös parancsnokokban, és kettős hatalmat vezet be a hadseregben, és ezzel lerombolja a katonai fegyelmet. A népszerűség kedvéért Ön feltámasztja az orosz történelmi hősök kultuszát: Alekszandr Nyevszkijét, Dmitrij Donszkojét, Kutuzovét abban a reményben,

hogy az elkövetkező háborúban ők jobban fogják Önt segíteni, mint a kivégzett marsallok és tábornokok. Kihasználva azt, hogy Ön senkiben sem bízik, az igazi Gestapó-ügynökök és a japán felderítők sikeresen halásznak az Ön által felkevert zavaros vízben, és bőségesen dobálnak át Önnek hamis dokumentumokat, amelyek megrágalmazzák a legjobb, legtehetségesebb és legbecsületesebb embereket. A gyanakvás Ön által létrehozott rothadt légkörében, a kölcsönös bizalmatlanság, az általános nyomozás és a Belügyi Népbiztosság – amelynek Ön átadta szétmarcangolásra a Vörös Hadsereget és az egész országot – mindenhatóságának légkörében mint vitathatatlan bizonyítéknak hisznek mindenféle »elfogadott« dokumentumnak, vagy úgy tesznek” mintha hinnének…” Ehhez a levélhez Raszkolnyikov mottót is írt – két sort Az ész bajjal jár-ból”**: „Olyan igazságot mondok rólad, ami rosszabb minden hazugságnál.” Feltámadhat az a kérdés: vajon nem túloz-e ennek a jóslatnak az igazolására? De itt vannak előttünk az A I. Todorszkij főhadnagy által elkészített számítások: a sztálini megtorlások az öt marsallból hármat kiirtottak (A. 1. Jegorovot, M. N. Tuhacsevszkijt, B. K. Bljuhert); az öt legfelső rangfokozatú hadseregparancsnokból hármat; a 10 második rangfokozatú hadseregparancsnok mindegyikét, az 57 hadtestparancsnokból 50-et; a 186 hadosztályparancsnokból 154-et; a 16 első és második rangfokozatú hadseregkomisszár mindegyikét, a 28 hadtestkomisszárból 25-öt, a 64 hadosztály-komisszárból 58-at, a 456 ezredesből 401-et.

Levele befejező részében Raszkolnyikov azt írta: „Az Ön esztelen bachanáliája nem tarthat sokáig. Végtelen az Ön bűneinek listája. Végtelen az Ön áldozatainak listája, nincs lehetőség rá mindet felsorolni. Előbb vagy utóbb a szovjet nép a vádlottak padjára fogja Önt ültetni mint a szocializmus és a forradalom árulóját, fő kártevőjét, a nép igazi ellenségét, az éhezés és a bírósági hamisítások szervezőjét.”

A párt és a szovjet állam kiemelkedő alakjának ez a reménye valóra vált. A párt elítélte Sztálin személyi kultuszát, nyilvánosságra hozta a hatalommal történt visszaéléseinek tényeit. Azonban hátra van még, hogy mélyrehatóan elemezzük a személyi kultusz keletkezésének okait, körülményeit, az ellene folytatott harc történelmi tapasztalatait. […]

Nem mindenkiben volt meg az állampolgári bátorság, hogy ne hallgasson. Sem annak idején, sem azután, hogy a párt elítélte a sztálini személyi kultuszt [1956]. A tudomány más képviselői részéről újabb megingathatatlan dogmává emelkedett Sztálin jóindulatú jellemzése: bár a személyi kultusz kárt okozott a szocialista építés ügyének „a társadalom életének egyes szféráiban”, azonban sem a személyi kultusz, sem annak következményei „egyáltalán nem a szocialista rend természetéből eredtek, nem változtatták meg, nem tudták megváltoztatni annak jellegét” – mondták. És aztán ebből következett az a kioktató intelem, hogy „sem elméletileg, sem ténybelileg nem helyeselhetjük, amikor egyes tudományos és művészeti kiadványainkban az életet csak a személyi kultusz szemszögéből mutatják be, s ezzel eltakarják a szocializmust felépítő szovjet emberek hősies harcát”, hangsúlyozta ezt 1965 októberében Sz. P. Trapeznyikov. Az elvtelen „tudományos” gondolat pedig szolgálatkészen továbbfejlesztette: ezt az eszmét 1966 januárjában, mondván: sajnos ezeknek a „marxizmustól mélyen idegen jelenségek”-nek a leleplezése közben megnyilatkoztak „a marxizmustól idegen, szubjektivista határok, amelyek tükröződtek egyes történészek munkáiban is. Elterjedt, a »személyi kultusz időszaká«-nak helytelen, nem marxista szakkifejezése.

Ezeknek elültetése a marxizmustól idegen jelenségek kritikájának visszatartását jelenti, s éppen ez magyarázza a társadalomtudományokban jelenleg meglevő pangást. A hivatali „elit” a tudományban és a propagandában természetesen a párt hivatalos dokumentumaira támaszkodott. De joggal merül fel a kérdés: „Elegendőnek, kimerítőnek ismerhetjük-e el a mai körülmények között az SZKP A személyi kultusz és következményeinek felszámolására hozott határozatát? Nem tűnik-e úgy, hogy nem tárta fel ez a határozat a jelenség teljes lényegét? És nem túlságosan is sietve jelentettük-e ki, hogy felszámoltuk.” (Kommuniszt, 1987. 7. sz. 120. old.)

Utószó a rehabilitációhoz

Mindazok, akik Raszkolnyikovot a forradalmi párt- és állami munka alapján vagy a történelmi dokumentumok és az irodalom alapján ismerték, megelégedéssel fogadták a legfelsőbb állami és pártszervek döntését rehabilitációjáról. A Katonai Kiadó Harci posztokon című sorozatában újraközreadta Kronstadt és Pityer 1917-ben című visszaemlékezését és az Iljin zászlós elbeszélései-t. Goljaniban egy úttörőcsapat vette fel Raszkolnyikov nevét. A Szovjetunióba meghívott özvegyét, M. V. Raszkolnyikovát és lányát szívélyesen fogadták a Szovjet Írók Szövetségének elnökségében, a Haditengerészeti Flotta Katonatanácsában, a Hadtörténeti Folyóirat és az Ogonyok szerkesztőségében, s a baltikumi matrózok körében. Elhatározták, hogy hamvait hazahozzák és újra eltemetik Kronstadtban. Leányát, aki elvégezte a Sorbonne-t, a moszkvai egyetem felvette továbbképzésre.

De az általános tiszteletadás légkörét az októberi hősök sorába visszakerült nagyszerű személyiség F. Raszkolnyikov körül váratlanul megváltoztatta Sz. P. Trapeznyikov rosszindulatú felszólalása a felsőoktatási intézmények társadalomtudományi tanszékvezetőinek tanácskozásán, 1965. szeptember 5-én. Arról a „szubjektivista orvtámadásról” beszélve, amely egyes olyan személyek értékelésében megmutatkozik, akik „időnként ellentétes oldalon álltak” az átalakítási folyamatokban, Raszkolnyikovról ezt mondta:

„Eszmei vonatkozásban ő mindig aktív trockista volt. Szovjet-Oroszország megbízott diplomáciai képviselőjeként megtagadta, hogy visszatérjen hazájába, ezzel súlyos tettet, árulást követve el. A levelet, amely a Szovjetunióba való visszatérésének a magyarázata, az egyik legmocskosabb fehérgárdista lapnak, a párizsi Novaja Rosszija folyóiratnak küldte el, amelyet a háború előtt az önök által sem ismeretlen Kerenszkij szerkesztett és vele közreműködésben Miljukov, ahol ezt a levelet széles körben felhasználták szovjetellenes célokra a háború előestéjén. Fehérgárdistákkal, fasiszta söpredékkel barátkozva ez a renegát leköpdöste mindazt, amit elértek és azután vérükkel is megszilárdítottak a szovjet emberek, befeketítette a leninizmus hatalmas zászlaját és felmagasztalta a trockizmust. Csak felelőtlen emberek minősíthették Raszkolnyikov dezertálását, szökését a Szovjetunióból hőstettnek.”

A második, most már posztumusz leszámolás Raszkolnyikovval leckeként, okulásként kellett, hogy szolgáljon mindazoknak, akik még a XX. kongresszus után végbemenő átalakítás eszméinek szellemében éltek, és jeladás volt mindazoknak az aktivizálására, akiket ‚a kongresszus „halálosan megijesztett” és akiknek – A, P. Butenko professzornak a Moszkovszkaja Pravdában megjelent szavai szerint – érdekükben állt, hogy „a társadalmat a bürokratizmustól és más negatív jelenségektől megtisztítani akaró folyamatot megállítsák”.

Hogyan értékeljük hát a Trapeznyikov által felhozott vádakat? Egyenesen meg kell mondani, hogy ezek a hallgatók tájékozatlanságára építettek. Mindenekelőtt nem igaz, a vád alapjául szolgáló tény, vagyis az, hogy Raszkolnyikov levele a Novaja Rosszija folyóiratban jelent meg. A levél nem ott, hanem a Poszlednyije Novosztyiban látott napvilágot, Kerenszkij és Miljukov pedig nem ugyanazon lap munkatársai voltak, hanem Kerenszkij a Novaja Rossziját adta ki, Miljukov pedig a Poszlednyije Novosztyit. Ez természetesen apróság, de a „burzsoá ideológia trubadúrjai” és a „burzsoázia felmagasztalói” ellen küzdő harcosnak, akinek magát Trapeznyikov feltüntetni igyekezett, ezeket az „apróságokat” is tudni kellett volna. Továbbá látható, hogy összekeveri, egynek veszi Raszkolnyikov nyilatkozatát és levelét, amelyeket különböző fórumokon adtak ki, és nem ismeri közreadásuk körülményeit.

Raszkolnyikov a levelet nem valamelyik újságnak adta, hanem a Franciaországban érvényes rend szerint a Havas hírügynökségnek, amely valamennyi újságnak ugyanazt a szöveget eljuttatta, tehát a levél megjelentetése a Novaja Rosszijában vagy a Poszlednyije Novosztyiban nem Raszkolnyikov választásától függött. Mindezt nem tudva Trapeznyikov pusztán abból a tényből kiindulva, hogy a levelek megjelentek ezekben az újságokban, hamisan kapcsolatot tulajdonít Raszkolnyikovnak a fehérgárdistákkal, és – nyilvánvalóan az érzelmi fokozás érdekében a „fasiszta söpredékkel”. Fantasztikus vádjaitól elragadtatva a régi kommunistát, Lenin harcostársát a megszégyenítő „renegát” (áruló, hitehagyott) jelzővel illette.

„Mindig aktív trockista” volt-e Raszkolnyikov, ahogy ezt Trapeznyikov bizonygatta? Maga Raszkolnyikov írta Sztálinnak 1939. augusztus 17-i levelében:

„Ahogy az Ön előtt ismeretes, én sohasem voltam trockista. Eszmeileg harcoltam minden ellenzékkel a sajtóban és minden széles körű gyűlésen. Most sem értek egyet Trockij politikai álláspontjával, programjával, taktikájával. Lehet, hogy Raszkolnyikov nem írt igazat, és erre a nyilatkozatára nem szabad támaszkodnunk? De van egy bizonyíték, amelyet Sztálin aláírása erősít meg – egy jegyzet, amely A polgárháború története a Szovjetunióban című könyv 1. kötetében található, amely 1935–1936-ban jelent meg Sztálin (valamint Sz. A. Kirov, A. A. Zsdanov és mások) szerkesztésében: „Raszkolnyikov F. F. (szül. 1892) – bolsevik, 1910 óta párttag. A háború alatt a tengeri flotta tisztje. A februári forradalom után a Kronstadti Szovjet elnökhelyettese, a bolsevik szervezet vezetője Kronstadtban. Az októberi forradalom után a Kaszpi-tengert a fehérgárdistáktól és az angoloktól megtisztító Kaszpi flotta vezetője. Jelenleg a Szovjetunió diplomáciai képviselője Bulgáriában.” Nincs itt egy hang se Raszkolnyikov valamiféle trockizmusáról, pedig a jegyzetekben ugyanebben a mutatóban más személyekről feltétlenül feltüntették, ha részt vettek az ellenzékben. A kötet összeállítóinak egyike egyébként Raszkolnyikov s Sztálin volt a szerkesztője.

Mint ahogy mondottuk is, Raszkolnyikov a a szakszervezeti vita idején a Balti Flotta parancsnokaként egyetértett az ellenzékkel, de gyorsan szakított is velük. Ez a tény azonban kis mértékben sem igazolhatja Raszkolnyikov diametrálisan ellenkező értékelését, hiszen Lenin arra tanította a pártot, hogy ne ostorozza a kommunistákat a kijavított hibákért. „Közvetlenül az októberi forradalom előtt és után – írta ő – egész sor nagyszerű kommunista követett el hibát Oroszországban, de erre most már nem szívesen emlékezünk. Miért? Mert ha nincs erre külön szükség, akkor helytelen emlegetni azokat a hibákat, amelyeket teljesen kiküszöböltek.” Pontosan ezért nem volt szükség nyilvánvalóan emlegetni F. E. Dzerzsinszkij és M. V. Frunze hibáit, amelyeket Leninnek a breszti békéért folytatott harca időszakában elkövettek. Végül is, nagyobb megalapozottsággal tulajdoníthatott volna Trapeznyikov „trockizmust” Sztálinnak, aki 1918. november 6-án Trockij javára írta az októberi „felkelés megszervezésének egész munkáját”, hangsúlyozva, hogy „a párt mindenekelőtt és főként Trockij elvtársnak van lekötelezve azért, hogy a garnizon gyorsan átállt a szovjet oldatra, és hogy ügyesen szervezte meg a Forradalmi Katonatanács munkáját.”

A másik Raszkolnyikov elleni vád, a „dezertálás”, a „szökés a Szovjetunióból” – sem rendelkezik több alappal, mint az előző: ezekkel a vádakkal 1939-ben illették őt, de ezeket a vádakat elsöpörték legfelsőbb párt és állami szerveink, amikor átvizsgálták a Raszkolnyikov „ügyet” és rehabilitálták Raszkolnyikovot. [1963] Ami pedig azt illeti, hogy az ellenség felhasználta Raszkolnyikov levelét: az ellenség mindig manipulál céljai érdekében azokkal a dokumentumokkal, amelyek fájó pontjainkat fedik fel: pontosan ugyanígy terjesztették a pártkongresszusok anyagait is, sok sajtóbeli anyagot, amelyek a személyi kultuszt leplezték le, újra kiadták őket és a maguk módján kommentálták nem kevésbé hírhedt orgánumok mint Kerenszkij és Miljukov újságjai. Senkinek sem jut azonban ma eszébe, hogy az újra kinyomtatásból arra következtessen, hogy ezeknek az anyagoknak a szerzői fehérgárdistákkal és fasisztákkal „bratyiznak”. Lenin egészen más véleményen volt a hasonló esetekben: „Nem egyszer mondtuk, hogy a szovjet hatalom minden ereje a bizalmon és a munkások tudatos hozzáállásán nyugszik… Egyáltalán nem felejtettük el, hogy minden szót, amit itt kiejtünk, át fognak értelmezni, hogy beismeréseinkre odafülelnek a fehérgárdista ügynökök – de azt mondjuk: hadd tegyék! Sokkal több hasznot húzunk az egyenes, nyílt igazságból, mivel meg vagyunk róla győződve, hogyha súlyos is ez az igazság, ha világosan hallható, akkor minden öntudatos képviselője a munkásosztálynak, minden dolgozó paraszt az egyetlen helyes következtetést fogja belőle levonni”.

20 éve, 1965-től kezdve Raszkolnyikov nevét ismét beárnyékolta a rágalom. Nevét kihúzták a tudományos munkák szövegéből, az irodalmi művekből. Milyen mértékkel mérhető az a veszteség, amely ezzel a szovjet embereknek a forradalmi hagyományokon nevelődését érte?

* Sztálin fiatal korában teológiai szemináriumba járt.

** Gribojedov színműve