Ugrás a tartalomhoz

História 1987-056

Engel Pál , Mályusz Elemér , Kosáry Domokos , Sipos Péter , Horváth Zsolt , Szabó Róbert , Pótó János , Polikarpov, V. , Szamszonov, Alexander Mihajlovics , Béres Katalin , Sipos András , Örvös Lajos , Polónyi Péter , Szabó Miklós , Glatz Ferenc , Kovács Éva , Stefány Judit , Takács Péter , Petõ Iván , Burucs Kornélia , Menyhárt Lajos , Vida István , Benda Kálmán , Sas Péter , Siklós András , Hidas Péter , Bölöny József

História

7. fejezet -

Egy szimbólum születése. Így épült a Sztálin-szobor

PÓTÓ János

Egy szimbólum születése

Így épült a Sztálin-szobor

Sztálin szobrát 1956. október 23-án lerombolták. A személyi kultusz legmonumentálisabb magyarországi szimbólumát azóta sajátos hallgatás övezi. Kádár János egy beszédében 1961. december 1-jén említette néhány mondatban „a” szobrot, összefüggésben a hruscsovi politikával, melynek során Sztálin koporsóját kivitték Moszkvában a mauzóleumból. Ezután a széles nyilvánosság máig semmit nem hallott az emlékműről, annak ellenére, hogy a talapzaton körbefutó domborműfrízt 1976-ban újrafaragták. Az újságok azonban erről csapán annyit írtak, hogy új „felszabadulási emlékmű” készül, melyet Csepelen fognak felállítani. Ez utóbbira – az alkotó halála miatt – már nem került sor. (A szerk.)

Jelentések

1951. december 16-án, vasárnap délelőtt 10 órakor 80 ezer „budapesti dolgozó” jelenlétében avatták fel Sztálin szobrát. Az Irodalmi újság kéthasábos vezércikkben méltatta az eseményt. A költői lendületű tudósítás Sztálin érdemeinek magasztalása után kezd a szoborról beszélni: „Milyen hatalmas: ez az első gondolatunk. Azután mindjárt: milyen jóságos. Ma reggel olvastam egy új gyűjteményes kötetben Lebegyev-Kumacs versét, amely Sztálint mint a föld kertészét énekli meg. Ezek a sorok jutnak most eszembe: »Párázik a fekete föld. – Harmatos a fű, az ág… – Ismerjük a drága kertész – Bajszalatti mosolyát.« Jó dolog hosszan nézni a szobrot, jó dolog közvetlen közelében látni Rákosi Mátyást és első munkatársait.”

A vezércikk írója (B. I.) ezután visszatér Sztálinhoz, a lírától az eposzi magasságok felé emelkedve, a ,magyar történelmet immár két alapvető korszakra, a Sztálin előttire és utánira, osztva: „Sztálin neve egy szóban fejezi ki mindazt az erőt, amely történelmünket átformálta, amely minden napunkat, a dolgozó és alkotó hétköznapokat, a fénylő, a piros ünnepeket mássá, teljesebbé, emberibbé teszi, mint Sztálin előtti korszakunk napjait.” A tömegeket befolyásolni képes személyes „kisugárzás”, a karizma Sztálinról immár szobrára is áttevődik: „Eljönnek Karcagról és Túrkevéről a szövetkezett parasztok, és azt mondják: Sztálin apánk, és eljönnek távoli dunántúli falvakból a még egyénileg gazdálkodók, és itt érzik úgy, hogy dönteniök kell paraszti életük nagy kérdésében.” Így látta az istenséggé emelkedett Sztálin bronz helytartóját a kultusz-propagandista. De mit hangsúlyoz a politikus-propagandista?

A szobrot Révai József népművelési miniszter avatta. „Ez a szobor nemzetünk lelkéből lelkedzett, ez a szobor magyar szobor” – hangzott Révai egyik tételmondata. (Bizonyára azért is hangsúlyozta Révai a szobor „magyarságát”, mert 1948 után a kulturális szférában is gyakoriak voltak a szovjet–magyar „közös” vállalkozások: Mikus Sándor vecsési parlamenter-emlékműve pl. Vasziljev kapitány tervei alapján készült 1948-ban, az ország első Sztálin-szobrát, a szegedi Lenin–Sztálin emléket pedig Pincsuk és Taurit szovjet szobrászok alkotásai után készítette Pápai Antal 1950-ben.) Révai is elhelyezi Sztálint a magyar történelemben: „A régi uralkodó osztályok a maguk képére formálták nemzeti törekvéseiket, törpéket neveztek ki nemzeti nagyságokká. Werbőczyk, Rákosi Jenők, Prohászkák képmásaival csúfították el fővárosunkat és országunkat. Mi ezt jóvátesszük. A nemzet igazi nagyjainak emelünk emléket. A jövő évben szobrot emelünk a török- és németellenes szabadságharcok két legnagyobb hősének, Kossuth Lajosnak Budapesten az Országház előtt, Hunyadi Jánosnak Pécsett. De a sort tudatosan Sztálin szobrával nyitjuk meg. Hunyadi és Kossuth a magyar nemzet szabadságáért és függetlenségéért küzdöttek az idegen elnyomás ellen, de harcukat – bár évszázadokra világították meg népünk útját, és bár tetteik kiapadhatatlan forrásaivá váltak a hazaszeretetnek – nem koronázta siker. Az a magyar szabadságharc, melyet Sztálin zászlaja alatt vívtunk és vívunk – győzelmes volt és győzelmes marad.” A Szabad Nép ünnepi cikke pedig immár az egész magyar történelmet és kultúrát is a Szovjetunióhoz, illetve Sztálinhoz (szobrához) kapcsolja: „Ő [mármint Sztálin] a magyar történelemnek is a legnagyobb alakja. István király államalapító munkája, a Hunyadiak és a Zrínyiek halálmegvető honvédelme, Rákóczi hősi szabadságküzdelme, Kossuth Lajos, 1848–49 dicsőséges forradalma, Petőfi, Ady, József Attila álma, a Tanácsköztársaság roppant kezdeményezése, a magyar kommunisták három évtizedes, vértanúságban gazdag harca – a Szovjet Hadsereg győzelmével győzött … A városunk fölé magasodó Sztálin szobor azt hirdeti…, hogy a hazát szeretni és hűnek lenni a Szovjetunióhoz, hazafiasnak lenni és proletár módra nemzetközinek lenni – egyet jelent.”

E propagandaszólamok valóban egy korszak szimbólumává tették a bronz-monumentet. A történet azonban két évvel korábban kezdődött.

Pályázatok, előkészületek

1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapja előestéjén a főváros Törvényhatósági Bizottságának a kormány tagjai jelenlétében lefolyt díszközgyűlése „viharos lelkesedéssel” elhatározta, hogy „1. Budapest legnagyobb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángészű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel fővárosunk erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén” a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára, és amelyet a Magyar Népköztársaság megbízásából Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész készített el.” Az Andrássy út átkeresztelése azonnali hatállyal megtörtént, A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép feliratú szobrot 1950. április 2-án avatták a Szabadság téren, a Sztálin-szobor ügyében pedig megkezdődtek az előkészületek.

A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége 1950. január 14-én kelt szakvéleményében nyílt pályázat kiírását tartja szükségesnek, a szobor helyéül pedig a Városligetnek a Vilma királynő útra (ma Gorkij fasor) néző területét javasolja. Pályázati felhívástervezetük a szoboralak nagyságát öt méterben határozza meg, anyaga pedig szabadon választható nemes anyag”.

A Polgármesteri Hivatal népművelési osztályának, a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályának és a képzőművészek szövetségének 1950. március 7-i feljegyzése összefoglalja a szobor elhelyezésére szóba jöhető helyeket. Legjobbnak a Vilma királynő út torkolatával szemben, a szökőkút mögött, a Madách-szobor talapzatának helyét tartja.

Ez a hely ugyanis „úgyszólván minden előnnyel rendelkezik. Munkáskerületben fekszik, ahol hétköznap és ünnepnapokon is a dolgozók tízezrei fordulnak meg. A terület ünnepségek alkalmával több százezer ember befogadására alkalmas, jó felvonulási utakkal rendelkezik… A tér nagysága ellenére olyan, hogy egy kb. 10 m magas szobor igen jól betölti.” (A 10 m talapzattal együtt értendő.) „A megvizsgált egyéb hely-lehetőségek egyike sem felel meg a célnak folytatódik a feljegyzés. – A Hősök terén jelenleg a Millenniumi emlékmű áll. Még ha a Millenniumi oszlopot le is bontjuk, a több mint 30 m magas emlékmű előtt egy kb. 10-12 m magas szobor egészen eltörpül. Az egész emlékmű lebontása esetén – eltekintve attól, hogy ez politikailag helyes lenne-e – a szobor a nagy, üres téren teljesen elveszítené hatását.” A továbbiakból kiderül, hogy szóba került még a Kossuth Lajos térnek az Alkotmány utca torkolatával szembeni része, a Köztársaság tér és a Sztálin tér is, de egyiket sem tartják megfelelőnek. (A szobor nem fordíthat hátat sem az Alkotmány utcának, sem a Parlamentnek, a Köztársaság tér igen elhanyagolt, a Sztálin tér pedig „igen távol esik a munkáslakta kerületektől”.)

Az 1950. március 16-án, a Népművelési Minisztérium és a Polgármesteri Hivatal által közösen kibocsátott pályázati felhívás végül az emlékmű helyét nem határozta meg, de kimondta, hogy „anyaga bronz vagy márvány, mérete cca. 5-6 méter” legyen. S valószínűleg azért, mert az illetékesek csak így látták biztosítottnak valamennyi számottevő magyar szobrász részvételét, végül nem nyílt, hanem zártkörű pályázatot hirdettek, név szerint „meghíva” talán helyesebb lenne így: „felszólítva” – a részvételre Antal Károlyt, Baksa Soós Györgyöt, Beck Andrást, Bokros Biermann Dezsőt, Borsos Miklóst, Csorba Gézát, Farkas Aladárt, Ferenczy Bénit, Kerényi Jenőt, Kisfaludi Strobl Zsigmondot, Kocsis Andrást, Marosán Lászlót, Medgyesy Ferencet, Megyeri Barnát, Mikus Sándort, Pátzay Pált, Somogyi Józsefet, Szabó Istvánt, Szabó Ivánt, Tar Istvánt, Turáni Kovács Imrét, Ungvári Lajost, Varga Oszkárt, Vedres Márkot és Vilt Tibort. A pályázat a szobor előállítási költségeire „egyelőre” 250 000 forintot irányoz elő. Kiköti ugyanakkor a pályázat, hogy a szobornak 1950. december 15-ére „leleplezésre készen kell lennie”.

Míg a „meghívott” szobrászok – kezükben a Polgármesteri Hivataltól kapott, Sztálin ábrázoló fényképnagyításokkal – munkához láttak, megkezdődtek a konkrét előkészületek a majdani győztes mű kivitelezésére. Mivel ekkor még nem lehetett tudni, miből is készül majd a szobor, a főváros lépéseket tett mind a megfelelő mennyiségű bronz, mind a márvány előteremtésére.

A bronzanyag ekkor már tulajdonképpen együtt is volt. 1949 júliusában mérte fel a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség az Államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén tárolt bronzszobrok súlyát. Itt raktározták a Budapest ostromakor megsérült Haditengerész emlékmű bronzalakjait, Hunyadi János, Görgei Artúr, Darányi Ignác szobrát és a Prohászka-szobor mellékalakjait, valamint a később, politikai és más okokból eltávolított emlékművek közül az Ereklyés országzászló turulmadarát, gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István szobrát, valamint az 1. honvéd és népfölkelő gyalogezred emlékművét, összesen 208,4 mázsa bronzot. 1950. január–februárban szállította el a főváros ezt a bronzanyagot saját telepére, s mivel később csupán a Hunyadi-szobrot állították helyre, a többi pedig örökre eltűnt a szemünk elől, valószínűleg ezekből a grófokból és „árulókból” „ötvöződött” Sztálin bronzalakja. (A Sztálin-szoborhoz azonban csupán kb. 65 mázsát használtak fel, így maradt még elegendő az „optimista” Kossuthhoz és esetleg másokhoz is.)

A kőanyag beszerzése már több utánjárást igényelt. Fischer Ferenc kőszobrász és László Péter emlékmű-felügyelő május 9–20. között a romániai Ruskicán tartózkodott, s a helyszínen ellenőrizte a megrendelt fehér 3 márvány kibányászását. Jelentésükből kiderül: szóba került az is, hogy a szobrot rózsaszínű márványba faragják, ezt viszont az ügy sürgőssége miatt elvetették. Mint írják: „A bányában … most csak egy helyen lehet márványt fejteni, mégpedig fehér színűt… Ahhoz, hogy rózsaszínű márványt termeljenek, cca. 3 hónapi előkészületre van szükség, hogy szobor készítésére alkalmas színű és méretű tömböket tudjanak termelni… amennyiben időközben fehér helyett rózsaszín márványt kívánunk, [a bánya] azt is szállítja, azonban határidőt nem vállal.” Július végéig meg is érkezik a kilenc darab (összesen 35,66 m3) márványtömb Budapestre. A számlája ugyan nem maradt fenn, de a megrendelésben feltüntetett ár (4364,70 Ft/m3) alapján szállítás nélkül 155 645,20 forintba került. Arról, hogy e tömböket később mire használták, nem tudunk.

A rózsaszínű márványszobor az ekkori tervek szerint svéd vörösgránit talapzaton állt volna. A főváros június 9-én meg is rendelt „a lehető legrövidebb szállítási időt kérve” 12 tömb (összesen 18,89 m3) vörösgránitot Svédországból, az árajánlat alapján mintegy 40 ezer forint értékben. Az anyag, mint a későbbiekből kiderül, beérkezett az országba, de további sorsát szintén nem ismerjük.

Időközben, május 15-én lezárult a pályázat, s az elkészült 1:10 arányú gipszmintákat az Országházban állították ki. A „felkért” 25 szobrász közül 24 küldött be pályaművet (Szabó István kettőt is), egyedül Pátzay Pál nem vett részt – „betegsége miatt” – a pályázaton. (Távolmaradása mögött nem kell politikai okokat keresnünk, hiszen tavasszal még azt nyilatkozta a Szabad Művészetnek, hogy készül az ő terve is, 1949 őszén pedig a 70. születésnapra tett „munkafelajánlása szerint Sztálin-mellszobrot mintázott.) A fel nem kért művészek közül önként adott be pályaművet Bartha Lajos, Ék Sándor, Harci Károly, Sóvári János, valamint Vass Viktor és Ősz Nemes György (közösen). Az országházi tárlaton így 30 mű szerepelt. Valamennyi felkért alkotó megkapta a 3000 Ft-os részvételi díjat, az „önkéntesek” közül azonban csak Ék Sándor, valamint Vass Viktor és Ősz Nemes György (ők együtt 3000-et). A pályázatra így 78 000 forintot fizetett ki a főváros.

A minisztertanács által kijelölt szoborbizottság 1950. június 14-én bírálta el, a pályaműveket. (A bizottság tagjai: a népművelési miniszter, Budapest tanácselnöke, a Népművelési Minisztérium és a Fővárosi Tanács 2-2, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének 3, az öt tömegszervezet 1-1 és az „üzemek dolgozóinak” 2 kiküldöttje.) A zsűrizés eredményéről a sajtó mindössze annyit közölt, hogy „a bizottság a pályaművek megtekintése után úgy határozott, hogy a beérkezett négy legjobb pályamű alkotóját – Borsos Miklóst, Farkas Aladárt, Kisfaludi Strobl Zsigmondot és Mikus Sándort – újabb, szűkebb pályázatra hívja meg.” (Pongrácz Kálmán, a Fővárosi Tanács VB elnöke az 1950. december 12-i VB-ülésen a következőket mondta: a beérkezett alkotások „csapnivalóan rosszak voltak… A harminc pályamű között van olyan, amelynek ha a fejét letakarjuk, akkor Petőfit ábrázolja. Vannak eltorzított alakok, olyanok, amelyeknek készítői ellen mindjárt vizsgálatot kellene indítani.” A mintákat nézegetve több szobornál valóban az az érzésünk, hogy alkotóját kizárólag a „Jajj, csak ki ne válasszák!” szándék vezette.)

1950. június 27-én a szoborbizottság elnöke, Révai József megtárgyalta a négy továbbversenyző szobrásszal a tennivalókat, s ennek alapján a főváros július 12-én kiírta az újabb pályázatot november 1-jei határidővel. (Az első pályázat sikertelensége miatt a szobor felállításának határidejét egy évvel elhalasztották.) A bizottság 1950. december 18-án ült össze legközelebb, s úgy döntött, hogy „Budapest fővárosban való felállítás céljára Mikus Sándor pályaművét ajánlja azzal, hogy a pályamű építészeti részét építőművész bevonásával át kell tervezni… A bizottság javasolja továbbá a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának, tegye megfontolás tárgyává a pályadíjnyertes művön kívül a másik három művész pályaművének megfelelő felhasználását is.” (Ez utóbbi javaslat mögött az az elképzelés állt, hogy miként a millennium idején az ország különböző pontjain honfoglalás-emlékeket állítottak, most Sztálin-szobrokkal tegyék ugyanezt.) A minisztertanács december 22-i ülésén elfogadta a szoborbizottság javaslatát, s határozata értelmében a főváros 1951. január 23-án megbízta Mikus Sándort a szobor elkészítésével. (E láncolatból megállapítható a szobor létrehozásán munkálkodó intézmények „munkamegosztása”: minden elvi jelentőségű ügyben a minisztertanács döntött a Révai vezette szoborbizottság javaslata alapján, a Fővárosi Tanács pedig – a Népművelési Minisztériummal karöltve – végrehajtotta a határozatot.)

Apró, de elgondolkodtató közjáték, hogy még az első pályázat idején, 1950 áprilisában Mikus volt az egyetlen, aki Redő Ferenccel, a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetőjével három hetet tölthetett a Szovjetunióban, szovjet szobrászok műtermeiben, s 1952-ben előadást is tartott arról, hogy „Milyen segítséget nyújtottak a szovjet Sztálin-ábrázolások a budapesti Sztálin-szobor elkészítéséhez?” Úgy tűnik, korábban nem is foglalkoztatta a téma, hiszen 1949 novemberében, Sztálin 70. születésnapjára készülve, mikor Pátzay Sztálin-mellszobrot, Poór Bertalan Sztálin- és Rákosi-portrét, Hincz Gyula pedig grafikai sorozatot készített a Sződd a selymet elvtárs című dalhoz, ugyanakkor Mikus egy zászlót tartó munkásfigurát szeretett volna, befejezni. Most, egy évvel később, immár a pályázat megnyerése után „a legboldogabb magyar szobrászművész” így nyilatkozott: „Amióta a szoborpályázat kiírásra került, éjjel-nappal csak ezzel a témával foglalkoztam. Sokszor éjszaka felgyújtottam a villanyt és lerajzoltam Sztálin alakját, amint őt behunyt szemekkel magam előtt láttam. Belém rögződtek arcvonásai, kézmozdulatai, testtartása. A Lenin életéről szóló filmben percekig látható Sztálin. Ezt a filmet sokszor megnéztem és nagyon megfogott ennek a nagy embernek rendkívüli közvetlensége. Megnéztem a Sztálingrádi csata és a Berlin eleste című filmeket is, amelyekben művészek keltik életre Sztálin alakját.” Beszélt Mikus a mű ekkori formájáról is: „Sztálin szobra 9 méter magas, csiszolt vörösgránit talpazaton fog állni. Maga az alak 6 méter magas lesz és bronzba öntik. A talapzatra két dombormű kerül.”

A második pályázaton részt vett négy szobrász egyenként 5000 Ft részvételi díjat, a három „helyezett” pedig egyenként 3000 Ft jutalmat kapott, így a második pályázatra összesen 29 000 forintot fizetett ki a főváros.

Bronzból, kőből

1951. január végén megkezdődik a szobor kivitelezése – pontos helyéről azonban még mindig nincsen végleges döntés. (Csupán az látszik biztosnak, hogy a Városligetben, a Vilma királyné út tengelyében állítják majd fel.) Január 31-én a tanács megrendeli a Dekorációs Nemzeti Vállalatnál az emlékmű teljes méretű, „előre–hátra mozgatható” síkmodelljét 9040 forintért. A modellt felállították a Városligetben, döntés azonban á február 10-i helyszíni szemlén sem született, bár ezen – az érdekelteken kívül – részt vettek a budapesti pártbizottság, a Honvédelmi Minisztérium, az Építésügyi Minisztérium, az Országos Tervhivatal és a rendőrség megbízottai is. Ezért aztán a tanács április 9-én megbízta a Budapesti Városrendezési Irodát egy négy variációs lehetőség bemutatására alkalmas makett elkészítésével. A maketten feltüntetendő alternatívák: 1. A jelenlegi állapot; 2. „A szobor elhelyezése abban az esetben, ha a felvonulás a Dózsa György úton történik és a szobor előtt felvonulási teret nem képezünk ki”; 3. „A szobor és a felvonulási tér elhelyezése [itt a szövegben a következő sor kihúzva: „a Honvédelmi Minisztérium intencióinak megfelelően”] a ligeten áttörendő úttal és a szobor előtt cca. 170 × 200 méter tér elhelyezésével”; 4. a szobor a Dózsa György út házsorától kb. 70 méternyire áll egy többszáz méter hosszan elnyújtott térszerű kiszélesítés közepén”. (Néhány nap múlva pedig még azt is megszámolják a Fővárosi Emlékmű-felügyelőség emberei, hogy a 3. variáció esetén a tér és az út kialakításához 72 db nagy és kb. 180 kisebb fát, a 4. variációhoz – 350 méter hosszú kiszélesítéssel számolva – 16 nagy és 30 kisebb fát kell kivágni.)

Időközben tehát – talán „a Honvédelmi Minisztérium intencióira”? – felmerült a felvonulási tér gondolata, s ettől már csak egy lépés a talapzat tribünné való átalakítása. A műfelügyelőség május 3-i jelentésében olvasható: „Az emlékmű végleges alakjára még nincs határozat, úgyszintén arra sem, hogy az emlékmű egyúttal tribünül is fog szolgálni… csak a szobrászművésztől tudjuk, hogy egyrészt Révai elvtárs az emlékmű modelljét jóváhagyta, másrészt Révai elvtársnak az a kívánsága, hogy az emlékmű két vízszintes tagozata tribünné legyen kiképezve.”. Ez a változtatás megszélesítette a talapzatot, s nyilván ez vonta maga után a mindeddig 6 méterre tervezett főalak 8 méteresre növekedését.

Révai jóváhagyása után, május 11-én Juhász Gyula, Kuzmányi Viktor és özv. Nagy Zoltánné kőfaragó mesterek hozzákezdtek a Mikus által készített 2 méteres agyagminta eredeti méretre nagyításához. Mivel a fővárosban nem volt akkora műterem, ahol a 8 méteres gipsznagyítás elfért volna, a tanács külön e célra építtetett egy nyitott fészert. A fészer és a nagyítás költségei 102 165 forintot tettek ki. A gipsznagyítás augusztus 31-ére készült el.

A megnagyobbodott talapzat burkolásához kevésnek bizonyult az egy évvel korábban beszerzett 19 m3 svéd gránit, ezért Tatabánya mellett újra megnyitottak egy már nem használt bányát, s ott termelték ki a nyár folyamán a szükséges 120 m3 tatai kristályos vörös mészkövet. (Ha a minőség változott is, a szín azért maradt!) A helyzetet csupán az bonyolította egy kissé, hogy míg a kitermelés tartott, közben a kőipari vállalatokat „profilírozták”, s egyik cég csak a kőbányászást, a másik csak a kibányászott kövek megfaragását végezhette. De aztán az Építésügyi Minisztérium munkába állított még egy vállalatot, így a megfaragott kövek szeptember elején ott voltak a Városligetben.

A szobor helye július folyamán nyert végleges jóváhagyást. Az MDP Főtitkárságának döntése alapján a szobor helyét a Vilma királynő út tengelyében, a Dózsa György út járdaszegélyétől 75 méterre tűzik ki, a Dózsa György utat pedig a Műcsarnoktól az Ajtósi Dürer sorig ebben a mélységben megszélesítik, hogy miként Pongrácz Kálmán mondta az 1951. július 20-i VB-ülésen – a „május elsejei felvonulásokat és egyéb demonstrációinkat a jövőben ezen a területen tudjuk megtartani”.

A 26,23 méter hosszú, 17,76 méter széles és 9,885 méter magas talapzat tervére augusztus első felében került a legfelsőbb jóváhagyás pecsétje, s augusztus 21-én megkezdődött az építkezés. (A Budapesti Magasépítési Vállalat 1 459 446 Ft 14 fillérért vállalta a generálkivitelezést.) Ugyanezen a napon Révai megnézte és véglegesen jóváhagyta a 95%-ban kész gipszmodellt, melynek bronzba öntése szeptember elején kezdődött a Jász utcai öntödében. (Az öntés 690 000 forintba került. Míg e munkák folytak, október–novemberben elkészült a térrendezés is, mintegy 5 millió forint költséggel, valamint a szobor megvilágítása 210 ezer forintért. (A térrendezés közben bontották le a Regnum Marianum-templomot, mely a Városliget szélén, a Damjanich utca tengelyében állt.)

December 1-jén szállították a helyszínre a szobor 5 méteres, 40 mázsás alsórészét, s másnap szerelték rá a 3 méter magas, 25 mázsás felső részt. Az avatást december 16-án, vasárnap rendezték, mivel „Sztálin december 21-i születésnapja munkanapra esik, amikor a dolgozók az évforduló tiszteletére még jobb és még nagyobb munkateljesítménnyel emlékeznek meg erről a nagy napról”.

Még két „képregény”

A szobrot tehát felavatták, az emlékmű azonban még nem volt kész. Hiányoztak a domborművek. Mikus eredetileg kettőt tervezett (felszabadulás és traktorátadás), a tribünné növekedett talapzat azonban ezek kibővítését igényelte. 1952 februárjában már kész a terv, a teljes fríz művészi munkáit pedig 1952. decemberben fejezi be. Közben 22 kőszobrász dolgozik folyamatosan 480 ezer forint összköltséggel – a 40 méter hosszú, 2,2 méter magas, 62 alakos dombormű kifaragásán. Erről a folyamatról már nem állnak rendelkezésünkre levéltári adatok. Az 1977-ben, még az alkotó életében megjelent Mikus-album bevezetőjében azonban ezt olvashatjuk a domborművekről: „A bürokratikus fórumok kötelességüknek érezték, hogy beleszóljanak az alkotó munkájába, s maguk bírálják el, megfelelően esik-e a katonaköpeny vagy a csizmaszár ránca, szépen fodorítottak-e a katonalányok fürtjei. De minden kívülről érkező hozzászólás és »jó tanács« ellenére végül is a művész konoksága győzött.” S bár e mondatokat Szíj Rezső, az album összeállítója írta, tartalmuk és megfogalmazásuk arra utal, hogy azok Mikus véleményét tükrözik.

A domborművet már Sztálin halála után, 1953. május 1-jén avatták. A talapzaton körbefutó fríz két történetet mesél el. Mindkettő a tribün hátoldalán kezdődik, s a homlokzati részen jut el kulminációs pontjához. Az emlékmű bal oldalán a „szovjet ember” elbúcsúzik családjától, puskát, géppisztolyt majd golyószórót ragad, kézigránátot dob, menetel és harcol mindaddig, míg a homlokzati részen egy tiszt vezetésével fel nem szabadítja a három generációs magyar családot. (Az egyik katona karján magyar kisgyerek a magyarságot jelképezve, éppúgy, mint ahogy pl. a berlini, treptow-i emlékművön a szovjet katona karján ülő kisgyerek a német népet szimbolizálja.)

A másik oldal a „Sztálin utáni” magyar történelemé. Romos fal, téglát hordó lány, férfi vakolókanállal az újjáépítést, karót leverő parasztok csoportja a földosztást jelképezi. (Az Irodalmi Újság már idézett cikke írja: „Osztják a földet, hullanak a fürge csapások a megyekarókra. »Ki adja a földet?« – »Sztálin adja, Rákosi osztja.«„) Valahová éppen felteszik az ötágú csillagot, lombos ágról felröppen a békegalamb. Majd jött a művész, kezében kisplasztikával, a tudós lombikkal, a tanítónő kisúttörővel, sportolók labdával, katonák zászlóval. Így jutunk el a homlokzathoz, ahol két értelmiségi (egy férfi és egy nő) szemléli, amint három munkás és egy munkásnő egy traktort ad át három parasztnak és egy parasztlánynak.

Két „egymásra találás” uralja így a homlokzatot: a szovjet katona és a magyar férfi, valamint a magyar munkás és paraszt kézszorítása. („Szeretném megmintázni Rákosi elvtárs alakját is – nyilatkozta Mikus 1952 februárjában –, amint a munkás és a paraszt kezét egymásba helyezi.” Rákosi azonban végül nem került oda a talapzatra.) Balról egyenruhások, jobbról civilek, középütt pedig Sztálin „egyszerű elvtársi öltözetben, amely átmenet volt a polgári és a katonai ruha közt” – miként egy késői méltató írta.

*

Ennyi a szobor építésének története. Hozzátartozna még talán a kivitelezés költségeinek összesítése, és nem utolsósorban a huzavona az alkotó, Mikus Sándor (aki élete „üzletét” látta a megrendelésben, és az anyagiassággal tüntetően szembeforduló felajánlások korában horribilis összeget, 500 000 forintot kért) és a megrendelők között (akik végül is 200 000 adómentes forintban állapították meg a honoráriumot).

A szobor lerombolásának eseménysorozata 1956. október 23-án este – amely legalább annyira szimbolikus értelmet nyert, mint amit megrendelői magának a szobornak szántak – egy újabb történet tárgya lehetne. Mint ahogy az emlékmű maradványainak” utótörténete és a hosszú hallgatás a szoborról is újabb történet: része a Sztálinhoz kötődő politikai gondolkodás hosszan élő és valóságos utótörténetének.